Fűri Rajmond A párbaj

A város főtere szinte megtelt a nagy eseményre. Ismerősöket hiába keresett a gyerek apja a nézelődők között. Nem talált egy arcot sem, akivel egy közös szempillantást, egy összenézést elérhetett volna. A hangok megfeleltek az esemény jelentőségének, és persze a sokaságnak, na és az ilyen eseménynél kötelező egyéb velejáróknak. Az biztos, hogy volt valami rendkívüli abban a felfokozottságban, amit a gyerek apja megtapasztalni vélt minden közreműködőn, minden nézőn. Nem volt pedig nagy az előkészület, ami megelőzte ezt a hihetetlen játékot. Ami nem is biztos, hogy játék, gondolta a gyerek apja, ha azt vesszük, tette hozzá gondolatban, hogy egy kisfiú és egy, tőle pár évvel idősebb lány fog kiállni a térre, szemben egymással, egy-egy fegyverrel, amiket az apa akkor még nem ismert pontosan, csak azt tudta, hogy lőni fognak egymásra, és ez magában hordozta a legsúlyosabb veszélyt, ami csak létezhet ember életében. A dolog rendkívüliségét különösebben nem értékelte a szülő, ami nem nevezhető normálisnak. Bár, ha belegondolunk, hogy mindez a XX. század legvégén „akart megtörténni”, és egy város nyilvánossága előtt, két gyerek részvételével, akkor nem biztos, hogy a bekövetkezendők leírásához, a jelentőségük felméréséhez szükséges jelzőket, vagy a puszta magyarázatot olyan könnyen megtalálhatnánk. Pedig ez nagyon is szükséges lenne. Egy szülőnek vagy kettőnek, ha a lányka szülőjét is ide értjük, de minden felnőttnek kötelessége lett volna megakadályozni az ilyen népünnepély gondolatának puszta felmerülését is, nem szólva az illetékes szervek kapcsolódó feladatairól. Pláne a szakmai felelősökéről.

Ezzel szemben mindenütt bámészkodókat lehetett látni a város legnagyobb terén, ahol az egyik nagy történelmi hős szobra állt, szabályos rendben, ahogy azt az esemény rendezői a fölépített kordonokkal a kíváncsiskodóknak kijelölték. Az apa nem tudta a párbaj okát, de igazi buzgalommal vett részt a két gyerek helyének rögzítésében. Egy középpontot határoztak meg először a megbízottak, akiket az apa nem ismert, de akiknek a viselkedéséből arra lehetett következtetni, hogy ők legalábbis szakmabeliek az ilyen rendezvények lebonyolításában, ha másért nem, már csak abból is láthatóan, hogy olyan egyenöltözet félében tüsténkedtek, és mintha karszalagjuk is lett volna a bal válluk alatt.

Az apának a középpont megadása után a két gyerek számára meghatározható hely okozott gondot, mert szerette volna elkerülni a pontatlanságot, az elfogultságot, akármelyik gyerek előnyére vagy hátrányára történjen is az. Aztán kiderült, hogy a távolság kimérésében az említett lebonyolítók nagyon körültekintően jártak el, csak éppen a fia helyének megjelölése okozott nehézséget, mert az olyan területre esett, ahol park volt, és a parkban fű.

A gondos apa előzőleg arról már meggyőződött, hogy a távolság mérésénél a tévedést kizárták, amikor a középponttól a mérőszalagot először a kislány helyéhez feszítették ki, ahol egy keresztet rajzoltak az aszfaltra. Majd fogták a szalagot, és a középpont átellenes oldalán a fia állását keresték ki vele, amint említettem. Éppen a füves területre érve. Itt szó sem lehetett az aszfaltra krétával rajzolt keresztről. Ezért a krétát összetörték, ami fehér pontot adott ki a fűben. Igaz, nagyon kellett figyelni rá, hogy a fű el ne takarja az esetleges mozgásával.

