Új esztendő köszöntő - vers: Kocsis Csaba - zene: Gál Csaba

https://youtu.be/YzKnX7wh6OQ

garai péter sándor mobilos skiccek

Nem nagyon aludtam hajnalban de amikor igen egy egyszeru bő olajos pastaval almodtam amiben kis ajokaval fokhagymaval peperoncinoval oreganoval kapri bogyoval a soban eltett felkockazott citromhejjal kezdek hozaadom a lazac konzervet. De most nem tudom a feles olajjal a konzerven mihez kezdek mert finoman atjarja a hal de nem a legjobb minosegu oliva esetleg lecsepegtetem a spagethi fozovizebe vagy felhasznalom? Ha a teszta aldente teszek a vizebol a szoszhoz majd beleszedem csipesszel a tesztat es osszeforgatom. Pecorino vagy parmezan forgaccsal bazsalokom levelekkel talalom

dec.18.

Ragaszkodom a formai kötöttségekhez a borravalóból mindig bort veszek

dec.17.

Egesz kicsi gyerek koromtol fogva utalom a mazsolat. Nem szeretem de azert megeszem. Megeszem es izlik

dec. 10.

Szép Ernő kardján az szerepel

hogy leben und leben lassen

dec. 8.

Lehet szeretnek egy botlatokovet nagyapamnak is. Rengeteg sok van budapesten de csak eggyel tobb is szamit. Nem az ujlipotban nem gazdag zsido kornyeken elt. Tudtommal az illatos ut kornyeken a ken utcaban volt peksege dedapamnak az o apjanak annakidejen. Arrol a kornyekrol hivhattak be munkaszolgalatra nem egyedulikent. A sargarez botlatokore kerulhetne hogy ujkrajnaban karpataljan szokott munkaszolgalatoskent beallt partizannak szabotalt es irtotta a nacikat a haboru utan hazatert es hosszu teljes eletet elt amig meg nem halt. Lehet egy kore fel se ferne mindez csak kettore

nov. 29.

Nem érzek szagokat. Mindig maszk van az orromon ha leveszem feltárul egy  ismeretlen elfeledett újvilág

nov. 25.

Azt mondta reggel a fopenztarosno hogy tegnap elzsidoztam a leszamolast es amikor visszakerdeztem hogy elzsidoztam akkor a szamra mutatott ahol a szamjegyek mind megvoltak csak a harmadik es a masodik tizedes jegyen allo szamokat felcsereltem igy szazharminc forinttal ados maradtam a fopenztarnak amit azon nyomban egyenlitettem es ha tudna ezenkivul mennyire el vagyok zsidozva lehet nagyobb bajom szarmazik az ugybol most ennyivel megusztam

nov. 3.

Megint másik trolibusz sofőr. Kopasz nagydarab szemüveges kissé áldozat daraboló sorozatgyilkos külső tipus. Jó reggelttel köszönök hangosan hogy halható legyen a szövetmaszk alól a plexi védő üveg mögött is és a napokban feltünt hogy mosolyogva visszaköszön a járművel beparkol elém a megállóba mintha várná ezt a kis kora reggeli interakciót. Az emberek szeretik a helyzeteket amikor emberszámba veszik őket. Szivetmelengető

okt. 30.

Fűri Rajmond Távolodó rét

Érzékelünk belőle valamit?

Csalóka kép, nem létező csupán,

amely, ha lenne, akkor sem vakít

olyat, ki nem néz semmiség után.

Összehasonlítani minek azt,

mit kéretlen megőrzésre hagy itt

valamikori döntés, és maraszt

egyedüllét egy rövid ideig?

Csak az indok ne lenne, hogy a szem

támasza időnként a gondolat,

és annak látomását dobja el,

ha az kábán, összevissza szalad.

Vagy megritkult volna a nyílt beszéd,

s nem hangzik köztünk az emberi szó?

Távolít az indulat, ha neszét

veszi, hogy készülhet valami jó?

Szapora lett a feltételezés,

mélyében bujkál fekete gyanú:

ellenségnek hogy jutna létezés,

hogyha velünk nem egy akaratú?

Márpedig a törvény, mi kötelez:

ősi, nemes, szívbéli és igaz.

Aki hozta, messze, előre néz,

és bátran kimondta, ki dolga az.

Mi összetart, az el nem különít,

legfeljebb, mikor burkolt mérgező.

Sokaknak ezért van, hogy nem virít

távolodó rét, virágos mező.

Fűri Mária Karácsonyi anzix

"Abban hiszek, hogy sosem leszek a régi."

Clavius tribunus

Szép film a Feltámadás. A Ben Hur-ban csak a római szálat szerettem, a leprás nő-hősök csodálatos gyógyulása 'testidegen', hiteltelenül lóg a történeten. De a Feltámadásban a két szál összeér. Clavius a kötelességtudó római, aki mindent teljesít, amit rábíznak, mégis, keres valamit. A találkozása Jézussal és a tanítványokkal azért szakrális, mert valami szerethetőt él át. Egy másik viszonyrendszerrel szembesül, nem azzal, amihez hozzászokott. Ez után az élmény után elhiszi - velünk együtt - a csodákat. A csodálatos halszaporítást, a leprás gyógyulását, a mennybemenetelt. Mégsem válik feltétel nélküli hívővé: a mottó fejezi ki, amit érez, és ez közel áll hozzánk. Mert a mai ember hite esetleges. Kételyek vannak akkor is, ha van megérintődés. Ezért érzi közel magához Clavius tribunust. 

(Szemben egyes visszaolvasott kritikákkal, nekem minden színészválasztás telitalálat, beleértve a fő- és mellékszereplőket egyaránt.)

Kolozsvári-Donkó Rebeka "Kedves három királyok!"

 

Thomas Hardy Az ökrök

Tizenkettő, karácsony éj! --
"És letérdelnek ők"
Egy idősebb családtag így regélt;
Ültünk a kandalló előtt.

Láttuk a szelíd teremtményeket,
Lakhelyük szalmás akol
S közülünk senki sem kételkedett,
Hogy mindegyik térdre borult.

Ez egy régimódi mese,
Ilyet ki hinne már?
De ha valaki szólna, "Gyere!"
"Az ökör térden áll"

"Abban a karámban, a völgybe lenn! --
Gyerekként tudtuk azt"
Követném az éji sötétben,
Remélve, hogy igaz

Fordította: Fűri Mária

The Oxen

Christmas Eve, and twelve of the clock.

“Now they are all on their knees,”

An elder said as we sat in a flock

By the embers in hearthside ease.

We pictured the meek mild creatures where

They dwelt in their strawy pen,

Nor did it occur to one of us there

To doubt they were kneeling then.

So fair a fancy few would weave

In these years! Yet, I feel,

If someone said on Christmas Eve,

“Come; see the oxen kneel,

“In the lonely barton by yonder coomb

Our childhood used to know,”

I should go with him in the gloom,

Hoping it might be so.

https://www.poetryfoundation.org/poems/53215/the-oxen-56d232503c32d

Fűri Rajmond Álmodozunk

Úgy szánkóznék, ha volna hó,

odaát a dombon, Gulyán!

Dobálgatna az ugrató,

sajogna rajtam a ruhám.

Szlalomoznék a fák között,

meredek volt arra a kert.

Lánysikoly szólna: ütközött.

Ne féltsd! Az egy vagány haver.

Jégpálya sincs az udvaron,

nem szól keringő hangosan.

Hószállingózásban vajon

gondtalanságunk hol suhan?

Nagy Domb méláz magányosan,

koronáján fájó hiány.

Pincsit futtat óvatosan

oldalán aprócska leány.

Vihar nem kell, sem lavina,

nagy zimankó. Elég a hó.

Legyen fehér Föld paplana,

s bújj alája, égen lakó.

Fiad születése jön el,

ami nekünk Karácsonyunk.

Mutasd, te is itt vagy közel:

havat adj, s mi álmodozunk.

Kolozsvári-Donkó Rebeka Hal

 

Mórotz Krisztina látás

nem akarok ma nagy szavakat, ma szeretek, de úgy hogy ne tudj róla. ne érezd meg. itt várlak a rét legdélibb részén hajnal óta, és száll fel a pára. rajtam az az agyonmosott rózsaszín hálóing . mosolygok és elmondom a reggeli imát. mindig két sort többet kéne, hogy előbb itt legyél. vagy végig. szép ívű gerincem tartja  az anyaföldet. anyaföld mondom ki. de nem ő tart meg és ringatott álomba. Itt nincs kavics, tudtad, hogy a fák is alszanak? de igen lassan alszanak, nem figyelted meg, mikor a kérgüket összehúzzák magukon? lelassulva nem adnak energiát. de az első fénycsík az égen ébreszt hangtalanul.  pogány a dac amivel ébrednek, nincs Niké fa a győzelem ruhája elszakadt és mindig újabb redő ment utána.. nem tudom már  hol volt. Minden eltűnik egyszer. vajon milyen leszel ha meglátlak? a napnak melyik sugara ér el, hogy lassan a tenyerembe szórja magát? és mit eszek? távolabb kalász sok sok aranykalász, és közte álmos pipacsok öltöznek még pirosabba.. Hozzád a suttogás illik, egy sóhajtás, hogy gyere már. De te nem jössz... képeket tudok adni, és meséket. Soha ne hozz utánam könyvet, poharat, hozd magad álomittasan. és hazudj. én elhiszem. itt szeretnélek szeretni. reggeltől estig biciklizünk, arra amerre a nap jár, és nem nézzük miben botlunk el. mindegy az. kétszereplős a színdarab. Megjöttem szólsz halkan, zavarban vagyok. velocipéddel jöttem. Tudod az az új típus.  és nézel. majd nevetsz. Ez az első nézés épp mint a vadaknál eldönt mindent. de nem tudok szólni és elfelejtem, hogy a lábamon nincs cipő. picike,és el akarom dugni. világokon átívelő férfi. tudod milyen fura most úgy írni, hogy lehet, hogy nem is vagy, hogy nem tudom mi a kedvenc ételed, hogy mennyit iszol, alszol-e rendesen. hülye vagyok. és ha ráismersz magadra, és ha látlak nem éppen tisztán no mi lesz akkor? Haragudtam rád és kimentem a tóhoz, és azt akartam, hogy újból lila legyen az ég, a beleívelő napsugárral... az enyém vörös. ahogy esik bele a nap, bukik a tóba. Akkor bocsátottam meg. mert aznap ért össze a lélek kettőnkké. Vörössé és lilává. aznap szerettek az Istenek. Tudtam, hogy ez a vérvörös víz tisztít, nyugtat, és üzen... Öreg lelkeket ismertem meg a partján, mintha mindegyik álom volna. Neked minden kell, mosolygott Böbe, először a legnagyobb végül a kicsik, de fordítva kell, először a kicsi aztán a nagy.. persze ezt nem hiszed el, de éreztem  öreg lelkében a mamám illatát, és tudtam, hogy ezt a napot Isten nekem szánta, hogy ne csak egy narancstavat lássak. Hanem téged is ott ... Láttam a szemed amikor szavaltál. láttam az őzet benned, a vértest, láttam az országokat amiket jártál. Szerettelek és én ezt nem tudtam. Nem értettem, NEM! Semmit nem értettem, hát gyermek voltam? Ősöreg csenddel. Nem tudom mi tanított meg gondolkodni. és az összefüggéseket észrevenni. Látod? Megöregedtem, de mindjárt rácsapsz fiatalabb fenekemre.. Most veszem észre úgy a dolgokat, ahogy kellett volna látnom. hamis gyöngyökbe csavartam magam, amikor elvesztettelek az esőszagú szélben. De az illúzió vastag takaróját nem dobtam le, és egy zeneszerző mondta el úgy kell fényképezni, ha látsz egy fényt úgy fuss oda, mintha látnád újból a szerelmedet. (Aki akkor nem volt a tiéd) Figyeltem rá, és azt mondta látás. Ezen a szón elgondolkodtam. És tudtam úgy kell csinálnom, hogy patikamérlegen számolom az esőcseppeket, hát úgy kell, kiáltottam bele a szélbe . Mindennap fotóztam mindig más fényt vagy csak egy fatörzset óránként. Mert semmi sem álladó, ahogy azon a lábadon vékonyabbak a zokni szálai, amelyik lábad erősebben lép. Ahogy a nők melle sem egyforma.

Fűri Rajmond Láz

Annyi néven hívják. Mint mozgalom
valóban aktivizál. Belülről
jön késztetése, életösztön
serkent tettre, mihez megértő
módon közelít, tapasztalatok után,
jó szándékú, okos szakértő.
Hogyan is vonhatná ki belőle magát?
Néhány századnyi előzményt látni muszáj,
együtt a renddel, amely kontinensként
mozog forró bensőnk felett,
tektonikáját előttünk alig titkolva.

Értjük magunkat, megnyugtató módon,
vagy tünetünk egyszerű bagatell,
ahogy fáraóink ünnepi menetét
kísérte a szolgahad éljene,
és azóta változatlan törekedésünk
bebizonyítani, hogy azonos
rövidke, vágyakkal telt létünk?
Lázunkat, mely tagadhatatlan,
csillapítani nem tudja ígéret,
sem ünnepélyes esküvés, talán csak
önmagunk önkéntes örökbefogadása.

Emily Dickinson Mondd ki -- oldalról közelíts -- 1129

Mondd ki -- oldalról közelítsd --
Siker lesz az Igaz
Túl fényes gyenge örömnek
Ha szemben éri azt

Villámlást nem fél a gyerek,
Ha tanítója bölcs
Lassan ömöljön az Igaz
Másképpen megvakulsz

Fordította: Fűri Mária

Tell all the Truth but tell it slant —
Success in Circuit lies
Too bright for our infirm Delight
The Truth's superb surprise

As Lightning to the Children eased
With explanation kind
The Truth must dazzle gradually
Or every man be blind —

https://en.wikisource.org/wiki/Tell_all_the_Truth_but_tell_it_slant_%E2%80%94

KORÁL

Fűri Rajmond Fakó, szürke november

Fakó, szürke november,
napok óta nem száll madár.
Ki látja, a Nap merre jár?
Nagyon fakó november.
Alig kopognak az utcákon léptek.
Megvastagodott az avar.
Unott a szél, tölcsért csavar,
hogy úgy látsszék: azért van még itt élet.
 
Lássuk csak, mondja egy hang, csukott szemmel.
Érzéssel tapogat.
Óvatos, mint a vak,
aki csak beszélgetne a veszéllyel.
Lelassult a szívdobogásunk.
Halmokban összegyűjtve
gondolat vár a rendezésre,
ahogy az éjszakai álmok.
 
Vajon milyen a másik teste?
Szemében majdnem fekete a barna.
Mintha közeledne, vagy azt akarja,
hogy siessek feléje?
Nyissunk hát ablakot, nem bánom.
Hozzászólni is lehet, akinek
ültő helyébe hoznak híreket
az apró tények. Úgy hírlik: látnok.
 
Erre is való az ilyen idő:
megtudni, hogyan lesz mából a holnap.
Felejtsük el, hogy csak és kizárólag
akaratunktól függhet a jövő?
Elszáradt asztalunk sárga virága.
Valamivel készülni kell a névnapokra.
Legyen, aki az újságot olvassa,
és válaszoljunk ősrégi talányra.

Szőcs Géza (1953 - 2020)

Hát adj vissza a Halálnak engem --

(a 3. fordítás kezdősora

Négy Emily Dickinson-vers Szőcs Géza fordításában - Irodalmi Jelen

https://irodalmijelen.hu/2014-feb-4-1420/negy-emily-dickinson-vers-szocs-geza-forditasaban

Emily Dickinson Ki arca ez? 82

Ki arca ez?
Mi rózsás arc
Vesztette el a pírt?
Erdőn leltem -- a kis "plejád"
S elvittem onnan őt

A robin a néphit szerint
Borít rá levelet
Melyik az arc?
S a szemfedő?
Becsap, míg figyeled

Fordította Fűri Mária

Whose cheek is this?
What rosy face
Has lost a blush today?
I found her — "pleiad" — in the woods
And bore her safe away.

