Mi is az a kiválasztási függvény?
A kiválasztási függvény a halmazok definiálásában játszik szerepet a
halmazelméletben, de nem kell megijedni, nem fogok mély elméleti matematikai
elemzésekbe bonyolódni, csak a fogalmat szeretném átültetni a gyakorlati
életbe. A genetikusan belénk égetett, és a neveltetésünk alatt „finom
hangolóval” testre szabott kiválasztási függvény az EGO „ujjlenyomata”. Éppen
úgy jellemez mindenkit, és tesz felismerhetővé a többi, milliárdnyi
embertársunk között, mint a valódi ujjlenyomat. Nincs két egyforma kiválasztási
függvény.
Egy felmérés során kiderült, hogy „fél
Amerika” ott volt a legendás Woodstocki Fesztiválon. Hány „szemtanúról” kell
bebizonyosodnia annak, hogy még csak Woodstock közelében sem járt egész
életében, hogy kételkedni lehessen abban, hogy egyáltalán volt-e Woodstockban
fesztivál?
Százról, ezerről, tízezerről, százezerről? Ha
valaki ír egy vaskos leleplező könyvet az „Emberek, akik sohasem jártak
Woodstockban” címmel, akkor rengetegen, akik olvassák ezt a könyvet, már csak
kételkedő mosollyal a szemükben legyintenek Woodstock nevének puszta hallatán
is. Ez egy egyszerű pavlolvi reflex.
De hát, nem éppen ezt az érzést akarják
belesulykolni a holokauszt „álszemtanú” gyűjtögetői is az erre fogékony emberek
agyába?
Vagy vegyünk egy ennél kicsit
hihetetlenebbnek tűnő példát. Tegnap levertem a kedvenc sörös poharamat az
asztalról. (Na jó a fiam verte le, csak nem akarom belekeverni ebbe a
történetbe). Egy perc sem telt el, a pohár visszaugrott az asztalra, még egy
csepp sör sem ömlött ki belőle. Az ufokutatók szemrebbenés nélkül elhiszik ezt
a történetet, sőt még a fizikusok is azt mondják, hogy nem nulla a
valószínűsége annak, hogy ez az esemény bekövetkezhessen. Nem is beszélve a
megdönthetetlen bizonyítékról! Bárki átjöhet hozzánk és megnézheti, a pohár
azóta is ott áll sértetlenül az asztalon (csak a sör tűnt el belőle).
1933-tól napjainkig megszámlálhatatlan
tragikus, tragikomikus és komikus esemény, hír és álhír, elbeszélés és
mellébeszélés, igazság, féligazság, gazság és hazugság látott napvilágot a
Holokauszttal kapcsolatban.
Miután megszámlálhatatlanul sok eseményről van
szó, ezért módunkban sem áll teljes körűen feldolgozni azokat. Csak példaképpen
említem, hogy a 6-8 millió áldozat sorsának és egyéni tragédiájának hiteles
beszámolóját elkészíteni biztos, hogy lehetetlen, hiszen a holtak hallgatnak.
Marad az a relatíve elhanyagolható számú egyéb történet, amely még szóba jöhet
a cinikusan kitervelt, hidegvérrel és különös kegyetlenséggel elkövetett
gyilkosságokkal kapcsolatban. Bár az örökhomályba vesző 6-8 millió történethez
képest számuk relatíve csekély, ennek ellenére éppen elég hatalmas mennyiség
ahhoz, hogy mindegyikről képtelenség legyen beszélni.
És itt lép be a kiválasztási függvény a képbe.
Vajon, hogyan osztályozzuk ezeket az eseményeket? Melyiknek mekkora súlya van?
Miről és mennyit beszéljünk, hogy arányban álljon az elbeszélhető az
elmesélhetetlen 6-8 millió tragikus történettel, hogy világos és reális képet
kapjunk arról, hogy mit érezhetett az a 6-8 millió ember, akinek nem adatik meg
elmondani, hogy mi történt vele a halálát megelőző másodpercekben, percekben,
órákban, napokban, hetekben, hónapokban, években.
Biztos volt köztük sok „csaló”, aki megpróbált
megszökni a rá kimért sors elől, idősebbnek adta ki magát, vagy halott bajtársa
adataival próbálta átverni a hatóságokat, vagy egyszerűen csak megtagadta a sárgacsillag
viselését, vagy saját kezével vetett véget az életének. Ha túlélte a poklot,
most lecsap rá az objektív történelemszemlélet cinikus vérbírósága, ha meghalt,
akkor a többséghez hasonlóan úgy taglózták le, mint a lovakat a mészárszéken.
Az én kisfiam, Matyika, halmozottan sérült.
Bár egészségesnek született (2000. február elsején), épp tíz évvel ezelőtt
(2000. február másodika és február hatodika között) szenvedte (szenvedtük)
végig élete legnagyobb tragédiáját. Kevesebb, mint egy nap adatott meg neki,
hogy az egészségesek társadalmának tagja legyen. Ha a múlt század harmincas
éveiben született volna a fasiszta Olaszországba, az orvosok valódi és műhibáit
talán még túlélte volna valahogy (hiszen még a huszonegyedik század küszöbén is
sikerült ez a bravúr neki), de Mussolini „racionális” gazdaságpolitikájának
biztos, hogy áldozatul esett volna.
2008. őszén Matyika epilepsziás rohamot
kapott, és be kellett vinnünk a Heim Pál Kórházba. Este tizenegyig maradtam
vele, amikor a feleségem leváltott és ő maradt bent éjszakára. Én kisétáltam az
1-es villamos népligeti megállójához és vártam az utolsó villamost. Amíg ott
ácsorogtam a szemközti kocsmából kijött három részeg fiatalember, és teli
torokból rázendítettek kedvenc nótájukra: „Azok a mocskos, büdös zsidók!
Fordulna föl, mind ott, ahol van stb…”. (nem készült róla jegyzőkönyv, így
beszámolóm természetesen nem számít hiteles információnak a
történelemvakarászók részére)
Hatvannégy évvel korábban a nyilasoknak kis
híján sikerült valóra váltani a suhancok álmait. Mi lehet az oka, hogy olyan
fiatalok, akik a rendszerváltás után születtek, csak azért ülnek be minden este
egy kocsmába, hogy az alkoholból erőt merítve zsidózhassanak?
Fogalmam sincs. De egy biztos, ha a téma
szakértői minden hangyát megvizsgálnak a porig égett erdő egy elüszkösödött
facsonkján, és a hangyák ellentmondásos beszámolóiból vonnak le sokat sejtető
következtetéseket a világégésről, akkor olyan torz kiválasztási függvény
segítségével vizsgálják az eseményeket, hogy még azt is be lehet bizonyítani a
feljegyzéseikből, hogy nem is volt világégés.
És ami az egészben a legszörnyűbb, a suhancok
le is vonják ezt a következtetést!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése