Fűri Rajmond Hogy van?

Ezt a kérdést sokszor tesszük fel egymásnak. Van, amikor tegező alakban, így: „hogy vagy?”

És van hely, ahol nem is kérdés már a „hogy vagy?”, hanem köszönés, amire nem is kell válaszolnia a megkérdezettnek. Akár vissza is kérdezhet, hasonlóan, „hogy vagy?” és ezzel letudtuk az üdvözlés kötelező fordulatait. Mintha az idővel takarékoskodnánk.

Az utcán állni sokáig nem túl kényelmes, ha a kérdést komolyan véve a válasz időt igényelhet. Pedig lehet, hogy lenne mit mondanunk egymásnak, és az érdeklődés sem puszta udvariassági gesztus, amit gyorsan el lehet intézni egy „kösz, jól vagyok”-kal.

Előfordul, hogy mindezeken túli jelentést kap a kérdés feltevése, és a válasz maga is.

Arra gondolok, hogy tudjuk a megkérdezettről, hogy milyen szívesen nyilatkozik, illetve nyílik meg, és egész beszámolót fog elindítani részéről egy ilyen egyszerű kérdés is, mert velünk, végre, kibeszélgetheti – vagy inkább kibeszélheti - magát.

Aztán olyan is van, aki a beszámolóját, amit nem mondhat el senkinek, mert nincs más hallgatósága, nekünk mond el, és aztán politizálásra fog váltani, és azon kaphatjuk magunkat, hogy mi leszünk az, akit agitálni fog a nézetei elfogadására, és még az is előfordulhat, hogy az egyetértésünket fogja elvárni az általa fontosnak tartott kérdések vagy ügyek képviseletéhez.

Ilyenkor a türelmet gyakoroljuk a válaszoló felé, akit megajándékozunk az érdeklődésünkkel, vagy csak az időnkkel, ha a hallgatás közben, óvatosan, hogy észre ne vegye, mi már azon gondolkodunk, hogy hogyan is szabadulhatnánk mielőbb a helyzetből, amibe magunk kerítettük magunkat – a kérdéssel: „hogy van?”, vagy annak a másik formájával: „hogy vagy?”

Az is lehet, hogy a beszéltetéssel, mert az előzőekben soroltak annak számítanak, mi járunk jól. Ilyenkor mi hallgathatunk, netán elhallgathatunk a másik előtt valamit. Amire pedig akár kíváncsi is lehetne a társ. Ha másért nem, akkor egy korábbi beszélgetés apropójából, amire emlékezhet, ahogy mi emlékezünk, és az emlékeink nem túlságosan kedvezőek. Sőt! Kellemetlenek.

Még olyan is lehet, hogy nekünk kellene válaszolnunk először erre a kérdésre, és amikor ezt egy ”kösz, jól” válasszal kurtán elintézzük, akkor derül ki, hogy most nekünk kell végig hallgatnunk az ő hogylétéről szóló részletes beszámolót. Hiszen csak egy udvarias ember gesztusaként kérdezett minket először, és miután elfogadtuk a feltételt, amit ő szabott, és válaszoltunk, így jogot szerzett a folytatásra, azaz a beszámolója elmondására, mégpedig a mi figyelmes és türelmes, és érdeklődéssel teljes hallgatásunkra. Azaz csapdába estünk. Óvatlanul, jóhiszeműen, barátságosságunktól vezettetve, és – ahogy mostanában mondjuk – igazi lúzerként. Legalább tanulunk üzletelni a beszéddel, gondolhatnánk mentséget keresve, és fizetve a tanulópénzt, ami nélkül nincs is igazi tanulás, és soha nem is volt.

Még az is eszünkbe juthat, hogy „az idő pénz”. Hiszen itt aztán tényleg a saját szemünkkel láthatjuk, hogy mennyire igaz a sokat idézett mondás.

Ha arra gondolunk, hogy a beszélgetés öröm, amiben szívesen vesznek részt az érintettek, akik erre fordítják az idejüket, akkor már csak azt kellene elérnünk, hogy a bevezető kérdésből valahogy eljussunk odáig, amikor már egyformán érdeklődünk egymás dolgai iránt, és a kérdező és a válaszoló szerepeket felváltva vesszük magunkra, időnként elcserélve azokat. Mondjuk azért, hogy helyette jóakaratú emberekké legyünk, meg kíváncsiakká, akik ebből a kétféle viszonyulásukból valamilyen kölcsönös jót képesek a maguk számára alakítani.

Lehet, hogy nem is tanítjuk egymást a megnyilatkozásainkkal, hanem csak megerősítésre futja tőlünk egymás felé: te csinálhatod úgy, ahogy csináltad, és nekem módom van úgy tenni, ahogy tettem. És a gondolatainkkal is valahogy így lennénk.

Legfeljebb felsejlik előttünk, hogy azt nem mondjuk ki, hogy a választásainkban vagyunk szabadok, meg a nekünk tetszők terén, amik vagy akik lehetnek dolgok és lehetnek személyek, és lehetnek kívánságok is, amiket mi egyszerűen csak szerethetünk.

Olyanok vagyunk, mint a Mikulásnak író gyerekek, akik a kívánságaikat felsorolják a nagy jótevőnek, csak most közösen mondjuk el az óhajainkat, és tudjuk, hogy a Mikulás, aki teljesíti majd a sok jót nekünk, az mi magunk leszünk.

Azért előfordulhat, hogy mi mondunk mindenfélét a minket meghallgatni kész ismerősnek vagy barátnak, aki végighallgat, majd megértően helyesel, esetleg csak azt fejezi ki a beszámolónk hallatán, hogy bizony, az élet néha gondolkodóba is képes ejteni minket, és úgy is lehet, hogy a megoldáshoz hosszabb utat kell magunkra vállalnunk.

Szóval, a beszélgetés elindulhat egy ilyen egyszerű kérdéssel: „hogy van?”, és akkor időre lehet szükség, hogy eljussunk odáig, hogy legalább az egyikünk számára elkészülhessen a kívánságok listája, amit esetleg a másik – vagy a többiek – majd hasonlóan összeállíthatnak, nyilvánosan, mondjuk egy következő kérdezést folytató beszélgetésben.

Az orvosi váróterem erre nem elég jó hely, mert amikor sorra kerül az ember, akkor befejezetlen marad a megkezdett mondat, és ezt már akkor tudjuk, hogy így lehet, amikor köszönünk. A hivatal, a villamos ugyanilyennek számít. A vonaton már kedvezőbb lehet a helyzet, ha elég messzire utazunk együtt, ahogy a távolsági buszon is megtörténhet az ilyesmi.

A boltban csak néhány vicces megjegyzésre van idő. Utána haladni kell tovább.

A baráti összejövetelek túllépnek az ilyen formán. Vagy a gyakoriságuk miatt, vagy azért, mert ritkák az együttlétek. Az egyikben szeretünk gyerekké lenni, és akkor majdnem beszélgetünk, míg a másikban, a ritka találkozásokkor, úgy meg tudjuk lepni egymást, hogy akár fájdalmat is okozhatunk egymásnak a beszámolóinkkal.

A hangsúly mindig a kölcsönösségen van, illetve lenne, vagy az egyik fél előnyén, amint arra akad példa, ahogy az alább következik.

A féloldalasság nem jelent kellemetlenséget, ha a beszélgető társak ezt fogadják el szabályukként: az egyik inkább beszél, míg a másik inkább kiegészít, esetleg lassabban írja a Mikulásnak szánt saját listáját, és lesz legközelebb, amikor pótolja az elmaradt beszámolót - kiegészíti a listát.

Ha a gésákra gondol az ember, akiknek a szórakoztatás, és azon belül is elsősorban a beszélgetés – volt? - a feladatuk, akkor a „hogy van?” kérdésnek és a rá adható válasznak egészen új értékéhez és mértékéhez juthatunk. Talán nem is kell hozzá Japánba mennünk. Csak magunkat kell olyannak elgondolnunk, aki így „szolgálja” az embertársa jólétét.

