Amikor a másik rajz megjelent,
félelmet éreztél. Láttad, hogy más keze munkája, méghozzá nőé. Sok dolog
játéknak indul, és te éjszakánként rajzoltál. Sosem szeretted a szót. Graffiti.
Csodaváró lettél, hogy éjjelről-éjjelre egy négyzetmétert telefess. Mintha valami
kényszerített volna erre. Egyszer írtad oda, hogy nekem is fáj! Egy raktár
salétromos falára, és ott volt mellette a kék rajz, de az övé más volt,
madarakkal teli, mintha ebben a városban még lenne szabadság. Meleg színű
kréták voltak lenn a földön szétszórva, mintha a nőnek hirtelen kellett volna
elhagynia a raktárat. Aztán egy éjjel mégis maradtál. Megszállottan kerested
őt, meg a rajzát, (amit időközben a rendőrök letöröltek, de csak félig.)
csodára vártatok? Bele sem mertél gondolni abba, hogy ő is keresi a választ, és
visszatér a rajzához, akárcsak te a tiédhez. Körbejártad a tömböt és
számolatlanul ittad a sört. Az utcákat róttad, s lopva a falakat bámultad,
kerested madarakat. Egy girhes macska nézett rád bizonytalanul, és te egy
narancssárga szájat rajzoltál. Az egész olyan volt, mintha kettőtök szája
lenne. Az égővörös festék lassan pergett alá, az egész nyugtalan volt,
erotikus. Elképzelted a lányt, akit valójában még sohasem láttál, s másnap ott
volt a rajza a tiéd fölött, az ultramarinok. Aztán megláttál egy duzzadt arcot,
a kezet, amellyel a madarai életre keltek. Kitépett szemöldök, sprőd haj,
hatalmas száj, akár egy medúza. Ő volt.
2015. szeptember 4., péntek
2015. szeptember 3., csütörtök
2015. szeptember 2., szerda
Mórotz Krisztina Kedves Árpád!
Gondolkodtam tegnap azon a képen,
amit most festesz. Fokozhatnád a bőr áttetszőségét, ha kis krémszínt, (milyen
póriasan hangzik) felviszel sima tojás sárgával a vászonra. Akkor úgy látszik,
mintha előzőleg szeretkezett volna veled ... Nem tudom, hogy hol szeded össze
ezeket a nőket, de azokat szeretem, akik nem tökéletesek, nincs formás
almamellük, inkább lógó körtemellűek, buják és egy kicsit rubensi idomúak.
Megfigyelted már Rubens képein, hogy a deréknál milyen pompásan festi a
kitüremkedő hájat? Akkor nézd. Se nem sok, sem nem kevés. Gauguin nőiben a
vastag nehéz láb viszont zavar, örökké azt a képzetet kelti bennem, hogy ekkora
testben sok a víz, amit ki kell hajtani valahogy, és akkor a lábak is
karcsúbbak lesznek. Látszik a rüszt is. Befejeztem a teremtést. Hozzáláttam a
Duplaszaltó című képhez. Fehér, és mint giliszták rajta az ezerszínű festékek -
a szívünk dobbanásai ezerféle színben. Hittem én. Egy kertet festek, az pattant
ki elmémből, nyári nap kertje ez. Két férfi borozgat késő délután. Hátuk mögött
borsó, ami még igazi zamatos. Egy kert az idő maga. Azt írtam valamelyik
levelemben, hogy "át akarom alakítani a valóságot" fennhéjázó merész
szavak ezek, hiszen a valóság az, ami átformál minket lassú korongján. Szemtől
szembe kerültem az idővel az emberi psziché e fájdalmas nyavalyájával. És
kénytelen voltam beismerni vereségemet. Különös módon a festés ténye gazdagabbá
tett, hirtelen elkezdtem a félig kész verseimet megírni. Egészen más színben
láttam mindent. Kudarcaimat kiszögeztem a parafatáblára. Fecnik teleírva. Azt
akartam, hogy olyan legyen a szoba, mintha ezer madár repülne, ha szellőztetek.
Fel- és lerepüljenek! Gombostű tartja a szavakat, amik, olyanok, mint senkinek
sem kellő, lottyadt, nyári almák. Haszontalanok. Aztán csak berúgok, megrészegülök
e versdömpingtől, s eltelek vele. A festőállvány a sarokban megnyugtató, ha jön
az újabb kudarc és én hallgatok, hadd mondjam azt, hogy szárad az olaj a
vásznon. Mi művészek az egyéni életünket is úgy akarjuk berendezni, hogy az
önmegvalósítás különös technikájából táplálkozzék. Eszembe jut Avril Lavigne,
akit előttem már lefestettek. Én meg megírtam őt, hogy most papírmadarakként
szálljon a többi parafához tűzött versemmel együtt. Ez a kis hely igazi
emberkerülő vidék. Nyár van, korán kelek, a púpos zöld díványon alszom. Fogok
egy kisollót és még reggeli előtt leszedem a veronikákat, hadd száradjanak.
Tegnap a zöld diókat szedtem le, diólekvárnak kitűnő. Nézegettem a tenyerem,
amire nem húztam kesztyűt, hetek múlva jön le a barnássárga kulimász a kezemről.
Reggeleim gacsibák*, kiülök a tornácra a zabpelyhemmel és pár aszalt szilvával,
kigondolom a napomat. Persze, sohasem az lesz, amit én akarok. Az ösztön fejbe
kólintja a tudatot, és ezentúl ő uralkodik a napom felett. Mégis minden reggel
kell, hogy ott legyen valami állandó, és ez az aznapi sajtó, a kicsit bugyuta
cikkeivel, amit ha elolvasok szinte rögtön el is felejtek. Cilu lakik velem, a
nagy vörös macska, aki nem csinál semmi mást, csak alszik és eszik. Szeretem
azt a száz éves függönyt, ami az ablakomon lesz. Olyan ez a csipke, mint a
pókháló. Az ekrü** gazdagsága egy valamikori szebb időt idéz, ma ő kerül a
kezeim közé, restaurálásra szorul. Szép ez a nyár, és mennyi minden kell a
házhoz, most legelső a szúnyoghálós ajtó és ablak, hiszen sosem csukom be éjjel
sem az ajtót, sem az ablakot. Közben megkapom a leveledet, a fotót, a te
verseid is, az örökös sirámmal, hogy már megint nem tudsz írni! Olyan messze
vagy tőlem, de ez a messzeség nem zavar, mert köztünk mindig ott volt és ott
lesz a flow, az áramlat. Emlékszem milyen volt, amikor az első versemet
leírtam. Hol volt, hol nem volt az ember. Befejezem levelem, háromig fel kell
adnom a porette falu kis postáján, amiért két kilométert gyalogolok.
Felnevetek, tudom, hogy el sem olvasod, félreteszed, és pont abban az időben
veszed elő, amikor én kitárok ajtót, ablakot, és félhangosan mondom: látod,
suhannak a madarak.
*gacsiba = görbe
**Tojáshéjszínként is ismeretes, gyakorlatilag sárgás árnyalatú törtfehér.
*gacsiba = görbe
**Tojáshéjszínként is ismeretes, gyakorlatilag sárgás árnyalatú törtfehér.
2015. szeptember 1., kedd
2015. augusztus 31., hétfő
Vásárhelyi Vera Skorpió hava 8./3.
A kert végében, öreg tölgyek két sora közt, gyalogút kanyargott a
fehérre meszelt, hegyestornyú kápolnáig. Akkorka volt ez a kápolna, hogy bent,
kétoldalt, csak négy-négy padsor fért el benne. Mint gyermek nem sejtettem,
hogy ebben a kápolnában lesz az esküvőm, de azt sem, hogy a háború végeztével,
rosszindulatú emberek lebontják ezt a kis kápolnát az utolsó tégláig, csupán a
rombolás, a bosszú ösztönétől vezetve.
Az oltár fölött szent Anna képe függött, cirádás, aranyozott
fakeretben. Szent Anna ölében nyitott könyv, kék palástja laza redőkben terül szét
a földön. Mellette a gyermek Mária áll, keze anyja karján. Nyitott, szőke haja
a vállára omlik. A két női alak mögött zöldellő ciprusok s egy kanyargó patak.
Nem tudom melyik híres olasz festő művének másolata volt ez a festmény, -
Perugino, Andrea del Sarto? – de a dimbes-dombos, ciprusokkal tűzdelt háttér
toszkán tájat ábrázolt. Mint gyermek még semmit sem tudtam a festészetről, - de
arra emlékszem, hogy órákig ültem a kép előtt és elgyönyörködtem benne.
