Ezt a kérdést sokszor tesszük fel
egymásnak. Van, amikor tegező alakban, így: „hogy vagy?”
És van hely, ahol nem is kérdés már a
„hogy vagy?”, hanem köszönés, amire nem is kell válaszolnia a megkérdezettnek.
Akár vissza is kérdezhet, hasonlóan, „hogy vagy?” és ezzel letudtuk az üdvözlés
kötelező fordulatait. Mintha az idővel takarékoskodnánk.
Az utcán állni sokáig nem túl
kényelmes, ha a kérdést komolyan véve a válasz időt igényelhet. Pedig lehet,
hogy lenne mit mondanunk egymásnak, és az érdeklődés sem puszta udvariassági
gesztus, amit gyorsan el lehet intézni egy „kösz, jól vagyok”-kal.
Előfordul, hogy mindezeken túli
jelentést kap a kérdés feltevése, és a válasz maga is.
Arra gondolok, hogy tudjuk a
megkérdezettről, hogy milyen szívesen nyilatkozik, illetve nyílik meg, és egész
beszámolót fog elindítani részéről egy ilyen egyszerű kérdés is, mert velünk,
végre, kibeszélgetheti – vagy inkább kibeszélheti - magát.
Aztán olyan is van, aki a
beszámolóját, amit nem mondhat el senkinek, mert nincs más hallgatósága, nekünk
mond el, és aztán politizálásra fog váltani, és azon kaphatjuk magunkat, hogy
mi leszünk az, akit agitálni fog a nézetei elfogadására, és még az is
előfordulhat, hogy az egyetértésünket fogja elvárni az általa fontosnak tartott
kérdések vagy ügyek képviseletéhez.
Ilyenkor a türelmet gyakoroljuk a
válaszoló felé, akit megajándékozunk az érdeklődésünkkel, vagy csak az
időnkkel, ha a hallgatás közben, óvatosan, hogy észre ne vegye, mi már azon
gondolkodunk, hogy hogyan is szabadulhatnánk mielőbb a helyzetből, amibe magunk
kerítettük magunkat – a kérdéssel: „hogy van?”, vagy annak a másik formájával:
„hogy vagy?”
Az is lehet, hogy a beszéltetéssel,
mert az előzőekben soroltak annak számítanak, mi járunk jól. Ilyenkor mi
hallgathatunk, netán elhallgathatunk a másik előtt valamit. Amire pedig akár
kíváncsi is lehetne a társ. Ha másért nem, akkor egy korábbi beszélgetés
apropójából, amire emlékezhet, ahogy mi emlékezünk, és az emlékeink nem
túlságosan kedvezőek. Sőt! Kellemetlenek.
Még olyan is lehet, hogy nekünk
kellene válaszolnunk először erre a kérdésre, és amikor ezt egy ”kösz, jól”
válasszal kurtán elintézzük, akkor derül ki, hogy most nekünk kell végig hallgatnunk
az ő hogylétéről szóló részletes beszámolót. Hiszen csak egy udvarias ember
gesztusaként kérdezett minket először, és miután elfogadtuk a feltételt, amit ő
szabott, és válaszoltunk, így jogot szerzett a folytatásra, azaz a beszámolója
elmondására, mégpedig a mi figyelmes és türelmes,
és érdeklődéssel teljes hallgatásunkra. Azaz csapdába estünk. Óvatlanul,
jóhiszeműen, barátságosságunktól vezettetve, és – ahogy mostanában mondjuk –
igazi lúzerként. Legalább tanulunk üzletelni a beszéddel, gondolhatnánk
mentséget keresve, és fizetve a tanulópénzt, ami nélkül nincs is igazi tanulás,
és soha nem is volt.
Még az is eszünkbe juthat, hogy „az
idő pénz”. Hiszen itt aztán tényleg a saját szemünkkel láthatjuk, hogy mennyire
igaz a sokat idézett mondás.
Ha arra gondolunk, hogy a beszélgetés
öröm, amiben szívesen vesznek részt az érintettek, akik erre fordítják az
idejüket, akkor már csak azt kellene elérnünk, hogy a bevezető kérdésből valahogy
eljussunk odáig, amikor már egyformán érdeklődünk egymás dolgai iránt, és a
kérdező és a válaszoló szerepeket felváltva vesszük magunkra, időnként
elcserélve azokat. Mondjuk azért, hogy helyette jóakaratú emberekké legyünk,
meg kíváncsiakká, akik ebből a kétféle viszonyulásukból valamilyen kölcsönös
jót képesek a maguk számára alakítani.
