"A konkrétság és
a stilizáltság fokának feltűnő különbsége távolítja el olyan messzire Magányos éjszakai csavargás című
hosszú leíró versét Kosztolányi rokon tematikájú költeményeitől. „A
rendes kávéházból jöttem ki késő éjjel” –
ezzel az inkább novellát, mint verset ígérő tárgyilagos közléssel kezdődik.....
Kosztolányi így indítja Groteszk című versét: „Mentem
a kávéház tükrös éjjelébe”. A kétféle intonáció két gyökeresen különböző versvilágot
idéz fel. Szép Ernő kávéháza és éjszakája valóságos, sétájának útvonala rajta
van a térképen. A vers csak lassan és jobbára megfoghatatlanul telítődik a
tényeken túli jelentéssel, és ez a jelentés magukból a tényekből adódik össze a
magányos szemlélődés és számbavétel során."
2015. november 5., csütörtök
2015. november 3., kedd
Réz Pál új könyvében Szép Ernőről is ír
„Ő falun nőtt föl, ami azért nagy előny, ugyanakkor átitatta
a legrafináltabb pesti aszfaltnyelv. Hát, ennek a kettőnek a találkozásánál
nagyobb szerencse írót nem érhet. Hozza faluról a népköltészetet meg a
népnyelvet, aztán tizennyolc-húsz éves korában ráesik a pesti zsargon, amelyik
ugyancsak zseniális volt abban az időben, és ebből kikeveri a Lila ákácnak a
nyelvét, amit a legjobban szeretek tőle. …
A Lila ákác is megjelent régebben, majd betiltották. Ezt
például abszolút nem tudom, hogy miért. Hogy a Lila ákácban mi volt a
szocializmusra veszélyes?”
2015. november 1., vasárnap
2015. október 29., csütörtök
Emily Dickinson A tenger – műfordítás
Köszöntöttük kutyámmal
A tengert, kora reggel
Az alagsorból sellők
Leselkedtek ki jött el
Fregattok adtak fentről
Kenderkötél kezet
Egérnek vélve azt aki a
Homokdűnén lehet
De nem volt ember bár a víz
Cipőmet mosta már
Majd övemet kötényemet
Ingvállamat az ár
Felfalni készült engemet –
A harmat így lep el
Egy pitypang ruhaujjat –
S én elindultam, el –
Ő jött mögöttem szorosan –
Nyúlt egy ezüst sarok
Porlasztva rám a gyöngyöket –
Ázott cipő boka
De a városhoz értünk –
Nem várta senki ott –
Biccentett felém gőgösen
A víz és visszament
Fűri Mária fordítása
legújabb, 2018
http://www.magyarulbabelben.net/works/en/Dickinson%2C_Emily-1830/I_started_Early_%E2%80%93_Took_my_Dog_%E2%80%93_%28656%29/hu/72126-A_tenger
Meglátogattam a kutyámmal
Az alagsorból sellők
Leselkedtek ki jött el
Fregattok adtak fentről
Kenderkötél kezet
Egérnek vélve azt aki a
Homokdűnén lehet
De nem volt ember bár a víz
Cipőmet mosta már
Majd övemet kötényemet
Ingvállamat az ár
Felfalni készült engemet –
A harmat így lep el
Egy pitypang ruhaujjat –
S én elindultam, el –
Ő jött mögöttem szorosan –
Nyúlt egy ezüst sarok
Porlasztva rám a gyöngyöket –
Ázott cipő boka
De a városhoz értünk –
Nem várta senki ott –
Biccentett felém gőgösen
A víz és visszament
Fűri Mária fordítása
legújabb, 2018
http://www.magyarulbabelben.net/works/en/Dickinson%2C_Emily-1830/I_started_Early_%E2%80%93_Took_my_Dog_%E2%80%93_%28656%29/hu/72126-A_tenger
Meglátogattam a kutyámmal
A tengert,
kora reggel.
A hableányok
az alagsorból
Leselkedtek,
ki jött el.
A felső
szintről fregattok adtak
Kenderkötél
kezet -
Egérnek
vélték azt, aki a
Homokdűnén
lehet.
De ember egy
sem mozdult értem,
Mikor elért
a sós ár.
Cipőm,
kötényem, övem után
Ázott immár
az ingváll -
Az ár fel
akart falni engem
Egészen,
ahogy a harmat
Egy pitypang
ruhaujján szétterül -
És akkor
elindultam -
Szorosan
mögöttem követett,
Hozzám ért
ezüst sarka,
Áramlott
bokámon, cipőmön
Gyöngyöző
buboréka -
Közelgett a
biztonságos város,
Ahol már
senkit sem ismert -
Bólintott
felém gőgösen,
Ő vissza, én
elsiettem.
Fűri Mária fordítása
Fűri Mária fordítása
Ezt a fordítást megelőzte Várady Szabolcs alábbi levele:
"Egy
hétig nem voltam itthon, most megnéztem a fordítást. Tartalmilag (egy-két
apróságtól eltekintve) jól megfogja a verset, de a formálás egy kicsit
nehézkessé válik a sok nőrímtől és a megnyújtott soroktól. Dickinson rímelése
valóban gyakran eltér a szabványtól, de ennyire azért nem. Próbálgatom, hogy
lehetne közelebb kerülni a vers könnyedebb, szabályosabb, dalszerűbb formájához
– persze mindig kényszerű áldozatok árán.
Korán
keltem, vittem kutyám,
gyerünk a
tengerig.
Alagsorból a
sellők
nézték, hogy
ki ez itt.
Fönt
fregattok nyújtottak
kenderkötél kezet,
azt gondolták, egér vagyok,
ki a parton rekedt.
kenderkötél kezet,
azt gondolták, egér vagyok,
ki a parton rekedt.
De ember nem
moccant, mikor
cipőmön átcsapott
cipőmön átcsapott
…….
Eddig
jutottam. Jó lenne a „visit” szót átmenteni, és a „fönt” elkeni az „upper
floor” furcsa épületképzetét. A „sugallták” viszont mindenképpen javítandó. Jól
oldotta meg ezt Károlyi Amy: „Azt hitték, homokzátonyon / rekedt egér vagyok”.
Én ezt a képet úgy értelmezem, hogy a fregattok megsajnálták a parton rekedt
egeret (vagyis azt, akit annak véltek), és a kenderkötél kezüket azért
nyújtották ki, hogy felmászhasson rajta rájuk. Úgy képzelem, hogy a hajók a
parton horgonyoztak. Szóval a hableányok/sellők érdeklődve szemügyre vették, a
hajók kinyújtották felé segítő kezüket, bezzeg az emberek cserbenhagyták,
amikor az ár el akarta nyelni.
A 4.
szakaszban a hasonlat nem „ül” így. Talán itt is közelebb jár az igazsághoz
Károlyi Amy: „Úgy tett, mint aki most bekap, / Akár a harmatot / Egy
pitypangvirág ujjasán”. Vagy értsük inkább úgy, hogy felfal, olyan
egészen, ahogy a harmat [lepi el] egy pitypang ruhaujját? Nem tudom, de
az „ugyanúgy” nem szerencsés szóválasztás.
Nagyon
sajnálom, hogy csalódást okozok, de azt hiszem, ez a fordítás még nincs
megoldva."
2015. október 27., kedd
Lukovszki Judit beszámolója a DESzTIII - ról
A szerző mint alibi
III. Debreceni Egyetemi Színjátszó Találkozó kapcsán
A színház dráma-utáni korszakát éli, mondják a
színházelmélet szakértői. Az egyetemi színházi társulatok, talán elméleti
felkészültségüknek köszönhetően, vagy talán csak mert nem vonhatják ki magukat
a színházi világot mozgató nagy törvényszerűségek örvényéből ők sem, sikeres
előadásaikkal a fenti kijelentést igazolják.
Legalábbis ezt mutatja a DESzT most lezárult
„örömzenélés” sorozata. A harmadik alkalommal megrendezett találkozó méltán
viselheti a fesztivál elnevezést, mert igazi ünnep volt a résztvevők, és - a
rendezők reményei szerint- közönségük számára is. Ha áttekintjük a frissen
átadott helyszíneken (Víztorony, Stadion) megtartott programok sorát, azt
látjuk – és ezt támasztja alá a három szakértő megfigyelő (Lőkös Ildikó
dramaturg, Bakota Árpád színművész, dr Szaffkó Péter docens) értékelése is – a
mély benyomást keltő előadások némelyike ennek a trendnek felel meg.
Az Amargant Színházi Műhely (Budapest) Osborne Dühöngő ifjúságát használták alibiként,
hogy Összkomfort című előadásukban „a
mai budapesti, húszas-harmincas generáció” problémáiról szólhassanak. Beckett: Jövés-menés
című szövege a kiindulása annak az előadásnak, melyben egészen személyes
vizekre hajóztatják az Alkalmi Társulat (DeSzínház, Debrecen) tagjai nézőiket.
Formanek Csaba (Budapest) Bádogelefánt
című fürdőkád-színháza az előadásban hozza létre varázslatos erővel a drámát.
A Presense live-act
(Kopcsik Márton hegedű és Szabó Gábor számítógép) zenei performansza pedig,
műfajából következően, magától értetődő módon nélkülözi a szöveget. Ugyanúgy,
mint a DESz tréningezők (DESzínház, Debrecen) etűd-sora.
Beckett: Jövés-menés
Presense live-act
De inkább ürügyül szolgál Örkény egyedülálló írói
univerzuma is a Szegedi Egyetemi Színház A
borék és Egyperces novellák című előadásában is (noha a szöveget a
legnagyobb tisztelettel kezelik), hogy saját fanyar világuk színre kerülhessen.
Mint ahogyan a Janus Egyetemi Színház (Pécs) sem fordította ki önmagából
Petőfi: A helység kalapácsa című
drámáját (noha nem féltek a szöveget kissé átalakítani), mégis az itt és most számára tudtak élményt
nyújtani.
A Főnix Diákszínpad (Debrecen) Hulladékja viszont a kortárs szerző (Maros András) szövegét nem
tekinti alibinek, s ebben az esetben a hűségre törekvés nem biztos, hogy a
legjobb döntés volt. Másik kortárs szerző, a debreceni Áfra János: A semmi nem késik című drámája volt a
találkozó nyitó előadása. A Színláz (DESzínház, Debrecen) hosszú sorozatot
megért, népszerű előadása a posztdramatikus színház előtti időket idézi.
Az idegen nyelvű előadások megítélésében színházon
kívüli szempontokat is figyelembe kell vennünk. Különösen, mivel egy
középiskola (Ady Gimnázium, Debrecen) játszói előadásában láthattunk angolul
Molnár Ferenc és Csehov egyfelvonásosokat, érezhető volt a pedagógiai szempont
a szövegek felhasználásában. Ebbe a kategóriába tartozna a nyíregyházi Prison
Break előadás, melyről sok dicsérő szót hallottam, de sajnos nem láttam. Az angolul játszó Confuse-a-Cat Ltd and
Nonsuch Company egyetemi csoport (Debrecen) viszont heroikus feladatra
vállalkozott egy ugyan népszerű, de számomra nem különösebben érdekes, ámde
hosszú szöveg (Cripple, McDonagh tollából) hűséges (?) előadásával.
Egyetlen szempont (és valószínű, hogy nem is a
legérdekesebb) vezérelte, gyors áttekintésünk nem adhatja vissza azt az
örömteli hangulatot, melyben a résztvevők és közönségük három napon keresztül
várta-figyelte nemcsak a fellépéseket, hanem a napot lezáró szakértői állásfoglalásokat,
véleményeket is. És egy éjszaka sem értünk hajnali háromnál hamarabb haza.
Kép: Xvokul
2015. október 26., hétfő
Mórotz Krisztina - Krisztina hol a te utad?
Feszül a lét
benne az élet a tétel minden este
újra és újra félem jól hallod
két hangszerem zongora hegedű
ruhasuhogás türkiz bársonytánc
nehéz bordó selymek lüktetése
metamorfózissá alakuló Hold
kővé doveri fehér kővé dermedt
kóchegedűm vigyori sétáló idő
tündedal utamon sírni zokogni kell
negyedekre üt egészet az óra
akár az anyák vásott kölkeikre
a félhangokkal nem bírok vissza
vonhatatlanul zongorista lettem
érzem a ritmust keményen ütöm
ütni akarom
mit érdekelsz sors hogy komponálsz
két hangszeren két arcom hazug
szél hátán megjelenik a varázsló
kezében cukorsüveggé válik a pálca
fehér papíron kottázott jelek
áthúzott káromlások hamis kompozíciók
minden előzmény érvénytelenítve
megsárgult papíron álmok látomások
a zöld hold rizsfogával cigányosan nevet
Chagall képén láttam a múltkor ilyet
és bolondul nevet ringyó szemében könny
vastag bőr a sarkán ki tudja mikor áztatta
spirálisan földbe ájult diólevél tánc
Krisztina hol a te utad?
azon lépkedek kezemben a tegnapi nappal
gyűrt papírok törésvonalaiban stigmáim
Mózes hatodik könyve zsírpapírra írva
Villont kajánul idéző izzadságpatak
deszkák diszkrét cseresznyeszínébe
lassan csendesülő monológgá váltan
Merre jársz önmagadban?
Kipróbáltam akár a költő sétálni síkon hegyen
haikukat írni de érdekesebbek a rönkök
zsebemben almák iszonyú a hőség
mindenhol legyek a kislányt mindez nem zavarta
a bogár ami a kék fűben mezítláb mászott
útbaigazított a kocsmánál balra fordulj
ha eltévedsz akkor ott a nagy harapós kutya
Eltévedni önmagamban szoktam
Kísért a férfiak arca mindegyik más
a napfény hozott nem tudtalak jól szeretni
rajongtam nem voltam számító okos nő
és a koszos papírjaimat elolvasták levelek
pergő zöld diólevelek mint az őrült téptem
Abelard jutott eszembe Heloison röhögtem
komédia minden színház
csak tapsolni kell
Eszter Kriszti Árpád hogy is hívnak benneteket?
lilaakác lógott az erkélyről tömött fürtökben
fekete-fehér kép az akkor egyszerű szép volt
ahogy tollasozok úszok sírok az udvaron
gyöngyöket utáltam ha nem értették Krisztinát
ködbedermedt Istenek a bennem lévő nőt
kocsonyában citromkarikával sivító malac
zöld-sárga zöld sárga kígyónak bőrháza
Nem kell szerepjáték sem pálcika emberek
miénk a Guernica vászna hátadon világol a Hold
nem tudom lezárni a sorokat pedig nem bonyolult
nem értem utam végére örök vándorrá lettem
poros utak füveit faggatom: mit láttok bennem?
állok a parton nézem a folyót virágot rágcsálok
Legnagyobb magány a madáretető nyáron
borostyán lóval arra baktatok
leszedem
2015. október 24., szombat
2015. október 22., csütörtök
Dr Kocsis András (1919 - 2013) A Vidám Parkban az ötvenes években
Fillérekért lehet itt szórakozni.
Ahogy belépsz az első szobába,
Lerepül a fejedről a kalap
Egy hirtelen nagy szél fuvallatára.
Ahogy belépsz az első szobába,
Lerepül a fejedről a kalap
Egy hirtelen nagy szél fuvallatára.
Egy lány szoknyája a nyakába lebben
Úgy, hogy kilátszik két karcsú, formás lába,
Mint egy lefelé fordított virág
Szirmok közül kilátszó bibeszára.
Úgy, hogy kilátszik két karcsú, formás lába,
Mint egy lefelé fordított virág
Szirmok közül kilátszó bibeszára.
A könnyezésig lehet itt nevetni,
Mozgó hordóvá lesz a biztos járda,
S tántorogva, esetleg négykézlábon
Tudsz csak bejutni a tükrös szobába.
Mozgó hordóvá lesz a biztos járda,
S tántorogva, esetleg négykézlábon
Tudsz csak bejutni a tükrös szobába.
Kövér, sovány, otromba képek néznek,
S ahogy ott árván egymagadban állsz,
Tűnődni kezdesz. Téged figyelnek, néznek,
Vagy a lélek torzult el szegény, a lélek?
S ahogy ott árván egymagadban állsz,
Tűnődni kezdesz. Téged figyelnek, néznek,
Vagy a lélek torzult el szegény, a lélek?
