Miklósi-Vári Katinka (1972 – 2010) prédikációja

(elmondásra szánt változat) 

A felolvasott textus életem egy meghatározó mondata.

A féltve őrzött családi örökség egyik könyve, egy teológiai tanár ősöm, Vári Albert prédikációs gyűjteménye: Keressétek először Istennek országát!

Gyerekkoromban a világ legtermészetesebb dolgának tartottam, hogy ez a mondat maga az Örökség.

Azóta is gyakran ez a mondat „ tesz helyre” engem. S mintegy ráadásként ellát erővel és reménységgel.

Aggódni szoktunk. Egyedül és közösen is. Legtöbbször van is jó okunk erre.

Az ember alól azonban akkor csúszik ki a talaj, ha belevész a részletekbe, a körülmények taglalásába.

A „teljesség igénye nélkül” írunk dolgozatot és éljük életünket. Úgy gondoljuk, a teljesség, a tökéletesség, a Hegyi Beszéd tanok nélküli erkölcstana – lehetetlen embernek, ezért meg sem próbáljuk.

Paul Tillich diagnózisa évtizedekkel korábbi, de aktualitása csak erősödik:

„a nyugati ember jelenlegi szituációjában az a döntő tényező, hogy elveszítette a mélység dimenzióját”

Behatároltuk magunkat a mindennapi teendők korlátai közé, vagy éppenséggel korlátozottságunkba. Horizontálisan vergődünk, mert nem merünk felfele vagy a mélyrétegeinkbe nézni.

Tóth Krisztina költőnőnél van egy sor, mely  talán ezt fejezi ki: „ nem tartozik és nem tart sehová”

Ez a HB-ből származó mondat mégis kínál egy más minőségű életet.

Az „én”-t, mely önnön létébe vetetten vergődik – más kontextusba helyezi: Keressétek ( többes szám!) keressétek először Isten országát!

S mindaz, amire valóban szükségetek van a léthez, amiért egyenként küzdve elfásultok, kiüresedtek, ráadásul megadatik.

Ajándékként! Mintegy mellékhatásként, a dolgok elrendeződnek. Ez lenne az a bizonyos, nélkülözhetetlen RÁHAGYATKOZÁS

...

Keressétek először Istennek országát!

Jézus nem is azt mondja, hogy „ha majd megtaláljátok I-o.-t….” Nem. Nem kell megtalálni a végtelen magasságú helyen a titkos erejű növényt, hogy a szeretett lénynek elhozva az meggyógyuljon, mint a mesében. Csak azt, hogy ne aprózódjatok el, Istenországára tekintsetek, s ez már önmagában elegendő ahhoz, hogy megtaláljátok, ajándékként, ráadásként megkapjátok a keresés útjának részletkérdéseihez a feltételeket. Ez legyen az irányultságotokat meghatározó pont. A gondok helyett a gondviselésre fordítsátok tekintetetek!

Van egy mondóka, amely erre rímel:

Árnyék mögött fény ragyog,

Nagyobb mögött még nagyobb,

Amire nézek, az vagyok.

Keressétek…

Ne akarjátok mindenáron megtalálni, mert ha azt hiszitek valamit megragadtatok, hogy a leckét már megtanultátok, akkor hamis az egész, a lényeg a folyamatos keresésében van.

Létünk- sorsunk gyökerében is felfele mutat, a felsőbb létre utal. Az embernek – mint ahogy Victor Frankl mondja- szellemi szempontból nincs eleve elrendelt lénye. Azzá lesz, amit felfele és  mélységeibe (gyökereire) nézve magába fogad.

Az ember képes saját sorsával szembeni beállítódásait megváltoztatni.

Mert ez az Istenországa-keresés úgy képes értelmet adni életünknek, hogy hitet ad. S ez a hit, nevezzük ez alkalommal ezt életre-nyitottságnak, meghatározza majd, hogy mit fogok észrevenni környezetemből. Ebből következően pedig milyen viszony-rendszerekbe, kapcsolatokba lépek be, s hogy ezeknek a kapcsolatoknak milyen értéket tulajdonítok.

Vagyis: csak életem nyomorultságára vagyok nyitott, Istent csak tárgyként kezelem, urambocsá panaszlásának használom. Vagy engedem őt, hogy belépjen életembe.

Jelen merek lenni a mindig jelenlévő Isten számára.

Isten országának keresése azonban nem mindig emelkedett hangulatú időszak, nem diadalmenet, aki erre vár, valamit még nem értett meg.

Ez a mai vasárnap kicsit ilyen… Áldozócsütörtök és pünkösd közötti időszak, a magára maradott ember időszaka… sokszor egész életünk ilyen: Jézus már a mennyben, de a Szentlelkére még csak várunk, még nem töltetett ki. Még nem értünk nemhogy nyelveken, de jóformán semmit. Ez is része a keresésének.

A misztikusok számolnak be gyakran erről a tapasztalás előtti ködről, Isten csendjének kínos érzéséről. A lélek sötét éjszakája, amint Keresztes Szent János számol be. Ezen keresztül vezet az út, az Istenországa keresése nem rózsaszirmokkal meghintett kerti séta. Néha kötéltánc.

Nehéz meghallani Isten szólítását a civilizáció zajában. De ha egyszer már megszólított, láthatóvá válik hirtelen: a határokat, melyek korlátoznak, mi magunk szabtuk magunknak és másoknak, vagy épp mi hitelesítjük ezeket,  azáltal, hogy ott ragadva hagyjuk életünket.

A hit prizmáján át válik láthatóvá: minden ajándék!

A megajándékozottnak pedig nem is jut eszébe aggódni.

Ne aggódjatok tehát a mindennapi életfeltételetek miatt. Hanem keressétek, minden nap, a mindennapi lelki kenyeret, induljatok el Isten országa felé!

Ámen.

((József Attlia

Az meglett ember, akinek
szívében nincs se anyja, apja,
ki tudja, hogy az életet
halálra ráadásul kapja
s mint talált tárgyat visszaadja
bármikor - ezért őrzi meg,
ki nem istene és nem papja
se magának, sem senkinek."))

Fűri Mária Szalagok

Örökös bűntudat gyötör

Az eredendő bűn miatt

Kérek egy gyóntató papot

Öregasszonyt, ki elsirat

Az elme nem viszi tovább

Az eddig cipelt terheket

Mint a bogár a galacsint

Lerakja, amit görgetett

Másképp fénylik a horizont

Mert egy másik világba lép

Aranybetűs fehér szalag

Összegyűlik vagy két marék

Világít, mint az út szélén

Rajzó sok szentjánosbogár

A hiányt élesíti meg

A voltat, ami visszajár

Kertész Éva Szia, Apa!

Megjöttem, szia apa, kiáltott be. Mióta az apja tudja, hogy napközben többször is jön, az ajtót mindig nyitva találja. Ha este elköszönnek, három zár is kattan, és hiába próbálja lebeszélni, még egy létrát is az ajtó elé tesz. Fél egyedül, pedig még soha nem törtek be a házba és a lakók is nagyon rendesek. Nem lehet megnyugtatni.

