Vásárhelyi Vera Skorpió hava 2./1.

Finomhegyű lúdtollal írt, kifakult tintájú, apró, szálkás betűk: Konyhakönyv. 1820. Ez a többoldalas, összefércelt kis füzet a boríték második irata. Ebben a kis füzetben egy nagyszámú vidéki családnak és népes cselédségének egész évi étrendje megtalálható. Dédanyáink életében az evés döntő szerepet játszott, - az asszonyt főzőtudománya, nem pedig szépsége vagy esze után értékelték. Féltve őrzött, titkos családi receptek szálltak anyáról leányra, - a kelengye egyik elmaradhatatlan kelléke a kézzel írt, vastag szakácskönyv volt.

A hét minden napján, előre meghatározott étrend volt kötelező, - s azon egy emberöltőn át nem változtattak. A Konyhakönyv a Tehénhúsleves 19 féle változatával kezdődik. Utána a Bőjti levesek 20 fajtája következik. A Levesbe valók megint két részre oszlanak: Húsevő és Bőjti napokra. Külön-külön oldalon: Petsenyék, Saláták, Tzuspaizra valók, Be tsináltak, Főzött tészták, Kásák, Vastag ételek, Kemény ételek következnek.

Tíz- tizenkét fogásból áll egy vasárnapi ebéd, - de tovább lapozgatva a Konyhakönyvet, hamarosan meggyőződöm arról, hogy a hétköznapok ebédei sem szerényebbek.

***

Molnár Krisztina Rita Az újra s újra felnövő gonosz

A vágy, hogy bozótvágó késsel
irtsam kinn a partokon
az újra, s újra felnövő gonoszt,
irtóztató.

Indatépő, megvadult kezem ki fogja le?

Csak az lehet szelíd,
ki nem felejti el,
a gyilkos, koncra ugró indulat
benn, a szíve mélyén hogy dobol.

Fűri Rajmond Este

Mórotz Krisztina Csapongó

Szeretnék még egyszer úgy fürödni egy patakban.
Egy patakban, amely elég nagy ahhoz a néhány karcsapáshoz,  de kisebb, mint egy folyó, és kedves, kedves, mint a gyerekkor.

"Ölelkezni a pillanattal"

Biciklizek estefelé a hársak között a Napba.

Annyi mindent adnék ilyenkor neked.
Megtanítanálak úszni. Ráfekszel a folyó testére és megtart. Kis dióhéj leszel rajta. Semmi mást nem tudsz érezni, csak azt, hogy kis dióhéj vagy.

Most ez vagy. Ezt képzeld. Most ez vagy. Fölötted a Nap, az orrod hegyét le fogja sütni, de a lebegés lesz az első, amit mutatnék, ezt a ráfekvést a vízre, mintha az anyaméhben lennél. Őselem. Az enyém.
A te patakod kék, de inkább ibolya, az is halvány és foszladozó, és ahogy visszatalál a szürkébe, rózsa csillan rajta, de csak kicsi. Észrevennéd ezt az árnyalatot, jegecskének hívnád, hideg rózsaszínnek.
Az én patakomra azt mondanád, ilyet mindenhol találsz. Szeszélyes, mint amilyen te is vagy. És nevetnél hozzá, és ragyognának a fogaid. Én pedig melegnek érzem és karamellnek. És mondanám, ne képzelj a folyómra fényeket. Titkait magába rejti.