2015. október 21., szerda
2015. október 20., kedd
Becsey Zsuzsa - részlet A rózsaszín nyúl c. regényből
11. mese(részlet)
NYUSZI A BÍRÁK KÖZT
Nyuszira a sors úgy hozta,
beiratkozott egy agyat tornáztató bölcsésztanfolyamra. Mikor lassan
ismerkedni kezdett vele, kiderült, a dolog nem is áll tőle olyan messze. S hogy
még nagyobb boldogságára, mind csak olyat tanulhat, mi kedvére. Annál is inkább
volt ínyére mindez, merthogy az alapokat, ha kicsit fellengzősen szemlélnénk, csaknem
már mind ismerte. Így csak jó pár lapáttal kellett még rátenni, hogy teljes
összefüggésükben, immár élvezhesse. Nyuszi komolysága nem ismert tréfát e
dologban, mellesleg humorérzéke is
cserbenhagyva, feledkezett bele a tudományba.
Árnyékában is eltörpült minden másfajta. Csodálattal hitt, majd
mérlegelt, s csak akkor szólalt meg, ha izgalma már elviselhetetlenül hágott a
tetőfokra. Milyen jó is, hogy szabadon lehet gondolkodni, biztatta magát, a
nehéz pillanatokban is merítve energiáiból s az olykor kedvesen reá csillanó oktatói tekintetekből. A visszamosolygó
szemek Nyuszinak lételemül szolgáltak. Boldogságában csak
úgy sugárzott ilyenkor. Minden pillanatban csak arra vágyott,
hogy szeressék. Ha egy tekintet nem mosolygott vissza rá, egyhamar szomorúságba
esett.
Azért voltak itt
megpróbáltatások, mint ahogy Nyuszira máshol is valósággal ragadtak a
nehézségek, természete ezt még nagyobb gonddal viselte. Itt meg kell említeni,
Nyuszi egyszerre volt nagyon félénk, és meglepően bátor. Néma is, meg fecsegő
is. Ezért aztán gyakran nézeteltérései adódtak környezetével. Nemegyszer ő is
feltette magának a kérdést: de hát ki vagyok valójában? Aztán maga is kénytelen volt ezzel együtt élni,
bizonyára valamilyen kettős természettel áldották. Mindent
mindig két oldalról látott, s el is veszett a dolgok kettősségében. Lehetséges,
hogy valahol tudat alatt Nyuszi büszkén engedte át magát e megkettőzöttségnek?
Csak hogy még inkább mélyére kutathasson a
dolgoknak?
Nyuszi tehát igen nagy
buzgósággal vetette magát bele a tudományba, közben csak úgy itta oktatói
szavait, s mint fénysugár, észrevétlenül beléjük lopózva, már-már együtt
lélegezve velük. Szárnyaltak a gondolatok benne, sokszor már
olyan magasra, hogy ő maga sem érhette utol azokat. Nyuszi csak úgy szívta
magába az okos szavakat, mintha ez lenne az egyetlen forrás a túlélésre. Mert
ekkor még Nyuszi hite akkora volt, hogy mindenestől belefért volna nemcsak a
tanfolyam összes oktatóival, hanem az egész tudományos szék. Nyuszi tehát
mindent és mindenkit bekebelezett, tekintete csak úgy csillogott a parázstól,
még a legkisebb rezzenést is elraktározta magában, hogy azt bármikor
felidézhesse. Nyuszi teljes szívvel adta át magát a szellemi birodalom magasságának
és mélységének. Nem riadt vissza attól sem, ha belső titkokat kellett felszínre
hoznia érte. A kaland átéléséért azokat igaz hittel vállalta. Tudni kell azt
is, hogy Nyuszi a hazugságot nem ismerte. Mindig úgy tett, ahogy érzelmei vagy
esze vezette cselekvésre. Mikor melyik. Ezek olykor jól össze is keveredtek.
Nagy meggyőződésben cselekedett
akkor is, ha látszatra ellentmondásba ütköztek. De
akkor, abban a pillanatban, másképp nem lehetett. Tetteit hatalmasabb erő
vezette. Nyuszi ezt csaknem
bizton állíthatja, hiszen
számtalan jel utalt erre.
A nagy teljesség s a mindenséget
betöltő szabadság közepette viszont feltűnt Nyuszinak, hogy mind közül a
legszigorúbb, legzárkózottabb, ugyanakkor legjóságosabb s a földi dolgoktól
leginkább eltávolodó oktató is mikor rápillant, tekintete csillog benne. Ez
Nyuszit végtelen nagy boldogsággal, szeretettel töltötte. Annál is inkább,
mert, mint visszaemlékezik, mindig is csak a
nagyon különleges emberi lények szerették. Hittek benne még akkor is, mikor
mások eltávolodtak tőle. Hogy, hogy nem, feltűnt az is Nyuszinak, itt mind
csaknem igen különleges okítókkal ült szemben.
Adódott aztán, hogy Nyuszi
megmutatta a számára kiválasztott legtitokzatosabb, legérzékenyebb
és a leginkább szavaikban is földi dolgokon túl járó tanoktatóknak gondosan
végigvezetett, teljes hittel megalkotott vizsgairományát (ez mint kiderült, itt
így szokás, vesztére szám szerint éppen kettőnek), remélve, hogy mindazon
gondolatokat ők biztosan megértik. Honnan sejtette volna, éppen ezek a bírák
lesznek majd legszigorúbb bírálói? Egyszerűen csak kíváncsi volt a
véleményükre. Mit tudott még akkor az itteni szokásról!
Csillogó szemmel várta
reménykedve, hogy majd jól megdicsérik, s ő elolvadhat ebben a nagy jóérzésben.
Ám nemsokára szembesülnie kellett, hogy vége a
szárnyalásnak. Mi több, jobban tette volna, ha egyáltalán nem veszi a dolgok
elejét. Hiszen, mint kiderült (ez már csak később), nem is az ő gondolatai a
fontosak egy ilyenfajta irományban, csupán mások gondolatait kellett volna
összeszednie. Összeszedni! Semmi több? Mit gondol? –
vonva kérdőre, doktori irományt kérnek tőle? Sehogy nem fért a fejébe.