Egy nap szekér állt meg a kápolna előtt, és Anti bácsi, apám bognára
szállt le róla. Gyors, ügyes ujjakkal leszerelte a képet az oltár faláról, s a
kocsissal együtt a szekérre erősítette. Szent Anna hozzánk került a
kocsiszínbe. Megjött Erzsébet néni Pestről.
Erzsébet néni anyám húga volt, szőke, duzzadt szájú, pajkos és durcás
egyszerre. Akkor még festett. Szőnyi István tanítványa is volt egy évig.
Később, évek múlva, a festést fölcserélte az írással.
« Harminc szőlőskosár » című novellás kötete a háborús évek alatt jelent meg, és Erzsébet nénit egyszerre elismert íróvá avatta.
« Harminc szőlőskosár » című novellás kötete a háborús évek alatt jelent meg, és Erzsébet nénit egyszerre elismert íróvá avatta.
A kép közel állt a kocsiszín ajtajához, hogy elég fényt kapjon.
Mögötte a félhomályban: az öreg fedeles batár, a könnyű homokfutó, a
lengyelhintó és a mi pónifogatunk szorongtak egymás mellett. Közelről a
festmény kíméletlenül megmutatta sebeit. Szent Anna arca foltos volt, mint a
leprásoké, palástja színehagyott. Mária fél karja könyökből hiányzott; a dombok
lágy vonala itt-ott megtört, mintha köd fedte volna be őket.
-
Nézd! Vak ez a festmény! – kiáltott föl Erzsébet
néni és beletúrt szőke hajába. Festéktől ragadós köpeny volt rajta. Mellette
kis asztalon színektől lángoló palettája, számtalan tubus, üvegcsében
terpentin, lenolaj; foltos rongyok és legalább húsz-huszonöt kisebb-nagyobb
ecset.
-
Maradhatok? – kérdeztem áhítattal.
-
Nem bánom. De ha megmukkansz, elküldelek!
Szatyrából lapos kis kést húzott elő, olyasfélét, mint a kőművesek
vakolókése, s óvatosan, szinte gyöngéden, kapargatni kezdte a kép egyik sarkát.
Szárazon hullott le a megrepedezett olajfesték.
-
Szégyen! – mormogta nagynéném. Ujjaival finoman
végigtapogatta a vásznat, olyan figyelemmel, mint ahogy az öreg Molnár doktor
tapogatta a hátunkat, amikor köhögtünk.
-
Most elmondom neked, hogy kell egy ilyen beteg
képet kijavítani. Először lekaparom a megszáradt és megrepedezett olajfestéket.
Utána lekefélem a vásznat egy puha kefével, majd bedörzsölöm lenolajjal, hogy
rugalmasságát visszakapja. Csak azután látok hozzá a renováláshoz. Tudod, mire
kell vigyáznom? Arra, hogy csupán orvosa vagyok a képnek, nem alkotója. Értesz?
Nem mertem megszólalni, nehogy elküldjön, csak bólintottam. Elképzelni
sem tudtam, hogyan lesz ez a színtelenre vakart kép újra olyan elevenen
tündöklő, mint amilyen egyszer volt. A vakarókéssel Erzsébet néni mintha az én
bőrömet is kaparta volna, - libabőrösen ültem mellette.
Kényes, hosszadalmas munka volt a festmény megtisztítása. Amikor
eluntam, újra játszótársa lettem az elárvult Miklósnak. Máskor Erzsébet néni
küldött el, mert ideges volt, vagy türelmetlen. Olyankor átmentem a
kocsiszínnel szomszédos parádés-istállóba, s leültem a lócára. Csípős ammoniák,
por, széna és kocsikenőcs fanyar szagában ültem a félhomályban. Csönd volt.
Mély, meleg béke. Egér motozott a széna között, a keskeny istállóablakon
behulló napfény megaranyozta az egyik pej fényesre kefélt tomporát. Időnként
felhorkant egy ló, - anyám hátaslova kíváncsian hátrafordult, és rám tekintett
feketén csillogó, meleg szemével.
Elérkezett életem első festőleckéje is. Erzsébet néni szent Anna
palástjának színkeverékével bajlódott, - lelkendező és ideges volt egyszerre.