Robins, in the tradition
Did cover such with leaves,
But which the cheek —
And which the pall
My scrutiny deceives.

https://en.wikisource.org/wiki/Whose_cheek_is_this%3F

https://www.magyarulbabelben.net/works/en/Dickinson%2C_Emily-1830/Whose_cheek_is_this__82/hu/77404-Ki_arca_ez__82

Mórotz Krisztina Fák

Nagyon régen voltam a réten, ami ellentmond annak, hogy kinn vagyok minden egyes nap. Régen a Vén Tölgy hívott, néha átkaroltam és beleszagoltam a kérgébe, amikor a kislányért imádkoztam. Magányos, büszke fa, konok, textúrája is érdekes. Ekkor még tavasz volt, de az a tavasz, amikor az egyetlen jó dzsekimet sikerült kilyukasztanom.

Nem mentem hátra, a tölgyhöz. Magányos útjaimon nem zavart senki, belehelyezkedtem a tájba, és eggyé váltam vele. A fa bölcsőd és majdan koporsód. Láttam a nagy fát kidőlni, hirtelen engedte el a gyökereit a föld, és ő, a nagy magas és csupasz a földre dőlt. Utána nagy csend lett, és én ezt a csendet vittem el, amit maga után hagyott. Hetek múlva benőtte a fű, játszottam a porral, a kéreggel és gondolkodtam, hány nyarat tarthatok a kezemben? Mennyi napsugarat és menyi havat? Csókolóztak alatta vajon? Leültem és néztem, ilyenkor nincsenek gondolatok, a bennem levő vizet a szél felkorbácsolja és elsimítja, valahogy így képzelet. És ez a szél, az esőszagú szél mindig tiszta. A Tölgynek nagy az energiája, de a bükk sakk-mattot ad más fák gyökereinek, hiszen képes arra, hogy gyökeret eresszen rajta.

Szép az, amit szépnek látunk. Lassan fedeztem fel, mert nem ültem mindig a réten, az útkereszteződésben lévő kis fát, Kócoskát. Mindig fogadta a Napot alkonyórán, tudtam pontosan a színekből és a levegőből, meddig kell várnom rá. Várni kell a fényekre. Nagyon érdekes a Nap, ugyanis mindig sütni akar, de megakadályozza a rossz idő, míg alkonyat előtt, mint a nő szeretés előtt, feltűnik az égen. Borostyánruhával fedi be a fák kérgeit. Rossz időben ez az utolsó percekben zajlik. Mint a délután alvó nő, éppen úgy ébred percekre. Ezekért a kis percekért, és az elszáradt fűben sárguló levelekért érdemes élni.

Egy kis fa a réten villám sújtotta. Pici és gyönyörű, de az állatok elkerülik a villám sújtotta helyet. A hangyák is, és ott sosem nő fű. A vörös kakas ki tudja mennyire égette ki a talaj alatt a fű magjait, ám egy kicsi fa mégis nőtt oda. Zöld kőris, szeretem ezt a fát.