Lustán ereszkedik bele a Nap. Nem siet. Ágyat bont magának hat után.
Mindig lejjebb. Nász a faluvégen. Épp olyan. Tudod, mit ennék most? Paradicsomot. És szalonnát hozzá. Fehér kenyérrel. Asszonypuha fehér kenyérrel, mondanád most, ha éppen mondanál valamit.
Valamikor volt itt egy kiserdő, de kivágták a fákat, pár cigánymeggy maradt és az emlék, hogy én itt mindig féltem, mert tudtam, hogy egy róka utánam jön. Nem igaziból jött, de tudtam, hogy ott van, és ettől féltem. Akácerdő volt, tőről nőtt, satnya akácok virágait ettük, és nem törődtünk azzal, ha összekaristolja a kemény fű a lábunk szárát.
Szeretem ezt. A fehér fürtök, a gazok és a zöld füvek. Békák kuruttyolnak a meleg éjszakákban, és biztosak a hajnalok.
És az iszap, amivel bekentük egymást.
Nagy a sás. Hosszú szárú, sárga virág. Kiirthatatlan, erőszakos. Ezt festette meg Maci. Ezeket a sárga virágokat.
A háttér kék a képein. Mindig kék. Szerethetetlen üres kék. A mellette lévő kukoricást is lefestette. Amiket a szerelmesek látogattak. Ha már elég nagy volt, és eltakart minden meztelenséget. Valahol ott maradt a bugyim is. A kukoricás melletti napraforgóban. A kukoricákat törtem, roppant a derekuk, barbár élvezettel hántottam le a zöld leveleket, hogy beleszagoljak az apró, tejnedves, fehér fogakba. És hajuk volt. Szőke meg vörös. Ez volt nekünk a nyár. Mezítlábas, suta, rohanó ölelkezések a pillanattal, és nem számított, semmi nem számított. 

Fűri Rajmond A szoba

Eddig nem hiányolta a saját szobát. Eszébe sem jutott, hogy neki is lehetett volna külön szobája gyerekként, és most sem úgy kezdett el gondolkodni a szobában, ahol gyakran megfordul naponta, mint akinek feltétlenül szüksége lehetne egy helyiségre, amiről úgy gondolkodhat, mint a sajátjáról.

Azt sem tudta volna megmondani, hogy egy szoba mitől kap külön jelzőt, és emelkedik ki más szobák sorából, ha egyáltalán erről van szó, akkor, amikor a saját szoba kifejezés elhangzik a tulajdonosa részéről. Vagy csak egy beszámolóban, esetleg beszélgetés közben.

Hányszor hallotta már a „neki sem volt gyerekszobája” szókapcsolatot. Mondták úgy is, mint akin emiatt sajnálkozni lehet, és a hiányt elkönyvelni a modortalansága vagy neveletlensége kialakulása okaként, és olyan jelentése is lehetett egy ilyen közlésnek, mint amiből jogosultság következhetett, mint súlyos hiányt követő kompenzáció, az élethez címezve, aminek a saját szoba megvonása után kötelessége gondoskodni a hátrányt szenvedő kárpótlásáról. Lehet, hogy éppen abban a társaságban megtalálva ennek a mikéntjét, ahol elhangzott a saját szoba hiányára vonatkozó beszámoló.

A részletekben bízva az jutott eszébe, hogy hányféle szoba is van, amely embereket fogad magába, és különböző módokat talál arra, hogy az emberek jólétéről gondoskodjon, mondjuk a nagyságával, a berendezésével, a funkciójával, vagy a kényelmi szolgáltatásaival. Feltéve, hogy egy helyiség, egy szoba tud gondoskodni az emberről, és nem fordítva.

Eszébe jutott egy trónterem, amit turistaként keresett fel pár éve egy királyság fővárosában, a Királyi Palotában, amit elleptek a hozzá hasonló kíváncsiskodók, és szájtátva képzelődtek a lehetőségen, hogy milyen is lenne az, ha az uralkodói jelvényekkel együtt ülhetnének a király székében, és elképzelték a saját mozdulataikat, a beszédüket, amikről sugározhatna a fenségesség és a hatalom és az erő.

Neki legalábbis akkor ezek jutottak eszébe, mint a szoba – a trónterem – és a királyi hivatás velejárói és – hogy is mondjuk: attribútumai.

Amiből csak az maradt meg benne, hogy a tér, a környezet, amelyben tartózkodik az ember, az hatással van az éppen benne lévőre, még akkor is, ha az illetőnek is módja van viszonoznia valamit ebből a befolyásból.