Megyek mindjárt, szól be a szobába. Először a konyhában szokott körülnézni, most is bemegy és meglátja a három üveg vizet a konyhapulton. Ez az előkészített víz, amit az apjának minden nap meg kellene inni. Nagy a hőség, a rádió is mondja, különösen az időseknek nagyon fontos a víz a kiszáradás miatt. Ha rákérdez, ugyanazt a választ kapja. Megittam és már beletöltöttem a frisset. Ő kételkedik a válaszban. Attól fél, hogy mindig ugyanazt a három üveg vizet látja. A hűtőben ott a mai ebéd érintetlenül. Hozatják az ebédet, mert az délben mindig itt van. Hétvégére igyekszik az apja kedvenceit csinálni, de az utóbbi hetekben csak turkál az ételben. Az ő főztje sem ízlik már neki, a hozott ebéddel pedig mindig van valami baja. Legutóbb is összeveszett az ebédhordóval.

Beszól a szobába, volt-e már újságért, mert ha nem, ő leszalad érte. Már azt olvasom, van benne egy jó cikk, szól vissza az apja. Valóban olvashat, mert nem kérdez tőle semmit. Így nyugodtan rendbe tudja hozni a fürdőszobát. Régebben az újságot megrendelte, csak később, már idős korában kezdett lejárni az újságárushoz. A napilapot félreteszik neki. Az árusok cserélődnek, de mind kedves, elbeszélgetnek vele.

A szemüvegét az utóbbi időben egyre gyakrabban kellett cserélni. Nem tudta eldönteni, vajon az apja elfelejtette, hogy nem is olyan rég kapott újat vagy tényleg olyan gyorsan romlott a szeme. A látszerész legutóbb azt mondta, nem tud már jobbat javasolni, bele kell törődni. Az apja ezt szerencsére nem hallotta. Ennek már legalább egy éve.

Bement a nagyszobába, az apja a kisebbik szobában ült a fotelben. Arra gondolt, itt is rendet csinál, kikészíti a gyógyszereket és utána marad még. Volt egy programja délután, és időben oda kellett érnie. Érezte, már megint kevés ideje marad a beszélgetésre, nem kellett volna mosogatni és fürdőszobát takarítani. Ezt minden alkalommal megfogadja, és soha nem tartja be. Dühös volt magára.

Gyorsan leült, még ránézett az órájára. Amikor felemelte a fejét, észrevette az újságot. Fordítva volt az apja kezében. Meg kellett szólalnia. Apa, hétvégén jönnek az unokáid, mondta. Az apja letette az újságot és a szemüvegét. Látta,hogy ennek most örült.

Suhai Pál Rilke műfordításai a Holdkatlanban

A Holdkatlanban találtam tegnap Suhai Pál gyönyörűséges Rilke műfordításait.
Mellette az eredeti német szöveg.

http://holdkatlan.hu/index.php/irasok/vers/1508-rainer-maria-rilke-die-sonette-an-orpheus

Kulissza

Rajz Fűri Rajmond

Lukovszki Judit a DESZTII-ről

Láttam, láttam (lappantyút) …

 A kortárs magyar drámairodalomban pazar szöveg foglalja már a Találkozás címet, nekem most valami egyebet kellett találni. Pedig a DESZTII igazi nagybetűs Találkozás volt. Ez a lánynevű fesztivál már nevében is mutatja szervezőinek játékos viszonyulását az élet - egyébként számukra is – komoly feladataihoz. A Debreceni Egyetemi Színházi Találkozó, reményeink szerint nevében még sok-sok I-re fog végződni, idén rendeztük meg a II. kiadást.   A DESzínház folyamatos, mindennapos munkája mellett, évi egy nagyrendezvény létrehozását tűzte ki célul, mikor először megkereste Kukla Krisztián igazgató urat a MODEMben. Ugyanis, számba véve Debrecen város e célra alkalmas tereit, a MODEM maradt az egyetlen, ahol a szerénynek sem mondható működési költségből gazdálkodó egyetemi színházat, mint szegény rokont, befogadták. És ez a nagyvonalú gesztus olyan sajátságos atmoszférájú, inspiráló teret biztosít az előadások számára, mely ugyan nélkülözi a profi színházak felszereltségét, cserébe azonban megtermékenyítően hat a benne játszók alkotó fantáziájára.  Csak reménykedni tudunk abban, hogy az együttműködés mindkét fél számára hozott a konyhára, na nem anyagi értelemben.      

Idén október 16-18 között került sor a rendezvényre, ahová nem csak az ország más egyetemi színpadainak néhány produkcióját hívtuk meg. Programon szerepelt egy vér profi Klamm háborúja (Pál Hunor, Csokonai Színház), egy színházelméleti előadás angol nyelven (Steve Fisher Fulbright professzor), nyílt tréning Illyés Lénárd és Formanek Csaba vezetésével, hogy először a nem egyetemi színházak produkcióit említsük. 

Ami pedig a találkozások hosszú sorát illeti, folytassuk kronológia szerint: a helyzet természetéből fakadóan, elsőnek egy hazai produkcióra kellett, hogy sor kerüljön, hiszen a debreceniek mozogtak a legotthonosabban a felkínált térben. Az éppen aktuális Birkás Ákos kiállítás képei között kellett elhelyezni a DESzínház Víg Karma Társulatának (ahogy minden résztvevőnek is) Nyilas Misi Eksztázis című előadásukat, amely ugyan megvalósításában a fizikai színház eszközeit használja, igen fontos szerepe van Halmi Gábor író-rendező drámaszövegének. A szöveg finom szövedéke a magyar irodalom nagy klasszikusainak olykor többszörösen kifordított, átértelmezett szólamtöredékeinek, melyek a bravúrosan végrehajtott mozgáselemekkel szinkronban, hivatottak újragondolásra felkínálni olyan kérdéseket, melyek a ma kamaszait (és a velük kapcsolatban álló felnőtt világot) foglalkoztatják.  Az előadással kapcsolatban felmerült kritika, mely a szerkezetesség hiányát feszegeti, megfontolandó az alkotók számára, bár tartani lehet attól, hogy ez a kifogás egyre kevésbé lesz legitim a mai színház (és általában a művészetek) világában.

 

Az estet a Radikális Szabadidő Színház (Budapest) Formanek Csaba: Factura Lamiaceae – avagy az árvacsalánfélék családjához való teremtő vonzás törvényeiről című, rögtönzésre és áradó költői szekvenciákra tagolható, pazar színpadi biztonsággal előadott monodrámája (Formanek Csaba) folytatta.  Az volt a benyomásom, hogy egy kis szerzői önkorlátozás nem ártott volna az egyébként lenyűgöző látványt és mozgásélményt nyújtó opusznak.

A nap zárásaképp pedig újra láthattuk a Nonsuch Company  Tennesse Wiliams: Glass Menagerie (angol nyelvű) előadását, melyet a nemrégiben tragikusan elhunyt, és fájó hiányt maga mögött hagyó Varró Gabriella rendezett. Tanítványai őszintén megtörve, de az előadásban derekasan helytállva emlékeztek tanárukra, rendezőjükre.  

Az előadásokat a fesztivál mindhárom estéjén szakmai beszélgetés követte. Öröm volt látni, hogy nem csak az előadókban, de a közönségben is működött a kíváncsiság, hogy a kései időpontok ellenére, megismerjék felkért szakértőink: Lőkös Ildikó (dramaturg, Budapest), Bakota Árpád (színész, Csokonai Nemzeti Színház) és Dr. Szaffkó Péter docens (Angol-Amerikai Intézet, Nyári Egyetem) három különböző aspektust képviselő, avatott és beleérző észrevételeit.

A második nap egy elméleti előadással kezdődött Love Your Character to Life címmel, melyet egy szerencsénkre épp Debrecenben tartózkodó Fulbright professzor, Steve Fischer tartott. A szakmai prezentáció helyszíne is a MODEM volt (harmadik emeleti multifunkcionális terem), tehát logisztikai szempontból kényeztetett helyzetben érezhette magát a közönség, mely annak ellenére, hogy angol nyelvű előadás volt, szép számmal volt jelen.

