Szebeni Sándor Foglalkozásom: erdész

Az ország északi határvidékének erdeit járva, nap mint nap úton vagyok. A mai párás reggelen is álmosan kornyadozom a terepjáró anyósülésén, de egyszer csak különös látvány kelti fel a figyelmemet: mint titokzatos Mars-csatornák, fentről lefelé futó, párhuzamos terepvonalak csíkozzák a természetvédelem alatt álló, kilométer hosszú, törpefás karsztoldalt. Egy felújított ősi faközelítő technika messziről árulkodó, félreismerhetetlen jelei ezek: népi árokcsúszdák. Mára az erdő lett ama nagy közös asztal, melynél mindenki egyaránt foglal helyet, az a bőségkosár, amelyből mindenki egyaránt vehet. Ennek folyományaként viharos tempóban kiürültek a település közeli erdőrészletek. Az újabb és újabb területeket elérő pusztítást tarvágott és összekaszabolt erdők, derékig érő fatönkök, szanaszét heverő törzs- és koronamaradványok demonstrálják. Na, és itt van a „fázó” — de nem didergő — fával seftelő maffia is! Ezek a fiúk sportosan öltöznek, elegánsan, ügyesen tárgyalnak. Erősek és szervezettek. Felderítik a piacot, informálódnak és közvetítenek. Nekik nincs mást mit eladniuk, hát így csinálnak pénz maguknak. Szépen dolgoznak, jól megy az üzlet, a lopott fa kelendő áru. És itt nincs egzisztenciális kockázat, ez nem veszteséges tevékenység. Leköti a szabad munkaerőt és a vevő sem furikázik száz kilométert a bizonytalanra…

***

D. község erdejében dolgozom. Tegnap még hamisítatlan erdei csönd honolt abban az erdőrészletben, amely felé ma igyekszem. Most, hogy odaérek, az elém táruló látvány favágó versenyek hangulatát idézi fel bennem, fejszés, motorfűrészes, sürgő-forgó résztvevőkkel. A fuvarszervezés is kitűnő. Szinte menetrend szerint jönnek-mennek a különféle szállító alkalmatosságok: pótkocsis vontató, ökrös és lovas szekér, csacsifogatok. A kátyús út meredek emelkedőjén most éppen egy barkácsolt kistraktor eszi az olajat. Fülsiketítő dübörgéssel kapaszkodik fel a csúszós parton, majd rakományával együtt eltűnik a kanyarban. Meglep ami körülöttem folyik, ám töprengésre nincs idő, tenni kell valamit. De mit tehetek? Semmi kedvem megjátszani a hivatalos személyt, de nem tudok jobbat kitalálni. Megcélzom a feketevágás vezetőjét és kérdőre vonom. Megpróbálom a dolog részleteiről faggatni. Idegesen turkál oldaltáskájában, közben fokozódó indulattal beszél. – Szabálytalan, dehogy szabálytalan, nincs itt szabálytalanság kérem! Nekem hivatalos papírom van! A hiábavaló keresgélés után hirtelen fordulattal így folytatja: -- Tudja, bizalom nélkül nem megy a munka, majd elszámoljuk valahogy, ez a legkevesebb. Lesi a tekintetemet, oldódik benne a feszültség, én viszont pocsékul kezdem érezni magam. Hát innen fúj a szél, ez hát a megoldás! Együtt, vállvetve, meleg összetartozásban…

***

Délben megkordul a gyomrom. Leülök egy út menti tuskóra, ebédelek. Szemben, a keskeny völgy túloldalán kis csapat vonul a fák között. Elöl a családfő lépdel, vállán kútgémhosszú rúdakácot egyensúlyozva. Nyomában a fia, egy girbegurba gyertyánfával karistolva a földet. Hátul, a mama vállát egy háti teher aprószerfa húzza. Íme, egy családi vállalkozás. De ők legalább csak szálanként viszik…

***

Kidöntött hársfákon lépegetek át. Innen-onnan lármát, kiabálást hallani. Sietnem kellene, de a kíváncsiság megfordít. A hangok irányába tartva, lassan araszolok a tetthely felé, mígnem megpillantom az egyik potenciális fanyüvőt. Emberünk fülel, leskelődik, közben cigaretta után kutat a zsebében. Amikor meglát, odajön. Felegyenesedik bennem a jó szándék, szelíden győzködni kezdem. -- Gondoljon a jövőre is – mondom neki, és kíméletre intem. Ám ő nem adja fel könnyen, a védett területen védett állapotban érzi magát. – Így szaporábban megy, különben is, van belőle elég! – vágja oda, mint valami megcáfolhatatlan érvet. Amikor látja arcomon a zavart döbbenetet, a fellazítás taktikáját próbálja alkalmazni. –Tudja, nehezen áll rá a kezem, de sok választásom nincs. Már egy éve munka nélkül ücsörgök otthon – mondja, és nyílegyenesen elindul a kiszemelt hárs felé. Elmegy egy tucat más fa mellett, de nem törődik velük. Neki a hárs kell, mese nincs. És ekkor új barbár virággyűjtő módszer bevetésére kerül sor: pillanatig sem habozva úgy dönt, hogy fát dönt, majd a teának valóval megtömött zsákot a hóna alá csapva, egy győztes párbajhős magabiztosságával elhagyja a pástot.