Úgy tűnt, mintha hozzám beszélne, pedig önmaga megnyugtatására hangosan
gondolkodott.
-
Négy színt nyomok ide a palettára: ultramarint,
kobaltot, colint és párizsikéket. Ettől az utóbbitól félek, nehéz szín. Bőven
adagolom a fehéret, - nézd, milyen nyúlós. Ide jönnek a zöldek: krómoxid,
veronai és kobaltzöld. A palást kékeszöld árnyalatát kell eltalálnom… nézzük
csak… - összeráncolt homlokkal keverte ecsetjével a puha olajfestéket, majd
ráfestett a próbavászonra. – Nem jó! Még
egy kis zöld… talán egy csepp fehér…
-
Orromat megcsapta az olajfesték fanyar, erős
illata. Szomjasan beszívtam. Tágranyílt szemmel figyeltem Erzsébet néni kezét,
lestem színeit a próbavásznon.
-
Ez az! – kiáltottam föl hirtelen, ugyanakkor
majd elharaptam a nyelvemet, ijedtemben.
A várt pofon helyett Erzsébet néni ragyogó arccal fordult felém.
-
Nem gondoltam, hogy nem csak látod, de érzed a
színeket! Enélkül az érzékenység nélkül hiába is vennél ecsetet a kezedbe.
Figyelj ide: ennek a festménynek a palást a középpontja. Ahhoz hangolódik a
többi szín.
A megfestett palásttal egyszerre életre támadt a kép. A további munka
már csak befejezés volt: szent Anna öreg, barna arca a hófehér főkötő alatt; a
nyitott könyv lapjain a fekete betűk, a dombok lágy, töretlen vonala, az
ezüstösen csillanó patak, a sötéten magasodó ciprusok. Mária szőke haja újra
haj volt, kék ruhája puhán omló ruha.
Amikor hetek elmúltával a kijavított kép előttünk ragyogott tökéletes
színharmóniájában, Erzsébet nénivel sírva – nevetve egymásra borultunk.
2015. augusztus 30., vasárnap
Vásárhelyi Vera Skorpió hava 8./2.
Nem
szerettük Viktor bácsit és Ilona nénit. A kastélyt sem szerettük, a maga
hűvösen gőgös szépségében, mert ösztönösen éreztük, hogy éppen olyan rideg és
szigorú, mint két lakója. Egyedül a megérkezés volt izgalmas, amikor apa két
szép pejlova fölfutott a könnyű Eszterházy hintóval a dombra épült,
fehéroszlopos bejárat elé. A kupolás csarnok márványkövén hangosan koppantak
gyermeklépteink, amit Ilona néni ingerült fejrándulással helytelenített. A
velencei stílusú társalgóban a kék kínai vázák, hűvösen csillogó jáspis figurák
szimmetrikus merevségét utáltam; a komoly bútorokkal, aranyrámás képekkel
zsúfolt szoba makulátlanul tiszta volt, - mégis, mintha sejtelmes bomlás
porrétege fedett volna be mindent. A selyembrokát függönyszárnyak több helyen
foszladoztak, - Ilona néni kétségbeesetten kopogott botjával a padlón, amikor
Miklós megrántotta az egyiket. Bútor és kép szépségét akkor még nem tudtuk
értékelni, - csak annyit éreztünk, hogy a ház halott. Nevetés, kiáltás soha nem
hangzott el falai között, a félhomály ugyanolyan életfeltétele volt, mint a
kínos rend, és a percre működő pontosság. Nem tudom, mi szenvedtünk-e jobban,
vagy ők, az biztos, hogy anya érezte legkínosabban magát. Ismerte virgonc
természetünket, de érezte a két öreg idegenkedését is, amikor betörtünk a ház
kriptacsöndjébe.
A
kertet sem szerettük, - más volt, mint a miénk, - hideg és mesterkélt.
Keményszárú, húsos levelű kannák (canna indica) magasodtak mereven a
virágágyakban, amíg nálunk otthon méz csorgott a petúniákból, s vidám
színfoltokban virágoztak a kövér muskátlik, a borzas veronikák. Kinevettük a
geometrikus formákra nyesett bukszusokat, a simára nyírt pázsiton
bukfenc-versenyt rendeztünk. Ilona néni nem tűrt meg állatot a házban, Viktor
bácsi vadászkutyáit az intéző gondozta a tanyán. A kastély csak egyszer egy
évben kelt életre, de akkor a maga klasszikus szépségében: a téli
nagyvadászatok idején. Országos viszonylatban is híresek voltak Viktor bácsi
fácánvadászatai.