A bírálatot követve néhány
kíváncsiskodó társa, kik már alig várták, hogy dicsekedhessenek eredményükkel,
látva Nyuszi csüggedtségét (mert Nyuszinak minden arcára írva ilyenkor),
büszkén, bár inkább vidáman, mint rosszindulatúan,
csak úgy könnyedén nevetgéltek fölötte. Egyik hivalkodva azzal, hogy ő bizony
semmit nem gondolkodott, összeszedett egy csomó idézetet könyvekből, kimásolta,
aztán egy éjszaka összecsapta. Hát igen, megalázó volt. Nyuszinak ez nem kissé
esett rosszul. Hiszen ő egész lényét adta bele. Na nem, nem volt ő féltékeny
senkire, csak bántotta, hogy a társai kinevették.
Milyen naiv, gondolkodással
tölteni a drága időt.
De még mennyi idő…
Azért akadt olyan is, aki mellé
állt. Mit számított az akkor Nyuszinak. Összegyűjteni, összecsapni. Minek is
akkor tanulni! És miért hívják egyáltalán bölcsésztanodának? Ilyetén szőtte
gondolatait, tovább értetlenkedve az ellentmondáson. Sehogyan sem akart kimenni
a fejéből, hogy egy bölcsésztanodában ne az lenne elsődleges, hogy gondolkodjon
a jóféle. Ez a felismerés Nyuszit végképp lesújtotta. Hát még az, hogy ő olyan
jelentéktelen, akit még csak számba sem vesznek. Hogy kit érdekel ma ez? Pedig
Nyuszi az általa dédelgetett irományban mélyen átengedte magát a gondolat
szabadságának, még akkor is, ha olykor, valljuk be, naivak voltak azok. De
mindezek után el kell ismerni, egy hosszú, mély és viszontagságosan kemény
munka eredménye volt. Kit érdekel ma ez? Csak minél több híresség legyen benne!
Hogy azok jót, nemeset vagy lényegtelent alkottak, butább vagy fölöttébb okos
vélemények voltak, az mindegy is. Lényeg a híresség.
Nyuszi boldogtalan, csalódott.
...
...
2015. október 18., vasárnap
Vásárhelyi Vera Skorpió hava 10.
Az elemi iskola
végeztével kikerültünk falusi tanítónk keze alól, « kinőttünk » a tanyasi iskolából. Megszűnt a nagy
szabadság, befejeződött az a közvetlen, szinte családias kapcsolat, amely
minket tanító bácsinkhoz fűzött. Szüleim Miklóst a kalksburgi jezsuita
kollégiumba, engem Pestre, a sashegyi francia apácákhoz írattak be,
bennlakónak. Életünk dimenziója ettől fogva hirtelen megváltozott. De
tulajdonképpen, milyen is volt az az intézet?
Nekem, -
szabadban élő, állatokkal barátkozó vidéki gyermeknek, - börtön. Szigorúan
szabott, sötétkék egyenruhánkban, kemény klott köténnyel, vastag
patentharisnyával, kivétel nélkül mind csúnyák voltunk. Amikor kikerültünk a « világba », csodálkozva fedeztük föl egymáson a
szépet. Én is kivirágoztam, mint a prousti « jeunes filles en fleurs
», - mégis
eltörölhetetlenül bennem maradt az önelégedetlenség kínzó érzése. Nem lehet
büntetlenül a csúnyaság tudatával élni, anélkül, hogy valami ne maradjon meg
belőle.
Torokszorító
fájdalommal búcsúztam el anyától a vakáció végén. Már az intézet
fogadószobájában, a « parloire »-ban, megcsapott az a különös, nekem
első perctől fogva ellenszenves intézeti szag: viasz, szárított virágok, öreg
bársonyok, szappan és tömjén különös keveréke, amelyhez valami hideg, szinte
antiszeptikus szag is keveredett. A ház tisztasága inkább orvosi műtőre, mint
iskolára emlékeztetett. Tárgyilagosan nézve szép, új, világos épületben éltünk,
széles folyosókkal, világos tantermekkel, - de a szürke falak, a dísztelen,
üres folyosók, a függönytelen ablakok ridegsége nekem a börtönt juttatták
eszembe. A tantermek egyetlen dísze, a fa-feszületen kívül, egy Mária-szobor
volt. Virág csak a kápolnát díszítette. Idegeimben még benne rezgett a
lőkösházi nagy kóborlások íze, még enyém volt a kert, a szérű, a határ, - mi
sem volt természetesebb, hogy abban a kőfallal körülkerített épületben rabnak
éreztem magam.
A hálóteremben,
ahol fehér függönyökkel elválasztott fülkékben aludtunk, az ajtó melletti
nagyobbik fülke a szobafelelős apácáé volt. Vakáció után, amikor a honvágytól
nem tudtam aludni, a neszekre, a zörejekre figyeltem. Harminc alvó leány
egyenletes lélegzésére, a vetkőző apáca kikeményített, fehér gallérgombjának
kis pattintására. Halk vízcsobogást hallottam, enyhe reccsenést, az alvásra
készülő apáca halk sóhaját. Kurtán csörrent a rózsa füzér, - majd csönd.
Kékfényű körte égett az ajtó fölött. Télen szél zörgette az ablaküvegeket.
Csukott szemem Lőkösháza éjszakáját kutatta. Ismerős hangon nekem ugattak a
kutyák, az öreg ház barátságosan nyögött, anya motozott a szomszéd szobában.
Otthon minden hozzám tartozó volt, ismerős, meleg. S bár a teremben harmincan
voltunk, mégis mindegyikünk önmagára volt utalva egy személytelen, szigorú
regula foglyaként.
