2015. szeptember 4., péntek

Mórotz Krisztina Graffiti

Amikor a másik rajz megjelent, félelmet éreztél. Láttad, hogy más keze munkája, méghozzá nőé. Sok dolog játéknak indul, és te éjszakánként rajzoltál. Sosem szeretted a szót. Graffiti. Csodaváró lettél, hogy éjjelről-éjjelre egy négyzetmétert telefess. Mintha valami kényszerített volna erre. Egyszer írtad oda, hogy nekem is fáj! Egy raktár salétromos falára, és ott volt mellette a kék rajz, de az övé más volt, madarakkal teli, mintha ebben a városban még lenne szabadság. Meleg színű kréták voltak lenn a földön szétszórva, mintha a nőnek hirtelen kellett volna elhagynia a raktárat. Aztán egy éjjel mégis maradtál. Megszállottan kerested őt, meg a rajzát, (amit időközben a rendőrök letöröltek, de csak félig.) csodára vártatok? Bele sem mertél gondolni abba, hogy ő is keresi a választ, és visszatér a rajzához, akárcsak te a tiédhez. Körbejártad a tömböt és számolatlanul ittad a sört. Az utcákat róttad, s lopva a falakat bámultad, kerested madarakat. Egy girhes macska nézett rád bizonytalanul, és te egy narancssárga szájat rajzoltál. Az egész olyan volt, mintha kettőtök szája lenne. Az égővörös festék lassan pergett alá, az egész nyugtalan volt, erotikus. Elképzelted a lányt, akit valójában még sohasem láttál, s másnap ott volt a rajza a tiéd fölött, az ultramarinok. Aztán megláttál egy duzzadt arcot, a kezet, amellyel a madarai életre keltek. Kitépett szemöldök, sprőd haj, hatalmas száj, akár egy medúza. Ő volt.

2015. szeptember 3., csütörtök

2015. szeptember 2., szerda

Mórotz Krisztina Kedves Árpád!

Gondolkodtam tegnap azon a képen, amit most festesz. Fokozhatnád a bőr áttetszőségét, ha kis krémszínt, (milyen póriasan hangzik) felviszel sima tojás sárgával a vászonra. Akkor úgy látszik, mintha előzőleg szeretkezett volna veled ... Nem tudom, hogy hol szeded össze ezeket a nőket, de azokat szeretem, akik nem tökéletesek, nincs formás almamellük, inkább lógó körtemellűek, buják és egy kicsit rubensi idomúak. Megfigyelted már Rubens képein, hogy a deréknál milyen pompásan festi a kitüremkedő hájat? Akkor nézd. Se nem sok, sem nem kevés. Gauguin nőiben a vastag nehéz láb viszont zavar, örökké azt a képzetet kelti bennem, hogy ekkora testben sok a víz, amit ki kell hajtani valahogy, és akkor a lábak is karcsúbbak lesznek. Látszik a rüszt is. Befejeztem a teremtést. Hozzáláttam a Duplaszaltó című képhez. Fehér, és mint giliszták rajta az ezerszínű festékek - a szívünk dobbanásai ezerféle színben. Hittem én. Egy kertet festek, az pattant ki elmémből, nyári nap kertje ez. Két férfi borozgat késő délután. Hátuk mögött borsó, ami még igazi zamatos. Egy kert az idő maga. Azt írtam valamelyik levelemben, hogy "át akarom alakítani a valóságot" fennhéjázó merész szavak ezek, hiszen a valóság az, ami átformál minket lassú korongján. Szemtől szembe kerültem az idővel az emberi psziché e fájdalmas nyavalyájával. És kénytelen voltam beismerni vereségemet. Különös módon a festés ténye gazdagabbá tett, hirtelen elkezdtem a félig kész verseimet megírni. Egészen más színben láttam mindent. Kudarcaimat kiszögeztem a parafatáblára. Fecnik teleírva. Azt akartam, hogy olyan legyen a szoba, mintha ezer madár repülne, ha szellőztetek. Fel- és lerepüljenek! Gombostű tartja a szavakat, amik, olyanok, mint senkinek sem kellő, lottyadt, nyári almák. Haszontalanok. Aztán csak berúgok, megrészegülök e versdömpingtől, s eltelek vele. A festőállvány a sarokban megnyugtató, ha jön az újabb kudarc és én hallgatok, hadd mondjam azt, hogy szárad az olaj a vásznon. Mi művészek az egyéni életünket is úgy akarjuk berendezni, hogy az önmegvalósítás különös technikájából táplálkozzék. Eszembe jut Avril Lavigne, akit előttem már lefestettek. Én meg megírtam őt, hogy most papírmadarakként szálljon a többi parafához tűzött versemmel együtt. Ez a kis hely igazi emberkerülő vidék. Nyár van, korán kelek, a púpos zöld díványon alszom. Fogok egy kisollót és még reggeli előtt leszedem a veronikákat, hadd száradjanak. Tegnap a zöld diókat szedtem le, diólekvárnak kitűnő. Nézegettem a tenyerem, amire nem húztam kesztyűt, hetek múlva jön le a barnássárga kulimász a kezemről. Reggeleim gacsibák*, kiülök a tornácra a zabpelyhemmel és pár aszalt szilvával, kigondolom a napomat. Persze, sohasem az lesz, amit én akarok. Az ösztön fejbe kólintja a tudatot, és ezentúl ő uralkodik a napom felett. Mégis minden reggel kell, hogy ott legyen valami állandó, és ez az aznapi sajtó, a kicsit bugyuta cikkeivel, amit ha elolvasok szinte rögtön el is felejtek. Cilu lakik velem, a nagy vörös macska, aki nem csinál semmi mást, csak alszik és eszik. Szeretem azt a száz éves függönyt, ami az ablakomon lesz. Olyan ez a csipke, mint a pókháló. Az ekrü** gazdagsága egy valamikori szebb időt idéz, ma ő kerül a kezeim közé, restaurálásra szorul. Szép ez a nyár, és mennyi minden kell a házhoz, most legelső a szúnyoghálós ajtó és ablak, hiszen sosem csukom be éjjel sem az ajtót, sem az ablakot. Közben megkapom a leveledet, a fotót, a te verseid is, az örökös sirámmal, hogy már megint nem tudsz írni! Olyan messze vagy tőlem, de ez a messzeség nem zavar, mert köztünk mindig ott volt és ott lesz a flow, az áramlat. Emlékszem milyen volt, amikor az első versemet leírtam. Hol volt, hol nem volt az ember. Befejezem levelem, háromig fel kell adnom a porette falu kis postáján, amiért két kilométert gyalogolok. Felnevetek, tudom, hogy el sem olvasod, félreteszed, és pont abban az időben veszed elő, amikor én kitárok ajtót, ablakot, és félhangosan mondom: látod, suhannak a madarak.

*gacsiba = görbe

**Tojáshéjszínként is ismeretes, gyakorlatilag sárgás árnyalatú törtfehér.

2015. szeptember 1., kedd

2015. augusztus 31., hétfő

Vásárhelyi Vera Skorpió hava 8./3.