Az első esti színházi előadás egy kortárs költő, Áfra János még kiadatlan drámaszövegének felolvasó színházi bemutatása volt. A semmi nem késik talányos című szöveg, melyben az épp divatos ezotéria vonzásában élő kis közösség egyben maradását „Kara, a tapasztalt kavarógép” és egy közönséges szerelmi háromszög fenyegeti. A tematikához mérten túlságosan elvont, filozófikus(nak szánt), barokkosan költői szöveg a felolvasók helytállásának köszönhetően mégiscsak színházi élményhez vezetett.

És hogy ebben az amatőr színházi közegben belekóstoljunk a profizmusba is, meghívtuk Pál Hunort, a Csokonai Színház nemrég szerződtetett színészét, hogy játssza el nekünk is a már szép sorozatot megélt Klamm háborúja osztálytermi előadását. Hunor, velünk együtt, hisz abban, hogy a fiatalok (15-16 évesek) létterében, az iskolában eljátszott, erkölcsi kérdéseket feszegető színházi esemény közvetlenebbül érinti meg őket, mint egy látogatás az „igazi” színházban. De ahogy ezt Hunor csinálja, az az osztályteremben is igazi, sőt.

És hogy a nap finom rezgésekkel, fennkölt esztétikai élményekkel záruljon, meghallgattuk ezután az Amargant Színházi Műhely (Illyés Lénárd, Móga Piroska, A. D. Lukacs) Völgyvándor című zenés-verses műsorát, melyet ezúton is hálás szívvel köszönök az előadóknak.

A MODEM épületén belül zajló igen változatos program mellett péntek-szombaton több fordulóban kipróbálhattuk, mit is ért a szegedi Homo Ludens Project Car-men-en. Internetes regisztráció után, kettesével ülhetett be a közönség a társulat vezette három autóba, melyek a parkolóban várakoztak. Négy stációból álló, hecc és szópárbajos, szagos, dallamos élményben lehetett részük a vállalkozóknak.

Péntek-szombaton zajlott a TÖR-Tréning Összes Rövidítve, Illyés Lénárd és Formanek Csaba nyílt tréningje, ahová bárki bemehetett, akinek játékos kedve volt.

A szombati nap a Confus-a-Cat Ltd. Albee: The Zoo   Story című, nagy sikerű, angol nyelvű régi előadását adaptálta a MODEMes viszonyokra, a nagy siker itt sem maradt el.

És, utólag visszatekintve, az utolsó előadás tényleg a koronát tette fel a DESzínház 2014-es nagyrendezvényére. A győri RÉV Társulat Shakespeare és Stoppard szövegét összeszőve, Zakkant címmel egy olyan Hamlet adaptációt adott elő, melyben Rosenkrantz és Guildenstern épp olyan súllyal van jelen, mint maga Hamlet vagy a trónbitorló király és királyné. A végletekig lecsupaszított, eszköztelen előadás erős szerkezetével, és kivételes színészi performanszával mély nyomokat hagyott e sorok írójában.

Szöveg és fotó: xvokul 

Gyűrűk

A gyűrűket készítette és fotózta: Kocsis Boglárka

Garai Péter Sándor Édesipari epizód

megeszik egymást a díszítő figurák

a vőlegény a hupikéktörpéket

a menyasszony a vőlegényt miután az végzett

ezt követően mint jóllakott pók hálójában

elbújik az emeletes torták közé

cukrászdában zárás utáni csönd lesz

a dobostortán sem reped tovább a repedés

a habcsókok megpihennek

a marcipán menyasszony gömbölyded telten

marcipánt emészt

Az első magyar állatregény

Bársony István a századfordulón élt író, újságíró. Főleg vadásztörténeteivel aratott sikereket. Tárcái, elbeszélései és regényei ritka természetismeretről tanúskodnak. Benedek Elek főszerkesztő tekinthető a felfedezőjének.

http://hu.wikipedia.org/wiki/B%C3%A1rsony_Istv%C3%A1n_(%C3%ADr%C3%B3)

Fantasztikus állatregénye, A rab király szabadon, az első magyar állatregény volt.

Szokatlan és kacskaringós úton jutunk el egy-egy ismerethez. Édesapám halála előtt egy évvel felolvastam neki (akkor már nehezen olvasott) valamelyik orvosi lapból, talán az Orvostudományi szemléből. Valamiféle orvosi életrajz volt, Bársony Jánosról, vagy csak a neve szerepelt benne, nem tudom. (Kerestem most a cikket, de nem találtam meg.) Bársony János neve mellett megemlítették a bátyját, Bársony István írót is. Nem hallottam róla azelőtt. Édesapám felélénkült: gyerekkora kedvenc regényét, A rab király szabadon című állatregényt ez az ember írta. Utánanéztem az interneten, 15000 Ft körül (!) árulták a könyv régi kiadásait, új kiadás nem volt. Végül sikerült az internetről kétharmadát letöltenem, felolvastam, édesapám mesélte el a végét.

Ma felmentem az internetre, rákerestem újra, és látom, hogy elérhető a könyv teljes terjedelemben a Magyar Elektronikus Könyvtárban.

http://mek.oszk.hu/12700/12750/12750.htm

A régi kiadású nyomtatott könyv az interneten előjegyezhető, a bookline pl. 8000 Ft-ért ajánlja.

A mai olvasónak szokatlan már a stílus, de érdekes a cselekmény, és hát, mégis csak, a múlt század első felében az akkori fiatal generáció egyik legkedveltebb ifjúsági regénye volt ez az 1903-ban megjelent első magyar állatregény.

furim

The Beatles Yesterday

Yesterday, all my troubles seemed so far away

Now it looks as though they're here to stay
Oh, I believe in yesterday

Suddenly, I'm not half the man I used to be
There's a shadow hanging over me.
Oh, yesterday came suddenly

Why she had to go I don't know she wouldn't say
I said something wrong, now I long for yesterday

Yesterday, love was such an easy game to play
Now I need a place to hide away
Oh, I believe in yesterday

Why she had to go I don't know she wouldn't say
I said something wrong, now I long for yesterday

Yesterday, love was such an easy game to play
Now I need a place to hide away
Oh, I believe in yesterday
Mm mm mm mm mm mm mm

http://www.azlyrics.com/lyrics/beatles/yesterday.html

Fűri Rajmond Arc az utcáról

Fűri Rajmond Csukott szemek

Bottal járni még nem láttam az asszonyt korábban. Most rátámaszkodott minden lépésnél, azon az oldalon, ahol sántított is egy kicsit. Egy szomszédasszonyával volt, aki a kutyáját sétáltatta, hogy nyugodtan telhessen az éjszaka, hiszen az állat szükségével törődni kell. Ködös volt az idő. Az aszfalton elolvadt a hó. Csak a füvön maradt meg az a pár centis réteg, ami reggel esett. Előttük mentem be a házba, amikor még volt egy kis távolság a bejáró és közöttük, így csak akkor köszöntem nekik, amikor a liftnél utolértek.

Egyedül élőnek tudtam, akinek a lányát ismertem, mert ki tudja, hogy hányszor kell a szomszédoknak találkozniuk egy ilyen nagy házban az évek során ahhoz, hogy egyáltalán megtudjanak valamit egymásról, és az egyedüli ismeret az volt róla, hogy a felső emeletek egyikén lakik. A lánya egy időben kedvence volt a baráti társaságnak, amikor foci után beültünk a sörözőbe, és a szép arcú, csinos fiatal nő hozta-vitte a rendeléseinket. A megjegyzésekre, amiket a férfitársaság kötelezően tenni szokott ilyen alkalmakkor, úgy emlékszem, hogy nem túl vidám válaszokat kaptunk tőle. Inkább egy távolba nézés jeleit véltem felfedezhetőnek az arca kényszerű mosolya mögött, amik rövidek voltak, csakúgy, mint a megjegyzései. Lehet, hogy a család gondja volt az, amit akkor észrevenni véltem azon az arcon, anélkül, hogy bármi bővebbet megismerhettem volna a családról, az asszonyról, a lányáról.

Ezt a lányt évek óta nem láttam. Lehet, hogy el is költözött a házból, hiszen a még oly ritka találkozások is megszűntek már egy ideje, amik a köszönéssel kezdődtek és a köszönéssel be is fejeződtek. Az asszonnyal talán történt bővebb szóváltás, mondjuk akkor, ha megvártuk egymást a liftnél, és ilyenkor az a szokásom bírt szóra, hogy megjegyzést fűzzek a köszönet mellé, mondván: hiába, itt jó szomszédok laknak.

Az ilyen alkatú asszonyokat olyan környezetben tudtam elképzelni, ahol a testi erejük, a munkabírásuk, a széles mosolyuk, na és a határozottságuk, amiben a bennük lévő sok energia megjelenhetett, szabadon valósíthatta meg azt a mozgást, amire teremtve voltak, és ami lehetőséggel nekik maguknak meg kellett barátkozniuk, ha akarták, ha nem. Egy nőt ismertem, aki sajnálkozott amiatt, hogy nem sikerült férfit találnia, aki nála erősebb lett volna, és ez az asszony a második nő lehetett volna, aki ilyet kijelenthet, ha meg lett volna hozzá a bátorsága, hogy ilyet mondjon, és magát így ismerje, ilyen már-már amazoni erővel és kellően átélt önismerettel. És, ha eljutottunk volna az ismeretség olyan szintjére, ahol az ember ilyenről már szólni mer a másik ember előtt. Pláne nőként egy férfi előtt, aki nem tv riporter, és nem is újságíró, hogy azonnal világgá kürtölje a mi ügyünket, ami „nem mondható el senkinek”, tehát „elmondja mindenkinek”.

Vajon milyen lehetett a férje, akiről semmit nem tudtam. Hiszen egy nőről az is sokat elárulhat, hogy ki az a férfi, akivel éli az életét. Túl volt már azon a koron, amikor a női hormonok beszüntetik a működésüket. Lehet, hogy ez még vaskosabbá tette az amúgy is erős alkatát, és lehet, hogy az ízületi betegségét is ez okozta a további súlynövekedéssel. Mit tudhat egy férfi egy nőről, akitől pár méterre lakik, és akivel havonta négyszer-ötször fut össze egy-két perc időtartamban, és pár mondatot használ az ismeretség során arra, hogy kifejezze a jóindulatát irányába, mint annyi más hasonló nő esetében, akikről ugyanezt elmondhatnánk, ha azt vesszük, hogy egy ekkora emeletes házban hány lakás van, ahol szinte mindegyikben lakik egy-egy asszony? Mit gondolhat egy férfi egy nőről, egy ilyen sajátos adottságú asszonyról, akinek a nőisége olyan mélyen el van rejtve a világ szeme elől, és akinek ezt a nőiséget annyira nehéz lehet megmutatnia bárkinek is, ha éppen erre a megmutatásra lenne szüksége, mondjuk azért, hogy az illető tudomására hozza a nőisége értékeit?

És mit érez egy ilyen asszony akkor, amikor ki tudja hány férfi kerül elé a mindennapok során, akikkel esetleg szívesen megismerkedne? Már csak azon egyszerű okból is, mert mi emberek szívesen váltunk szót egymással, és szívesen teszünk jót akárkivel, akiről azt gondoljuk, hogy érdekes ember lehet, és már csak az érdekessége miatt is részesülnie kell a tőlünk származó jóban, amit azért érdemel ki tőlünk, mert érdekesnek tűnik a szemünkben. Létezhet az, hogy adni akarunk valakinek, pusztán azért, mert az adásból származó késztetést bennünk elindítja a reá irányított tekintetünk, és anélkül, hogy ő bármit tenne értünk, vagy bármit mondana nekünk, vagy a legkisebb jelét is mutatná annak akár, hogy a velünk való kapcsolat egyáltalán felmerült volna benne, olyanként, mint ami számára jelenthet valamit?

Különös, hogy ilyenek jutnak az eszembe ezek után, hogy egy asszonyról szóltam, akit alig ismerek, és akivel pár másodpercig utaztam a liftben, egy másik nő és egy kutya társaságában, és akinek volt egy égnek emelt arca, amelyen csukva voltak a szemei, és amely arc és tekintet, ha lehet ilyet mondani csukott szemű emberi arcról egyáltalán, nagyon sok minden kifejezésére utalt, aminek megfejtése váratlanul foglalkoztatni kezdett. Nem fogom megtudni, hogy a lába fájdalma okozta kín volt az, amit ez a felfelé néző, csukott szemű arc magán hordott, vagy a másik nővel folytatott beszélgetés hatására kellett megküzdenie egy gondolatával. Esetleg volt olyan személyes ok a bezárt szemek mögött, amit csak így tudott a sajátjának megőrizni, hogy a jelenlévők kíváncsiságától a nyitott szemei esetleges árulkodását megóvhassa, elbujtathassa.

Úgy tűnt, hogy egy sóhaj is társult a lehunyt szempillákhoz, és a megnyúlt gerincen mintegy megemelkedő fejhez, amihez a fájdalom mellett, a fizikai fájdalom mellett egy veszteségre való ráeszmélést, ennek a megváltoztathatatlanságának a rettenetét véltem meglátni és meghallani, egy futó pillantással, mielőtt kiszállás előtt elköszöntem a liftben tovább utazóktól.

Lehet, hogy az utolsó cigarettára emlékezett ez az asszony, amit az utcán elszívott, már ha dohányzik egyáltalán?

Kiss Gabriella Most az hiányzik

Most az hiányzik ami nincs, mert lesz vagy meglehet 

A lassan elnyúló kopasz foltok a még dús haj alatt,

akár az estére meghosszabbodó árnyékok,
John Anderson, szívem.
Mert diót vertünk le, s ha egy-kettő elgurul,

avar, hó alatt bujkáló rothadásuk elő nem hívott fénykép

levelekről, csiklandó hangyákról, termést elverő jégesőről,
avarról, hóról, bujkáló dióról.
S ha egyszer felballagunk a hegyre, majd legurulunk,
földtől nyirkos hajad úgy tapad halántékodra,
akár két erezett diólevél,
akár két elnyúló árnyék,
hiány,
ami lesz, vagy meglehet,
John Anderson, szívem

Forrás: kortarsonline.hu

Egy másik blog

REBELLIEV BLOG – FASHION AND ART BLOG FROM HUNGARY

AZ ÚJJÁÉPÜLŐ SZEMÉLYISÉG RÉTEGEI – KONSANSZKY SS15  (részlet)

October 9, 2014 by littlejeanette

"Konsánszky Dóra 2015-ös tavaszi-nyári kollekciójával folytatta a márka által megteremtett hagyományokat, progresszívan továbbgondolva a tavaly tavaszi kollekció keresztszabásait, sportos részleteit és színeit, melyeket az ősz-tél nehezebb anyagaival, bőr felsőivel, hosszított blézereivel elegyített...
... megférnek egymás mellett a lenge, pliszírozott ing és a bőrhatású darabok, a szögletes szabású hosszított ingek és a geometrikus elemekből épülő szoknyák, amelyek így izgalmas harmóniát alkotnak a nőies, mellrészen formára igazított ruhákkal..."

http://rebelliveblog.com/2014/10/09/az-ujjaepulo-szemelyiseg-retegei-konsanszky-ss15/

Robert Burns John Anderson, My Jo - műfordítás

Együtt, a kéz a kézben
Siettünk fel a hegyre.
Az arcod bársonysima volt,
Fejed holló haj fedte.
Most csupa ránc az arcod,
S a hajad, mint a hó.
Minden szálán áldás legyen,
Szerelmem, drága Jo.

John, itt az idő, mennünk kell.
Majd visszanézünk a hegyre,
Szép volt ott minden nappalunk
És szép volt minden este.
Add a kezed, s ballagjunk lassan
Oda a völgybe, lentre,
Hol kihűlt kezed rásimul
Az én kihűlt kezemre


  Dr Kocsis András fordtása 

John Anderson, My Jo
1789

John Anderson, my jo, John, 
When we were first acquent; 
Your locks were like the raven, 
Your bonie brow was brent; 
But now your brow is beld, John, 
Your locks are like the snaw; 
But blessings on your frosty pow, 
John Anderson, my jo. 

John Anderson, my jo, John, 
We clamb the hill thegither; 
And mony a cantie day, John, 
We've had wi' ane anither: 
Now we maun totter down, John, 
And hand in hand we'll go, 
And sleep thegither at the foot, 
John Anderson, my jo.

     

http://mek.oszk.hu/00300/00343/00343.htm#31

Szabó Lőrinc fordítása

Mosóczi Zoltán Útközben

A Jövőhöz legfeljebb annyi közünk van, mint vajúdás közben a bábaasszonynak vagy a szülészorvosnak a születendő csecsemőhöz. Elronthatják ugyan a szülést, ha ügyetlenül vezetik le, de befolyással nem lehetnek a születendő gyermek nemére, szemére, haja színéra, jellemére, anyanyelvére vagy, hogy a világ melyik pontján fog élni és mi lesz belőle.

Túlbecsüljük jelentőségünket, azt képzeljük, hogy a Jövő letéteményesei vagyunk, hogy tőlünk függ milyen lesz a Jövő társadalma, civilizációja, kollektív tudata. Nem. Elronthatjuk ugyan, de ez minden, amire képesek vagyunk.

A felelőtlen mának élés, a természeti javak tékozlása, az önző magáért valóság, eredményezheti persze, hogy akár el is pusztulhat a „Jövőnk”, vagy „halmozottan sérült”, esetleg „szellemileg fogyatékos” lesz. A mának nincs meghatározó szerepe a Jövő szempontjából. A Jövő fogantatása pillanata óta (durván úgy kétszáz éve) meghatározott, a mi dolgunk csak annyi, hogy legjobb tudásunk szerint bábáskodjunk azon, hogy egészségesen jöjjön a világra. Két torzszülött ikertestvére a 20. század szörnyűségein keresztül bizonyította életképtelenségét. Sokan – ezen negatív tapasztalatok alapján – úgy gondolják, hogy most is okosabb lenne az „anya” életét megmenteni, és hagyni, hogy az újszülött elpusztuljon.

Én ezzel nem értek egyet. A Múlt megmentése nem lehet cél, csak egy nemes és humánus cselekedet, feltéve persze, ha ez nem jár együtt a Jövő elpusztításával. Ha csak az egyik tartható életben, én a Jövőre szavazok annak ellenére, hogy még azt sem tudhatjuk, hogy egy újabb emberi roncs készül e világra jönni vagy a tudat egy magasabb szintű reprezentánsa.

Forrás: nolblog.hu

Debreceni terek és szökőkutak

Az, hogy a gondolataimat a címben jelzett témában rendezzem, egy ideje foglalkoztatott, de végül a debreceni Leonardo Ló körüli polémia kapcsán szántam rá magam, hogy ebből valamit meg is fogalmazzak. Csak azokról írtam le a benyomásaimat – a teljesség igénye nélkül -, amelyek a mindennapjaimat nagyobb gyakorisággal érintik, ezek a Főtér, Déri tér, Egyetem tér, a Fórum előtti tér, a MODEM előtti tér, Petőfi tér, Nagyerdei park. Ezekkel ritkábban vagy sűrűbben kapcsolatba kerülök.

A Petőfi térrel inkább csak a látvány erejéig, buszból, villamosból - nem vonz különösebben, messze van és nincs se mozgalmassága, sem intimitása.

A Déri tér a város legszebb tere. A Múzeum előtt négy bronz Medgyessy szobor, előttük mini vízesés. A süllyesztett, gondozott park közepén sétány padokkal, a sétány mentén fák. A park bejáratánál két bronz Medgyessy nőalak, a tér bal oldalán Móricz kőből, szintén Medgyessy, jobb oldalon a tér egyetlen nem Medgyessy szobra, Debreczeny Tivadar Merengője. Jó a park mellett elmenni, és nyugtázni a szépségét, de üldögélésre itt sem vágyom – talán a szabályosan, középen elhelyezett padok, és a terület süllyesztett helyzete az ok, de itt is kirakatban érzem magam. Meg aztán nem cél. A cél beljebb van, a városban, a lakás kijjebb, a kettő között a Déri tér. Mint amikor az ingaóra nyelve középre ér, és tovább lendül jobbra vagy balra.

Helyzetét tekintve hasonló a MODEM előtti tér. Bár itt az épület maga is elég gyakran cél - a MODEM, vagy a másik bejáratnál a Kölcsey, bennük rendezvények és kiállítások. A tér maga csak akkor állít meg, ha a rendezvény éppen ott van, vagy valami különös látnivaló van, mint A LÓ volt, vagy a jégszobrok.

A Fórum előtti téren viszont gyakran leülnek az emberek. Ami a Fórumot illeti, vannak, akik haragszanak ezekre a nagy bevásárlóközpontokra – én nem tartozom közéjük. Az emberek jönnek-mennek, vásárolnak, étkeznek, télen melegszenek, nyáron hűsölnek, egymással találkoznak, beszélgetnek, vagy épp csak köszönnek. Lehetne persze szebb, esztétikusabb, mert nem egy építészeti csoda, kétségtelen. A férjem szerint agyonnyomja a teret, ami lehet, hogy igaz, mégis, ez a nyüzsgő konglomerátum, szemben a Roncs kocsmával, háta mögött a Nagypiaccal, biztosítja a tér életét. Mert a tér él, használják az emberek. Leülnek, beszélgetnek, vagy éppen veszekednek és kiabálnak, mindig történik valami, és mégis, a harsánysága ellenére „el is bújhat” az ember, az ülőhelyek úgy vannak kialakítva, hogy szabálytalan barátságossággal követik egymást, vannak zugok is, amelyek nem igazi zugok, de az elhelyezésük miatt - mondjuk egy fa alatt, vagy két leander bokor között - a rejtőzködés képzetét adják. A tér Fórumhoz közeli oldalán elhelyezett méhkaptár alakú kerámia felületeken barátságosan csordogál a víz.