Régen nem volt az enyém a rét, de most minden rezdülése. Minden dobbanás, ágreccsenés, a fajdkakas hívó szava párja felé. A hársak alatt fotózom kérgüket, most a szilfa hív, a kis szil ágai összenőttek. Beszélgetek velük magamban. Hányszor estem el ott. Megtaláltam a kedvenc fánkat Marcival. Rég volt. Most már sötét és vastag. Bármikor mész ki, mindig más tekintetű igen, néha szeplők táncolnak benne. A fények mindig változnak, ha egy nap kint vagy, mindig máshol cirógat a nap. A görög a birkáit a hársak között legeltette. Szívesen lettem volna birkapásztor. Hárs alá ült mindig, ott bóbiskolt reggeltől-délutánig, és fekete volt, mit a cigánymeggy. Niké, szólt egy nap teátrálisan anyám, ő Niké! Nikéből semmi nem maradt, de anyám mozdulatából igen. Úgy ment mit a holdkóros, nem szerette a rétet. Itt még gomba sincs, szólt fitymálóan. Apám a Tölgy melletti bokorról szedte a csipkebogyót, amiből hecsedli lett és hirtelen megindult szüretelni. Zsebéből zacskókat vett elő, majd elmesélte, hogy készíti. Apám persze nem nagyon tartja be a receptúrákat, mindig alakítgat, főként a babra munkákat igyekszik megspórolni. Így aztán új módszert dolgozott ki, aminek lényege, hogy nem szedegeti ki egyenként a bogyók szöszeit és magjait. Bár még így is kemény meló, ahogy ő mondta és neki el is hiszem. Szóval először is kesztyűt húzott és begyűjtötte a termést. Fontos, hogy jó hideg legyen már, csípje meg a dér a bogyókat A gyümölcsről aztán lecsippentette a felesleges részeket, majd napos helyre terítette őket, hogy hadd "töppedjenek", szóval essenek össze jó szottyosra. A rétemen ott van a csitkenye, a hecsedli, az ebrózsa és a csipkebogyó, de ez mind ugyanaz.

 

Most elmesélem a hajnalomat. Elhúztam a függönyt reggel, és a hálóingre pulcsit, kabátot húztam, a zoknim fele nem volt meg. Ittam egy pohár vizet, és szaladtam a rétre. Tejfehér volt minden, és álltam, néztem, tele szívből nevettem. Tudtam, fotózni fogok. Egy más világ volt az, minden kék, zöld, páracsepp. Belefutottam a hajnal aljába, az ébredőbe. Egyre nagyobb lett a pára mindenfelé, és én futottam, mint az őrült, a szürkés réten. Lassan kelt a nap és minden csupa víz volt. A cipőm átázott, de harmattal mostam arcom a fűben, és tovább fotóztam, hófehérek voltak a pókhálók, mindent beborított ez a gyönyörűség, akkor értettem meg, hogy a pillanat része lettem, amit nem felejtek el. Mert nem a tiéd a föld, nem a tiéd a fű, hársat sem ültethetsz virágcserépbe. Gazdag vagy, pont olyan gazdag, mint a csipkebogyón lévő harmatcsepp, amit felcsókol a Nap és a szél szárazra törli. Büszke hársak, mint kiszolgált katonák. Tudtad, hogy ez alatt a rét alatt hatalmas energiamező van? A Tölgy a gyermekeit úgy védi, hogy gazokat ültet köréjük azért, hogy ne érje erősen a Nap sugara a kicsiket. Édes altatót énekel nekik.

Meséltem neked a rétről, még mi van ott? Mint a gyermek úgy kérdezed. Ágakról meséltem neked, a tavasz zsenge hajtásáról, a télről, arról, amikor tökszezon van, ahol megértem magamat, megbékülök önmagammal. Érzem a jót, mint nagyanyám kezén a bütyköket. Amikor még volt kutyám, elengedtük futni. Én állatot olyan kergebirkán nem láttam futni, mint a pulimat, belefutott a lucernásba és tovább a repcébe, nyulat kergetett. Félt a víztől, de egy nap belemerészkedett, utána mindig ott fürdött.

A rétem nem szereti a rosszkedvemet. Állj, szól rám, most ide nem jöhetsz, de itt értem meg magamban a másik embert, itt jut eszembe a néni, ki tudja miért. Itt mondom, felhőjáték. Tudtad, hogy a fák ott érzik jól magukat, ahol közös a gyökerük, egy vastag, azután a többi és együvé tartoznak. Gazdag vagyok, igen, itt az vagyok, rácsodálkozó és én vagyok a kökörcsin, a katáng, a fények és az árnyak sötéte.

Tudod mit? Neked adom, meghívlak hozzá, ha boldogan jössz, befogad. Tudod, mit csinálunk? Meséket találunk ki. Ne szólj, nézd azt a madarat, ahogy a többi közül felreppen. A felébreszthetetlen csend ott lesz benned. Ég felé kapaszkodó fák, valaha hatalmas volt a lombkoronájuk. Már csak egy kopár ág maradt, de az a valamikori büszke fáé. Érted már, miért szeretem a hekk fát? Mint egy kisütött hal, de közepe neki sincs már. Két ága maradt. A nő és a férfi, mindig együtt. Ne menj el a csodák mellett! Mert tiéd a föld, tiéd az ég, és tiéd a szél.