A kert végében, öreg tölgyek két sora közt, gyalogút kanyargott a fehérre meszelt, hegyestornyú kápolnáig. Akkorka volt ez a kápolna, hogy bent, kétoldalt, csak négy-négy padsor fért el benne. Mint gyermek nem sejtettem, hogy ebben a kápolnában lesz az esküvőm, de azt sem, hogy a háború végeztével, rosszindulatú emberek lebontják ezt a kis kápolnát az utolsó tégláig, csupán a rombolás, a bosszú ösztönétől vezetve.
Az oltár fölött szent Anna képe függött, cirádás, aranyozott fakeretben. Szent Anna ölében nyitott könyv, kék palástja laza redőkben terül szét a földön. Mellette a gyermek Mária áll, keze anyja karján. Nyitott, szőke haja a vállára omlik. A két női alak mögött zöldellő ciprusok s egy kanyargó patak. Nem tudom melyik híres olasz festő művének másolata volt ez a festmény, - Perugino, Andrea del Sarto? – de a dimbes-dombos, ciprusokkal tűzdelt háttér toszkán tájat ábrázolt. Mint gyermek még semmit sem tudtam a festészetről, - de arra emlékszem, hogy órákig ültem a kép előtt és elgyönyörködtem benne.
Egy nap szekér állt meg a kápolna előtt, és Anti bácsi, apám bognára szállt le róla. Gyors, ügyes ujjakkal leszerelte a képet az oltár faláról, s a kocsissal együtt a szekérre erősítette. Szent Anna hozzánk került a kocsiszínbe. Megjött Erzsébet néni Pestről.
Erzsébet néni anyám húga volt, szőke, duzzadt szájú, pajkos és durcás egyszerre. Akkor még festett. Szőnyi István tanítványa is volt egy évig. Később, évek múlva, a festést fölcserélte az írással.
« Harminc szőlőskosár » című novellás kötete a háborús évek alatt jelent meg, és Erzsébet nénit egyszerre elismert íróvá avatta.
A kép közel állt a kocsiszín ajtajához, hogy elég fényt kapjon. Mögötte a félhomályban: az öreg fedeles batár, a könnyű homokfutó, a lengyelhintó és a mi pónifogatunk szorongtak egymás mellett. Közelről a festmény kíméletlenül megmutatta sebeit. Szent Anna arca foltos volt, mint a leprásoké, palástja színehagyott. Mária fél karja könyökből hiányzott; a dombok lágy vonala itt-ott megtört, mintha köd fedte volna be őket.
-            Nézd! Vak ez a festmény! – kiáltott föl Erzsébet néni és beletúrt szőke hajába. Festéktől ragadós köpeny volt rajta. Mellette kis asztalon színektől lángoló palettája, számtalan tubus, üvegcsében terpentin, lenolaj; foltos rongyok és legalább húsz-huszonöt kisebb-nagyobb ecset.
-            Maradhatok? – kérdeztem áhítattal.
-            Nem bánom. De ha megmukkansz, elküldelek!
Szatyrából lapos kis kést húzott elő, olyasfélét, mint a kőművesek vakolókése, s óvatosan, szinte gyöngéden, kapargatni kezdte a kép egyik sarkát. Szárazon hullott le a megrepedezett olajfesték.
-            Szégyen! – mormogta nagynéném. Ujjaival finoman végigtapogatta a vásznat, olyan figyelemmel, mint ahogy az öreg Molnár doktor tapogatta a hátunkat, amikor köhögtünk.
-            Most elmondom neked, hogy kell egy ilyen beteg képet kijavítani. Először lekaparom a megszáradt és megrepedezett olajfestéket. Utána lekefélem a vásznat egy puha kefével, majd bedörzsölöm lenolajjal, hogy rugalmasságát visszakapja. Csak azután látok hozzá a renováláshoz. Tudod, mire kell vigyáznom? Arra, hogy csupán orvosa vagyok a képnek, nem alkotója. Értesz?
Nem mertem megszólalni, nehogy elküldjön, csak bólintottam. Elképzelni sem tudtam, hogyan lesz ez a színtelenre vakart kép újra olyan elevenen tündöklő, mint amilyen egyszer volt. A vakarókéssel Erzsébet néni mintha az én bőrömet is kaparta volna, - libabőrösen ültem mellette.
Kényes, hosszadalmas munka volt a festmény megtisztítása. Amikor eluntam, újra játszótársa lettem az elárvult Miklósnak. Máskor Erzsébet néni küldött el, mert ideges volt, vagy türelmetlen. Olyankor átmentem a kocsiszínnel szomszédos parádés-istállóba, s leültem a lócára. Csípős ammoniák, por, széna és kocsikenőcs fanyar szagában ültem a félhomályban. Csönd volt. Mély, meleg béke. Egér motozott a széna között, a keskeny istállóablakon behulló napfény megaranyozta az egyik pej fényesre kefélt tomporát. Időnként felhorkant egy ló, - anyám hátaslova kíváncsian hátrafordult, és rám tekintett feketén csillogó, meleg szemével.
Elérkezett életem első festőleckéje is. Erzsébet néni szent Anna palástjának színkeverékével bajlódott, - lelkendező és ideges volt egyszerre. Úgy tűnt, mintha hozzám beszélne, pedig önmaga megnyugtatására hangosan gondolkodott.
-            Négy színt nyomok ide a palettára: ultramarint, kobaltot, colint és párizsikéket. Ettől az utóbbitól félek, nehéz szín. Bőven adagolom a fehéret, - nézd, milyen nyúlós. Ide jönnek a zöldek: krómoxid, veronai és kobaltzöld. A palást kékeszöld árnyalatát kell eltalálnom… nézzük csak… - összeráncolt homlokkal keverte ecsetjével a puha olajfestéket, majd ráfestett a próbavászonra.  – Nem jó! Még egy kis zöld… talán egy csepp fehér…
-            Orromat megcsapta az olajfesték fanyar, erős illata. Szomjasan beszívtam. Tágranyílt szemmel figyeltem Erzsébet néni kezét, lestem színeit a próbavásznon.
-            Ez az! – kiáltottam föl hirtelen, ugyanakkor majd elharaptam a nyelvemet, ijedtemben.
A várt pofon helyett Erzsébet néni ragyogó arccal fordult felém.
-            Nem gondoltam, hogy nem csak látod, de érzed a színeket! Enélkül az érzékenység nélkül hiába is vennél ecsetet a kezedbe. Figyelj ide: ennek a festménynek a palást a középpontja. Ahhoz hangolódik a többi szín.
A megfestett palásttal egyszerre életre támadt a kép. A további munka már csak befejezés volt: szent Anna öreg, barna arca a hófehér főkötő alatt; a nyitott könyv lapjain a fekete betűk, a dombok lágy, töretlen vonala, az ezüstösen csillanó patak, a sötéten magasodó ciprusok. Mária szőke haja újra haj volt, kék ruhája puhán omló ruha.
Amikor hetek elmúltával a kijavított kép előttünk ragyogott tökéletes színharmóniájában, Erzsébet nénivel sírva – nevetve egymásra borultunk.

