A
koleszterinszint megemelkedése lehetett az egyik ok, és az orrpolip okozhatta
még a nehéz alvást.
Az altató
segített, de volt úgy, a kánikula alatt, hogy a csap alá kellett tartania a
fejét, amikor felébredt, mert a korral járó szervtúltengés már jó ideje
kényszerűen hatott.
Az első jelenet
lakása újnak tűnt számára, de ezen nem lepődött meg. Máskor is előfordult, hogy
a környezet új volt, jóllehet a saját tervei, amiket még akkor készített,
amikor a gyerekek kicsik voltak, és gondolkodniuk lehetett egy megfelelő méretű
otthonon, és akkor ő emeletes házra mert gondolni, nagy kerttel, ezek az
elképzelések nem tértek vissza soha az álmaiban.
Most egy olyan
lakásban volt a majdnem teljes család, mint amiben az életük leghosszabb idejét
leélték, valahol egy nagy ház emeletén, csak mégis más volt minden.
Először is a
méretei voltak nagyobbak az álombeli lakásnak, mint a valós otthonéi. A szobák
tágasak. Több volt az erkélyes szoba, és más volt a szobák elrendezése is. Ebédlőjük
például nem volt a valóságban, de ebben a lakásban, az álombeliben, még az is ott
állt a kényelmükre.
Az most nem
jutott eszébe, hogy micsoda lakásokat hozott fel számára az a képzelet, az
álombeli, amely szabadon alkotta meg minden jelenségét: hosszú folyosókkal,
hatalmas belső terekkel.
Amikor a
feleségének a nagynénje villabeli lakásáról mesélt, akkor felmerült benne az
összefüggés a jelenés és a beszámoló között, mert a villa el nem múló hatással
volt rá, ott, az Apostol utcában.
Ami új volt, az a
társalgó, a nappali berendezése, a nagy fotelekkel, a központban lévő alacsony
asztallal, és a falak mentén végig a könyvespolcokkal.
Az egyik lánya
volt csak távol, amit éppen csak konstatált, amikor csöngettek.
Ismeretlen
társaság állt a bejárat előtt, a lépcsőházban, aminek a mérete szintén nagyobb
volt, mint a valóságban.
Felnőttek és
fiatal srácok néztek rá, és csak az egyik felnőtt beszélt, az éppen hiányzó
lányát keresve, és előadva, hogy az ismeretségük bátorította fel őket a
látogatásra, aminek igazi célja az, hogy kevés kiadással tudjanak valahol időt
tölteni, addig, amíg vissza nem kell menniük a versenyre, amire vidékről jöttek
a városba, és aminek most éppen szünete van.
A helyszínről, a
versenyről nem volt szó, csak azt vette észre, hogy készséges a társasággal, és
nem csak beinvitálta a vendégeket, de már meg is mutatta nekik a WC-t, a
fürdőszobát, ahol megmoshatják a kezüket, majd azon kapta magát, hogy
gondolkodik, hogy mivel fogja tudni illően megtraktálni lánya ismerőseit.
A felnőttek és a
fiatalok megfeleltek annak a képnek, amit ezekről az ismerősökről volt alkalma
alkotni, azok alapján, ahogy lánya közösségének tagjai időnként fel-feltűntek
náluk, vagy csak valamilyen alkalom adta a lehetőséget egy-egy bemutatkozáshoz.
Volt gyümölcs a
hűtőben; volt sütemény a családi tartóban, amit oly szívesen nyitogattak a
gyerekei, amikor éppen otthon tartózkodtak, és tudta, hogy vannak fagylaltok is
a hűtő fagyasztó rekeszében.
Mindez olyan
gyorsan futott át rajta, hogy arra is gondolt, hogy ezek a fiatalok nem biztos,
hogy sokszor kerültek ilyen családi környezetbe, mondjuk azért, mert nem volt
külön üveg táljuk a fagylaltjuknak, és nem volt tejszínhab sem a fagylalt
tetejére.
A gyorsaság,
amivel ezek végigfutottak a gondolataiban, azt eredményezte, hogy a vendégek
még be sem jöttek igazán a lakásba, mert lehet, hogy csak az előszobában
álltak, várva a további teendőikre vonatkozó vezetői vagy vendéglátói
utasításokra.
Ebben az előzetes
és átmeneti helyzetben az egyik fiatal kezében meglátta az Idegen Szavak és
Kifejezések Szótárát, aminek újrakötését a felesége, nem túl régen, rendelte
meg a műhelyben, ahol az Atlaszt is beköttette az asszonya, neki szánt születésnapi
ajándékul.
Van az úgy, hogy
az ember az ilyen csekélységnek sokkal jobban örül, mint a drága holminak,
jutott eszébe.