Lehet, hogy nem is tanítjuk egymást a
megnyilatkozásainkkal, hanem csak megerősítésre futja tőlünk egymás felé: te
csinálhatod úgy, ahogy csináltad, és nekem módom van úgy tenni, ahogy tettem.
És a gondolatainkkal is valahogy így lennénk.
Legfeljebb felsejlik előttünk, hogy
azt nem mondjuk ki, hogy a választásainkban vagyunk szabadok, meg a nekünk
tetszők terén, amik vagy akik lehetnek dolgok és lehetnek személyek, és
lehetnek kívánságok is, amiket mi egyszerűen csak szerethetünk.
Olyanok vagyunk, mint a Mikulásnak író
gyerekek, akik a kívánságaikat felsorolják a nagy jótevőnek, csak most közösen
mondjuk el az óhajainkat, és tudjuk, hogy a Mikulás, aki teljesíti majd a sok
jót nekünk, az mi magunk leszünk.
Azért előfordulhat, hogy mi mondunk
mindenfélét a minket meghallgatni kész ismerősnek vagy barátnak, aki
végighallgat, majd megértően helyesel, esetleg csak azt fejezi ki a beszámolónk
hallatán, hogy bizony, az élet néha gondolkodóba is képes ejteni minket, és úgy
is lehet, hogy a megoldáshoz hosszabb utat kell magunkra vállalnunk.
Szóval, a beszélgetés elindulhat egy
ilyen egyszerű kérdéssel: „hogy van?”, és akkor időre lehet szükség, hogy
eljussunk odáig, hogy legalább az egyikünk számára elkészülhessen a kívánságok
listája, amit esetleg a másik – vagy a többiek – majd hasonlóan
összeállíthatnak, nyilvánosan, mondjuk egy következő kérdezést folytató
beszélgetésben.
Az orvosi váróterem erre nem elég jó
hely, mert amikor sorra kerül az ember, akkor befejezetlen marad a megkezdett
mondat, és ezt már akkor tudjuk, hogy így lehet, amikor köszönünk. A hivatal, a
villamos ugyanilyennek számít. A vonaton már kedvezőbb lehet a helyzet, ha elég
messzire utazunk együtt, ahogy a távolsági buszon is megtörténhet az ilyesmi.
A boltban csak néhány vicces
megjegyzésre van idő. Utána haladni kell tovább.
A baráti összejövetelek túllépnek az
ilyen formán. Vagy a gyakoriságuk miatt, vagy azért, mert ritkák az
együttlétek. Az egyikben szeretünk gyerekké lenni, és akkor majdnem
beszélgetünk, míg a másikban, a ritka találkozásokkor, úgy meg tudjuk lepni
egymást, hogy akár fájdalmat is okozhatunk egymásnak a beszámolóinkkal.
A hangsúly mindig a kölcsönösségen
van, illetve lenne, vagy az egyik fél előnyén, amint arra akad példa, ahogy az alább
következik.
A féloldalasság nem jelent
kellemetlenséget, ha a beszélgető társak ezt fogadják el szabályukként: az
egyik inkább beszél, míg a másik inkább kiegészít, esetleg lassabban írja a
Mikulásnak szánt saját listáját, és lesz legközelebb, amikor pótolja az
elmaradt beszámolót - kiegészíti a listát.
Ha a gésákra gondol az ember, akiknek
a szórakoztatás, és azon belül is elsősorban a beszélgetés – volt? - a
feladatuk, akkor a „hogy van?” kérdésnek és a rá adható válasznak egészen új
értékéhez és mértékéhez juthatunk. Talán nem is kell hozzá Japánba mennünk.
Csak magunkat kell olyannak elgondolnunk, aki így „szolgálja” az embertársa
jólétét.
Ahogy az is lehetséges, hogy semmilyen
szolgálatról nincsen szó a beszélgetéseinknél, pusztán annyit tudunk, hogy vele
magunknak és egymásnak teszünk jót, amikor így hozzuk létre – beszélgetve – a
történetünket, ami múlhatatlanul és értékét változatlanul őrizve lehet a miénk.