2015. augusztus 30., vasárnap

Vásárhelyi Vera Skorpió hava 8./2.

Nem szerettük Viktor bácsit és Ilona nénit. A kastélyt sem szerettük, a maga hűvösen gőgös szépségében, mert ösztönösen éreztük, hogy éppen olyan rideg és szigorú, mint két lakója. Egyedül a megérkezés volt izgalmas, amikor apa két szép pejlova fölfutott a könnyű Eszterházy hintóval a dombra épült, fehéroszlopos bejárat elé. A kupolás csarnok márványkövén hangosan koppantak gyermeklépteink, amit Ilona néni ingerült fejrándulással helytelenített. A velencei stílusú társalgóban a kék kínai vázák, hűvösen csillogó jáspis figurák szimmetrikus merevségét utáltam; a komoly bútorokkal, aranyrámás képekkel zsúfolt szoba makulátlanul tiszta volt, - mégis, mintha sejtelmes bomlás porrétege fedett volna be mindent. A selyembrokát függönyszárnyak több helyen foszladoztak, - Ilona néni kétségbeesetten kopogott botjával a padlón, amikor Miklós megrántotta az egyiket. Bútor és kép szépségét akkor még nem tudtuk értékelni, - csak annyit éreztünk, hogy a ház halott. Nevetés, kiáltás soha nem hangzott el falai között, a félhomály ugyanolyan életfeltétele volt, mint a kínos rend, és a percre működő pontosság. Nem tudom, mi szenvedtünk-e jobban, vagy ők, az biztos, hogy anya érezte legkínosabban magát. Ismerte virgonc természetünket, de érezte a két öreg idegenkedését is, amikor betörtünk a ház kriptacsöndjébe.

A kertet sem szerettük, - más volt, mint a miénk, - hideg és mesterkélt. Keményszárú, húsos levelű kannák (canna indica) magasodtak mereven a virágágyakban, amíg nálunk otthon méz csorgott a petúniákból, s vidám színfoltokban virágoztak a kövér muskátlik, a borzas veronikák. Kinevettük a geometrikus formákra nyesett bukszusokat, a simára nyírt pázsiton bukfenc-versenyt rendeztünk. Ilona néni nem tűrt meg állatot a házban, Viktor bácsi vadászkutyáit az intéző gondozta a tanyán. A kastély csak egyszer egy évben kelt életre, de akkor a maga klasszikus szépségében: a téli nagyvadászatok idején. Országos viszonylatban is híresek voltak Viktor bácsi fácánvadászatai.