Egy ősszel elegáns szálloda vendégei lehettek, ahol két éjszakát olcsóbban tölthettek el, ha vállalták a szervezők reklámja ismertetésének meghallgatását, és nem álltak ellent az invitálásnak. Ott látott először társalgót bútorokkal úgy berendezve, hogy olyan érzés alakult ki benne, hogy az ott tartózkodónak szinte kötelezően kell szivaroznia vagy viszkit innia. A társalgást pedig, ha van hozzá megfelelő társaság, a kandalló tüze közelében a legjobb lefolytatni, például az eredményes vadászatról visszaérkezetteknek, vagy a zongora köré gyűlve, szmokingban hallgatni meg egy kamarazenei produkciót; nos, akkor látta be, hogy milyen értéke tud lenni a lakberendező munkájának. Meg a szobának vagy helyiségnek, amelynek jellege jöhet létre, színekkel, méretekkel, a bútorai stílusával, azok anyagaival, mintázatával, és így tovább.

Ahonnan már csak egyetlen apró lépésnyire volt – gondolatban, persze – attól, hogy egy szobát olyannak tarthasson, mint ami a benne lakó megjelenítésére, vagy a használó ízlése bemutatására lehet alkalmas.

És akkor már jöttek is elő emlékezetében a szobák, amelyekben valaha megfordult, rövidebb és hosszabb időre, hogy megcáfolják előző gondolatait, barátságosan ugyan, de határozottan állítva előtte, hogy „ők” voltak azok, akik ellátták annak idején a hangulat kellékeivel, amelyek emlékezetessé tették a bennük tartózkodását hosszú évek múltán is, és ezt lehet, hogy emberek alkották meg olyannak, amilyennek megtapasztalhatta, de akkor is „ők”, a szobák voltak azok, „akik” a rendelkezésére álltak a tapasztaláshoz, illetve a múlhatatlan élmény megszerzéséhez. Mégpedig hűségesen, kellő visszafogottsággal, mondhatni tapintatosan, a hivatástudat magas fokú ismeretével.

A hajópadlós szoba a szülőházban, az „első ház”, a „tiszta szoba”, ahol a kredencen ott állt nagyanyja amerikai étkészlete, illetve annak megmaradt darabjai, és a hét vezérről készült festmény másolata a duplaágy felett, a maga hatalmas méretével. Ahol a meggyszínű, zománcos vaskályhán megégette magát két évesen, amikor pelenkát sietett adni anyjának, hogy a húgát tisztába tehesse, és botlása után az esést úgy védhette ki, hogy maga elé kapta a karját, hogy legalább ne az arcával zuhanjon a forróságra.

Nagynénje ide hozta később a reggel fejt friss tejet az éjjeliszekrényre, hogy a városi gyerek ihasson valami egészségeset.

És itt volt a plafonról lelógó gerendán a sózott sonka is, a sódar, amiből tilos volt ennie a gyerekeknek, mert abból lett ebédre a savanyított levesekhez a hús, amikor sok volt a dolog a mezőn.

A ház egyetlen helyisége, ahol felnőtt az egész család, az apjáé, az ország másik végében, amíg egyben volt az ország, ahol a mestergerendán, a szögön fel volt akasztva a gyerek a nadrágja korcánál fogva, aki valamit nem úgy mondott vagy tett, ahogy az apai elvárás azt megkövetelte.

Az előző szobának több illatát is fel tudta idézni. Erről a másikról semmilyen emléke nem lehetett, csak amit az apja elmondásából elképzelhetett.

Például a kemence sutját, ahol apja húzta meg magát szívesen, hátha nem kell átadnia a helyét egy darabig a kisebbeknek, és ahol télen sem fázott, akármilyen hideg volt odakinn.

Egyszer járt ott, határt átlépve, és a helyét látta csak a szobának, és az egész épületnek.

Az Empire Hotelben, nem messzire a Central Parktól, valahanyadik emeleten a szobából az először belépő társai mondatai maradtak meg benne: „miért nincs már bekapcsolva a tv?”

A baseball meccsekre rá kellett csodálkoznia, miután dobálni annyira szeretett gyerekként. Nem is nézett mást, mint ezeket a meccseket, ha a társai engedték, és volt rá idő a sietős programok között.

Sondershausenben a házigazdái óvták az ottani éjjelek hidegétől a szobában, ahol a cseregyerekkel aludt, de a vastag, nehéz és meleg takaró megvédte, és elalvás előtt szívesen bújta Max és Moritz rajzos történetét, amit a könnyű nyelvezete miatt is adtak a kezébe, hogy gyakorolhassa a németet.

Az ebédlőben elfogyasztott ételek ízét is őrzi, ahogy hallja a falépcső nyikorgását is, és őriz valamit a családi címerből, amit érthető büszkeséggel mutattak meg neki a folyosó falán, még érkezéskor.

Ahol a kukorica csutkájából épített tornyot a sparhelt elé, ott nagyapja borotválkozott az ablaknál, a vasárnapi napban, és a tükör alatt az anyja készítette színes szöveg volt a dísz, sztaniolból kivágva, üveg alá ragasztva, hogy „Én és az én házam az Úrnak szolgálunk. Józsué”.

Volt szoba, ahol melegített cserepet kapott a dunyhája alá télen, hogy ne fázzon elalváskor, ott a falon a bátyja rajza függött, egy Krisztus fej, töviskoszorúsan, ovális keretben.

És milyen volt az a szoba, ahol a frissen fürdött nő illata először ejtette fogva a képzeletét, hogy minden egyebet azonnal eltüntessen körüle, és belé ivódjon kitörölhetetlenül és bódítóan, majdani érzékeket megelőlegezve, és az úgynevezett kiegészítők jelentőségét fokozva fel, ahogy a festőiség, a színek és hangok összhatása képes lehet a következő idő jelenéseit ígérni annak, aki fogékonnyá lett a jelekre, amelyek oly kívánatossá teszik a várt folytatást.

A szoba – az összes szoba, a termek, a csarnokok, a kisebb és a nagyobb helyiségek - ezek szerint arra hivatott, hogy a belépőt előre jelezze annak, aki már benne tartózkodik, jutott eszébe váratlanul.

A bútorok, a kárpitok, a szőnyeg és a függöny, a képek a falon, ahogy az apróbb tárgyak is arra állnak készen és csendben és hallgatagon, hogy a megjelenőnek készítsék elő a helyet, szertartásosan, hatást előlegezve, ha a már benn tartózkodóban felébredt a várakozás izgalma, együtt a kíváncsisággal a jelenés fogadására, aki hamarosan valóságossá teszi magát?

A figyelem, amit ilyenkor rászán a benn tartózkodó arra, hogy olvasson a szoba közléseiből, el fogja árulni azt is, amire számíthat a megjelenőtől a várakozó? Vagy jobban teszi, ha a saját feladatára összpontosít, és arra készül, hogy közösen fognak maguknak eseményeket alakítani a szobában, ahol egy időre a helyüket meghatározottá, pontosan megadhatóvá alakítják a körülmények, amelyek között érdemes abból kiindulniuk, hogy legalább ketten lesznek egy helyen, és valameddig ezen nem is fognak változtatni?

Szóval a szoba – a terem, a csarnok, a templom, a pályaudvar – olyan része a létezés terének, amelyben a bennlévők feladatot oldhatnak meg maguknak, amelyet vagy szabadon alakítanak, vagy számukra előre meghatározott feltételek mellett lehet a részüket megtalálniuk, a szerepüket betölteniük, és az eltöltött idejük alapján véleményre jutniuk arról, hogy egy meghatározott tartamú idő mit is adott nekik ott, abban a bizonyos tér részben, ahol akkor lenniük – létezniük – lehetett.

A szoba az ember egyik lehetséges létezési tere, ahol a gondolatait mozgathatja, megfelelően a szoba sajátosságainak, és azoknak, akik vele együtt benne – a szobában, vele egy időben – tartózkodnak.