Egy nap fáradtan hazatérsz. Hársat találsz a virágcserepedben, ahogyan én is. 

Fűri Rajmond Talán, talán

Felhők mögé elbújt az este,

csillagtalan éggel nézett le ránk.

Úgy tűnt, hogy csak magát keresve

nyugalomra vágyott. Talán, talán.

Szökőkutakat kerülgetve

vadkacsaraj, a Nagyerdő taván

szállt elénk. Csak nem azt figyelte,

mit szórhatnánk nekik? Talán, talán.

Felmerült komoly véleménye

annak, aki viselkedik furán.

Aztán aki sután megvédte,

lekötelezettje. Talán, talán.

Professzor úr okosat mondott,

elgondolkodhatnánk ma a szaván,

szóltál, s szerintem ez nem rontott

hangulatunkon sem, talán, talán.

Kocsi folyam ment végtelenbe,

árnyékok suhantak házak falán.

Már a holnap járt a fejekben,

s rohanhatott velük. Talán, talán.

Toronyházakban – óriások -

fény gyulladt a lakóik ablakán.

Jöhet idő, amire várunk

mi valamennyien? Talán, talán.

 

Fűri Rajmond Hírek

Felhős idő várható, zivatarok jönnek.

Vezető politikusokból állt össze újabb tanács.

Sáskákat alkalmaznának szüretelésre,

de nincs megállapodás. Kérdéses még a kért apanázs.

Állítólag az anyagi feltétel fontos

minden további lépéshez, legyen az csak egy semmiség.

Felelőse a sajtónak egy kacifántos

mondatában utalt holmi következményre: dőreség.

Minden emberi elvonatkoztatott, mondta,

szellemi, s bár anyag nélkül létezése csak fikció,

az átlényegülés kötelezettség, s abba

eljuthat, megfelelő idővel, az evolúció.

Tájékoztatóját nem zavarta meg senki.

Néhány csatornán a közvetítés után reklámokat

mutattak, hogy az új trend szerint mit kell enni.

Nem közölték, ki lesz, ki legközelebb hozzánk látogat.

Szebeni Sándor PARAFRÁZISOK

(Berda József idézése)