Az Egyetem tér „ francia kertek mintájára készült, nyírott bokrokkal és sövényekkel díszített park”. Nagy park. A körülötte nevelt magas sövény beszögelléseiben lévő szobrok, amelyek nevezetes férfiúkat ábrázolnak, és a térrel szemben a teret határoló intézmény komolyságát hivatottak biztosítani, nem érdekelnek különösebben, de azért szervesen a térhez tartoznak, míg a tér közepén, a két lépcsős szökőkutas vízmedence körül elhelyezett szobrok kimondottan irritálnak. Mindegyik valamilyen természetellenes pózba merevül, és olyan, mintha bele akarna esni a vízbe. De a szobrokat leszámítva nagyon szeretem ezt a teret. És nemcsak azért, mert szorosan kötődik a fiatalságomhoz. Szeretem a nagy méreteit, a gondozottságát, a szökőkútjait, a kavicsos utat, pedig belemegy a kavics az ember cipőjébe, szeretem a sövénybe elrejtett, és a tér közepén elhelyezett padokat, a nappal barátságos mozgalmasságát. A tér egyik oldalon nyitott, és lépcsők vezetnek fel az egyetem előtti aszfaltozott térhez, amit az egyetem zár le. A park rendezett és átlátható, mégis olyan a térélmény, hogy el lehet veszni benne. Este/éjjel meglehetősen gyér a kivilágítás, ezért ilyenkor nem biztonságos.

A két, sok vitát kiváltó teret hagytam utoljára.

A Főtér nem szerves része Debrecennek. Mégis hiányt pótol. Amíg nem láttam, nem hittem el, hogy Nagyvárad szebb. Annyira szerettem Debrecent, hogy nem akartam meghallani. Aztán, amikor eljutottam, megállapítottam, hogy tényleg szebb. Igazi nagyváros, a csodálatos, régi főterével, ahhoz képest Debrecen csak falu. Szegednek is van központi tere. Debrecennek nem volt. Ezen próbált enyhíteni az erőszakosan kialakított főtér. Azért mondom, hogy erőszakosan, mert egyrészt tönkrevágta a közlekedést (ez a gond nagyrészt megoldódott a második villamos vonallal), másrészt lerí róla, hogy mesterségesen odaerőltetett képződmény. Mégis kellett. Belakják, használják az emberek. Minden esztétikai fogyatékossága és eklektikussága ellenére a célnak megfelelően működik. Vitatkoztunk sokat a szökőkutakon is. Az egyik egyszerű, talán túlságosan is. Inkább csak a fényes mozaikja miatt szeretem. A másik sokat akar. Nyilazó magyarok, főnix madár, körben este/éjjel világító színes üveg- oszlopok. Sokan haragszanak rá, azt mondják, giccses. A magam részéről olyan érdekesnek és változatosnak találom a vízfelületet, hogy az emlegetett kifogásokat észre sem veszem. Ha működik, a nyilazó magyarok is csak felsejlenek a vízfüggöny mögött, mintha felsejlene a múlt. Ha nem működik, én sem lelkesedek érte, de ha működik, akkor nagyon szeretem.

A Nagyerdő megváltozott. Elveszítette régi természet közeli állapotát, egy óriási városi park lett. A barátságos, de tönkrement Békás tó helyén rendezett, nagy vízfelületet alakítottak ki, három kehely formájú, alulról megvilágított szökőkúttal. Ezek ugyan inkább valók egy luxusvilla udvarára, mint a nagyerdei tó közepébe, de a víznek, és az alacsony peremű fahídnak lehet örülni. A régi csónakázó tavat is rendbe tették. A területe kb. felére csökkent a stadion miatt. Abban is van egy óriási szökőkút, ami csak este működik. Látványos, talán túlságosan is - az óriási égbeszökő vízsugár azért hat az emberre. Szép lenne az óriási legyezővé alakított vízsugár is, ha a rávetített fényreklámokkal nem rontanák el. Nappal, amikor nem üzemel a szökőkút, kis kőkockákon járhatnak a tóban a gyerekek, ez viszont barátságos és ötletes. A sétálóutak egy részét szürke aprókővel töltötték fel, a férjem pl. utál rajta járni, de látványnak nem rossz.

Megnyitás után a „felújított nagyerdőt” birtokba vették az emberek. Lehet fanyalogni, mégis, úgy tűnik, a parkká alakított nagyerdő óriási tömegeket vonz. A Főtér mellett második társadalmi centrumként funkcionál.

furim

Katha Fülöp Tamásné A kristály titka

Gyakran üldögélt a tó partján. Szerette a fodrozódó vizet, és a kislányt az ablakban. Órákon keresztül ültek és nézték egymást. Így ment ez hónapok óta.

      A kislány tekintete kíváncsian kalandozott. Látta a gyerek szemében a csillogást. Tudta, hogy oda vágyik. Morthilla is szerette volna, ha vele van. Magában gyakran hívogatta, de soha sem merte hangosan kimondani a szavakat. Hát igen, a szavak… A szent szavak. Egy közönséges manó nem tehette. Nem mondhatott ki egyetlen szót sem. A varázslat a Vének kiváltsága. Csak a Véneké.

      Még négyszáz év. Ennyit kell várnia, mire megszólalhat végre. Akkor majd odaáll a kislány elé, megfogja a kezét és elsuttogja a szavakat. Milyen lesz a hangja? Érdes, reszelős vagy inkább kellemes, lágy és mély? Nem tudta. Ezt senki sem tudhatta.

Minden manónak más a hangja. Nincs két egyforma. Arról, hogy ő is Vén legyen, arról nem is ábrándozott. Meg sem fordult kopasz kis fejében soha. Az nagyon nagy kiváltság. Hatalmas megtiszteltetés. Tudta, hogy az ő hangjuk a legszebb. Amikor megszólalnak, a hegyek mélyén élő kristályok énekelni kezdenek válaszul. Ha egy manó szavára fehér kristály éneke csendül, akkor az a nemzetség gyógyítójává lett. Ha zöld vagy kék kristály szólalt meg, akkor a manó termékenységet hordozott magában. A színek mindig egy- egy képességre válaszoltak. Ezek a manók akár kétezer évig is eléltek. Míg ők, a közönségesek, alig ezeregyszáz, ezerkétszáz évig. Így volt ez jól. Mindenki tudta. Ez hát a manók élete. Így rendeltetett.

      A manók sosem foglalkoztak felesleges dolgokkal. Amin nem tudok változtatni, azon minek törném magam! Ezt mondogatta mindegyik, elhessegetve butának vélt gondolataikat. A Vének tudása elég. Megóvnak minket. Ennek köszönhetően sosem volt magányos vagy szomorú egyik sem. Nem vágyódtak el otthonaikból, nem vonzotta őket az ismeretlen, és mindig tudták, mi a helyes. Ilyennek teremtették őket.

      Morthilla sem volt más. Százhetvenkét évével még magoncnak számított. Egész nap az erdőt és a környező hegyeket járta. Néha még az éjszakát is a szabadban töltötte. A moha kabátka, a fűzfakéreg harisnya és a gesztenyecipő melegen tartotta. Elnyűhetetlenség varázsával szőtték. Így vele növekedett minden, amit viselt.

      Néhány hónappal ezelőtt Morthilla a nagy tó partján üldögélt. Szerette itt tölteni a délutánokat. A lemenő nap vörösen izzott a sötét víz tükrén. Mintha lángolna a felszín.