Akik nélkül a szoba tárgyak néma, szolgálatkész, vallomásos kelléktára, és röphelye a képzeletnek, amely tetszése és kedve szerint alakítja a szobát egyetlen és összes helyévé a valahol, a sehol és a mindenütt létnek.

Amikor idáig ért a gondolataiban, akkor visszaemlékezett a saját szobára, mint kezdetre, és nem volt könnyű vállalnia a berendezést, amellyel egy ilyen térrésznek jellege lehet, amelyről felismerhető az, aki azt magának elképzelte és megalkotta.

Azzal nyugtatta magát, hogy kollégáitól is úgy búcsúzott annak idején, hogy neki nem lesz szüksége másra, amikor már nem fog naponta munkára gondolni, mint könyvekre és egy személyre egy szobában, túl a napi betevőn, persze, meg a szükségletek kellékein.

Ezen nem kellene változtatnia ma sem. Legfeljebb a személyt nevezné meg, a feleségét, és

az írás, a rajzolás és a zenélés kellékeit vinné be magukhoz a szobába, meg a lehetőséget, hogy a világba olykor belenézzen és belehallgasson, éspedig közel hajolva az eseményekhez, ha a kíváncsisága éppen úgy kívánja.

Talán még ahhoz kérne módot és lehetőséget, hogy hozzászóljon a mához, ha csak magában is. Illetve a szobában, ahol éppen tartózkodik.

Bach, Menuhin, Oistrakh

Ennek örültem, de úgy láttam más is. Sokan megosztották.

Fűri Mária Nyolcsorosok

Ne akarj mindig tetszeni

Ne akarj mindig gyors sikert

Magad kertésze légy, aki

Fákat metszeni megtanult

Ha kérnek, mondj csak véleményt

De légy óvatos akkor is

Kérdés, jobb-e, ha átszabod

A vers mindig személyes ügy

*

A vitát nem mindenki bírja

Kinek élete, kinek sírja

Koppannak koporsón az érvek

Vagy épp mellette földet érnek

Mégis: ő a világ motorja

A világ egyik mozgatója

Az életünkben ő a só

Az ízeinket megszabó

*

Voltak a régi görögök

Ők vitatkoztak eleget

Pál apostol is odatévedt

És szónokolt a piacon

De nem értették mit akar

Szókratészt régebben igen

Mégis meg kellett halnia

Kiinni a bürökpoharat

*

Voltak a régi franciák

Megbírálták Lajos királyt

Hogy nem kecses a menüett

Hogy nevetséges a duett

És nem balettozott tovább

És nem kérték bocsánatát

Ezután csak uralkodott

Nem koptatta a színpadot

Péter Béla Vérarány

Vérarány-negyed

Bukovina elesett. Engem már akkor megfenyegetett az ég s a muszkák. Annak a húsz éves testnek keringésében gyanútlan zakatolt részarány-hányadom rabláncra fűzve, a marhavagonokkal is mind messzebbre el, egészen a gyapotföldekig, a mandulaszemű apró emberek szikkadt vidékéig, Taskentig, meg még tovább, vagy kétszáz kilométerre a világvége irányába. Aztán jurtanyánk ajtó nélküli börtönében gyűltek, gyűltek rováserdőnyivé a megkaristolt napok. A közeli falu megszokott bennünket, mi a falut. A végeláthatatlan gyapotföldeken cserzetté vált életünket, a reményt, a hon- és miegyébvágyakozások tartották ébren. A női szemek csador mögötti illegalitásban villogtak. Tudván tudtuk, szoknyát, csadort felhajtani azonnali fejbelövés terhe. De idők múltával ki ne vállalná ezt a nevetséges következményt? Bár tanúja nem akadt a halálos aktusnak, apró lovakon mégis veszedelmes ítéletvégrehajtók indultak. Vészterhes csujjogások hangjai repdestek, mint a vérszomj, a bosszú sikoltozó madarai. Hozták a hírt.