2015. augusztus 26., szerda

2015. augusztus 24., hétfő

Péter Béla siralom

savas az eső
lám kemizált már az úr
könnykészlete is


forrás dokk

2015. augusztus 23., vasárnap

Kosztolányi a haiku-ról – epa

Kosztolányi rutinos és ellenállhatatlan – ami a haiku-ról közölt áttekintést és gondolatokat illeti. A rímes haiku fordítások viszont, így a mából, zsákutcának tűnnek.

2015. augusztus 22., szombat

Vörösmarty Mihály Az epigrammai musa az irókhoz

...

EDVI.

Edvi, komor, sanyarú múzsád jobb volna bagolynak,
már rég óta huhog, senki sem áldja szavát.

...

2015. augusztus 21., péntek

Sírfelirat

Kocsija nem volt, sem kötete
De összeszedett néhány haragost
Vívogatott időnként velük
Ahogy d’Artagnan-nal kardozott Athos

furim

2015. augusztus 16., vasárnap

Jónás Tamás boldogan

mint kút amiben kút vagyok
és annak mélyéről ragyog
egy újabb kút gyűrűje fel
fény a sötét sűrűben
a mai nappal úgy vagyok:
nem baj ha meghalok

és nem kell semmi isteni
bátor légy csendre inteni
a csodák szürkék: járdaszél
egy váll egy másik vállhoz ér
fűtőtest langyosan szuszog
csodálok minden ablakot

az öröm ló és felnyerít
s lehet hogy elvágtat megint
de barna izzadása nem
veszendőben van mindenem
és mégis mint a csönd ülök
a halott örömök fölött:

boldogan


forrás: dokk

2015. augusztus 12., szerda

Szőke Imre Mátyás Faun

Akivel táncolsz: nem én vagyok.
Bár messziről jön rajtam át,
fricskázva életet, halált.
Nem én vagyok.

Előtte nincs nagy, nincs erény,
nem hordozhat a tenyerén.
Szőrös altest és békaarc,
semmit sem ad, amit akarsz.

Győzelmed rázza, mint a fát,
s rothadt gyümölccsel megy tovább.
Légből vett gonosz, ostoba.
Csak gyöngét nem gúnyol soha.

Akivel táncolsz: én vagyok.
Szamárhang, patkó, lófarok.
A legszebb lény, kit valaha
szent szűz teremtett, s vitt haza.


