Fűri Rajmond Füzet M-nek

Ó, M.!

2014. február 11-én 16 óra múlt 46 perccel, és rá kellett ébrednem, hogy milyen rövidlátó tudok lenni. Nem optikai értelemben, hanem az élet dolgai meglátásában. Majdhogynem vak vagyok. Azok után bizton állíthatom ezt, hogy azt sem voltam képes meglátni, ami szinte kiverte a szememet, annyira közel kerültem hozzá.

Maga, persze, régóta tudja már ezt, csak elhallgatta előttem, mert nem akart vele elijeszteni. Nem akart kitenni felesleges izgalmaknak. Kímélt engem, ugye? Hát persze.

Hiszen az ilyet egy asszony nem kell, hogy egy férfi orrára kösse, és ezzel szegény embert megismertesse a valósággal. A nehéz, már-már elviselhetetlenül nehéz valósággal. Amire a szeme még nem nyílt ki eléggé, és lehet, hogy ilyen látást soha nem is fog tudni elsajátítani.

Van ilyen, szerintem.

Például honnan tudhatná egy férfi azt, amit egy nő, ki tudja hányszor, megtapasztal az élete folyamán, hogy teste a női ciklusnak alávetetten most éppen arra készül, hogy életet fogadjon magába, vagy már túl van ezen a termékenységen, és kidobja magából a fel nem használt élet kezdeményt, helyet adva az ismétlésnek.

Ezt ugyan nem a szemét használva látja egy nő magán, hanem a testi jeleit követve, de a lényeg az, szerintem, hogy tudja. Belülre nézve tudja, mert ott „látja” magában a megérett sejtet, aztán pedig a tisztító áramlatot.

Hogy a férfi ehhez képest mást „láthat” a saját belső szemével? Ezt mondja, kedves M.?

Na, igen. Van ilyen megfigyelésre módja a férfinek is, csak nem periodikusan, hogy mást ne mondjak róla. Vagy nem ilyen ritmusban.

De azt nem látja meg egy férfi, hogy mikor válik a nő vágyának tárgyává, ahogy arra is vak, hogy észrevegye, amikor a nő lemondott róla, mint lehetséges partneréről.

Na, ehhez mit szól?

Ugye, hogy van olyan női képesség, amelyet egy férfi nem képes utánozni? Vagy valami olyat állítani mellé párnak, amely ezzel a női teljesítménnyel vetekedhetne.

Hiszen a férfi el van foglalva saját magával, amilyen ijedős, és azt szeretné tudni, hogy milyen is lesz majd neki azzal a nővel, aki fölkeltette az érdeklődését, és a férfi ezt a kíváncsiságot nem akarja elveszíteni, és kezdeni akar vele valamit. Igen, a saját kíváncsiságával akar kezdeni valamit, amely kérdéseket tesz fel neki az illető nőről, éspedig szépen sorban, és folyamatosan, esetleg egyre újabb és újabb ismeretlenek után kutakodva.

Szegénykém, nem azt figyeli, hogy a kiszemelt nő éppen most gombolja be az ő - a férfi - ingén a gombot, majd a nyakkendőjét teszi kicsit arrébb, hogy jobban álljon középen. Hanem már illatok után siet, amelyek az érzékét éppen megérintették. Aztán az illatokhoz színeket keres, a színekhez pedig formákat, amelyek mozgásba hozhatóak, és amelyek a mozgásukkal táncba kezdhetnek, természetesen zenére lejtve a táncot, és akkor hol is van az a zene, és milyen az a zene, amelyben a táncot ellejthetik a férfi kíváncsi szeme előtt, a már szinte meg is elevenedett alakok, amelyeket, vagy amelyet a formák fognak számára összeállítani.

Ó, szárnyaló képzelet! Mennyire ostoba is a te röptöd, hogy védtelenné teszed szegény férfit, akit elragadtál a valóságból, és akit egy nő elé állítottál, kiszolgáltatottan, hogy megmérettessék a téveszthetetlen szemek előtt, akkor és azonnal, ráadásul számára követhetetlenül, éspedig minden tagját, minden sejtjét alaposan megvizsgálva!

Hogyan is tudhatná egy férfi mindazt, amely egy nő pillantásában benne van, amely pillantás nem csak lát, de hall is, tapint is, szagol is, és amely a benyomásait azonnal képes úgy összesíteni, hogy abból a férfi pontos mása állhasson elő, csak nem súlyban, magasságban, erőben, vagy szívének dobbanásában, hanem a tőle várható, az általa számítható javak mértékében és milyenségében.

Maga hogy vélekedik erről a férfiről, kedves M., akit egy nő alkot meg magának, és egészen rövid idő alatt, pár pillanatnyi szemlélődést követően?

Azt mondja, hogy a férfi kérdéseire adható válaszok, amelyek a készenlétét egy alakhoz repítik, azok pedig a nőt fogják előállítani a férfinek, ahogy a nő is egy férfit kreál magának képzeletben a beszerzett adatok és benyomások alapján? Ezt mondja?

Akkor azt is tudja, hogy a két kreáció között micsoda különbség látható, már így, első megközelítésben is, amikor a részleteket még nem is érintettük. Ugye!?