Egy téboly-rántással letépett kantár. Egy szökkenés a ló hátára. Szökés egy korán kínálkozó pusztulásból. Mindegy is merre, csak onnan el. Lehetőleg Nagylóc megszépült lankái felé. Oda, ahol Kocalik Erzsébet már felcseperedőben. Oda, ahol a jó cimborák a kocsmában röhögnek valami palócos viccen. Ahol a gulyás a Kutyahegy oldalából minden este tárogatószóval tölti be a völgybéli falu csendjét. A sok ezer kilométer távolság gyilkos közönnyel állt a menekülés útjában.

Vérarány-fél 

A suhancokból álló aknavetőszakasz osztrák területen, negyvenöt telén, szinte azonnal kapitulált a szovjet túlerő előtt, s már megint a muszkák, már megint a fogság refrénje kísértett vérarány felemnek, Péter Bertalannak az édesanyja, Kocalik Erzsébet kezébe szánt irkájába tett feljegyzései szerint is. 

Mi, akik még nemrég komoly gyakorlatozói voltunk a leventék fapuskás délutáni háborús készülődésének, s akik a második háború ruszki fogolytáborában hosszú menetelésbe keveredvén a távoli ismeretlen felé caplattunk, s közben bajtársakat kapartunk el a fagyos német földbe, majd krumplit kapartunk elő ugyanonnan sajgó körömmel, miközben szökésre biztató szirének valószínűtlenül búgó, csalóka hívogatója járta be a hallójárataink zegzugát. Aztán ez a Dimitrij dandárparancsnok, vagy mi, kiparancsolt magához csicskának. No, itten kezdődött a mi jó szerencsénk a balsorsban, s itten lett megfogva a teremtő lába, hisz a szolgálat ételt és ruhát hozott, mígnem egyszer csak a Neuhamer melletti táborban vége szakadt a menetelésnek, vége szakadt a nagy háborúnak. Kaput! Szibéria elképzelt kietlensége nem borzolta tovább jövőt kutató gondolatainkat, így a nagy örömködés közben Kozma Pityuval egy óvatlan pillanatban történt dobbantás után Nagylóc felé vettük az útirányt, s július végére meg is érkeztünk oda hónunk alatt egy ezüst evőeszköz készlettel és egy német várost ábrázoló gobelinnel, mint hadizsákmánnyal.

Berettyóújfalu Költészet napja 2015

Vásárhelyi Vera Skorpió hava 1./3.

Hatéves lehettem, amikor Ilka elment tőlünk. Hat évig volt dajkánk, pajtásunk, életmesterünk. Egyszerű teremtésnek tartották, pedig bölcs volt és melegszívű. Fürdőnket kamilla virággal szagosította, hogy nyugodt álmunk legyen. Felsebzett térdünkre mályvalevelet pakolt. Kánforos olajjal kente be a hátunkat, amikor köhögtünk, s langyos borogatással - prizniccel – gyógyított. Ezermester ujjai voltak: kukorica csutkából babát készített nekem, a kukorica selymes, sárgászöld szakálla volt a baba varkocsa. Megtanított, színes krepp papírból, virágot csavarni. Kenyérsütéskor, a megkelt tésztából, kismadarat gyúrt, - a madár szeme két fekete bors volt, - s még melegen a tenyerembe tette. Rezeda illatú szappannal mosdott, s ma már tudom, hogy szép volt. Akkor kortalannak tartottam, mint minden felnőttet. Sima volt a bőre, nefelejtskék a szeme, s félrecsúszott, laza kontyából nagy, sárga hajtűk hullottak a földre. Legjobban a kezét szerettem: bütykösödő ujjait, rövidre vágott, tiszta körmeit, szappan és keményítő szagát. Kékcsíkos ruhája fölött fehér, kikeményített kötényt viselt. Mézszínű hajával, barna bőrével egy útszéli, bolyos virághoz hasonlított. Amikor évekkel később, klasszikus olvasmányaim során a Dajkával találkoztam, Ilka állt hirtelen elém, megfogta a kezem és rámmosolygott. Cinkosan mosolyogtunk, mert mindketten tudtuk, mit jelentettünk egymásnak. S mégis, életem első, komoly fájdalmát, ő okozta nekem.