Télen, a
betegszoba-felelős apáca, Soeur Verbéna, hálóteremből hálóterembe járt, s a
nyitott ajtóban kanalával halkan megkopogtatta a kamilla-teával teli kancsó
oldalát. Erre a kis csörrenésre melegség támadt a szívem körül. Fogmosó
poharammal a kezemben, hálóköpenyben, kiléptem fülkémből és Verbéna testvérhez
siettem. Jól illett rá a neve – olyan volt, mint valami sötétszirmú virág. – Est-vous enruhmée, mon enfant? –
kérdezte szelíden, miközben tekintete fürkészve kutatta arcomat. – Un peu, ma soeur – feleltem halkan és
elpirultam. Ritkán és tehetségtelenül hazudtam. Verbéna nővér bólintott, mint
aki mindent tud, és poharamat félig öntötte kamillateával. Így adta finoman
tudtomra, hogy mivel nem vagyok náthás, nem illet meg az esti tea. De
ugyanakkor sajnált, ezért nem volt szíve megtagadni tőlem ezt a kis örömet.
Valószínűleg sejtette, hogy azzal a forró, cukros itallal honvágyamat
igyekeztem csillapítani.
A szigorú,
sokszor ridegségig eltúlzott intézeti szabályokat lelki erőszaknak éreztem.
Egyik ilyen erőszakos intézkedés a kötelező hajnyírás volt. Érkezésünkkor az
arra kijelölt apáca hajvizsgálatot tartott, majd elküldött a hajnyíró apácához.
Ennek az intézkedésnek nem csupán higiéniai alapja volt – hosszú hajunk
ápolására nem lett volna időnk -, hanem hiúságunk legyőzése is. A hosszú haj
szép és nőies – az intézet nevelési célja pedig az volt, hogy se szépnek, se
nőiesnek ne érezzük magunkat. Az olló hideg érintésére végigömlött bennem a
forró indulat. Előttem a padon úgy gubbasztottak a félig megkopasztott lányok,
mint tollukat vesztett csirkék. Hetenként egyszer fürödhettünk. Ingben. Az
előírt intézeti kelengyében fürdőing is szerepelt. Nyolc éven keresztül mindig
ugyanabban az ingben fürödtem, amellyel megérkeztem, bármennyire is nőiesebb
lettem, ahogy múltak az évek. Én – ott, ahol kellett -, lágyan gömbölyödtem, az
ing egyre jobban szűkült, úgyannyira, hogy a végén az már úgy tapadt rám,
mintha második bőröm lenne. Függönyökkel elválasztott kabinokból állt a
fürdőterem – gőzre és szappanszagra emlékszem -, s a hátamat dörzsölő apáca
halk hangjára – Dépéchez-vous!
Dépéchez-vous! – Ez a két rövid, egyforma mondat volt mindennapi életünk
mottója. Mindig és mindenütt sietni kellett – de különösen a fürdésnél. Pedig
milyen jó lett volna elnyúlni a meleg vízben, élvezni azt a boldog pillanatot.
De az is lelki edzésünkhöz tartozott, hogy szigorúan tilos volt lustálkodni a
fürdőkádban. Az már örömet, élvezetet jelentett volna, míg nekünk az első
naptól fogva meg kellett tanulni, hogy soha, semmiben nem szabad engedni a
testnek.
Reggel hatkor
hangos sursum corda-val ébresztett az
apáca. Álomittasan ugrottunk ki az ágyból, és estünk térdre a hideg kövön. Habemus ad Dominum. Soha kedvetlenebb
imádság nem szállt égnek, mint az az álmosan ledarált reggeli ima. Ima után
ágyazás, mosdás, öltözködés – minderre húsz percünk volt -, s már indultunk is,
fejünkön fekete fátyollal, a reggeli misére. A misét félig átaludtuk. Papunk,
akit röviden Tiszinek becéztünk, szintén álmos volt, így röviden misézett. Csak
az apácák térdeltek elmélyedve és mozdulatlanul. Késést szigorúan büntették. Az
intézeti élet percre beosztott fegyelme úgy hozzászoktatott a pontossághoz,
hogy később sem, kint a «világban », nem késtem le soha semmiről.
Az Ita missa est után fegyelmezetten és szó
nélkül az ebédlőbe vonultunk, osztályok szerint, sorban. Tejeskávét kaptunk
reggelire, kis darab vajjal. Lekvárja csak annak volt, aki csomagot kapott
otthonról. Az illatos lőkösházi lekvárok megédesítették sok reggelimet.
Reggeli után,
mielőtt megkezdődött volna a tanítás, negyedórás lelki akrobatizmuson kellett
átesnünk. Előző napi viselkedésünkről és szorgalmunkról kellett osztályzatot
adni önmagunknak. Alapjában véve önismeretre nevelő rendszer volt ez a szokás,
szerzeteseknél mindennap gyakorolt regula. De mi nem voltunk szerzetesek, s
mint annyi jó elgondolásból, ebből is több rossz, mint jó származott. Az
önismeret és önbírálat lelki érettséget feltételez – mi viszont fiatalok és
éretlenek voltunk. Ahogy egy osztálytársnőm évekkel később megjegyezte:
hivatalosan megtanítottak hazudni. A magabiztosak, a ravaszkodók, a jól
helyezkedők a legjobb jegyet diktálták be önmagukról, amíg a bizonytalanok, az
aggályos természetűek – köztük én is -, leértékelték önmagukat. Emlékszem, egy
nap, a reggeli jegyosztásnál, megjelent az intézet általánosan utált főnöknője,
és a legsúlyosabb büntetésre, a keresztvesztésre ítélt egy lányt. Az a lány én
voltam.
