Kovács József csak
kicsit veri a fogához a garast. Nyugdíjból kell élnie a feleségével, aki
szintén nyugdíjas. A gyerekeiket szeretnék segíteni, ha jutna rávaló, bár
dolgoznak valamennyien. A drágaságra, ami mindig volt, és mindig lehet, kénytelen
figyelni.
A piacon előfordul,
hogy a szebb és drágább gyümölcsöt veszi meg, amíg be nem csapódik, mert
kiderül, hogy a drágább és szebb a kevésbé ízletes, míg az olcsóbbnak megvan az
a zamata, amit a piacon keresni szokott az ember, ha már nem éri be azzal, amit
a boltban megvehet. A boltban, mondom, pedig áruházat kellene inkább mondanom,
esetleg szupermarketet vagy hipermarketet.
Hol vannak ma
már azok a boltok, ahol ismerős volt az eladó is, meg a felesége is, de még a
gyerekeik is, akik időnként besegítettek a szüleiknek, és akikkel az ember
gyerekkoruk óta állt kapcsolatban, amikor ezt-azt vásárolt az üzletükben? Hol
van „Bandi bácsi” boltja?
Különben a bolt
sok egyébre alkalmas intézménynek számított akkor is, és feltehetően az a mai
világban is. A gyerekek játékaira gondolok, meg az iskolai matematikai
feladatokra, amikben a boltnak nagyon fontos szerep jutott valamikor.
Ha egy kiló
kenyér ára 3 forint 60 fillér, akkor mennyibe kerül két kiló tíz deka kenyér,
szólhatna a kisdiák számára fogós kérdés, a kenyérboltból véve a példát.
Hogy amikor áruházzá lett, vagy szupermarketté alakult, milyen változást
hozott a bolt szerepében, azt Kovács nyugdíjas nem biztos, hogy fel akarta
valaha is mérni
Az áruházak
hűtőpultjai közötti folyosó a nyári melegben maga a felüdülés utcája, a helyben sülő sütemények illata pedig
szinte felér a kis szatócsbolt kenyere illatával. És a legfontosabb, hogy a boltban és az
áruházban továbbra sem változott valami, ami talán attól fogva létezik, amióta
bolt létezik, és ez a vásárolt áruk értékének pontos megfizetése, és ennek a
pontos megfizetésnek a hasonlóan pontos elszámolása.
Kovács úrral az
történt, hogy a feleségének vett három katalán bagettet, amit a felesége
egyszer megdicsért előtte, mint egy finom pékárut, amit még nem is evett, és
amit máskor is szívesen megenne. Kenyér volt otthon, de olyan, amit a felesége
nem szeretett, ezért döntött a bagettek mellett. Háromszögletűek voltak ezek a
nyugatról hozott recept szerint készült pékáruk, fehérek, frissek, magukat
kelletőek, étvágygerjesztőek. Biztosan fog örülni az asszony, gondolta Kovács
úr, amikor betette azokat a zacskóba, majd a kocsijába.
Nejlon volt a
zacskó. Szerette, mert pár napig nem száradt ki benne a kenyérféle. Igaz, több
nap után megpenészedhetett.
A pontosság
akkor jelent meg Kovács úr áruházi életében, amikor a pénztártól jövet
átfutotta a számlát, ahogy szokta, és ez a pontosság ezúttal különös
gondolatokat is keltett benne. Mert négy katalán bagett szerepelt a listán,
egyenként 79 forintos áron, külön-külön felsorolásban. Kovács úr rájött, hogy a
boltjában, az áruházában sem a tanítás nem sikerült, sem a számtanpélda nem
volt helyesen kiszámítva, és a szerződés pontos teljesítése is csorbát
szenvedett, nem is szólva a vágyak teljesítéséről, amiben hiba nem lehet, mert akkor az nem teljesítés, akkor ott
a kívánság „sérülve van”.
Szóljon a tévedésért?
Menjen vissza a számlával és a zacskóval, és mutassa meg, hogy a boltot – az
áruházat - ő milyen fontos szereplőnek tartja saját életében, meg másokéban is,
ahol az ilyen tévedés megengedhetetlen, még akkor is, ha csak 79 forintról van
szó?
Vagy hagyja
annyiban az egészet, és tudja be ezt a pénztáros napi robotja velejárójának? Ki
tudja, hogy egy-egy műszakja alatt hány sor ember, hány tíz meg százezer áruját
kell számláznia, köztük az ilyen árukkal is, amiket nem áraznak be az eladó
kollégák, mert azokat a vevők teszik bele a tasakjaikba, és aztán nekik, a
pénztárosoknak kell megszámolniuk azokat, valahogy úgy, hogy megfogják a
darabokat a zacskón keresztül, hogy elkülönüljenek, hogy megszámolhatókká
legyenek. Belegondolt Kovács úr abba is, hogy a sietségben lehet-e a hármat
négynek látni, vagy sem, ráadásul az átlátszó nejlon zacskóban, és arra a
véleményre jutott, hogy a sietségben ilyet is lehet.