De azon a délutánon, ami lehetne éppen egy szerdai nap is akár, rés nyílt a parti sziklán. Pont ott, ahol a hegy kiemelkedett a tóból. Arra nagyon mély a víz, soha egyetlen manó sem mert addig beúszni. Az igazság az, hogy egyikük sem volt egy úszóbajnok. Inkább szemlélték a vizet, mint élvezték.

                A hegy, akár az összes szikla és kő, a kristályok lakhelyéül szolgáltak. Természetes volt hát a varázserejük. Az itt élők nem lepődtek meg az efféle dolgokon. 

      A szikla áttetszővé vált, aztán elfoszlott. Helyén fátyol lebegett a gyenge szélben. Morthilla csak ült és nézte a tüneményt. Egy ablak körvonalait látta, és az ablakban egy alakot. „Fura kis szerzet az már igaz!” Erre gondolt és megdörzsölte malomkőnyi szemeit. Szerencsére egyre élesebben látszódott minden. Egy gyerek ült az ablakban. Egyszer egy Vén mesélt neki ilyen szerzetekről. Mese lény. „Mennyi haja van, és milyen hosszú!” Kicsit irigyen szemlélte tovább. „Hall azokkal az apró fülekkel? Vagy az a kicsi orr hogyan fogadja be az édes illatokat? Jaj, milyen vézna a teste és rusnya, szőrtelen!” Efféle gondolatok forogtak a fejében.

                Egyikőjük sem mozdult. Ültek és néztek egymásra. Morthilla intett. Közben kivillant néhány foga. A kislány elnevette magát, és visszaintett. „Ki vagy? Manó vagy törpe? Hol vagyunk? Hogy hívnak?” Záporoztak a gyerek kérdései. Az ablakrácsokhoz préselte magát, hogy közelebbről láthassa azt a kopasz kis sárgafogú szerzetet….

                Hetek, majd hónapok teltek így el. A manó ült a tóparton, és várta, hogy megnyíljon a szikla. A kislány az ablakban ücsörgött és várta, hogy az udvar átalakuljon tóvá, aminek a partján várta a barátja. Igen barátja. Így gondolt rá. Így gondoltak egymásra.

      A gyerek megtanulta, hogy a manó nem buta, vagy néma, egyszerűen csak nem beszélhet. A gondolataikkal kommunikáltak. Éjszakákat beszélgettek így át.

      Megismerték egymást. Meséltek saját világukról, az álmaikról és szokásaikról. Egy valamiről nem beszéltek soha. Az elválásról.  

      A kislány reménykedett, hogy hamarosan eljön a nap és meghallja végre a manó hangját. Vágyott rá. Jobban bárminél. De ez a nap nem akart eljönni…

      Morthilla egy nap elment a Vénekhez. Elmesélt mindent a kislányról. Hogy barátok lettek, és hogy mindent elmondott neki a manók világáról. A Vénekről és a kristályokról, meg a szavak varázsáról. Arról, hogy a gyerek mennyire várja, hogy hallhassa Morthilla hangját.  Azt akarta megtudni, hogy meddig él a barátja, meddig él a kislány az ablakban….       

      Aznap éjjel újra együtt üldögéltek a tó partján. A víz olyan sötét volt, mint a haragos hematit, és oly nyugodt, mint a halott szó. Semmi sem mozdult, csak két hattyú úszott a vízen, szorosan egymás mellett. Szomorú fehérséget hagytak maguk után.

      A manó elmondta, hogy el kell mennie. Azt hazudta, elmennek nagyon - nagyon messzire. Hat hegyen túlra. A kristályok énekelnek, hívják őket. Menniük kell.

      Borostyánszín szeme elsötétült, és apró vörös láng gyúlt a közepén. Majd a láng legördült az arcán. Koppanva ért földet. Vörös kristály ragyogott a fűben.

„Látod? Megtanítottál sírni” szipogta a manó „… és megmutattad a titkot, így születnek a kristályok”      

                A fátyol lassan megszilárdult. A felkelő nap már a sziklát simogatta.

A manó, kezében szorongatva a vörös kristályokat, megfogadta, nem számít az a négyszáz év, nem számít a tilalom, csak a kislány előtt szólal meg először.  

      „Kata már megint az ablakban üldögélsz? Mars az ágyba! Lassan éjfél. Reggel nem tudsz felkelni időben!” szólt be apukám a szobába. Szomorúan másztam le a párkányról. Bebújtam a dunyha alá és nagyon sokáig feküdtem ébren még.

      Morthilla elment. Egy barát elveszett. De a szavai velem maradtak. Reggel egy apró vörös kristály pihent az ablakpárkányon.

      Találkozunk még… súgta a hang legbelül.

Fűri Mária Körbefonnak

Mindent a csömörig. Nem recept

Csak megterhelő minden változás

A sós, az édes szádban mind ecet

Kötés után nehéz az oldozás

Mind körülötted marad, aki volt

Körbefonnak. Így nem tágul a tér

Zárlatnál a biztosíték kiold

A lázadás csak szükség. Nem erény

A kegyetlenség kényszer. Nem öröm

Ütni kell és a te fejedre hull

De csak így jutsz át azon a körön

El se hiszed, hogy - a kötés lehull

Ahogy bizonytalan forgolódsz

Bőrödön még zsinegek nyoma

Lassan új életre hangolódsz

És csak egy kicsit vagy már tétova

Jónás Tamás költészetről, hitekről

A költészet mellékes dolog. Csupán tréning és tér a meneteléshez, mely jobb híján az Istennek nevezett élményhez vezet. Megközelíthetnénk hétköznapi oldalról is: egymás felfedezése, a bennünk rejlő mennyország feltárása a valódi cél. A kereszténység a szív hite. A buddhizmus a gondolat gyakorlata. A taoizmus az engedékenység körútja. Sorolhatnám a hiteket, gondolatrendszereket. Mindegyik vége ugyanaz: kilépés a kisszerűség mocsarából, az önmegismerés hídján áthaladva eljuthatunk a közösségben való feloldódásig. A figyelem, az ítéletmentes észlelés elengedhetetlen ezen az úton. Van magasabbrendű, békésebb világ a mostaninál. És máris élnek köztünk csendes ismerősök, akik megtapasztalták ezt. Akik megérzik az azonosat még a különbözőben is. Akiknek szép az idegen, és jó a hasonló. Kinyitom a szemem, és megmutatkozik a kozmosz emberarca. Nem bocsánatra, a megigazult emberek kegyelmére van szükségünk. Értük zengenek a költészetek. Mellékesen.

