Becsey Zsuzsa 100. vers helyett, lázadáson innen és túl, költészetrõl, másról

Kedves FŰM,

magam is igen komolyan, átgondoltan, tudatosan vallottam. még ha kissé

nehézkesen, ügyetlenül is. nembeszélve arról, ami nem mondatta ki magát. pl.

hogy mérőszalaggal megállapítható-e, melyik ember szenvedett többet.

melyiknek volt keserűbb az élet. az-e aki beszél, vagy az aki hallgat. ki

hallgatva beszél, ki beszélve, ki hallgat amikor beszél. innen nézve csakis a

lehető legjobbat érzékelhettem szavaidból. én valóban hiszek abban, hogy bárki

tévedhet, ha egy másik nézőpontból szemlélem. ahogy magam is, még akkor

is, ha a tévedések is szerves kellékeiként beépülnek a folyamatba. valahol

mindenkinek maga felé húz a keze, és ezt bármilyen szerénység, az ember

másról is állíthatja. iskolák vannak, szemléletek, felfogások, aminek határai,

befogadóképessége van. nehéz nyitni egy határozott koncepcióból. főleg, ha

annak meggyőző erejű iskolai szabályai vannak. minden szemléletnek

megvannak a maga sajátos magyarázatai. pro és kontra. engem az

foglalkoztatott leginkább (régebben, ma már nem hiszem, hogy ezzel nekem

kellene terheket hordozni, sem másokat terhelni, annál is inkább, mivel a világ

enélkül is megy a maga útján), lehet-e közöttük megnyitni a kapukat. azonban

nem úgy, hogy ezeket összecsapni, hadd essenek egymásnak, noha tény, ez

is szükségszerű, hogy eljöhessen a megtisztulás, hisz nélküle megvilágosodás

sincs, hanem mint mikor egyszer csak váratlanul megnyílik előttünk egy másik

dimenzió. hogy valami amit addig hittünk, lehet egészen másvalami is. azonban

ehhez valakinek ?valakiknek, áldozatot kell hozni. de még mindig úgy vélem, az

a szerencsésebb, ha valami sokféle nézőpontból képes lábán állni. (a lábat

ebben az esetben akár szárnynak is vélhetjük.) azonban nem bizonyos, hogy

így a jobb, vagy hogy ez lenne bármiféle útmutató irány. általában, tisztelet

a kivétel, az igazán különleges, nagy dolgok fáradságos küzdelemben, meg

nem értésben szenvedték ki ösvényük. megszületésüket követően 50-100-200

év múlva ?több, ismertetnek el. és még ekkor is azt mondhatjuk, jókor jó

időben, mert a szerencséhez is idő, jó idő kell.

engem pl. Tóth Krisztina azzal nyugtatott valamikor a 10 alkalmas tanfolyamon,

mikor látta, milyen kétségbeesett vagyok (vajon mindent szakmailag

átvettünk-e, amit a versről tudni kell), hogy amit ő tud, mindent átadott.

folyamatos hiányérzetem volt, valami kényszer, pedig talán ő is, magam is

tudtam, meglehet sohasem fogom használni. mégis aki határozott céllal akar jó

verset írni, gyakorolnia kell folyamatosan a formát, játszania. újabb és

újabbakat találnia. de kérdem én, mi van azzal, aki csak egyszerűen ír, mert

írnia kell. létforma számára az írás. olyankor már nincsenek szabályok. amit

addig tanult is „elfelejtette”. de létforma lehet a játék is. így van akár a rajzzal,

bármilyen más műfajjal. na persze ami a működéshez kell, az úgyis

beágyazódik magától. mindenkinek megmarad éppen annyi, amennyi neki kell

saját működéséhez. ezért írunk annyiféleképpen, mert annyifélék vagyunk. na

persze, mondhatjuk úgy, hogy akkor rendben, de tudomásul kell vennie, nem

verset ír. de tudjuk-e ezt biztonsággal állítani, amikor minden átalakulóban

folyamatosan, mint pl. az is, hogy mi a vers. értem ezalatt, hogy a 21. század

elején mi számít versnek. amikor folyamatosan távolodunk a hagyományos

felfogástól, azok jellemzői- és elvárásaitól, kitolódik ez a műfaj a próza, vagy

valami egészen egyéb más felé, mely a mai tudás, megszokás felől nézve

már-már értelmezhetetlen kategória. de eljön egy holnap, bizonyára, hiszen

minden kornak megvannak a maga jelenjei. időben tehát, ha csak a

kanonizálást tekintem, és itt akkor most jó időben, mindenképpen késleltetve.

ehhez kapcsolódva, minap igen különös élményem volt. anyósommal

beszélgetve esett szó a Láncszemek kötetemről. (kisajátítom, pusztán csak az

egyszerűsítés miatt). tudni kell, eddig sosem adódott alkalom még csak

hasonló beszélgetésre sem, mi több, foglalkozásaim a művészet bármely

területén inkább csak mint haszontalan, naplopó tevékenység, könyveltetett.

annyira meglepődtem ezen a nagy változáson, azonnal lejegyeztem

naplófüzetembe, megpróbálom szó szerint idézni.