Csak még valami
volt, ami Kovács urat foglalkoztatta, amikor tanakodott a helyzet megoldásán,
mosolyogva, és ennek volt is köze a bolthoz, az áruházhoz, meg nem is.
Kovács úr a nagy
számok törvényére gondolt, amit az élet is tud, vélekedett, hiszen az élet maga
egyszerre egyedi, és egyszerre mutatja meg a hihetetlen gazdagságát, és az
unalmas egyformaságát, a hatalmas méreteivel. Meg az igazság eljövetelét, hogy
nagy szavakat használjunk, ha van elég idő megvárni, hogy kiegyenlítődjenek a
veszteségek, amelyeket úgy kellett elszenvednünk, hogy arra okot nem
szolgáltattunk, ahogy az illik a várható értékhez, és illik az élethez és az
élet végső igazságosságához. Amiben, valamiért, Kovács úrnak volt kedve bízni.
Mit több, volt kedve az érvényre jutásában, a – újabb nagy szó -
beteljesülésében hinni.
Kovács úr
ezekből az elmélyült eszmefuttatásokból azt hozta ki magának, hogy mi van
akkor, ha ezt a 79 forintot ő vissza fogja kapni itt, ebben a boltban, illetve
ebben az áruházban, és pontosan úgy, ahogy ezt most elveszítette. Nem azt
gondolta, hogy ahogy elvették tőle, hanem arra gondolt, hogy a nagy számok
törvénye szerint - az élet kiszámíthatatlansága szerint - ő ezt elveszítette.
Arra nem
számított, hogy a nagy számok törvénye másnap elvégzi a javítást.
Főzeléket akart
készíteni, finomfőzeléket, ahogy ő szokta, meg a recept is írja, karalábéval.
A sárgarépából
az újat választotta volna, és a petrezselyem zöldjét, amit szívesen tett ebbe a
főzelékbe ízesítőnek, nem akarta külön venni, ezért egy répa- petrezselyem
vegyes csomót tett a kocsijába, ami egy forint híján 300 forintba került. Tejfölt
is vett hozzá. Nem szokta behabarni az elkészült ételt, csak úgy, liszt nélkül
hozzáönti a tejfölt. Könnyebb, üdítőbb lesz, így tartja.
Azt nem figyelte
meg, hogy a fizetésnél a pénztáros kisasszony nem találta meg a vegyes zöldség
kódját, hiába forgatta többször is át a kis könyvecskéjét, és ez a művelet a
sort feltartotta, benne pedig, a pénztárosban, növelte az igyekezetet, meg a
feszültséget, és a bosszankodást is, hogy ilyen ügyetlen, és a vevők neheztelő
pillantásait is el kellett viselnie.
A számlázásban
mutatkozó apró fennakadást vette észre Kovács úr, és a kisasszony gyors
pillantását, ahogy a többi vevőn átfutott a szemével, amikor bemondta a
fizetendő összeget, és várta a vevő – Kovács úr – „számlájának rendezését”.
Amikor Kovács úr
eltolta a kocsit a pénztártól, hogy helyet adjon a következő vevőnek, éppen
csak átfutotta a papírcsíkot a tételekkel. Tej, tejföl, csokoládé, mirelit
borsó, három karalábé után következett a sárgarépa, egy csomó, 155 forintért.
És akkor Kovács
úr, igaz, egy nappal később, mint először, de másodszor is elmosolyodott.
Kovács úr
mosolygott, mert a boltból lett áruház valami olyan egyedit adott most neki,
mint amilyet annak idején a bolttól – „Bandi bácsitól” – kapott.
Csak ezt a valamit
nem biztos, hogy meg fogja tudni beszélni a boltossal, illetve az áruházi
alkalmazottal, mert ezt csak ő kapta meg az áruháztól; ez csak az övé lehetett.
Így aztán Kovács
úr továbbra is szívesen emlékszik a kis boltokra, így, többes számban, és
szívesen jár a nagy áruházakba is. Legfeljebb, amikor a kis boltba megy, akkor
eszébe jut a számla átfutásakor, hogy (a nagy számok törvénye helyett) ott
inkább szóba kell elegyednie a boltossal. Mondjuk a kívánságáról nyilatkozva,
amiért pontosan azt a boltot választotta, és, ha többször is visszatér oda,
akkor már a korábbiakra is visszaemlékezhetnek, ha még ugyanaz a boltos, és nem
valaki új, nem valaki más.
Az áruházakban
pedig a szerződés pontos teljesítését rábízhatja a nagy számokra és az ő
törvényükre, mert az ott igenis működik, ahogy – Kovács úr szerint – az élet
mindig teljesíti az elvárásainkat, ha betartjuk a szabályait.
Ismerős nekem ez a Kovács úr...
VálaszTörlés