forrás: dokk

2015. augusztus 10., hétfő

Fűri Rajmund A pofon

            Nem tudta mire vár. Csak állt a napon. Patakokban ömlött róla az izzadtság, amit a homok azonnal magába szívott. A bőre az évek során kiszikkadt, megkérgesedett. Valaha volt ruhája is, úgy emlékezett, de se a szemével, se a kezével nem tudta megállapítani, hogy hol kezdődnek a rongyok, és hol a bőre. „Cipő van rajtam.” Ebben bizonyos volt.
            Szeretett volna kijutni innét. Mindennap tett néhány lépést, lehetőleg minden irányba párat. Úgy gondolta, így helyes. Ha eszébe jutott, lábujjhegyre emelkedett és a távolt fürkészte, de a buckák mögé sosem látott, és ez kicsit mindig elszomorította. Felhők ritkán látogatták, pedig ők voltak az egyetlenek, akikkel tartotta a kapcsolatot. „Biztos az óceántól jönnek” – gondolta. „Tehát vannak még óceánok.”
            Aztán egy nap minden megváltozott.
            A délelőtt szokványosan telt. Éjszaka szökdécselt párat a hidegben; a mozgással elkerülheti a fagyhalált. Aztán a felbukkanó nap hevíteni kezdte a levegőt, és ő elkezdett izzadni a fejbúbjától indulva egészen a lábujjak közéig. Minden úgy volt, ahogy lenni szokott.
            Zümmögést hallott. Ez új hang. Új típusú. A feje kitartóan zúgott mindennap pár órát, este meg majd széthasadt a hidegben, de ez szokatlan, új hang volt.
            Figyelni kezdett. A belsejében mintha megmozdult volna valami. Hűvös áramlás futott végig a testén. A fejét izgatottan fordította a hang irányába, és most már biztos volt benne, hogy zümmögést hall. Ahogy erősödött a hang, egyre inkább mormolássá vált. „Talán valami állat lesz.” Várt. Nem mozdult. Nagyon várta már a találkozást valakivel, akár egy tevével vagy egy bogárral, legyen az akár a sivatag legparányibb lakója, mégsem volt lelkiereje a dombokra szaladni, ahonnan pedig, úgy gondolta, biztosan meglátná a hang forrását. A mormolás még erősebb lett, már közvetlenül a bucka mögül hangzott. „Mindjárt a tetőre ér.”
            Nem akart hinni a szemének. A homokdomb tetején egy terepjáró jelent meg, fényes, piros karosszériájú, nagy kerekű sivatagi autó, és felé közeledett.
            Az autó nagyon lassan jött, de ő féktelen száguldásnak érzékelte, és riadtan szökkent egyet. „Még elgázol.”
            A kocsi azonban megállt. Öt-hat méterre lehetett tőle. A szemét meresztgette, próbálta megállapítani, hogy ki ül a volánnál. A kocsi ajtaja kinyílt, és kiszállt belőle egy óriás. Hatalmas, kopasz férfi volt. A fülében karika, a nyakában láncon fityegő kereszt, ujjain gyűrű. A karjai telis-tele tetoválásokkal. Kígyó, kard, pucér nő.
            Az óriás lassan feléje indult. Inkább imbolygott, mint ment. Ő homokba gyökerezett lábbal várta. A kopasz fél méterrel előtte megállt. Egy fejjel magasabb volt nála. Hideg szemekkel nézett le rá.
            „Valamit mondanom kéne neki” – gondolta. „Ahogy itt áll és néz, az nem természetes. Egyáltalán nem az.” Már majdnem megszólította – „Hogy van? Mi újság? Hogy s mint?” –, de az orrát megcsapta valami iszonyatos bűz, s ez beléfojtotta a szót.
            „Ez az ember izzadt. Itt autókázik a sivatagban, miközben bűzlik. Igazán megmosd-hatna valahol” – gondolta, de akkor az óriás felemelte a kezét, és egy iszonytatóan nagy pofont kevert le neki.
            A feje a homokba csapódott. „Mint egy strucc.” Elterült, mint egy homokzsák. Érezte, ahogy a vér megmozdul az ereiben, és a kicsattanó bőrön át a földre ömlik. „Ilyen lehet, mikor agyoncsapnak valakit.” A füléből sárga gennyfolyás indult, és hűsítően csurgott végig az állán. „Mozognak a fogaim” – nyugtalankodott.
            Csattanást hallott. Lassan felemelte a fejét, és látta, ahogy a terepjáró elviharzik mellette, felhajt a túloldali buckára, majd eltűnik mögötte.
            A felvert homok lassan újra leülepedett.
            Az arca sajgott. „Be fog dagadni.” Feltápászkodott a földről, és meglepődve vette észre, hogy egy út húzódik előtte. Nem tévedett. A terepjáró nyomai világosan kirajzolódtak: ívelten húzódott a két párhuzamos vonal az egyik buckatetőtől a másikig.
            „Mi lehet arra?” „Legalább harminc lépés!” Mégis elindult.
            Minden lépésnél bokáig süppedt a homokba. Nehéz, fárasztó út volt. A csontjai recsegtek-ropogtak a szárazságtól; a sivatagban évekig nincs eső, őt is mindig elkerülték a záporok.
            Még három lépés. Még kettő. Már csak egy. „Felértem.”

            Zihálva állt. Percekig kapkodta a forró levegőt. Hűs szellő csapta arcon. „Már nem is fáj annyira” – tapogatta meg az arcát és feltekintett. Azt hitte, káprázik a szeme. Egy hegy tetején állt, hatalmas, sík vidékre látott. Egy folyó tekergett végig a síkságon, zöld erdőcsíkkal szegélyezve. A folyó partjának egy szakaszán apró, színes házak ezrei sorakoztak. „A város” – gondolta, és lassú léptekkel megindult lefelé.