A férfi lelki szemei előtt nem a valóságos nő fog megjelenni, hanem annak egy lehetséges mása, aki, persze, sokban hasonlítani fog a nőre, ha mód lesz megmérni a hasonlóságokat, mert a „mérés” lehetővé válik.

Hogy a nő által meglátni vélt férfi sem az a férfi lesz, akit éppen lát, hanem egy, abból a férfiből összerakott, de mégiscsak képzeletbelinek mondható hímnemű ember, akinek nagyon változatlanok a testi adottságai, és ennyiben teljesen azonos a szemlélt férfivel, csak a képességei lesznek olyanok, amelyek eltérhetnek az adott férfi képességeitől, ahogy ennek az összehasonlításnak megteremtődik majd a megfelelő alkalma?

Na, jó, ez igaz, hogy tehát a két elképzelt alak a valóságoshoz nem kell, hogy hasonlítson, és a részletek pontosítása majd valamikor megtörténhet.

Igen ám, csak az egyik a fizikai formát fogja mérni, az általa alkotott alak tulajdonságaihoz, fizikai adottságaihoz, míg a másik a teremtménye képességeihez igyekszik hasonlítani a valóságos társat, ahogy a keletkező tapasztalati tények ezt a hasonítást, ezt az összemérést lehetővé tehetik. Mert neki a fizikai alak olyan, amilyen, azon ő nem változtatott, amikor a „felhasználásával” élővé tette a maga számára, a távoli jövőben létezővé a lehetséges társát.

Szóval, az egyik a külsőre figyel, a felszínen láthatóra, míg a másikat a belső tartalom vonzza magához, és tölti el kíváncsisággal.

Érti, kedves M., hogy mit is akarok itt én kinyögni, amikor a férfiak vakságáról beszélek, szemben, természetesen, a nők mindent látó szemével?

Hiszen a nő szeme – mondhatnám azt is, hogy a nők szeme, ha a nőt itt nem nagybetűvel írottnak gondolnám – eleve a jövőt kutatja, a távoli időt, a valamikori bekövetkezőt, amibe beletekint. Míg a férfi elkezd valami olyan valóságot összeállítani, amiről szeretné azt hinni, hogy az neki tetszeni fog, és az így maga lesz a legjobb, a legszebb, a legértékesebb, amit ő csak elképzelhet magának, és amire csak vágyhat.

Azaz a férfi szeme nem azt látja, ami van, hanem azt látja, amit látni szeretne, mégpedig most, és ebben a pillanatban. És ez nem a valóság.

A nő ellenben abból indul ki, ami előtte áll, amit meg tud fogni, ha akar; meg tud ízlelni, szagolni, ha kedve van hozzá, és ezek alapján arra vállalkozik, hogy elképzelje, hogy ez a „van” mire is lesz alkalmas, ami fontos lehet neki, a nőnek, mondjuk akár már ma, esetleg holnap, vagy a majdani, a most még beláthatatlan jövőben. Még az is lehet, hogy mindig.

Maga azt mondja most, hogy amit a férfi látásáról mondtam, az nem több mint magyarázata annak, hogy a férfi hogyan lesz Pygmalionná, aki szeretne magának egy neki tetsző nőt kifaragni, és amit a nőről mondtam, az pedig csak azt részletezi, hogy egy nő hogyan is válhat rabjává egy férfinek, amikor ragaszkodik a saját elképzeléséhez, ami elképzelést arról a férfiről alkotott.

Ezért az elképzelésért ugyanis még tűrni is hajlandó, meg szenvedni is képes akár, csak neki igaza legyen, abban, hogy az illető férfiből mégiscsak sikerült kihoznia azt a valamit, amit ő már a kezdet kezdetén képes volt meglátni a férfiban. Ő és nem más. És ezért a meglátásáért küzd a végsőkig, akkor is, ha az a férfi a legkevésbé sem akar megfelelni az ő elvárásainak. Sőt! Mintha inkább ellene is tenne a nő kívánságának, aki ezzel az igazával anyaként harcol az egész világ ellen, hogy bebizonyítsa: neki volt igaza, amikor azt a férfit olyan erősnek, bátornak, okosnak és jónak felismerte.

Drága M.!

Még szerencse, hogy Maga képes a saját véleményét folyamatosan ellenőrizni, és, ha kell, meg is változtatni. Nem akarja, hogy igaza legyen, amikor rólam gondolkodik, és rólam feltételez valamit, aminek a teljesítésére, majdnem bizonyosan, képtelen lennék.

Mi is lenne velünk, ha a Maga jövőt látó szeme igazát nem lehetne úgy finomítani, hogy az a bennem talán meglévő adottságaim szerint legyen alakítható, hogy Magának sem velem, sem a világgal ne kelljen állandóan háborúznia, és az én képességeim használatához a legjobb igyekezetem teremtsen mindkettőnknek lehetőséget.

Ami a saját szobrászi törekvésemet illeti, arról elmondhatom, hogy hála a Kegyed áldott bizalmának, na meg persze a természettől kapott ajándékainak, az összehasonlítás helyett olyan gyorsan kaphattam leckét a valódi nőiség mibenlétéről, hogy sem bronzot, sem követ, sem fát, gipszről nem is beszélve, de márványt is említhetek, nem kellett keresnem, hogy magamnak élőt, elevent találhassak, érinthessek és érezhessek.