2014. november 16., vasárnap

Toronyóra, óratorony

Az órák iránt mindig különös vonzalmat éreztem. Anélkül, hogy a belső szerkezetük különösebben érdekelt volna, a szerkezet funkciója bűvölt és bűvöl el mind a mai napig. Az idő múlásának a tudása, az ezt tudatosító ketyegés – ó, azok a régi szép idők, amikor még kakukkos órák és ingaórák is voltak - ha másért nem, ezért biztosan visszavágyom a múltba.
Hogy vannak egyáltalán órák, amelyekről elmélkedni lehet, arra egy napilap egy, pontosabban két cikke irányította rá a figyelmemet. Az egyik egy falu toronyórájáról szólt, amit a plébános nem akar megcsináltatni, mert nincs rá az egyházközségnek pénze, és a polgármester segítségét kérik a falubeliek, aki fel is ajánlja, hogy kijárja az ehhez szükséges összeget, de az undok plébános ezt visszautasítja. A másik cikk okosan értekezik az elhangzottakról, kifejti az állam és az egyház szétválasztásának szükségességét, valamint emlékeim szerint az adófizetők pénze is szóba kerül, mondván, hogy a toronyóra működése/nem működése csak és kizárólag a hívőkre, az egyházközségre tartozik. Egyet is értettem ez utóbbi logikus okfejtéssel, kb. fél napig, amikor is valószínű az órák iránt érzett nosztalgikus és ma is élő szeretetem okán egyszer csak más megvilágításban kezdtem látni az óraügyet.
A toronyóra lehet, hogy hivatalosan az egyházközséghez tartozik, de normális esetben magának érzi az egész falu. Nincs lehangolóbb egy toronyóránál, amelyik nem mutatja, vagy rosszul mutatja az időt. Halott az a falu (még ma is), amelynek a toronyórája nem működik. Ha kettő van belőle, legalább az egyik. De jó esetben mindkettő. Az óra közügy. A falu lelke. Világnézettől függetlenül. Kifejezetten szívet melengető, hogy megmozdulnak a falubeli emberek az órájukért. Falun mindenki ismer mindenkit. Másképp működnek a pártok, és másképp működik a demokrácia. Másképp az egyház és az állam szétválasztása. Falun szót kell érteni. A plébánosnak a polgármesterrel, és mind a kettőnek a faluval. Hívőkkel és nem hívőkkel.
Az Újkert, ahol Debrecenben lakom, szintén egy kisebb közösség. Mondanám, hogy falu a városban, de ez csak a számokat tekintve igaz – egy lakótelepen, ahol tíz- tizennégy emeletes házak vannak, és a munkahelyek, barátok, kollégák, ki tudja hol, az együttélés személytelen. Nem is demonstrált senki, hogy hová lett a lakótelep gyönyörűséges acélszerkezeten nyugvó órája. Akkor sem, amikor évekig nem járt. De gyönyörű volt pedig az az Erdélyből áttelepült Váró Márton terve alapján készült, fenséges és mégis barátságos acélváz. A négy lábú acél oszlop, fenn a kocka óra, körben négy óralappal. Hogy a pingpong-asztalok tönkrementek az évek során, fájó szívvel, de tudomásul vettem. Elöregedett a környék. De az óra felett nem bírtam napirendre térni. Sem azon, hogy nem jár, sem azon, hogy eltűnt. De én is csak magamban pufogtam. Eszembe sem jutott, hogy szervezkedjek, netán hivatalos helyen érdeklődjek. A munkahelyen és otthon zajlott az életem, csak harmadsorban és félszívvel voltam a lakótelephez tartozó személy. De az órát nagyon szerettem, hogy más is szerette-e nem tudom. Illetve most már tudom, hogy igen. Az óratoronyra rákeresve feljött egy facebook oldal is, egy debreceni képeslapot tett fel valaki, amin az óra volt. Volt sok hozzászólás, és volt nosztalgiázás. Talán ha hamarabb kiderül, hogy milyen sokan szerettük, tehettünk volna valamit.























óratorony - krómacél, 1981 – tegnap olvastam a facebook-on, hogy 2005-ben lebontották, mert balesetveszélyessé vált

furim


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése