De jó lenne forró nyárban
talicskázni, s látni téged,
ahogy tartod a kötényed,
amikor a boldogságunk
felhőtelen útján járunk!
Világégés volt mögötted,
s hány veszteség után ismét
visszatért hozzád az erő,
az a mindent jóvá tevő,
s vele jött a párja: remény.
Milyen öröm adott kedvet?
Fiatalság? Minden kezdet
fontosnak a jelent tartja.
Abban úgyis megálmodja
holnapját, s az éjszakája
illedelmes, visszavonul.
Felszabadultak a lányok,
és ahogyan köztük állok,
mintha már sejtettem volna,
hogy mit tartogat a holnap.
Ünnepnap volt. Az egyszeri.
Állunk díszben, rajtad kendő.
Faluhelyen az asszonyok
istentiszteletre mennek
így, mert ott az kötelező.
Apám talán nem viselte
az ordókat a díszruhán.
Nekem akkorra már biztos
nem remegett a két kezem.
Belső kép az, magam látom:
ülsz kezeid összetetted.
Az életed futott végig
rajtad akkor, gondolatban?
Igazadat mondhatta ki
saját, égi bíróságod.
Végleg eltűntek a fájó
sebek rólad, és a könnyek
tisztítóvizének árja
befelé folyt: igaz mese.
Meghatódott sietségünk,
s te mondtad, hogy legyen emlék
mutatni a gyerekeknek.
Peres ügyben védőbeszéd
hangozhat úgy, ahogy mondod.
Öröm ragadott magával,
és büszkeség. Csak józanul
mérlegel, ki az életét
okos fővel irányítja
kedve szerint. Mit tudhattál?
Eltűntek energiáid.
Ami maradt, mire elég?
Unokáid gyönyörűek
neked, és mikor örülnek,
az maga a Mennybemenet.
Látod magad, mikor kislány
ül az anyja oldalánál?
Vagy a budafoki képen,
parancsszóra nézünk szépen,
engedelmesen. A bölcsek.
Na, és az a magyarázat!
Kihagytad a meséidet.
Adni, adni! Ahogy szíved
parancsa szólt. És a két lány
csüggve hallgat lábaidnál.
Szépség szóró tapasztalat
jóságot oszt. Mai szokás:
érdemeidet ez a kor
negligálja. Ami voltál
előtte, az szolga: cseléd.
Diszkrimináció féle
a szeretet, abból élünk.
Mára megtanultunk bízni
önmagunkban. Hidd el, anyám,
te is voltál a munkása.
Nézd a képet: milyen fényes
a szenvedély, mit mutattál!
Hogy mit mond az igyekezet,
és egyre több miért nevet?
Látod anyám, te vagy: Béke.