2015. augusztus 28., péntek
2015. augusztus 26., szerda
2015. augusztus 24., hétfő
2015. augusztus 23., vasárnap
Kosztolányi a haiku-ról – epa
Kosztolányi rutinos és ellenállhatatlan – ami a haiku-ról
közölt áttekintést és gondolatokat illeti. A rímes haiku fordítások viszont,
így a mából, zsákutcának tűnnek.
2015. augusztus 22., szombat
Vörösmarty Mihály Az epigrammai musa az irókhoz
...
EDVI.
Edvi, komor, sanyarú múzsád jobb volna bagolynak,
már rég óta huhog, senki sem áldja szavát.
...
EDVI.
Edvi, komor, sanyarú múzsád jobb volna bagolynak,
már rég óta huhog, senki sem áldja szavát.
...
2015. augusztus 21., péntek
Sírfelirat
Kocsija
nem volt, sem kötete
De
összeszedett néhány haragost
Vívogatott
időnként velük
Ahogy
d’Artagnan-nal kardozott Athos
furim
2015. augusztus 20., csütörtök
2015. augusztus 18., kedd
2015. augusztus 16., vasárnap
Jónás Tamás boldogan
mint
kút amiben kút vagyok
és
annak mélyéről ragyog
egy
újabb kút gyűrűje fel
fény
a sötét sűrűben
a
mai nappal úgy vagyok:
nem
baj ha meghalok
és
nem kell semmi isteni
bátor
légy csendre inteni
a
csodák szürkék: járdaszél
egy
váll egy másik vállhoz ér
fűtőtest
langyosan szuszog
csodálok
minden ablakot
az
öröm ló és felnyerít
s
lehet hogy elvágtat megint
de
barna izzadása nem
veszendőben
van mindenem
és
mégis mint a csönd ülök
a
halott örömök fölött:
boldogan
forrás: dokk
2015. augusztus 12., szerda
Szőke Imre Mátyás Faun
Akivel táncolsz: nem én vagyok.
Bár messziről jön rajtam át,
fricskázva életet, halált.
Nem én vagyok.
Előtte nincs nagy, nincs erény,
nem hordozhat a tenyerén.
Szőrös altest és békaarc,
semmit sem ad, amit akarsz.
Győzelmed rázza, mint a fát,
s rothadt gyümölccsel megy tovább.
Légből vett gonosz, ostoba.
Csak gyöngét nem gúnyol soha.
Akivel táncolsz: én vagyok.
Szamárhang, patkó, lófarok.
A legszebb lény, kit valaha
szent szűz teremtett, s vitt haza.
forrás: dokk
forrás: dokk
2015. augusztus 10., hétfő
Fűri Rajmund A pofon
Nem tudta
mire vár. Csak állt a napon. Patakokban ömlött róla az izzadtság, amit a homok
azonnal magába szívott. A bőre az évek során kiszikkadt, megkérgesedett. Valaha
volt ruhája is, úgy emlékezett, de se a szemével, se a kezével nem tudta
megállapítani, hogy hol kezdődnek a rongyok, és hol a bőre. „Cipő van rajtam.”
Ebben bizonyos volt.
Szeretett
volna kijutni innét. Mindennap tett néhány lépést, lehetőleg minden irányba
párat. Úgy gondolta, így helyes. Ha eszébe jutott, lábujjhegyre emelkedett és a
távolt fürkészte, de a buckák mögé sosem látott, és ez kicsit mindig
elszomorította. Felhők ritkán látogatták, pedig ők voltak az egyetlenek,
akikkel tartotta a kapcsolatot. „Biztos az óceántól jönnek” – gondolta. „Tehát
vannak még óceánok.”
Aztán
egy nap minden megváltozott.
A
délelőtt szokványosan telt. Éjszaka szökdécselt párat a hidegben; a mozgással
elkerülheti a fagyhalált. Aztán a felbukkanó nap hevíteni kezdte a levegőt, és
ő elkezdett izzadni a fejbúbjától indulva egészen a lábujjak közéig. Minden úgy
volt, ahogy lenni szokott.