Péter Béla Az abonyi nagyanyám

sehogy sem állt kötélnek azt még megtette 

hogy újpesten az árpád út 50 alatt mutatkozzék 
ha már olyan szépnek mondják őt sellei károly 
fényképészeti műtermében megörökítendő ezen 
állapotát hozzámenni ahhoz a pesti emberhez 
aki igen vagyonos család sarja semmi porcikája 
nem kívánta mert az ő akarása abony ismert ikreinek 
egyikéhez fűződött a jáger pistához még akkor is 
amikor ennek hallatán terék julianna szülei a kitagadást 
emlegették s akkor is amikor testvérnővérei is azt 
sugdosták az ő fülébe hogy meg vagy te hibbanva 
juli s akkor is mikor mulatósnak és részegesnek mondták 
az én szilaj nagyapámat s akkor is ha lakásuk három 
kilométerre lett a településtől a törteli úton s akkor is 
mikor minden vásár idején kétnapi tivornyázás után került 
haza miközben hét gyerek várt a vásárfiára és akkor is 
amikor a lovak megérkeztek az egyik ilyen vásár után 
de nagyapám már nem volt a kocsin aztán nagyanyám 
meg az első szülött leánya felpattantak a bakra és figyelték 
hol eshetett le a szeretett ember s a vasúti síneknél rá is 
leltek fel is vonszolták a kocsiderékba és megérkezvén 
bevonszolták a kis-konyhába ahol már egyedül rótta ki 
nagyanyám keze ügyében lévő ostorral a büntetést s még ha 
ütötte vágta is a háládatlan teremtést akkor is ő kellett 
mindhalálig

Jáger Julianna

Chorus Matricanus Százhalombatta

Két évvel ezelőtt, Prevezában

Kiss Gabriella Ízek

Ha elválik sóstól az édes, az fehér titkának vége.
Átmosta víz - gyomorból partra hányt tajték menedéke.
Nyelvvel érezni, máshol kiperegne, fog alatt törmelék csak.
Magát átlátszóvá mossa, késsé letisztult jégcsap.
Kikérgesedik kötélen - akasztott ember kiterítve az ágyon.
Egyszer egy volt, felittam, egésznek többé sose látom.

Becsey Zsuzsa másik arca

Az interneten bóklászva akadtam rá Zsuzsának erre a rövid novellájára.

Ez a történet nem mai, de akár mai is lehetne, sajnos. Úgy megrázó, hogy nem érzelgős. A novella Zsuzsa másik arcát mutatja - nem csak gondolatai és víziói vannak, de a mindennapokról is tud írni, ha kell.

Volt egy pályázat 2009 tavaszán “Ha a női pénztárca elkezd beszélni…” címmel. A „GazdagNők.hu” és az Irodalmi Centrifuga (ICA) hirdette meg közösen – elbeszéletlen női pénztörténeteket vártak.

Három fődíjat adtak ki – az egyik díjazott Becsey Zsuzsa volt. A 2009. május 16-i személyes díjátadáson Budapesten Zsuzsa felolvasta a történetet. Az alábbi linken a felolvasás megnézhető, ill. a novella elolvasható. 

http://www.gazdagnok.hu/2009/09/08/egy-ember-aki-ram-mindig-mosolygott-noi-penztarca-palyazat/

Fűri Rajmond Fényfolt

Jónás Tamás verse

Ó,

igazatok van, bánatok,
csöpögő csapú életek,
se meg, se fel nem támadok,
szavakat vesztett bérbeteg,
a vastag jég alatti víz
megijesztett, de messzi visz,
utazom kékes jég alatt,
az örömöm, jaj, kié maradt,
tud-e valami üzletet,
amit én már nem űzhetek,
évszázadoknak tűnt hetek
nyugalma, boldogsága: csatt,
egy-néhány pillanat alatt
kipukkant, mégis megmaradt:
csat, ami mégis összetart
hajakat, engem másra hajt:
nem bírni ki egy új vihart,
lereszelődni, mint a sajt,
nem írni, lenni tintatart

Ó.

Turbuly Lilla írása egy hazai bábelőadásról

Pinokkió anyukát kap

(Pinokkió)

A Ziránó Színház egy kis zalai faluban, Hottón működő kétszemélyes, családi társulat. Varga Péter és Pfeifer Zsófia bábszínháza hol itt, hol ott bukkan fel az országban, klasszikus mesékkel és azok frissített változataival örvendeztetve meg a gyerekközönséget és annak csatolt felnőtt részét. Kovács Gézával közösen újragondolták Pinokkió történetét is.

Először is adtak neki egy keretet. E szerint Pinokkió már 20 éves, Amerikában él, ahol természetesen bábszínháza van, és csak ritkán tud hazalátogatni a családjához, de gyakran ír nekik levelet. És a családját itt nem egyszemélyesnek kell elképzelni, mert van anyukája is, Tündérke személyében, aki egyúttal persze Dzsepettó felesége. Így a házaspár emlékezik vissza Dzsepettó negyvenedik születésnapján, némi fenyőmagos pite mellett Pinokkió gyerekkori csínytevéseire. A jól ismert kalandokat nagyrészt megtartották, van közülük, amit némileg modernizálták: például Pinokkió elrablója Játékországban a lövöldözős videojátékok segítségével változtatja szamárrá szegény kisfiút.

A legnagyobb változtatás persze az, hogy a Pinokkió alapvetően férfiközpontú világába beléptették Tündérkét, és így Pfeifer Zsófia, aki a korábbi ziránós előadásokban többnyire mesélőként és zenélőként volt jelen, itt maga is az elmesélt történet szereplőjévé, Varga Péter szűkebb értelemben vett játszótársává vált. Igaz, már a Csicseri történetben is van hasonló kerettörténet, amely a berbencés bábos és a muzsikuslány találkozásáról szól, itt azonban már nem csupán a keretbe, hanem magába az alaptörténetbe is beépítik a karaktert.

Ebben az előadásban éppen ezért nagyobb szerepet kap a báb nélküli színészi jelenlét, hiszen a szülőket a színészek maguk játsszák, bábbal csak Pinokkiót és a kalandok során felbukkanó szereplőket jelenítik meg. Míg Pinokkió természetesen fabábu, különlegességét az is hangsúlyozza, hogy egyedül az ő figurája készült fából, a többieknél más anyagokat, eszközöket használnak. (A bábokat Boráros Szilárd tervezte.) Az embereket (a falusi gazdát vagy a rendőrt) Varga Péter elrajzolt, karakteres arcmaszkokban játssza, míg az állatszereplőket kézzel-lábbal mozgatott textilbábokkal, ráadásul sokszor egyszerre, mint amikor a kezével a rókát, a lábával a térdére erősített macskabábot mozgatja, akár úgy is, hogy közben fél lábon egyensúlyoz egy széken. Az állatszereplők közül nem maradhat említés nélkül a tudálékos tücsök sem, aki az „értelmiségi megoldásaival” Pinokkiónál kisebb, a közönség felnőtt tagjainál annál nagyobb sikert arat, mert vele sikerül az előadásba bevinni a humornak egy másik, fanyarabb változatát is.

Most sem hiányzik az a folyamatos közönségre figyelés, a gyerekek bevonása az előadásba, ami a társulat egyik nagy erénye, és amit Pfeifer Zsófia olyan egyszerű természetességgel és magától értetődéssel tud megtenni, amit bábszínházban sem gyakran lát az ember. Az pedig külön nagyon jó ötlet, hogy az előadás végén, amikor Pinokkió fabábuból hús-vér kisfiúvá változik, azt úgy oldják meg, hogy a csíkos sapkáját az egyik néző kisfiú fejére húzzák. Az egyetlen hiányérzet is éppen a végével kapcsolatban vethető fel különben, hogy valahogy túl hirtelen ugrunk oda a bálna hasából. Éppen csak hogy megszületik a menekülési terv, és már túl is vagyunk rajta, így nem biztos, hogy a gyerekeknek (főleg, ha korábban nem ismerték a mesét) ez pontosan érthető és követhető. 

De ez csak egy zárójeles megjegyzés, hiszen ez a Pinokkió amellett, hogy megtalálhatók benne mindazok az erények (a közvetlenség, a humor, az igényes irodalmi alap és a míves bábszínészi, zenészi munka), amelyekért a Ziránó Színház bábelőadásai jó szívvel ajánlhatók gyereknek és felnőttnek egyaránt, lép egyet a színház felé is, és a jól ismert mese friss, szerethető változatával örvendezteti meg a közönséget.