A nagy
gyermekkori igazságtalanságok emléke legtöbbször elkísér egy életen át. A
gyermek, mint olyan, ösztönösen igazságszerető, és elismeri a megérdemelt
büntetést. De semmi sem tud úgy felháborítani egy fiatalt, mint az érdemtelen
vád, és az igazságtalan büntetés. A nyakunkban hordott kereszt elvesztése a
legsúlyosabb büntetések közé tartozott. Akit ez ért, azt eltiltották a
vasárnapi látogatóktól, csomagot nem kaphatott, szüleit az intézet a fegyelmi
vétségről azonnal értesítette, társai riadtan vagy kárörömmel néztek rá, az
apácák jéghideg viselkedése csak fokozta az áldozat kitaszítottsági érzését. De
mi volt az én vétkem, amelyet ilyen súlyosan büntettek?
Paradox módon egy
baráti érzéstől vezetett jócselekedet. Egy nálamnál fiatalabb lány, akihez jó
barátság fűzött, betegen feküdt az intézet betegszobájában. Megsajnáltam, ezért
elhatároztam, hogy megörvendeztetem egy szentképpel. (A szentképgyűjtés
mindnyájunk « hobby » - ja volt.) az egyik tízperces szünetben fölosontam a
betegszobába, ahol társnőmet egyedül találtam. Kezébe nyomtam a képet, és
suttogva gyógyulást kívántam neki. Öt percig sem tartott a látogatás.
Ki lehetett az
áruló? Valószínűleg Szilveszter nővér, a betegosztály második apácája, Verbéna
nővér segítőtársa – de ezt nem tudtam meg soha. Máig sem tudom megmagyarázni a
főnöknő robbanásig felfokozott dühét. Némán és értetlenül álltam a dermedten
hallgató lányok között, a rám zúduló vádakat hallgatva. Tudtam, hogy vétettem a
regula ellen, mégsem éreztem bűntudatot, mert cselekedetem indító ereje a
szeretet volt. Sokkal később, évek múlva találtam magyarázatot a főnöknő
felháborodására. Az apácák minden barátságban une amitiée particuliére – t sejtettek, beteges ragaszkodást,
eltorzult szeretetet. Ezzel gyanúsított volna a főnöknő, vagy egyszerűen
irántam érzett ellenszenvét így juttatta kifejezésre? A valódi okot sose tudtam
meg, de ez után az eset után még jobban utáltam az intézeti életet, mint eddig.
Egy ír apáca
mentett meg a vallási cinizmustól. Olyan egyéniség volt, mint amilyennek az
igazi szerzetest elképzeltem önmagamban. Nem a puszta formát nézte, hanem a
belső tartalmat. Gyorsharagú, önmagával állandóan harcban álló, szenvedélyes ír
természet volt. Angolt tanított, és a kórust is ő vezette. Apáca testvérei nem
kedvelték, túlzottan antikonformistának, és kegyetlenül őszintének tartották. Mi
lányok rajongtunk érte. Az ő szájából más értelme volt a sok tilalomnak, mert
belső tartalmat adott azoknak. Óráján vasszigorral fegyelmezett minket,
tartottunk tőle, de felnéztünk rá. Átlagon felüli pszichológiai érzékkel,
mindegyikünket saját természete, és nem egy személytelen regula szerint kezelt.
Hamar észrevette önbizalom nélküli, félénk természetemet – bevett a templomi
kórusba, és asszisztensének nevezett ki. Apró, de bizalmi feladatokat bízott
rám, felkeltette bennem a felelősségtudatot és a közösségi érzést. Neki köszönhetem
angoltudásomat, mert okosan és érdekesen tanított. Amikor elhelyezték, egy
világ omlott össze bennem. Elég érett voltam ahhoz, hogy megértsem: a főnöknő
féltékenysége volt elhelyeztetésének oka. Nevelési módszere messze megelőzte az
akkori idők pedagógiáját, hangja túlságosan okos volt és merész. Haláláig leveleztünk.
Mint férjes asszony, Kristófot is bemutattam neki. Elsősorban neki köszönhetem,
hogy csupán egészséges lázadással, és nem végzetes hasadással zárult le
intézeti életem. Nem követtem el azt a hibát, amely ilyen esetekben nagyon
gyakori: nem tévesztettem össze Istent egy elavult, szűklátókörű nevelési
módszerrel.
Sorolhatnám a bosszantó emlékeket: kapott és írt leveleinket
cenzúrázták. Az elemitől az érettségiig mindnyájunknak kiadagolták tányérunkra
az ételt. Otthagyni semmit sem volt szabad. Savanyú répát, mócsingos húst
vízzel nyomtunk le. Ennünk kellett akkor is, amikor nem voltunk éhesek, sűrű,
nyomó, tömő ételeket. Mégis soványak maradtunk. Jobban megtanultunk franciául, mint
magyarul, de műveltségünk botrányosan hiányos volt, mert az apácák erkölcsi
mércéje szerint a világirodalom legtöbb remekműve erkölcstelen volt. Önismeretre
az élet tanított meg, nem a hittanóra. Védtelenül, sebezhetően küldtek ki az
életbe, mert arra, ami ott várt minket, nem készítettek elő. A silencium elleni
vétségért komoly büntetést kaptunk, de kint már olyan világ várt ránk, ahol
alig pár évre rá több társamat az auschwitzi gázkamrában égettek el – ahol válás,
házasságtörés, vagyonelkobzás, orosz megszállók erőszakossága, menekülés,
börtön, hontalanság várt sokunkra. Hogy lehet, hogy nem törtünk össze, vagy nem
züllöttünk el mindnyájan. A sashegyi intézet vasszigora olyan fegyelmet nevelt
belénk, amelynek nagy hasznát vettük a ránk váró, nehéz időkben. Amikor ballagás
után, búcsú nélkül, dacosan bevágtam magam mögött az intézet nehéz
tölgyfakapuját, biztos voltam abban, hogy nyolc elpazarolt év van mögöttem. Ma már
tudom: azok az évek nem voltak hiábavalók.