2015. augusztus 6., csütörtök

2015. augusztus 4., kedd

Vásárhelyi Vera Skorpió hava 7.

Pusztán nőtt, egészséges, virgonc gyerekek voltunk, hajlékony, nevelhető természettel, - szülők, nevelőnők feszes istrángján tartva. Állatok közt éltünk, szerettük azokat, - mégis voltak percek, amikor kegyetlenek voltunk velük. Emlékszem, milyen érzéketlenül kapartuk ki, hegyes végű botunkkal a még élő csigákat, vagy szúrtuk gombostűre a szarvasbogarakat vagy a bársonyos éjjeli lepkéket. Egyik ilyen kegyetlen cselekedetünk a kőrisbogár gyűjtés volt.

Robbanó erővel, nyers, kesernyés illattal tört életünkbe a tavasz. Lőkösházán, a gyümölcsfák után, a kőrisbokrok virágoztak leghamarabb. Fulladoztunk a keserű, erős illattól. Ezeket a fürtös, fehéren virágzó bokrokat, egyik napról a másikra, a nünükék családjába tartozó, fémcsillogású, zöld, hosszúkás bogarak lepték el. Ezerszámra nyüzsögtek a bokrokon, egyhangú, éles zümmögéssel. A patikusnak gyűjtöttük őket, egy gyógykenőcs előállítására. Miklós és én, reggeli után, széles szájú befőttes üveggel kezünkben, gyűjtésbe kezdtünk. Magamhoz húztam egy fürtös, virággal teli ágat: tenyerem hirtelen megtelt kapirgáló bogarakkal. Amelyik kicsúszott ujjaim szorításából, az nagy, magas ívben visszarepült a bokorra. Fejem fölött zölden csillogott a levegő. Amikor megtelt az üveg, száját zsírpapírral lekötöttük. Szorgalmasan dolgoztunk mindaddig, amíg Miklós elejtett egy üveget. A törött üveggel együtt bennünk is eltört valami… a még élő kőrisbogarak, kiszabadulva szűk börtönükből, visszarepültek a bokrokra, - de nagy része összenyomorítva, döglötten feküdt lábunk előtt. Émely és undor elvette kedvemet a további gyűjtéstől. A játék megszűnt élvezet lenni, ellobbant bennünk a lelkesedés. Miklós a konyhába ment, kenyeret vágott magának, vastagon megkente tejföllel, megsózta, megpaprikázta – jó étvággyal megtízóraizott. Ő így zárta le a délelőttöt. Én gondolni sem tudtam evésre. Orromban, szájamban még éreztem a bogarak kesernyés, olajos szagát, karomon, nyakamon érdes kis lábuk kaparászását. A kert végébe menekültem, a fenyők közé, - oda, ahol a fák nedves árnyékában a gyöngyvirágok nyíltak. Hűs levelük közé feküdtem, sírással küszködve. A virágok mézes illata arcomat cirógatta. Ott, lassan, egyedül, kibékültem önmagammal. Kibékültem azzal az érthetetlen fájdalommal, amely ok nélkül és váratlanul annyiszor torkon ragadott. Megnevezhetetlen szorongás, görcsös fulladás kínzott, - valami fájt, rettenetesen fájt, de hogy mi, azt már nem tudtam volna megmondani. Más voltam, mint a többiek, mintha bőrömről egy réteg hiányozna. Betegesen érzékeny, szeszélyesen hangulatos voltam, de csak azért, mert erősebben válaszoltam mindenre, mint a többiek. - « Más vagyok, mint más, Minek is tagadnám/ Lásd, a föld kibillen alólam, és mint/Visszatérő láz, kamasz éveim vad/Gőgje megújul. » - írja Babits: Medvetánc című versében. Ez a sehová se tartozás elkísért egész életemben…

2015. augusztus 1., szombat

Kertész Éva Fodros gallér

A lánya első lépéseire nagyon jól emlékszik. A gyerek először fogja a fotelt, két kezét előretartva egyensúlyoz és mintha maga sem hinné el, lép néhányat. Ő szélesre tárja a karjait, mosolyog, és hangosan kiáltja, igen, ügyes vagy! Majd ölbe kapja, össze-vissza csókolgatja, mindketten boldogok.
Milyen nehezen mondta ki először a gyereknek azt, hogy nem! És milyen hamar ki kellett mondania! Akkor még nem is gondolt arra, ezt a nemet sokszor visszakapja majd. A kamaszkorig valahogy minden simán ment. Akkor hirtelen jött a minden megtagadása. Az anyja megtagadása különösen. Észre kellett volna vennie, akkor lett a gyerekéből valaki. Még csak nem is az, akivé szerette volna formálni, egyszerűen az, aki ő akart lenni. Örülnie kellett volna, ám a mindennapi viták miatt ez eszébe sem jutott. Végül elmúltak a konfliktusos évek, bár maradtak tabutémák. Néha észrevette és nem is bántotta már, hogy mindent másképp akar csinálni. Elgondolkodott ilyenkor. Volt, amikor megértette az okokat, de sokszor csodálkozott.
Már majdnem egy éves volt az unokája, amikor elhatározta, igazi kislányruhát vesz neki. Pici korban egyformába öltöztetik a gyerekeket, csak a lányok rózsaszínbe, a fiúk meg általában kékben hemperegnek, csúsznak, másznak. Ez így teljesen rendben volt, bár látott néhány hónapos kislányokat szoknyában, aranyosnak is találta őket, de egyetértett a lányával. Teljesen felesleges még ebben az időszakban, és a földön mászni kényelmetlen is. Most azonban elérkezett az idő, a gyerek már lépegetett, jöhet a ruha. Elment egy márkás üzletbe, gyönyörködött a szép darabokban.  Látta, hogy drágák, de nem érdekelte a pénz. Ez lesz a gyermek első ruhácskája, csak nem fogja az árát figyelni. Kiválasztott egyet, nem a trendi rózsaszínt, mert a gyereknek mindene rózsaszín születése óta.  Egy tűzpiros, különleges darab varázsolta el. Kártyával fizetett, és ha valaki megkérdezi mennyibe került, nem tudta volna megmondani. Szinte önkívületi állapotban ült be az autóba és alig várta, hogy átadhassa az ajándékot. Amikor felért a lakásba, ébren volt a gyermek, magához tudta ölelni. Nem akarta ő, hogy felpróbálják, de boldogan mutatta a lányának. Jaj, anya, nem, ez teljesen felesleges volt, mondta a lánya, tudod, nem adok rá még ruhát és ezek a fodrok a nyakán elég borzasztóak. Meg, hogy kényelmetlen, szoríthatja a gyereket a gallér, még veszélyes is lehet, folytatta. Neki akkor tűntek fel a fodrok, nem is figyelte, amikor kiválasztotta. Tényleg olyan stuartmáriás lenne a kis feje benne, gondolta, azzal persze nem értett egyet, hogy veszélyes.  A lányának nem tetszik ez nyilvánvaló, de még egy kést is mintha a hátába szúrt volna a rá jellemző őszinteséggel. Tett még egy javaslatot, akár le is lehet azt a fodrot venni, mondta. Erre egy kicsit gúnyos mosoly volt a válasz. Ezután már tudta, a ruha soha nem lesz a gyermeken, megy a fiók mélyére. Sorsa a lánya akaratából megpecsételődött. Akkor hirtelen sírni szeretett volna, de szerencsére még könny sem jött ki a szeméből. Ez már megint a földbedöngölés, gondolta, hang nem jött ki a torkán, csak egyre jobban ment össze. Jobbnak látta, ha gyorsan elköszön.

Ahogy leért a lépcsőn már zokogott, csak néztek rá a szembejövők, ennek vajon mi baja lehet. Azt mondták, hogy ennek a gyereknek. Erre felfigyelt és akkor hirtelen meglátta magát egy üvegajtóban. Egy síró gyerek nézett vissza az ő arcvonásaival. Csak azért sírhat, gondolta, mert nem találja az édesanyját. Minden gyerek játszott a homokozóban, de időnként kiszaladtak a padon ülő mamájukhoz. Neki nem volt hova szaladnia.