Ahogy az is lehetséges, hogy semmilyen szolgálatról nincsen szó a beszélgetéseinknél, pusztán annyit tudunk, hogy vele magunknak és egymásnak teszünk jót, amikor így hozzuk létre – beszélgetve – a történetünket, ami múlhatatlanul és értékét változatlanul őrizve lehet a miénk. Hiszen egymásnak adtuk az időnket a beszélgetéssel, ahogy mindig ezt tesszük, csak a beszélgetés helyett olykor más adományt használunk, aminek a folytatása is más lehet, nem csak egy következő beszélgetés, hanem az élet létrehozásának foghatóbb, elevenebb és akár saját beszédet mondani képes formája.

A férfinek másfél havonta bele kell ülnie egy székbe, amely arra készteti, hogy beszéljen.

Amikor felújították az üzletet, és a szék is új lett, akkor egy ideig élt a kíváncsisága, hogy vajon milyen lesz a beszélgetés az új székben, mert a régiben – mondhatni – egészen belejött, és nem biztos, hogy csak a saját kedvére jártatta a száját.

Most azt mondta, hogy „köszönöm, jól vagyok”, és a beszélgetőtársa is azt mondta, hogy „köszöni, jól van”. Illett visszakérdeznie ugyanis.

Aztán az utolsó beszélgetésre utalva „kezdte írni a Mikulásnak szóló listát”, amikor beszámolt a család eseményéről, amit előző alkalommal elhallgatott, pedig azért ült be a székbe akkor, többek között, hogy erre az eseményre felkészítsék.

A beszélgetőtársa megjegyezte, hogy akkor már unokája is lehet, mire közölte, hogy még annak előtte van, de kétségtelenül megtették a hozzá vezető út első lépését.

Ekkor beszélgetőtársa megjegyezte, hogy az unoka a nagyszülőknek külön örömöt jelent, ami egészen más, mint amit a gyerek iránt érezhet az ember szülőként. Mert akkor már csak szeretnie szabad, anélkül, hogy neki kellene gondoskodnia a gyerekről, és a felelősséget neki kellene viselnie a gyerek sorsát illetően. És ekkor a beszélgetés olyan fordulatot vett, ami a férfit messzire röpítette, hűen a szék hagyományához, csak talán még nagyobb utat kijelölve, még érzékenyebbé téve a beszélgetőket a téma követésére.

Tudta a beszélgetőtársáról, hogy egy felnőtt fia van, ahogy ő is tudta a férfiről, hogy két lánya és fia alkotják a családját. Meg neki a férje, a férfinek pedig a felesége. A kutyájáról is tudott a férfi, ami korcs, és okos, és a beszélgetőtárs nagyon szereti.

Kiderült, hogy a nagyszülői szeretet az, amibe nem tudott a férfi nem belegondolni. Nem úgy, hogy nagyapja az unokájának, mert még nincs unokája. Bár az érzést elképzelheti azért, hogy milyen is lehet az, amikor az embert nagyapjának tartja egy gyerek, neki pedig egy másik ember úgy juthat eszébe, mint az unokája. Kezdve attól, hogy az apja-anyja a kezébe adja, egészen odáig, hogy a gyerek – az unokája - megmutatja a barátnője vagy a barátja fényképét, attól függően, hogy fiú, vagy, hogy lány az unoka.

Ami eszébe juthatott, az a saját unoka volta, és a két nagyszülője, akiket ismerhetett.

Az egyikkel inkább aludt egy ágyban, mint a másikkal, mert nagyapja éjszakára nem engedte ágyába a macskát, de nagyanyjával az ilyesmi gyakran előfordult. Márpedig a macska ráfeküdhetett volna a gyerekre, és akkor annak nem lett volna jó a vége, mondta mindenki a családban.

Nagyanyja hajlott hátú, törékeny asszony volt, aki nyaranta körtét főzött nekik, az unokáinak és a dédunokáinak, amikor még nem volt érett teljesen a körte. Így legalább ő is ehetett belőle.

Nagyapja a köszvénytől megviselt kezével már alig bírta megemelni a baltát, de azért egy deszkából hajónak való formát faragott neki, kinyújtva nyelvét munka közben, ahogy mindig is szokta, amikor valamit dolgozott.