***

Kiérek az erdőben kanyargó országútra. A meredek útbevágás fényben csillámló paláját vizsgálgatom, amikor hirtelen fékezéssel megáll mellettem egy meseautó. Az oldalán felirat: POLICE. Az ablakon kihajló, pirospozsgás arcú szerv gyanakodva méreget, majd egy világfi utánozhatatlan modorában megkérdi: -- Mit gyűjtünk, mit gyűjtünk? Miután elmondom, mi járatban vagyok és mit tapasztaltam, leállítja a motort, kiszáll. – Manapság nem lehet megbízni senkiben – mondja. Beszélgetünk a megélhetésről, a munkanélküliségről, az elharapódzott erdei tolvajlásról. – Mindig elkerülik a felelősségre vonást, megszöknek előlünk. Csak általánosságban vizsgálódhatunk – jelenti ki lemondóan. – Pedig részletes vizsgálódásokra volna szükség. Feltárni az ügy szerteágazó szálait, ez a rendőrség dolga – vetem ellene. – Mindenki csak a mi munkánkat becsméreli, pedig ez az erdészeti munka csődje – jegyzi meg epésen, és fondorlatos tervvel áll elő. – Be kéne vezetni az erdei járőrözést. Hogy ebből ne legyen helyi bonyodalom, a szomszédos erdészetek cserélhetnének egymással négy-öt „elfogó vadászt”. Ezek járnák az erdőt, ellenőriznék az utakat, rövidesen helyreállna az erdei rend. – Nem rossz ötlet – ismerem el. Csak hát senkit sem önt el a buzgóság. Az emberek tudják, nem ildomos összezavarni a funkciókat.

***

Szakmai körben ülünk, beszélgetünk. B. viszi a szót. – Mintha valami különös alkut kötöttünk volna: nem látunk, nem hallunk, nem beszélünk. Mi ez? Szolgálat helyett egyfajta jóhiszemű szolgáltatás? Vagy megalkuvás, beletörődés, netán önfelmentés? – Sokkal egyszerűbb a dolog – mondja S., az erdészetpolitika egyik helyi alakítója. H. szaporán helyesel és nyomatékosan megjegyzi: -- Magánvélemény van, de hivatalos az nincs. És mikor jön az erdőmentő törvény? Vagy az is mindent ment majd, csak az erdőt nem? F., a „tő melletti” is megszólal: -- A falusiaknak kevés a pénzük a tisztes megélhetésre, fűtésre már nem futja, nem csoda, ha eltulajdonítanak – mondja. – Azért mégis fel kellene vállalni ezt a kihívást – veszi át a szót G. – csak hát ehhez bátorság kell, de legalábbis elszántság, hogy feladja a nyugalmát az ember. Szokásával ellentétben, S. most udvariatlanul közbevág: -- Nem csak ezen múlik a tisztesség. Egyáltalán, az ilyen és ehhez hasonló részjelenségek nem állnak össze az erdőgazdálkodás egészének kritikájává – mondja. – Na és mindennek a tetejébe, van, aki azért a pénzért, amit én kapok, egy szalmaszálat sem tenne keresztbe – közli higgadtan F., mintha a munkaköri leírásából idézne. Szóval itt tartunk. Hát hol a bátorság mostanában? Hol az erdész kurázsi? Csak összekacsintunk és mossuk kezeinket? Elgondolkodom: vajon mennyire terhel engem a felelősség, mennyi az én részem ebből? Aztán legyintek: a fenébe is, minek emésszem magamat, kész időpocsékolás, hiszen itt mindenki a helyén van, és nagyon jól elvagyunk magunkkal és egymással. Arról nem is beszélve, hogy ünnepi pillanatainkban egy emberként ellágyulunk a nagy-nagy erdőszeretettől… Hirtelen felocsúdok és körülnézek. Pár pillanatig jóleső nyugalom uralkodik el rajtam, mert csupa bólogató fejet látok magam körül. Aztán csak hümmögök, restelkedek: a lelkiismeretemet nem tudom tartósan megnyugtatni. Hát így vagyok én ezzel az üggyel.