2015. október 16., péntek
Kocsis Boglárka (kép), Kocsis Csaba (vers) Sára sír
(Kocsis Boglárka digitális rajza 10 éves korában)
Ordít a húgom, Sára.
Látszik a mandulája.
Nekem nincs a torkomban,
kivették ötéves koromban
Amíg anyu a boltokat járja,
én vagyok Sára papája.
Most fordítottam a hasára.
Grimaszokat mutatok neki,
de csak ordít, hiába,
illatos a pelenkája!
2015. október 15., csütörtök
Standovár Ágota Farsangoló
Jön a farsang, mi is legyek,
tavaly voltam pöttyös gomba.
Mérges lettem, mikor Tomi
ráfirkált a kalapomra.
Hogyha idén tündér leszek,
anya készít csipkés szárnyat,
jöhet Tomi dirrel-dúrral,
megvédem majd a ruhámat!
Kezemben a varázspálca,
épp csak picit meglegyintem,
lehet Tomi kalóz vezér,
jól herceggé szelídítem.
2015. október 14., szerda
Fűri Rajmond Tánc
Fülemile tánca
Gyermekek lánca
Hajlik a téren
Nap sugarában
Két karikában
Kézzel a kézben
Száz pici cseprő
Körbe tekergő
Bólogat egyre
Izzad a játszó
Gyere ki te medve
Gyere ki te medve
Egyetemi Élet 1970.
2015. október 11., vasárnap
Kiss Judit Ágnes Visszaszámoló
Egeret fogtam véletlen,
Meglovagoltuk négyesben
Nagypapi, nagymami, dédi meg én,
Így ügetünk a világ peremén.
Fut, fut a tej, fut a lábasban,
Futnak utánam hármasban
Nagypapi, nagymami, dédi, de én
Csak heverészek a tej tetején.
Állunk lesben kettesben,
Nincsenek itt a közelben sem
Nagypapi, nagymami. Dédi meg én
Nyúlra vadászunk tó fenekén.
Felhőkön túl, nem látszik,
Tölgyfa karosszék hintázik.
Ott ül a dédi, csak ő egyedül,
Mennyei koncertet hegedül.
Kötet: Koncentrikus korok
2015. október 10., szombat
Ecc, pecc, kimehetsz…
http://irocimborak.blogspot.hu/2015/09/kalas-zsuzsa-es-turbuly-lilla-szovegei.html
2015. október 9., péntek
Stiller Kriszta Altató
Nem pisilnék be, de félek,
anyu sikít, úgy nevet.
Anyu üres, mint az ágya,
hozzábújni nem lehet.
Sötét van, ha aput várja,
aki nem jön éjszaka.
Megint büdös vizet iszik,
anyunak nincs jó szaga.
Anyuval a szoba táncol,
szoba tánca jégbalett.
Apu lábán hétmérföldes
hegyet lépő csizma lett.
Anyu szája romlott befőtt,
nyúlós, szürke lepketest.
Remeg, mikor így tapad rám,
anyu szája kékre fest.
Anyu könnye jeges eső,
anyu karja nagykabát.
Mintha ő is gyerek lenne,
úgy öleli önmagát.
Kötet: Ködforgató
2015. október 8., csütörtök
Nem tudod
Lehúzna a mélybe
Folyó fenekére
Sikló a füzesben
Köréd tekeredne
Nem tudod levenni
A sikamlós láncot
Azzal együtt kell most
Lejteni a táncod
furim
2015. október 7., szerda
A zene világnapja
Nem lelkesedem különösebben a világnapokért. Valószínű ma már mindennap valaminek a világnapja van - tegnap az építészek világnapja, holnap madármegfigyelési világnap, de van rejtvényfejtők világnapja, kézmosás világnapja - listájuk megtalálható a Wikipédián. Azért a zene világnapja más. Egyetemes. Mondhatnánk a közhelyet, hogy a zene mindenkié. Ami nem egészen igaz, hiszen az újdonságokat és a színvonalat meg kell fizetni. De most október 1-én, Debrecenben, az egyetem aulájában megtartott szép hangversenyen csak egy előzetes regisztráció volt szükséges. Sőt, akik erről valami miatt lemaradtak, azoknak is jutott hely, és az eseményt telt házzal sikerült megünnepelni. Handel Vízizene és Schubert kis C dúr szimfónia volt a műsor, a Debreceni Egyetem Zeneművészeti Kar Szimfonikus Zenekara előadásában. Vezényelt Kovács László.
Felvétel a youtube-ról - The Banqueting House, Whitehall London
furim
furim
2015. október 6., kedd
Szebeni Sándor Akár egy madár vagy mint egy virág
(Feleségem emlékére)
Lenge ruhában futsz
szél ellen a réten
micsoda szikrázás
inged selyme
domborodik
madarad után futsz
ki testvérei fészkére szállt
s a remény fájának
lombja közt
fészekrablókkal viaskodik
Selyem madarad éneke
nem volt szebb
csak édesebb
mint a posztó-madáré
cukorral tömte begyét
de csőrét leragasztották
s cukrát elégette
a hosszú repülésben
nassoló madárkád
az édességek
köréből kiszállt
Erdődben bóklásztak
igazuk lett a gyűjtögetőknek
elérnek már ahol most élsz
a tisztelgő gyökerek
mint húsevő virág
kinyílva csalogatsz
próbálod ítélő hitemet
eljátszod kísértésemet
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)