És a beszámoló, mert ez már nem beszélgetés volt, hanem beszámoló, amiben „írta a listát a Mikulásnak”, és a beszélgetőtárs olyan figyelmesen hallgatott és közben tovább dolgozott, csak néha jelezve egy-egy megjegyzéssel, hogy követi a mondandót, és várja a fejleményeket, a beszámoló észrevétlenül kezdett önállósodni közöttük.

Az még rendben lenne, hogy a beszélgetőtársa ajánlotta a nagyszülői szeretetet témául, csak a férfinek „szakadt ki a Mikulás zsákja”, és jöttek az emlékek, amiket beszélgetőtársa oly megértéssel és érdeklődéssel fogadott. Már persze, feltéve, hogy jól látta ezt az érdeklődést, szemüveg nélkül, meg tükörből nézve beszélgetőtársára, amikor éppen úgy állt, hogy az arcát valamelyest megláthatta. Vagy csak a megjegyzéseit hallva, amikben az fejeződött ki, hogy követi a hallottakat, és szinte látja a nagyapát az elmondás alapján, ahogy a baltát tartja a fejénél, hogy még megemelhesse, mielőtt a fára ejti a faragáshoz. Az is lehet, hogy leendő nagymama korára gondolt, bár ezzel kapcsolatos közlésére a férfi emlékezett.

Az már egyenesen közlékenységnek számíthat, hogy rátért a strandbeli esetre, de hát ehhez tartozott nagyszülei szeretete, amelyet beszélgetőtárs megjegyzése benne egy pillanat alatt felidézett.

Még az jutott eszébe, hogy csak nem a globális felmelegedés hatására lett ilyen közlékeny, szemben a sok elhangzó panaszkodással, miszerint az emberek elmagányosodnak, és egymástól távol kerülve élik le az életüket? Vagy csak azt nem képes belátni, hogy azok közé tartozik, akik alig várják az alkalmat, hogy valaki megkérdezze tőlük, hogy hogy vannak, és akkor aztán ömlik belőlük a mondanivaló, leállíthatatlanul, teljesen figyelmen kívül hagyva a másik helyzetét és igényeit? Csak a saját önző érdeküket követik az ilyenek, abból kiindulva, hogy övék a szólás joga, és tőlük aztán mindenki csak jót és szépet tanulhat, ha van bátorsága és elég türelme figyelni arra, amit ajándékként most meghallhat.

Beszédkényszere van, merült fel benne, de akkor és ott már be kellett fejeznie a megkezdett beszámolót.

A községi strandtól el volt tiltva, mert nem tudott még úszni, mondta tovább a történetet. Lehetett úgy tíz éves, tette hozzá, az érthetőség kedvéért.

Anyja képzeletében egy lehetséges tragédia élesen, látható képekben jelent meg, azok után, hogy egy gyerekét – a férfi húgát – már elveszítette.

Ráadásul – de ezt nem mondta el – féltését csak fokozta a férfi gyerekkori betegeskedése, meg a bátyja fizikai adottságaihoz nem mérhető ereje és alkata.

Milyen büszke volt a fiára, a bátyjára anyjuk, aki fél évesen megült a tenyerén, amikor fürdés után jutott idő egy kis játékra a gyerekkel. A bátyja apjára is így emlékezett az anya, akit elvett tőlük az élet.

Ehhez képest a férfi hajlékonysága, amit szintén meg kellett említenie, kész betegségszámba ment az anya szemében, aminek – érthetően – a féltés lett a következménye. Meg a tilalom. A nagyon szigorú tilalom.

Aztán – és a történet itt folytatódott – jött a focipálya, meg a nyári meleg, amit legjobban a strandon lehetett hűteni, és jött a délután, ami hazahozta a mezőn dolgozó anyát, akinek első kérdése az volt, amikor belépett a szülői házba, hogy „hol van a gyerek?”

A nyomozása lázas, reszkető rohanássá vált, amit a beszélgetőtárs érthetőnek mondott, feltehetően azért, mert elképzelte – vagy visszaemlékezett rá -, hogy mit érez egy anya, amikor a gyerekéért aggódik. Azt is érthetőnek tartotta a beszélgetőtárs, hogy az anyának ez az aggodalma dühvé alakult, amikor a hírekben a tiltott strand megjelent, ahol látták többen a fiát, csak ahol ő már nem találta, amikor ott kérdezősködött utána.

A munkáját nem hagyta abba a beszélgetőtárs, miközben érdeklődése fokozódott, mintha a dramaturgia szabályai szerint sikerült volna fokozni a feszültséget benne, egy anyában, pedig csak oda akart jutni a férfi, hogy kapcsolódhasson a beszélgetőtárs megjegyzéséhez, miszerint a nagyszülő szabadon, felelősségtől majdnem mentesen szeretheti az unokáját, egy hozzá közelálló gyereket.

Természetesen az anya hazaért, mesélte tovább a férfi, és megtudta, hogy otthon van a gyerek, amit – a történeti hűséget megtartva sorolt tovább – a patakpartról beszerzett fűzfavessző kézbe vétele követett.

Itt megállt az olló és a fésű a beszélgetőtárs kezében.

Nagyanyja félelmével folytatta, miszerint „jaj, kisfiam, anyád nagyon haragszik, ki fogsz kapni”. „Hová bújjak, nagyanyám?”, talán ennyit tudott kérdezni, rádöbbenve az okozott anyai kínra, meg a szigorú tilalom megsértésének bűnére, mondta.

Beszélgetőtársa állt, tágra nyílt szemekkel, és várta a fejleményeket.

Nagyanyja elbújtatta, volt a folytatás. Majd megkérdezte beszélgetőtársát, hogy el tudja-e képzelni, hogy hova bújtatta őt nagyszülője. Azt mondta, hogy a szekrénybe, vagy az ágy alá.

A nevetése az üzletben mindenkit feléjük fordított, amikor az emlék valósága elhangzott: nagyanyja bedugta a szoknyája alá. Felszabadult volt a nevetése a beszélgetőtársnak, és igazi meglepetés volt érezhető a hangjában és látható a szemén.

Anyja, mondta, azzal kezdte, amikor belépett, hogy nagyanyját figyelmeztette, hogy ne szóljon ebbe bele, mert el talál esni.

Aztán már csak arról esett szó, és ez volt az, ami igazán tartozhatott a beszélgetőtárs megjegyzéséhez, miszerint a nagyszülő másként szereti a gyereket, mint az apja vagy az anyja, hogy a másik helyiségben pipázó nagyapa annyit mondott a szipogó gyereknek, miközben megengedte, hogy mellé üljön a lócára, és az oldalához dugja a fejét, hogy „jobb lett volna szót fogadnod”.

A hangja nem volt más, mint szokott, csak a szeméhez nyúlt, és valamit kitörölt belőle.

A beszélgetőtárs sóhajtott egy nagyot, és az volt a véleménye, hogy „hát igen, az ilyen helyzet nehéz helyzet, amikor a szülőt is meg lehet érteni, meg a gyereket is sajnálni lehet”.

Tanulságot, konklúziót nem vontak le.

A szék beszéltető erejéről kialakított véleményét a férfi nem változtatta meg. Legközelebb is elég lehet annyit kérdezni tőle: „hogy van?”, és valamit biztosan el fog indítani a kérdés, amihez esetleg számítani fog beszélgetőtársa csatlakozására, ha már egyszer beszélgetnek, és nem egyedül ő az, a férfi, aki a száját jártatja. Vagy emlékezni fognak a mostani témájukra, és beszélgetőtársa lesz az, aki megoszt vele valamit, amit a kitárulkozása eszébe juttatott.

Mert az is lehet, hogy van olyan beszélgetés, amelyben az egyik fél aktivitásához a másiké nem hasonlítható, és az ilyen szereposztások időnként tényleg felcserélődnek, csak ki kell várni a csere idejét, amihez a két félnek valahogy el lehet, és el kell jutnia.

Szerencsére, gondolta a férfi, a haja állandóan nő, és időnként szereti megkurtítani, hogy érezze a levegő mozgását, a szelet a fején. Akkor is, ha csak a sapka alól kimaradó részen éri.

És akkor ott a szék, amibe beleülhet, és ott a beszélgetőtárs, akivel „írhatják tovább a listát a Mikulásnak”, és az idejüket úgyis megosztják egymással.