Zümmögést
hallott. Ez új hang. Új típusú. A feje kitartóan zúgott mindennap pár órát,
este meg majd széthasadt a hidegben, de ez szokatlan, új hang volt.
Figyelni
kezdett. A belsejében mintha megmozdult volna valami. Hűvös áramlás futott
végig a testén. A fejét izgatottan fordította a hang irányába, és most már
biztos volt benne, hogy zümmögést hall. Ahogy erősödött a hang, egyre inkább
mormolássá vált. „Talán valami állat lesz.” Várt. Nem mozdult. Nagyon várta már
a találkozást valakivel, akár egy tevével vagy egy bogárral, legyen az akár a
sivatag legparányibb lakója, mégsem volt lelkiereje a dombokra szaladni,
ahonnan pedig, úgy gondolta, biztosan meglátná a hang forrását. A mormolás még
erősebb lett, már közvetlenül a bucka mögül hangzott. „Mindjárt a tetőre ér.”
Nem
akart hinni a szemének. A homokdomb tetején egy terepjáró jelent meg, fényes,
piros karosszériájú, nagy kerekű sivatagi autó, és felé közeledett.
Az
autó nagyon lassan jött, de ő féktelen száguldásnak érzékelte, és riadtan
szökkent egyet. „Még elgázol.”
A
kocsi azonban megállt. Öt-hat méterre lehetett tőle. A szemét meresztgette,
próbálta megállapítani, hogy ki ül a volánnál. A kocsi ajtaja kinyílt, és
kiszállt belőle egy óriás. Hatalmas, kopasz férfi volt. A fülében karika, a
nyakában láncon fityegő kereszt, ujjain gyűrű. A karjai telis-tele
tetoválásokkal. Kígyó, kard, pucér nő.
Az
óriás lassan feléje indult. Inkább imbolygott, mint ment. Ő homokba gyökerezett
lábbal várta. A kopasz fél méterrel előtte megállt. Egy fejjel magasabb volt
nála. Hideg szemekkel nézett le rá.
„Valamit
mondanom kéne neki” – gondolta. „Ahogy itt áll és néz, az nem természetes.
Egyáltalán nem az.” Már majdnem megszólította – „Hogy van? Mi újság? Hogy s
mint?” –, de az orrát megcsapta valami iszonyatos bűz, s ez beléfojtotta a
szót.
„Ez
az ember izzadt. Itt autókázik a sivatagban, miközben bűzlik. Igazán
megmosd-hatna valahol” – gondolta, de akkor az óriás felemelte a kezét, és egy
iszonytatóan nagy pofont kevert le neki.
A
feje a homokba csapódott. „Mint egy strucc.” Elterült, mint egy homokzsák.
Érezte, ahogy a vér megmozdul az ereiben, és a kicsattanó bőrön át a földre
ömlik. „Ilyen lehet, mikor agyoncsapnak valakit.” A füléből sárga gennyfolyás
indult, és hűsítően csurgott végig az állán. „Mozognak a fogaim” –
nyugtalankodott.
Csattanást
hallott. Lassan felemelte a fejét, és látta, ahogy a terepjáró elviharzik
mellette, felhajt a túloldali buckára, majd eltűnik mögötte.
A
felvert homok lassan újra leülepedett.
Az
arca sajgott. „Be fog dagadni.” Feltápászkodott a földről, és meglepődve vette
észre, hogy egy út húzódik előtte. Nem tévedett. A terepjáró nyomai világosan
kirajzolódtak: ívelten húzódott a két párhuzamos vonal az egyik buckatetőtől a
másikig.
„Mi
lehet arra?” „Legalább harminc lépés!” Mégis elindult.
Minden
lépésnél bokáig süppedt a homokba. Nehéz, fárasztó út volt. A csontjai
recsegtek-ropogtak a szárazságtól; a sivatagban évekig nincs eső, őt is mindig
elkerülték a záporok.
Még
három lépés. Még kettő. Már csak egy. „Felértem.”
Zihálva
állt. Percekig kapkodta a forró levegőt. Hűs szellő csapta arcon. „Már nem is
fáj annyira” – tapogatta meg az arcát és feltekintett. Azt hitte, káprázik a
szeme. Egy hegy tetején állt, hatalmas, sík vidékre látott. Egy folyó tekergett
végig a síkságon, zöld erdőcsíkkal szegélyezve. A folyó partjának egy szakaszán
apró, színes házak ezrei sorakoztak. „A város” – gondolta, és lassú léptekkel
megindult lefelé.
2015. augusztus 6., csütörtök
2015. augusztus 4., kedd
Vásárhelyi Vera Skorpió hava 7.
Pusztán nőtt, egészséges, virgonc
gyerekek voltunk, hajlékony, nevelhető természettel, - szülők, nevelőnők feszes
istrángján tartva. Állatok közt éltünk, szerettük azokat, - mégis voltak
percek, amikor kegyetlenek voltunk velük. Emlékszem, milyen érzéketlenül
kapartuk ki, hegyes végű botunkkal a még élő csigákat, vagy szúrtuk gombostűre
a szarvasbogarakat vagy a bársonyos éjjeli lepkéket. Egyik ilyen kegyetlen
cselekedetünk a kőrisbogár gyűjtés volt.
Robbanó erővel, nyers, kesernyés
illattal tört életünkbe a tavasz. Lőkösházán, a gyümölcsfák után, a kőrisbokrok
virágoztak leghamarabb. Fulladoztunk a keserű, erős illattól. Ezeket a fürtös,
fehéren virágzó bokrokat, egyik napról a másikra, a nünükék családjába tartozó,
fémcsillogású, zöld, hosszúkás bogarak lepték el. Ezerszámra nyüzsögtek a
bokrokon, egyhangú, éles zümmögéssel. A patikusnak gyűjtöttük őket, egy
gyógykenőcs előállítására. Miklós és én, reggeli után, széles szájú befőttes
üveggel kezünkben, gyűjtésbe kezdtünk. Magamhoz húztam egy fürtös, virággal
teli ágat: tenyerem hirtelen megtelt kapirgáló bogarakkal. Amelyik kicsúszott
ujjaim szorításából, az nagy, magas ívben visszarepült a bokorra. Fejem fölött
zölden csillogott a levegő. Amikor megtelt az üveg, száját zsírpapírral
lekötöttük. Szorgalmasan dolgoztunk mindaddig, amíg Miklós elejtett egy üveget.
A törött üveggel együtt bennünk is eltört valami… a még élő kőrisbogarak,
kiszabadulva szűk börtönükből, visszarepültek a bokrokra, - de nagy része összenyomorítva,
döglötten feküdt lábunk előtt. Émely és undor elvette kedvemet a további
gyűjtéstől. A játék megszűnt élvezet lenni, ellobbant bennünk a lelkesedés. Miklós
a konyhába ment, kenyeret vágott magának, vastagon megkente tejföllel,
megsózta, megpaprikázta – jó étvággyal megtízóraizott. Ő így zárta le a
délelőttöt. Én gondolni sem tudtam evésre. Orromban, szájamban még éreztem a
bogarak kesernyés, olajos szagát, karomon, nyakamon érdes kis lábuk
kaparászását. A kert végébe menekültem, a fenyők közé, - oda, ahol a fák nedves
árnyékában a gyöngyvirágok nyíltak. Hűs levelük közé feküdtem, sírással
küszködve. A virágok mézes illata arcomat cirógatta. Ott, lassan, egyedül,
kibékültem önmagammal. Kibékültem azzal az érthetetlen fájdalommal, amely ok
nélkül és váratlanul annyiszor torkon ragadott. Megnevezhetetlen szorongás,
görcsös fulladás kínzott, - valami fájt, rettenetesen fájt, de hogy mi, azt már
nem tudtam volna megmondani. Más voltam, mint a többiek, mintha bőrömről egy
réteg hiányozna. Betegesen érzékeny, szeszélyesen hangulatos voltam, de csak
azért, mert erősebben válaszoltam mindenre, mint a többiek. - « Más vagyok, mint más, Minek is tagadnám/
Lásd, a föld kibillen alólam, és mint/Visszatérő láz, kamasz éveim vad/Gőgje
megújul. » - írja Babits: Medvetánc című
versében. Ez a sehová se tartozás elkísért egész életemben…
2015. augusztus 1., szombat
Kertész Éva Fodros gallér
A lánya első lépéseire nagyon jól
emlékszik. A gyerek először fogja a fotelt, két kezét előretartva egyensúlyoz
és mintha maga sem hinné el, lép néhányat. Ő szélesre tárja a karjait,
mosolyog, és hangosan kiáltja, igen, ügyes vagy! Majd ölbe kapja, össze-vissza
csókolgatja, mindketten boldogok.
