Fűri Mária Cipő

Fotó Börzsönyi-Horváth Niki (facebook)

Vajon miért misztikus ruhadarab a cipő? És már a megnevezésnél elakadok. Hiszen nem ruha. De akkor milyen gyűjtőnevet tehetnék hozzá, milyen gyűjtőfogalomba helyezhetném bele?  Öltözeti kellék? A helyváltoztatás kelléke? Ezek mind erőltetett fogalmak. Maradjunk annyiban, hogy a cipő az CIPŐ, csupa nagybetűvel. Eszembe jutott a napokban Eszter lányom kitűzője, amit a gyerekeknek készített, amikor Hajdúhadházon tanított. Nem tudom, a kitűző valamiféle piros pontot helyettesített, vagy valami feladathoz kötődött – igen, azt hiszem, a cipőfelelősök hordhatták a kitűzőt. Annyira szerették a gyerekek, hogy azzal aludtak. Hogy ez a barátságos rajznak, vagy a tanító néninek szólt, esetleg magának a cipőnek, nem tudom, de jó volt hallani, arra határozottan emlékszem.

Mert a cipő magától is megáll a lábán az előszobában, nem kell vállfára, fogasra aggatni, a tátongó cipőbe beleképzelhető az ember, belehelyezheti a csomagot a Mikulás. Gyerekkorunkban a szobánkat kétsoros ablak kötötte össze a külvilággal, és a két ablaksor között akkora volt a távolság, hogy odafértek a szépen megpucolt cipők. Az volt az igazi Mikulás, amikor reggel azokban a cipőkben találta meg az ember az ajándékot.

Gondolkoztam is, hogy Mikuláskor írom meg ezt a pár sort, de hát most láttam meg a facebookon az alábbi cipős fényképet, most jutott az eszembe a kitűző, és ki tudja, addigra talán a cipőről szőtt gondolataim a magam számára is teljesen érdektelenné válnának.

No és Van Gogh cipője.

A munkahelyem jóvoltából annakidején három napra eljutottam Amszterdamba. Az egyik, akkoriban divatos műszerről (NIR) hallgattunk előadásokat három napig. Túl sokat nem értettem belőle, pedig dolgoztam azzal a műszerrel - gyenge volt hozzá az angolom. De azért kötődött egy pár hasznos ismeretség, és jó dopping volt. Mindig jó dopping, ha a fogyatékosságaival szembesül az ember.

Esténként sétálhattunk annyit, hogy kialakult bennem egy karakteres kép a városról, harmadik nap pedig megkaptam a ráadást: volt kerek öt órám a repülő indulásáig, gondoltam, elmegyek a Van Gogh múzeumba. Ott egészen különleges szerencsében volt részem: időszakos kiállítás volt, kivételesen gazdag anyag, több szobányi Van Gogh és Gauguin képpel. Legalábbis így él az emlékezetemben. És mi volt rám legnagyobb hatással? Van Gogh széke és cipője. Különösen a cipője - egy kitaposott, fűzős cipő a képen, amolyan cipő és bakancs közötti lábbeli (akkor ez a gyűjtőszó, a lábbeliJ). Most már tudom, hogy több cipőt is festett, és hogy én az Egy pár bakancsot láttam. Igen, láttam, lenyűgözött. Láttam magam előtt hónapokig, élénken, határozottan élt bennem.

Egy pár bakancs (1887): Akárcsak Sherlock Holmes, õ is képes volt egy lábbelibõl viselõje jellemrajzát kiolvasni. A nyelvét lógató kifûzött bakancs mellett ott hever szögekkel kivert talpú párja is. Talán önarckép.(forrás: http://www.fajltube.com/vegyes/mveszet-a-kultura/VAN-GOGH-Elt-evet-evet-festett42125.php)