Hiszen egymásnak adtuk az időnket a beszélgetéssel, ahogy mindig ezt tesszük,
csak a beszélgetés helyett olykor más adományt használunk, aminek a folytatása
is más lehet, nem csak egy következő beszélgetés, hanem az élet létrehozásának
foghatóbb, elevenebb és akár saját beszédet mondani képes formája.
A férfinek másfél havonta bele kell
ülnie egy székbe, amely arra készteti, hogy beszéljen.
Amikor felújították az üzletet, és a
szék is új lett, akkor egy ideig élt a kíváncsisága, hogy vajon milyen lesz a
beszélgetés az új székben, mert a régiben – mondhatni – egészen belejött, és
nem biztos, hogy csak a saját kedvére jártatta a száját.
Most azt mondta, hogy „köszönöm, jól
vagyok”, és a beszélgetőtársa is azt mondta, hogy „köszöni, jól van”. Illett
visszakérdeznie ugyanis.
Aztán az utolsó beszélgetésre utalva „kezdte
írni a Mikulásnak szóló listát”, amikor beszámolt a család eseményéről, amit
előző alkalommal elhallgatott, pedig azért ült be a székbe akkor, többek
között, hogy erre az eseményre felkészítsék.
A beszélgetőtársa megjegyezte, hogy
akkor már unokája is lehet, mire közölte, hogy még annak előtte van, de
kétségtelenül megtették a hozzá vezető út első lépését.
Ekkor beszélgetőtársa megjegyezte,
hogy az unoka a nagyszülőknek külön örömöt jelent, ami egészen más, mint amit a
gyerek iránt érezhet az ember szülőként. Mert akkor már csak szeretnie szabad,
anélkül, hogy neki kellene gondoskodnia a gyerekről, és a felelősséget neki kellene
viselnie a gyerek sorsát illetően. És ekkor a beszélgetés olyan fordulatot
vett, ami a férfit messzire röpítette, hűen a szék hagyományához, csak talán
még nagyobb utat kijelölve, még érzékenyebbé téve a beszélgetőket a téma
követésére.
Tudta a beszélgetőtársáról, hogy egy
felnőtt fia van, ahogy ő is tudta a férfiről, hogy két lánya és fia alkotják a
családját. Meg neki a férje, a férfinek pedig a felesége. A kutyájáról is tudott
a férfi, ami korcs, és okos, és a beszélgetőtárs nagyon szereti.
Kiderült, hogy a nagyszülői szeretet
az, amibe nem tudott a férfi nem belegondolni. Nem úgy, hogy nagyapja az unokájának,
mert még nincs unokája. Bár az érzést elképzelheti azért, hogy milyen is lehet
az, amikor az embert nagyapjának tartja egy gyerek, neki pedig egy másik ember
úgy juthat eszébe, mint az unokája. Kezdve attól, hogy az apja-anyja a kezébe
adja, egészen odáig, hogy a gyerek – az unokája - megmutatja a barátnője vagy a
barátja fényképét, attól függően, hogy fiú, vagy, hogy lány az unoka.
Ami eszébe juthatott, az a saját unoka
volta, és a két nagyszülője, akiket ismerhetett.
Az egyikkel inkább aludt egy ágyban,
mint a másikkal, mert nagyapja éjszakára nem engedte ágyába a macskát, de
nagyanyjával az ilyesmi gyakran előfordult. Márpedig a macska ráfeküdhetett
volna a gyerekre, és akkor annak nem lett volna jó a vége, mondta mindenki a
családban.
Nagyanyja hajlott hátú, törékeny asszony
volt, aki nyaranta körtét főzött nekik, az unokáinak és a dédunokáinak, amikor
még nem volt érett teljesen a körte. Így legalább ő is ehetett belőle.
Nagyapja a köszvénytől megviselt
kezével már alig bírta megemelni a baltát, de azért egy deszkából hajónak való
formát faragott neki, kinyújtva nyelvét munka közben, ahogy mindig is szokta,
amikor valamit dolgozott.
