Becsey Zsuzsa Árnyjáték

Részlet az Aranykulcs című művészeti, kísérleti játékból

Árnyjáték annyira beleéli magát a szerepbe, hogy szinte már maga is elhiszi. Azaz hogy igazi színész múzsa lesz, aki együtt él szerepével. Együtt szenved vele, végkifulladásig. Tartana is így, míg a világ, ha az idő ki nem fehéredne, s a sors meg nem szánná. De a mű készül közben, az idő kereke meg nem állíttatik, át nem állíttathatik, a mű pedig éli saját világát kívüle is, amikor már felszabadítódna, kivonódna az időből. A mű különválik, időtlenné lesz, míg a valóságba visszavetett múzsa nap, mint nap egy kicsivel pirosabb arcú, vidámabb (földi idő gyógyít), addig a műben ülő idő többé vissza nem fordítható.

Visszaállítjuk… visszaállítjuk. Nem nevezzük inkább Megmentőnek?

Annyi megmentő, ahány múzsa. Az időt pedig nem lehet visszaállítani. Ami elmúlt, volt. Megtörtént. 

Valóságban. De mesében minden lehetséges, azt mondtad.

Nem egészen. A helyzet kissé bonyolultabb. A mesében minden adott, a valóságban nem tudjuk mi fog történni. Nos, melyik idő titkosabb? (Az időnélküliségben már más a helyzet. Minthogy a kerekek is ott máshogy forognak.)

Ez az az árnyjáték, amit filmben kivetítenek?

Azok a fekete figurák, mint ahogy az árnyak is a fényben, feketék, legalábbis sötétek, de a fénynél mindenképpen egy árnyalatnyival eltérnek, a nap időszakától is függően, vagy, hogy mennyire erős lámpával világítunk, ha benti fény. A mi figuránk viszont inkább kis fénynyalábokra emlékeztet, a fekete figuráknak éppen a mása, társa, azaz másik fele, vagy nem is fél és nem is társ, hanem az árnyakba szűrődő fényjátékok. Árny-játék, vagyis az árnyakkal játszó fényrészecskék. Árnyjáték tehát, a mi figuránk.

Árnyakkal játszó, árnyakkal hancúrozó. Akkor a rácsokon is, minden rácson, a börtönökben is

vannak ilyen fényjátékok, amikor besüt a résen a nap. Ahová bejut kis fény. Ezek a kicsi fények az árnyjátékok. Árnyakkal játszók. Miért szeretik az árnyjátékok a börtönöket? Azért mert van, akivel játsszanak? Hiszen ha nincs rács, ahol nincsenek titkos kis rések, nincs árnyjáték sem.

Igen, az árnyjátékok csak ott lehetnek, csak oda mehetnek, csak oda férhetnek, ahol vannak már eleve sötét rések. Vagy rácsok. Ők hoznak fényt a repedésekbe, minden ilyen kis sötét részecskébe.

Akkor az árnyjátékok mégiscsak megmentők, nem igaz?

Mondhatjuk így is, igen.

Akkor valóban kedvesebb árnyjátéknak hívni a megmentőt, barátságosabb.

Igen, személyesebb.

És nem kell tőle félni sem.

Nem. Azért sem, mert a fény és az árny, azaz a valamire ráhajló árnyék, megfoghatatlan. Bár ez sem ilyen egyszerű példánkból ítélve. Hol is vannak azok az árnyak megbújva. Ebben is lehet sejtelmes. Titkos jelmezek hol rejtőzhetnek mögöttük. A látszat, attól függően éppen hol bukkan fel, kedveset ébresztő és szorongást okozó is lehet.

Az igazi árnyjáték, amit valóban árnyjátéknak hívunk, azok a fekete figurák félelmetesebbek.

Igen, mert mint nevükben is, alakok, amelyek akár élő személyek is lehetnének. És hatalmasabbak is olykor, mint a valós figurák.

De minden, ami nagyobb a valóságnál, lehet tárgy is, megszemélyesítve, félelmet kelthet.