Az apa, mint mondtam, kényesen ügyelt a felek egyenlő feltételei betartására, és ezért a gyereket ráállította a krétaporból lévő pontra, azzal a szigorú utasítással, hogy onnan most már el nem mozdulhat. A mérés lebonyolítása közben érezhetően nőtt az izgalom a szemlélődőkben. És nőtt a számuk is, olyannyira, hogy az apa attól tartott, hogy a gyereket valaki közülük, a nézők közül fogja elmozdítani a kijelölt helyéről, amíg ő elmegy és elhozza a fegyvert a fiának, amivel majd a lövést leadhatja a gyerek a lány felé, hogy ezzel beteljesítse magát a nagy eseményt, amiért ez az egész létrejött, a sok közreműködővel, és, immár, a rengeteg kíváncsival. Mit tudott tenni? Ráparancsolt ismét a fiára, hogy el ne mozduljon a helyéről, és a tömeget úgy-ahogy elfogadva, igyekezett eljutni a segédekhez, akiktől megkaphatja a fiának a szükséges kelléket, ami nélkül párbaj nem lehetséges, még ilyen különös esetben sem. Ha ember megrökönyödhet valamilyen váratlan körülmény folytán, akkor az apa most igazán átélte a meglepődésnek ezt a bénító, egyben értetlenséget és tehetetlenséget, valamint indulatosságot kiváltó formáját, amikor a segédeknél meglátta a kétcsövű vadászpuskákat, mint a duellum fegyvereit. A kislány még csak-csak elbírhatta ezt a puskát. De az ő öt éves fia biztos, hogy erre képtelen lesz, futott át rajta. Akkor pedig szó sem lehet arról, hogy itt pont kerüljön valamire, aminek be kell következnie, minden értetlenség, a körülmények minden meghökkentő és teljességgel megmagyarázhatatlan alakulása ellenére. Kikapta a segéd kezéből az egyik puskát, ami láthatóan a fiának volt szánva, hiszen a másikkal már a lányka birkózott, a maga tízegynehány évével, a serdülőkort éppen csak megkezdett gyerek nyúlánkságával és még hiányzó erejével. De, mint megállapította, ő, a lányka, legalább nagyobb volt termetre a puskánál, ha azt maga mellé állította volna. Ami az ő fiáról nem mondható el, hiszen a puska mellé állítva nem biztos, hogy az ujját bele tudta volna dugni annak a csövébe. És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy lőnie is kellett volna a gyereknek a puskával. Igaz, jutott eszébe, ez a lövés a lánynak is csak segítséggel sikerülhetett, különösen, ha az elsütés ellentétes erőhatására gondol az ember. Az apa elhatározta, hogy ő lesz az, aki segít a fiának a fegyvert használni, és biztos volt abban, hogy ezt senki sem kifogásolhatja, látva a gyerek méreteit, és látva a puska nagyságát. Eszébe jutott, hogy a lánynak is lesz segítője, és ezt ő nem fogja szóvá tenni, mert a sportszerűség, az egyenlő esély miatt ezt is természetesnek kellett vennie, az apa szerint mindenkinek.

Ami zúgolódás, illetve ami hang eljutott hozzá, az nem is szólt a lehetetlen vállalkozásnak, hogy gyerekek fognak vadászpuskával lőni egymásra, feltehetően a szüleik segítségével, hanem csak az esélyek latolgatásáról folytatott viták zaja volt, ami a nagy tér ellenére egy elég erős alaphanggá állt össze, az eseményt igazi közös üggyé avatva, hiszen immár mindenkinek megvolt a maga szerepe a rendezvényen. Kezdve a két főszereplővel, folytatva az őket segítő szülőkkel, a számos közreműködővel, rendezővel, és utoljára a megfelelően érdeklődő és ennek hangot adó közönséggel bezárólag.

És az apa akkor arra lett figyelmes, hogy a fiától a lányt alig lehet látni, mert a téren álló szobor a két gyerek kijelölt helye közé esik, ráadásul a helyeket összekötő vonalon állva, ha nem is annak felezőpontjában. Természetesen a lány felől nézve is ez volt az akadály, jóllehet az alak karja alatt lehetett volna célozniuk a gyerekeknek, úgy, hogy az irányzékkal egymásra tartanak. Micsoda malőr, gondolta az apa, miközben a kezét a puska ravaszán tartva megkísérelte az elképzelt lövést a lány irányába leadni, és észrevette a szobrot, mint akadályt.

Mielőtt rájött volna a megoldásra, fölébredt.

Kiment a mosdóba a dolgát végezni, és eldöntötte, hogy már nem fekszik vissza, mert elmúlt hat óra.