2009.01.10 d.u.: a könyv verseiből csak az elsőt és az utolsót értettem meg,

ami hagyományos formában (lefordítva harangfény és a hosszú út), ez olyan

volt mint a vers, amit megszoktam, a többi már annyira egyedi, sajátos, hogy

a mögöttes gondolatokat nehéz értelmezni. de ha nem is vers, akkor micsoda?

vagy ez ennek minősül? mert mi petőfin, józsef attilán, juhász gyulán, dzsida…,

ilyesmin nőttünk fel, radnótinak pl. minden gondolatát értem, viszont nem

értünk a mai művészethez. talán ha még egyszer elolvasom. egy szó... egy

szóba sűríted a mondanivalót, hogy lehet ilyen rövid gondolattal más számára

is érthetővé tenni. hogy mi picassót se, a modern művészeket sem értjük,

pedig ott van vasarely, ott is foltok, formák, az mégis befogadható. én közben,

hogy ő akkor inkább a prózai, prózaszerű írásokat értette, itt kissé

magyarázatra szorultak a dolgok, eltértek szemléleteink a prózai és a

versformától. hogy akkor amit én csinálok, milyen műfaj lehet. továbbá, hogy

például valakire lehet nagyon illő lelkiállapot, bacher ivánnak is sajátos stílusa

van, röviden, tőmondatban, máshol régiesebben, de nálam ez érthetetlen,

amikor egy szóban sűrítve. és aztán ott van 1 regény 1 mondat, esterházival

se jól van, itt szóba kerül örkény istván, az egypercesek, aztán folytatódna az

így írtok ki, karinthyvel, …majd felidézi azokat a mondatokat, melyek szerinte

szavajárásaim, itt már eltávolodva könyvtől, pl. hogy „ez nem az én világom”,

vagy hogy régebben mondtam, „élettérre van szükségem”. de hogy már erről

pl. leszoktam. hát mit mondjak, nem emlékeztem ezekre, mindenesetre azt sem

gondoltam volna, ilyen különös élményben részesülök ezen a délutánon, hiszen

anyósomtól egy komplett versértelmezést kaptam.

másik példa. nemrég, a kiadványszerkesztő tanfolyamon először értem el

éppen magyar nyelvtanból, a helyesírás összes rejtett csínja-bínját tartalmazott

teszten, a maximális pontszámot. könnyű játéknak tűnik az ilyen, mégis ravasz,

körmönfont. és mire jó mindez? hogy megszeghessük a szabályokat, amikor

magunk írunk. hogy formai, nyelvtani érzékem van, eddig is tudtam, előfordult

(ma már nem hiszem), még olyan idegen nyelvben is kiszúrtam a hibákat, ahol

a jelentésről, fordításról mit sem, esetleg vajmi keveset tudtam. persze, értem

én, a versben is el kell jutni arra a szintre, amikor már nem látszik rajta a

mesterség. tudatosság vagy bizonytalanság. ám olykor nem-e éppen a benne

megrögzött bizonytalanság szül egészen különös dolgokat. az alkotó ember

kiszolgáltatott magának is, nemhogy az olvasónak, értékelőnek. de állíthatja-e

magáról valaki ezen a sokszínű, hatalmas palettán mi adatott, hogy birtokában

van a tudásnak, ill. megfelelő rálátással képes-e érzékelni a határokat, amikor

legtöbbről még képünk, fogalmunk sincs, hiszen szemünk előtt ott és abban a

pillanatban éppen születőben, tehát még nem létezik. és igen, e szemlélettel

szemben is, kell valami fogódzó, amiben bízunk, vagy ellentmondunk.

mint ahogy minden kor, a mienk is, fokozatosan kivívja magának az újszerű

szabályokat. ez így van jól. azonban nem szükségszerű egyetlen szabályt sem,

követni. akinél természetszerűen beépül, az úgy jó. akinél pedig egészen

máshogy működnek, az meg úgy a jó. mindenki azt, annyit és olyan formában

sajátít, metsz ki a világból, amennyire szüksége van. részemről előfordul

(merem következtetni, másnál is), hogy adott pillanatban, legyen az jó vagy

kevésbé szerencsés közérzetben, amikor elolvasok egy verset, valamit, az

vagy azonnal megfog, de van hogy elsőre nem, aztán egészen véletlenből

adódóan, két hét múlva már mást mond ugyanaz a vers. igaz, általában olyan

versek kerülnek szemem elé, már jó ideje, melyek anélkül, hogy a

legcsekélyebb mértékben is az itt felvázoltakra gondolnék, hatással bírnak rám.

valamiféle üzenet. ám valószínűnek tartom, hogy ezt is a tudat működteti az

emberben. különben pedig azt gondolnánk, ízlésünk van, ami önmagában már

kategória. s ha így lenne is, azt kell mondanunk, jól van.

nos FŰM, hogy lezárjam ezt az igen hosszúra sikeredett értekezésem, köszönet,

s ha megérintenek a rajzaim, amíg képes vagyok valamit általuk valakinek is

adni, nincs minden hiába.

érdekes, ebben a pillanatban szövegeimet éppenolyan biztosan érzem,

bizonytalanságaival, hivalkodásaival, visszafogottságával együtt, akár a

rajzaimat. amelyek csak úgy vannak, ha éppen jön, adódik. ez jelenthet jót is,

rosszat is. mégis a belső béke ami számít. nekem legalábbis. vágyhatnék-e

többre. és mégis. röstelkedve veszem tudomásul, igen, többre vágyom. hiú

vagyok, önző, és jól titkolom. legalábbis előlem. a legnagyobb áldozatot is így

élem meg. büntethetem-e ennél többel magam. magunk. s ha meggyőződésem,

hiszem is, jót írtam, a legkevesebb, hogy nem tudok verset írni. ezt akkor is

így érezném, ha a világ legeslegjobb versének szerzőjévé kiáltanának. sosem

tudnám meg, igazam volt-e. mint ahogy azt sem, ha legrosszabb költőnek, úgy

másnak, igaza-e. hogy kinek, igaza. mikor költészetről.

(2009 január 10.12)

dokk.hu