Nagyobb-kisebb, ha ábrázolás, valósághoz képest, inkább ne menjünk bele. Szemünk és agyunk, ha az idegpályáinkon való játékot tekintjük mérvadónak, bármikor előidézhet meglepetéseket.

Viszont ezek a vetített fekete alakok éppen annyira szépek is. Esztétikus. Művészi.

De ami ilyen, sokkal inkább távolságtartó is. Az árnyjáték, azaz a mi árnyjátékunk közvetlenebb, játékosabb, titkosabb.

Titkosnak… talán… igen, azaz inkább titokzatos az igazi árnyjáték, igazad van. A titkos és titokzatos más.

A titkos kedves játék, a titokzatos végzetes. Látod, ezért a mi figuránk (megmentőnk, ahogy mondod), kedvesebb, mert csak kedves figura hozhat igazi áldozatot. A nagy, hatalmas árnyjátékok büszkék, félelmetesek, és mondjuk ki, maguknak valók is.

Az igazi művészet magának való?

Önző, igen, csak a maga útján való érvényesülést tekinti célpontnak. Azaz hogy se lát se hall, ilyenkor, ez is csak olyan, ami tudatlan, hiszen neki ki kell jönni bentről, a még meg nem születettből, a felszínre, csak így nyerhet érvényesülést, beteljesülést. Így születhet meg.

Részben érthető, hiszen ha minden kis csip-csup dolog meggátolná az úton, beleszólhatna ebbe az útönérvényesítő erejébe, ami maga a teremtés, teremtő erő, nem tudna kiteljesedni végérvényesen. Talán az igazi teremtővel is ez volt a baj. Hogy a világ kicsit félrement. Hogy valami megzavarta a nagy Műben. Amikor teremtett. Innen a hiba. Persze, persze az alma, a büntetés. De mégis van valami más is. A legnagyobb titkok, varázslatok nem csak a látványból, esztétikából születnek. Azaz hogy van valami irányító. Szem. Ami tudatos. Hogy kívül, vagy benn lakik, amikor a művet nézzük, nem látható. De ha jól nézzük, megláthatjuk, felfedhetjük benne a titkot.

 …

Bár az elhomályosítás is lehet egy kizökkentés, amely nem minden esetben rossz dolog, attól függően éppen hol, mikor bukkan fel.

És ami titokzatos és titkos is egyszerre? Szép is, fennkölt és bohókás is… kacagós… de legalábbis mosolygós, azaz hogy… szemek mögött mosolygós.

Ez lehet, igen, különös ajándék. Ez a kettősség együtt. Ez a játék. Amikor egyik visszahat a másikra. Mindkettőből kiszűrni a jót, hogy a fölösleges lemorzsolódjon.

 …

Van, hogy úgy látszik, mert úgy van láttatva, semmi nincs, és közben minden van, és van, akinek valóban semmi nincs, mégis úgy látszik, minden van, mert így tetszik halandónak. Halandók, akik megengedhetik maguknak, hogy tetsszen valami, sokan vannak. Mégis több függ attól, ki szeméből nézünk.

Ezt nem értem. És a halhatatlanok?

Azoknak is az a jó, ami a halandóknak. Halhatatlan és halandó is haladó. Érdek értelmet szül, vagyis, ez esetben értelem érdeket, összejátszanak.

Most már csak az maradt, a valóban semmi is semmi-e, de inkább hogy mi maga a valóban semmi, azaz hogy, amikor a semmi az a valami. A minden és a semmi mintha egymáshoz közelítene… De térjünk most vissza az eredeti mesére.

Elhúzták a függönyt… azaz, volt függönyünk?

Nem, itt nincsenek elválasztó függönyök, melyeknek feladatuk részeket elválasztani, elkülöníteni. Itt minden szál egybe, egymásba fonódik, hogy megszőhessük a hálót, ami aztán megsemmisül, azaz hogy majd kitaláljuk, hogyan, de valami mód lebontja önmagát.

Vagy bekerül a bálna hasába emberestül, azaz, hogy nevezzük nevükön a lényeket, halastól.

: )

  

Szövegrészlet és képillusztráció a könyvből, a teljes könyv elérhető linkje:

http://mek.oszk.hu/11800/11870/11870.pdf