Felmelegítve a múltat, a csókok mostani korszaka épp olyan édes,
tán csak a tempónk változatára rezdül a szívünk, kényelem, érzed?
Bár az a szoknya lebben, a blúzban két pici emlő áll. Mosolyogtam
nagy zavaromban, s akkor a strandon fejjel a labdát küldte a homlok
Lépted a földön, láb nyoma nem volt, mintha a szellem játszana köztünk.
Este a táncok lendületében láttuk a holnap, folyhat az élet, végtelen útja
tartja irányát, ízei lesznek. Langyos az este, fényei égtek körbe, tanúink.
Hogy vegye sorra most, aki élte s éli a döntést? Fenn, kupolában integetése
érteni óhajt, vagy gyönyörűség hajt, örök ösztön máig, az ősi, mint a szülőké?
Folyton a kezdet int, hisz a döntés helyzete múló, s cél soha nincs is.
Érzed a vonzást? Annak a mélyén sors, a pecsétje kincses ajándék, mit derekaddal
húzat a terhed. Szülni merészel, ott a lakásod bújik előled, mígnem örömmel
szólnak a lányok, és a fiaddal teljes a létszám, máig elérőn. Éled a mákat.
Látszani nem kell. Szórakozásunk, benne közösség vágyik, a munka büszke, de
népként sírva, a gyermek. Nagy feladatra nézne, de tőle pártol az isten, félszivü hittel
bánja a bűnét, azt, ami kéne, hogy vezekeljen, hátha az élet jobbul, s érteni tudja.
Teltek az évek, gondtalan álmok, testi gyönyörben állhatatosság adta, mi szép kell,
fűszere napnak. Pár szabadon tett látogatással gazdagodásunk, szép örömünkre.
Tóhoz a camping, célba lövéssel folytak a pénzek, főttek az étkek, slambuc, a fürdés
hozta a csípést, futva az orvos, majd a kenőcsért gyorsan a városi nagy patikába.
Volt, hol az álmom megszelídített, s várva az Új Év vitt a Pilisre. Kezdte az Ünnep.
Négyen örültek, asztala hétnek, sok születésnap ült be a körbe, látja a fénykép.
Másol az ember, példa előtte, várt unokáját hinti a csókkal, szárnyal a lelke.
Régi baráttal, mára csak emlék, hordtuk az eszmét, felszabadultan képzelet áradt.
Szárnya szegetten, áldozat angyal, hős Ikaroszként, gyors zuhanással hullt le a porba.
Menteni kérte, izma kifáradt, elhagyatottan szédül a bátor, vágya hiányzott. Hol lakik immár?
Fáj az adósság. Néha a testvér jut az eszembe. Messze gyerekkor, s benne az ifjú dönti a sorsot.
Tengeri rabló, ócska kalandor kergeti kincsét, lassan az ésszel, tartani száját késve tanulja,
és a beszéde hablatyolássá ferdül, a sértés árka kitárul, s fejjel előre kezd zuhanásba.
Hirtelen oszlik el a homálya? Vagy tudatosság titka világra kel, hogy az élet
szokja a művét adni, ha látja: elkötelezve földi a léptét égre tekintve rakja, a csillag a cél?
Három a fénykép, iskolakezdés, padban előtte könyve kinyitva, szelleme fogja át kezeit.
Nagybetüs élet árnya, a halvány, mért fenyegetne gyermekeket, ha van igazítás?
Hol van a Kórus, dal, hegedűszó, és zenekarral mesteri művek égbe jutása?
Mért csak a pálya hív, min a labda pattog, s a gól is félig öröm díj? Sírhat a másik.
Mekkora tervvel lep meg a mód, ha mész oda hozzá, s kérheted egyre mind, aki volnál?
Asszonyi testben lakva a véges úgy kerül el, hogy észreveszed, ha sújtja a bánat?
Tanfolyamával oktat a szakmád, és a kudarcok száma gyarapszik. Bölcsül a lélek:
éltetik évek. Most a közösség dönt, nem a végzet árja, s egyéni arculatának vak dohogása.
Mert, mi hiányzott? Felnövekedve testben a lélek várja kiteltét. Céltalanul vész árja özönlik.
Áldozatára les a tanulság. Könyve, s a bölcsnek nő tudománya, írva, mi történt, példa sokaknak.
Víg a vigasság, terjed a Földön béke gyümölcse. Érteni kéne. Átfog a nézet, technika újul,
roppan a gyenge, majd fenyegetve sző, s a bilincsét oldja a kényszer, dallama terjed túl vizeken.
Hány generációja növekszik, változatának színe a régi? Kell az elosztás, Jézus az alfa,
és omegája? Mozdulatára nincs magyarázat, átmenetekre technika épül, korszaka váltó.
Honnan a rajt, mit nagypapa kezdett? Átörökítve tengeri úttal, lányai hárman, grácia teljes.
Dáma a játék, nyárs a hasában, őrzi keresztje. Aknamezőre ment, s a szalonna volt a fizetség.
Menteni bátor, gyermeke vészben, asszony a gáton, női ruhában kardja kivonva, féljen a gyáva.
Van olyan érdek, mit az ígéret veszt, ha magának tűnik a fény fel, s biztat a távlat?
Tanfolyamára épül az élet. Csak fecsegéssel cirkuszi műsort kezd kikacagni mind, aki munkál
s megkomolyodva tagja a nyájnak. Termeli bőven, vastag a szála, dús az a gyapjú.
Félre a bűnnel. Vesszen a vétek. Nincs foganatja az égi beszédnek, hol fog az átok.
Nagyszerü munkán nőhet a kedved, s vad rohanással írod: a vesztes önmaga sorsa bicsaklik.
Hány csapatoddal állsz dobogóra, tartva kezedben érmet, az elsőt, fénye aranyhíd, széles örömmel?
Küzdeni tudnál? Fáj, ha a rúgás éri a combod, és a lövésed száll kapu mellé, csönd a lelátón?
Tudni szeretnél? Elv, ami diktál, és filozófál mesteri módszer, plusz a gyakorlás, testi adottság.
Játszani mindig, összeadódik gondolatokkal terv, ami spontán, jól teszi dolgát, köztetek élő.
Szolgai lélek bús panaszával élc a vidámság, mű sava borsa, írja a Nagy Könyv, hol szerepel.
Mekkora méret! Ál a szerénység: utcai árus asztala bóvli. Vak kikiáltót buktat a józan, és neveti.
Nézd a világot. Küszköd a lépte. Múltja ködéből lépne, ha papján józan az éber, s élni akarna.
Új joga készül, s nagy tömegekkel tűnik elébe mily tehetetlen, csak dühe nő meg.
Vágyni szerelmet hordoz imával, hűtve a vérét. Szenvedi azt, mit könyve parancsol.
Mérve a díszek, rajtuk arannyal ív, tüze pompa, s fegyvere rozsdát termel a sutban.
Áll, ami mozdul? Féktelenül fog térni magához? Párja a karján tünde szelídség.
Mennyire várjuk, váltsa világunk! Még idejében zengheti békénk isteni szóval.
Rendje, ha diktál, egyszerü mód, mit hordva magában, önt: az özönvíz, ellepi házunk.
Jajszava ritkul, más legyen érve, min a barátság gyöngyei nőnek, templomi freskó.
Szobra időnek kőből a bálvány, reszketi tagját, mormol a nép, mint hős hazafi.
Végre a Káosz jön, hogy a Rendjét ifjui szíved lássa, mi vágyad: ím, a tiéd lesz.