Milyen nehezen mondta ki először
a gyereknek azt, hogy nem! És milyen hamar ki kellett mondania! Akkor még nem
is gondolt arra, ezt a nemet sokszor visszakapja majd. A kamaszkorig valahogy
minden simán ment. Akkor hirtelen jött a minden megtagadása. Az anyja megtagadása
különösen. Észre kellett volna vennie, akkor lett a gyerekéből valaki. Még csak
nem is az, akivé szerette volna formálni, egyszerűen az, aki ő akart lenni.
Örülnie kellett volna, ám a mindennapi viták miatt ez eszébe sem jutott. Végül
elmúltak a konfliktusos évek, bár maradtak tabutémák. Néha észrevette és nem is
bántotta már, hogy mindent másképp akar csinálni. Elgondolkodott ilyenkor.
Volt, amikor megértette az okokat, de sokszor csodálkozott.
Már majdnem egy éves volt az
unokája, amikor elhatározta, igazi kislányruhát vesz neki. Pici korban egyformába
öltöztetik a gyerekeket, csak a lányok rózsaszínbe, a fiúk meg általában kékben
hemperegnek, csúsznak, másznak. Ez így teljesen rendben volt, bár látott néhány
hónapos kislányokat szoknyában, aranyosnak is találta őket, de egyetértett a
lányával. Teljesen felesleges még ebben az időszakban, és a földön mászni kényelmetlen
is. Most azonban elérkezett az idő, a gyerek már lépegetett, jöhet a ruha. Elment
egy márkás üzletbe, gyönyörködött a szép darabokban. Látta, hogy drágák, de nem érdekelte a pénz. Ez
lesz a gyermek első ruhácskája, csak nem fogja az árát figyelni. Kiválasztott
egyet, nem a trendi rózsaszínt, mert a gyereknek mindene rózsaszín születése
óta. Egy tűzpiros, különleges darab varázsolta
el. Kártyával fizetett, és ha valaki megkérdezi mennyibe került, nem tudta volna
megmondani. Szinte önkívületi állapotban ült be az autóba és alig várta, hogy
átadhassa az ajándékot. Amikor felért a lakásba, ébren volt a gyermek, magához
tudta ölelni. Nem akarta ő, hogy felpróbálják, de boldogan mutatta a lányának. Jaj,
anya, nem, ez teljesen felesleges volt, mondta a lánya, tudod, nem adok rá még
ruhát és ezek a fodrok a nyakán elég borzasztóak. Meg, hogy kényelmetlen,
szoríthatja a gyereket a gallér, még veszélyes is lehet, folytatta. Neki akkor
tűntek fel a fodrok, nem is figyelte, amikor kiválasztotta. Tényleg olyan
stuartmáriás lenne a kis feje benne, gondolta, azzal persze nem értett egyet,
hogy veszélyes. A lányának nem tetszik
ez nyilvánvaló, de még egy kést is mintha a hátába szúrt volna a rá jellemző
őszinteséggel. Tett még egy javaslatot, akár le is lehet azt a fodrot venni,
mondta. Erre egy kicsit gúnyos mosoly volt a válasz. Ezután már tudta, a ruha
soha nem lesz a gyermeken, megy a fiók mélyére. Sorsa a lánya akaratából
megpecsételődött. Akkor hirtelen sírni szeretett volna, de szerencsére még
könny sem jött ki a szeméből. Ez már megint a földbedöngölés, gondolta, hang
nem jött ki a torkán, csak egyre jobban ment össze. Jobbnak látta, ha gyorsan
elköszön.
Ahogy leért a lépcsőn már
zokogott, csak néztek rá a szembejövők, ennek vajon mi baja lehet. Azt mondták,
hogy ennek a gyereknek. Erre felfigyelt és akkor hirtelen meglátta magát egy
üvegajtóban. Egy síró gyerek nézett vissza az ő arcvonásaival. Csak azért
sírhat, gondolta, mert nem találja az édesanyját. Minden gyerek játszott a
homokozóban, de időnként kiszaladtak a padon ülő mamájukhoz. Neki nem volt hova
szaladnia.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)