A szótár különben
is kedves volt neki, mert a család egyik első szerzeményének számított, amit
összekerülésük után nem sokkal vettek, mondván: nincs nap, hogy valami miatt ne
lenne rá szükség.
A mostani
újrakötése pedig olyan jól sikerült, és olyan szép volt a kék szín – úgy vélte,
hogy ez a királykék maga - , hogy akárhová került a könyv a lakásban, amikor
keresni kezdték, szinte azonnal megtalálták az említett színe alapján. De a
mérete is keltett bennük egy jellegzetes nyomot, amit ilyenkor használni tudtak
az azonosításához.
Amikor azt látta,
hogy a fiatal a táskájába akarja tenni a könyvet, akkor nem a döbbenet futott
át rajta, hanem az említett vélekedés a fiatalok lehetőségeiről, amit a fagylaltos
tálkáról volt bátor megfogalmazni magában, de anélkül, hogy értékelte volna az
ebből a helyzetből eredő vágyaikat. Nem is szólva a vágyaik kezeléséről, a
mások értékeihez kapcsolódó hozzáállásukról.
Kivette a szótárt
a fiatalember kezéből, és figyelmébe akarta ajánlani a használatát, de erre nem
került sor, mert az egyik felnőtt vezető mát ott is termett, és elnézést kért a
kellemetlenségért. Rá is szólt a fiúra, aki összeszorított szájjal, szó nélkül
állt ott, csak a tekintete volt árulkodó a hallgatagsága, a hallgatása mellett.
Félelemre nem
kellett gondolnia, vélte hősünk, és nem is gondolt, mert olyan gyorsan
következtek ezek után az események.
A dolog
természetéből fakadóan a következő esemény, ami következett, az a társaság
távozási készülődése volt.
Közben minden úgy
sikerült, ahogy annak kellett, egy ilyen sajátos új ismeretségnél, és meg volt
elégedve az eredménnyel, amennyiben élményt tudott nyújtani érdemes fiataloknak
arról, hogy az életet be lehet úgy rendezni, hogy az örömei mindig elérhetőek
legyenek számunkra. Mert ezek az örömök csak nagyon kevés anyagi ráfordítást
igényelnek, de sokkal inkább olyan megnyilvánulásokból állnak össze, amelyek
egymás felé mutatott gesztusok, megerősítéseket jelentve arról, hogy mi jó
emberek vagyunk, akik közösen is képesek lehetünk a jövőnket biztosítani egy
olyan folyamatban, amely valamennyiünktől odafigyelést követel, miközben az
igazi jóság abból származik, hogy becsüljük egymás teljesítményét, és készek
vagyunk egymást támogatni is, a magunk által választott ügyünk vitelében.
Ez nem futhatott
át rajta, miközben következett a távozás előkészülete. Ezt csak most kell
gondolnunk, amikor az egész történetben való részvételéről akarunk beszámolni,
és a magunk számára is szeretnénk elérhetővé tenni azt, ami nem is lehetett
igazán látható.
De következtetni
lehet rá. Végig ez volt akkor is a benyomása.
Fogyott a
gyümölcs, a sütemény, a fagyi, és a versenyre készülő fiatalok láthatóan
kikapcsolódtak az ottlétük alatt, amit az egyik felnőtt vezető meg is állapított,
és meg is köszönt.
Már nyitotta
volna az ajtót, amikor eszébe jutott a szótár. A szeme a szokásos módon kezdte
keresni a könyvet, és egy nyugtalanság futott át rajta, miután nem látta meg
azonnal, bárhová is nézett a lakásban.
Rögtön átfutott rajta
a keresés bevett gyakorlata a gyors eredménnyel, és el nem tudta képzelni, hogy
miért nem találja meg azonnal a könyvet, úgy, ahogy azt, ki tudja hányszor,
volt alkalma megtalálni az eltűnéseikor.
Villámként
csapott bele a gondolat, hogy a vendégek közül valaki tette el, esetleg pont az
a fiú, akitől ő egyszer már visszavette.
Nem tudta
eldönteni, hogy mit tegyen, és az is zavarta, hogy emlékezett azokra az
olvasmányaira, amik államfők látogatásai kapcsán arról tudósítottak, hogy a
vendéglátóknak milyen kellemetlenséggel kellett adott nagyságok látogatásánál
számolniuk, mert az illető magas vendégről tudott volt, hogy visszaélt a
helyzetével, és a szállodában talált értékesebb berendezési tárgyakat
egyszerűen a cókmókjába tette, amit aztán nem illett tőle visszakérni.
Nem volt sok
ideje gondolkodnia döntésen, ezért vállalni kényszerült a kellemetlenséget,
csak azért, mert az a könyv, az a szótár olyan értékes volt számára, amilyen
volt.
Azt mondta
hangosan, hogy szeretné, ha megnézhetné a fiatalok csomagjait, mert nem találja
a szótárt, és az a gyanúja, hogy azt valamelyikük eltette a holmijába.
Döbbent volt a
csend.
A családtagjai
sem mertek megszólalni.
Majd a felesége
próbálta vele visszavonatni a kérést, de ő a sarkára állt, miközben kifejezte a
sajnálkozását amiatt, hogy ilyen feltételezésre vetemedett, látható
felindultsággal az arcán és ideges mozdulatain, de valahogy kinyögve azt is,
hogy mennyire fontos neki az a könyv, és azt is hozzátette, hogy milyen módon
szokta megtalálni, amikor keresnie kellett.
A csoport felnőtt
vezetői nem mondták, hogy ez a kérés súlyos sértés lenne velük szemben, hanem
nekiláttak a táskák nyitogatásához.
Az a fiú, akitől
elvette a könyvet a látogatás elején, az a fiú szigorúan nézett, de most sem
szólt semmit, mint ahogyan az egész vendégségre az volt a jellemző, hogy a
felnőttek beszélgettek.
A könyv egy másik
gyerek táskájából került elő.
A vezetők meg
voltak döbbenve, és elnézést kértek a kellemetlenség miatt, és értetlenségüket
fejezték ki, mondván, hogy nem értik, hogy erre hogyan kerülhetett sor. A fiú
sem értette, a táska tulajdonosa, és azt mondta, hogy nem ő volt az, aki
eltette a táskájába a könyvet, hanem az másvalaki lehetett.
Amikor elment a
társaság, akkor átfutott hősünkön, hogy mi lett volna, ha a könyvet annak a
fiúnak adja, aki először a kezébe vette, és aki először akarta azt eltenni
magának.
Eszébe jutott,
hogy mi lett volna, ha valami emléket ad a fiúknak, mondjuk egy-egy könyvet, de
eszébe jutott, hogy van ugyan pár könyve dupla példányban, de öt-hat azonos
könyvvel biztosan nem rendelkezik. Márpedig nem egyforma könyvet adni a
fiataloknak nem biztos, hogy érdemes lett volna, ha ennek a megkülönböztetésnek
a következményeit vesszük. Elvégre a gyerek bírósága ismeri az egyenlőséget
igazán.
És ekkor
feltörtek benne a szakmai tapasztalatai, kezdve Victor Hugo hősének
kalandjától, a szakmája jellemzőinek tartott saját szövegein, példáin át,
addig, amit maga is megélt, amikor az ügyfele elvette a jelvényt az asztaláról,
majd úgy adta vissza, hogy neki nem kellett mást tennie, mint elmondania, hogy
azt akkor kapta, amikor a Kodály Kórussal szerepelt Jyväskyläben ,mire a kívánós ügyfél visszatette oda,
ahonnan elvette, az asztalára, az írószertartó tálcára.
Egy kiselőadást
is kerekített a történetből, akkor azonnal, magában, azzal a konklúzióval, hogy
a segítség, a felzárkóztatás úgy kell, hogy történjen, hogy a rászorulók a
saját igényeiket ismerjék meg először, hogy rögtön utána a lehetőségeiket is
képesek legyenek felmérni, és a segítők igazi segítsége nem az anyagi helyzet
azonnali javítása kell, hogy legyen, hanem a meglévő szellemi közösség
befogadásának, még inkább kinyilvánításának természetes tudomásul vétele, azzal
az elismeréssel, ami kölcsönösen jár a szellemi közösség minden tagjának.
Az elért
teljesítménynek éppúgy lehet értéke ebben a szellemi közösségben, mint a remélt
lehetőségnek, ha azt vesszük, hogy a francia világhódító mit volt képes
kijelenteni a katonáról és a marsallbotról.
A történet a
vendégek távozásával úgy ért véget, hogy nem hagyott maga után további nyomot.
Más álmok jöttek, amik sem a könyvhöz, sem az új otthonhoz nem kapcsolódtak, de
azt az érzést erősítették, hogy ez a mostani alvás akár folytatódhatna is, mert
valamiért nagyon jólesik.
Meg is látszott
az órán, amikor ránézett ébredésekor, hogy a késői kelésnek mi is volt az
előidézője, amit egyáltalán nem bánt meg.
A karácsonyi csengettyű eltűnéséről pedig jobb,
ha elfelejtkezik. Szertartásokon az Úr felkent szolgája szokta mondani: „…vagy
hallgasson róla örökre!”