Mennyi csodálatos dolog hirdeti:
milyen csodálatos vagyok én!
mennyi szépség él bennem, ami csodálatos!
mennyi csúnyaság züllik bennem csodálatosan!
de nem siratom sűrű vétkem
s az egykori jóra se vágyom.
Kell, hogy időmet bölcs mérséklet
és jóravaló szándék noszogassa.
*
Rossz álmok kínoztak éjjel és
odakünn beborult éggel
kétségbeesett eső zuhog
a lázas földre…
Szobrász az éj és úgy formál arcomon,
hogy kitaszít körömből és kizár,
de viszem boldog terhem a sötétnek,
egy álmomat, mely bennem megfogant.
*
A puha gazdagok csörgő aranya előtt
kipattannak a fényes kirakatok:
jó és rossz tetszés szerint.
Tőlem visszavett kamatokkal bőséget a sors,
szűk markát mégse bánom.
Szegénységem volt összes javam,
de a jót nem ölre mérik és
nem jussolják, nem cserélik.
*
Ó, Isten különös demokráciája!
Az erdő ízes gombákat, gyógyfüveket
és édes szamócát terem
a kóbor éhezőknek…
Pihenőt ad a fáradt szemnek:
valamiféle nyugalmat, felködlő bizakodást,
hogy a világ színe zöld, nem szürke, mint a por,
nem meddő, mint a szik,
s a kéreg alatt a szépség bujdokol.
*
Marokba szorítani az eget,
fehér szavakat írni fehér papírra…
Néha-néha csak ilyen szegénységet
kívánunk magunknak.
Csak fába vésni jeleinket,
csak falra festeni régi képmást…
De belül süppedt hallgatás,
égbolt és táj aluszik odakinn.
Papírjaink jeles álmoktól üresek,
elhagyott örömteli játékaink kegye.
*
Ó, álomban született versek,
koporsótok lett az álom,
most égő nap alatt
szomorún égtek-gyulladtok bennem
és senki sem engedi elmondani többé…
Kiáltanék, de hangom a torkom alján
nyüszítve megreked.
Miféle képzelt, földbe taposott lábnyomok,
vadcsapások, kárba ment szavak
kapatnak mégis számvetésre?
*
Ó, áldott,
Ó szomorú magamra hagyottság!
én nem zúgolódom többé
légyek bárki sorsa majd
Isten szegényeinek gazdag seregében…
Ó, vad bozontú lombsikátor,
lak már másik emberöltő!
Lakatra zárt a kurta létezés,
révedek nyirkos-rideg falakra.
Nem gondolok a gyöngyház-hajnalokra,
nem lendül karom friss vággyal ölelésre.
De külön utamra visszatérni
mért lenne jó okom?
Az új magányban egymást
miért engedjük el?
*
A halottak! a halottak!
hiába feketék minden éjszakák,
ők mégis jönnek – fehér körmenet --
inteni téged: vigyázz és ne felejts!
Nincs végső óra és nincs halál,
a bábból a pillangó kitalál!
Végül visszatérnek a holtak,
árnyékká oszoltan szállnak a széllel,
egyszeri útra, egyszeri rendülések csúcsaira.
Repessz sziklát, gördítsd sírjuk elől
roppant kőnehezékük.
Zúzd a kőtáblát, ha az őket
gyalázat-sorsra vetette!
*
Furcsa fiú vagyok én,
de ugye ti megbocsáttok nékem,
ha görbén megyek az utcán
és megcsókolom
a szomorú lovakat
mi jólelkű testvéreinket?
Kendőzöd magad, hogy könnyed
s könnyű sebeid ne lássuk,
de amit összehordtál nem csekély vagyon.
Mind, ami elfért érzékeny szemed retináján:
levélen gyöngy, fénylő bogár, csigák,
madarak, erdei vadak…
Ők ezerszer jobban ismernek téged,
mint mi, mert titkod titkukkal összenőtt.
Így mented át magad növő korokba,
földdel, savakkal elvegyülve.
Lehet-e nálad boldogabb szegény?
*
Óh, fiatalok! mégis!
én lelkem királyi csőcseléke,
nem!
Ó nem fogtok megszabadulni tőlem!
Szél rángatja a fát, hajlik, de kőrepedésben
mélyen fogódzik, csápos gyökerekkel.
Tévedsz, ha úgy hiszed,
hogy elfutsz életeddel.
Árnyékból szőlek, jól tudom,
de mindig elkísérsz ide.
A tárgyak kezedtől illetetlenek,
de mindenütt orcád kering.
Ó, hányféle másod hagytad itt:
ahogy a karctű rézlapon felejti árkait,
rovátkát húz homokba dűnék szele,
ahogy a felhő vízre ejti sietős árnyait…
És halga’ csak, vadkörte kiált útszéli szedernek:
„nézd ezt a szédült atyafit, bejárta a fél világot,
de sehol se jó neki, csak itt!”

Seres Sándor ahogy az

Tétlen viaskodnak az óriás-ásítású fahímzett

felejtésből hátra hagyott mustgyaluval

érlelt kövérjés percek, a hagyaték szirénának szánt

pozdorja-bordás erezettel meghántolt tűzpecsétű

idő sasokkal. Az elvetélt mamut-oszlopoknak szánt

őgyelgés-mítoszok és látnokian fess hamuban kiérlelt

inda-látomások sarokalapjaiban, felhígítva minden aranykeretes

álom-raj háborút, az eset-tanúk és másféle

dédelgés-törődést imitáló dallam-szónokokkal,

ha egy kis mirha-párna illan el egy

ideje-korainak vágyott kereszt-kút palástban,

mintha várnák a vénülten verejtékező ólomláb-eszméletlenséget.