És a beszámoló, mert ez már nem
beszélgetés volt, hanem beszámoló, amiben „írta a listát a Mikulásnak”, és a
beszélgetőtárs olyan figyelmesen hallgatott és közben tovább dolgozott, csak
néha jelezve egy-egy megjegyzéssel, hogy követi a mondandót, és várja a
fejleményeket, a beszámoló észrevétlenül kezdett önállósodni közöttük.
Az még rendben lenne, hogy a
beszélgetőtársa ajánlotta a nagyszülői szeretetet témául, csak a férfinek
„szakadt ki a Mikulás zsákja”, és jöttek az emlékek, amiket beszélgetőtársa oly
megértéssel és érdeklődéssel fogadott. Már persze, feltéve, hogy jól látta ezt
az érdeklődést, szemüveg nélkül, meg tükörből nézve beszélgetőtársára, amikor
éppen úgy állt, hogy az arcát valamelyest megláthatta. Vagy csak a
megjegyzéseit hallva, amikben az fejeződött ki, hogy követi a hallottakat, és
szinte látja a nagyapát az elmondás alapján, ahogy a baltát tartja a fejénél,
hogy még megemelhesse, mielőtt a fára ejti a faragáshoz. Az is lehet, hogy
leendő nagymama korára gondolt, bár ezzel kapcsolatos közlésére a férfi emlékezett.
Az már egyenesen közlékenységnek
számíthat, hogy rátért a strandbeli esetre, de hát ehhez tartozott nagyszülei
szeretete, amelyet beszélgetőtárs megjegyzése benne egy pillanat alatt felidézett.
Még az jutott eszébe, hogy csak nem a
globális felmelegedés hatására lett ilyen közlékeny, szemben a sok elhangzó
panaszkodással, miszerint az emberek elmagányosodnak, és egymástól távol
kerülve élik le az életüket? Vagy csak azt nem képes belátni, hogy azok közé tartozik,
akik alig várják az alkalmat, hogy valaki megkérdezze tőlük, hogy hogy vannak,
és akkor aztán ömlik belőlük a mondanivaló, leállíthatatlanul, teljesen
figyelmen kívül hagyva a másik helyzetét és igényeit? Csak a saját önző
érdeküket követik az ilyenek, abból kiindulva, hogy övék a szólás joga, és
tőlük aztán mindenki csak jót és szépet tanulhat, ha van bátorsága és elég
türelme figyelni arra, amit ajándékként most meghallhat.
Beszédkényszere van, merült fel benne,
de akkor és ott már be kellett fejeznie a megkezdett beszámolót.
A községi strandtól el volt tiltva,
mert nem tudott még úszni, mondta tovább a történetet. Lehetett úgy tíz éves,
tette hozzá, az érthetőség kedvéért.
Anyja képzeletében egy lehetséges
tragédia élesen, látható képekben jelent meg, azok után, hogy egy gyerekét – a férfi
húgát – már elveszítette.
Ráadásul – de ezt nem mondta el –
féltését csak fokozta a férfi gyerekkori betegeskedése, meg a bátyja fizikai
adottságaihoz nem mérhető ereje és alkata.
Milyen büszke volt a fiára, a bátyjára
anyjuk, aki fél évesen megült a tenyerén, amikor fürdés után jutott idő egy kis
játékra a gyerekkel. A bátyja apjára is így emlékezett az anya, akit elvett
tőlük az élet.
Ehhez képest a férfi hajlékonysága,
amit szintén meg kellett említenie, kész betegségszámba ment az anya szemében,
aminek – érthetően – a féltés lett a következménye. Meg a tilalom. A nagyon
szigorú tilalom.
Aztán – és a történet itt folytatódott
– jött a focipálya, meg a nyári meleg, amit legjobban a strandon lehetett
hűteni, és jött a délután, ami hazahozta a mezőn
dolgozó anyát, akinek első kérdése az volt, amikor belépett a szülői házba,
hogy „hol van a gyerek?”
A nyomozása lázas, reszkető rohanássá
vált, amit a beszélgetőtárs érthetőnek mondott, feltehetően azért, mert
elképzelte – vagy visszaemlékezett rá -, hogy mit érez egy anya, amikor a
gyerekéért aggódik. Azt is érthetőnek tartotta a beszélgetőtárs, hogy az anyának
ez az aggodalma dühvé alakult, amikor a hírekben a tiltott strand megjelent,
ahol látták többen a fiát, csak ahol ő már nem találta, amikor ott
kérdezősködött utána.
A munkáját nem hagyta abba a
beszélgetőtárs, miközben érdeklődése fokozódott, mintha a dramaturgia szabályai
szerint sikerült volna fokozni a feszültséget benne, egy anyában, pedig csak
oda akart jutni a férfi, hogy kapcsolódhasson a beszélgetőtárs megjegyzéséhez,
miszerint a nagyszülő szabadon, felelősségtől majdnem mentesen szeretheti az
unokáját, egy hozzá közelálló gyereket.
Természetesen az anya hazaért, mesélte
tovább a férfi, és megtudta, hogy otthon van a gyerek, amit – a történeti
hűséget megtartva sorolt tovább – a patakpartról beszerzett fűzfavessző kézbe
vétele követett.
Itt megállt az olló és a fésű a
beszélgetőtárs kezében.
Nagyanyja félelmével folytatta,
miszerint „jaj, kisfiam, anyád nagyon haragszik, ki fogsz kapni”. „Hová bújjak,
nagyanyám?”, talán ennyit tudott kérdezni, rádöbbenve az okozott anyai kínra,
meg a szigorú tilalom megsértésének bűnére, mondta.
Beszélgetőtársa állt, tágra nyílt
szemekkel, és várta a fejleményeket.
Nagyanyja elbújtatta, volt a folytatás.
Majd megkérdezte beszélgetőtársát, hogy el tudja-e képzelni, hogy hova bújtatta
őt nagyszülője. Azt mondta, hogy a szekrénybe, vagy az ágy alá.
A nevetése az üzletben mindenkit feléjük
fordított, amikor az emlék valósága elhangzott: nagyanyja
bedugta a szoknyája alá. Felszabadult volt a nevetése a beszélgetőtársnak, és
igazi meglepetés volt érezhető a hangjában és látható a szemén.
Anyja, mondta, azzal kezdte, amikor
belépett, hogy nagyanyját figyelmeztette, hogy ne szóljon ebbe bele, mert el
talál esni.
Aztán már csak arról esett szó, és ez
volt az, ami igazán tartozhatott a beszélgetőtárs megjegyzéséhez, miszerint a
nagyszülő másként szereti a gyereket, mint az apja vagy az anyja, hogy a másik
helyiségben pipázó nagyapa annyit mondott a szipogó gyereknek, miközben
megengedte, hogy mellé üljön a lócára, és az oldalához dugja a fejét, hogy
„jobb lett volna szót fogadnod”.
A hangja nem volt más, mint szokott,
csak a szeméhez nyúlt, és valamit kitörölt belőle.
A beszélgetőtárs sóhajtott egy nagyot,
és az volt a véleménye, hogy „hát igen, az ilyen helyzet nehéz helyzet, amikor
a szülőt is meg lehet érteni, meg a gyereket is sajnálni lehet”.
Tanulságot, konklúziót nem vontak le.
A szék beszéltető erejéről kialakított
véleményét a férfi nem változtatta meg. Legközelebb is elég lehet annyit
kérdezni tőle: „hogy van?”, és valamit biztosan el fog indítani a kérdés,
amihez esetleg számítani fog beszélgetőtársa csatlakozására, ha már egyszer
beszélgetnek, és nem egyedül ő az, a férfi, aki a száját jártatja. Vagy
emlékezni fognak a mostani témájukra, és beszélgetőtársa lesz az, aki megoszt
vele valamit, amit a kitárulkozása eszébe juttatott.
Mert az is lehet, hogy van olyan
beszélgetés, amelyben az egyik fél aktivitásához a másiké nem hasonlítható, és
az ilyen szereposztások időnként tényleg felcserélődnek, csak ki kell várni a
csere idejét, amihez a két félnek valahogy el lehet, és el kell jutnia.
Szerencsére, gondolta a férfi, a haja
állandóan nő, és időnként szereti megkurtítani, hogy érezze a levegő mozgását,
a szelet a fején. Akkor is, ha csak a sapka alól kimaradó részen éri.
És akkor ott a szék, amibe beleülhet,
és ott a beszélgetőtárs, akivel „írhatják tovább a listát a Mikulásnak”, és az
idejüket úgyis megosztják egymással.