Ilka pakol. Hullik szeméből a könny. Fonott kosár van előtte, melynek fedelét tűbe fűzött, erős spárgával kell levarrni. Bödönbe fagyasztott zsír van a kosárban, liszt, bab, lencsezacskók. Dobozban dió, szárított szőlő, otthongyúrt tarhonya. Ujságpapírban tojás. Ilka egy ropogósra sült csirkét göngyöl zsírpapírba, – arra hullanak könnyei. Hiába faggatom, nem néz az arcomba. Aznap anya is kerüli tekintetemet.

-          Mikor jön vissza, Ilka néni? – kérdezem talán huszadszorra.

        

        Nem tudom, Lelkem! Szegény nővérkém beteg, nem hagyhatom egyedül.

-      Én is megbetegedhetek! – húzom elő ezt az ártatlan gyermekzsarolást. Féltékenység gyötör, láthatatlanul is gyűlölöm azt a beteg nővért, aki miatt Ilkának el kell utaznia.    

De mégis… mikor jön vissza?... – így megy egész délután.

Ilka a végén már nem is válaszol, csak potyognak a könnyei.

Süllyedni kezd körülöttem minden. Még bízom azokban, akiket szeretek, de ösztönöm veszélyt jelez. Elkapom anya és Ilka pillantását, s akkor már tudom, hogy valaminek vége. Még nem sejtem a fájdalom mélységét, még nem tudom milyen iszonyatos, ha valaminek örökre vége, csak félek, s kimondhatatlan szomorúság zuhan rám. Ilka úgy távozott, mint aki visszajön. Nem jött többé vissza. Németkisasszonyt kaptunk.

***

Vásárhelyi Vera Skorpió hava 1./2.

Elgondolkodva nézem a feketekeretes gyászjelentést, amelyről Kállay Józefa sorsa kiált felém. Egész emberöltő huszonöt rövid esztendőbe belesűrítve. Asszony, anya, özvegy, majd újból mátka, aki végül is, « vérhányás következtében gyászosan kimúlt.  »

Hogyan kell felelni a halálra? – teszem föl magamnak, ki tudja már hányadszor, a kérdést. Hatéves fejjel nevetőgörccsel. Később, a halál félelem, lázadás, elviselhetetlen hiányérzet…

A fehértornácos ház még utoljára magához ölelte a kilencvenéves öregasszonyt. Dédmamát olyan idegennek éreztem, mintha egy másik bolygóról jött volna közénk. Szememben élő múmia volt, akit évente kétszer meg kellett látogatni. A feketeruhás, télen-nyáron sálakba bugyolált öregasszony láttán kínos szorongást éreztem, amit csak Miklós nyugtalan fészkelődése és tapintatlan kíváncsisága oldott fel. Szellőzetlen, öregszagú volt a szoba. Dédmama arcából két kiégett szem nézett vissza rám. Öreg kutyák, beteg lovak várják ilyen tekintettel a halált. Megkönnyebbültem, amikor megtudtam, hogy meghalt, ezentúl elmaradnak a kötelező látogatások, nem kell többé belenéznem abba a kialudt tekintetbe. A beszentelést a szomszédos község esperese végezte a fehéroszlopos verandán. Miklós és én az összegyűlt, gyászoló rokonság mögött álltunk; a lépcsőtől kétoldalt a cselédség. Nyár volt. Széna és petunia illat keveredett a tömjénfüst kesernyés szagával. Teréz dédmama olyan öreg volt, hogy gyászról nemigen lehetett beszélni, inkább burkolt megkönnyebbülésről. Évtizedekkel túlélte mindhárom fiát, menyére maradt céltalan, üres életével, szobájából ki nem mozdulva. A circum dedurent me gemitus mortis súlyos szavai komoran hullottak a szénaillatú délutánba, amikor Miklós rázkódó vállakkal tenyerébe rejtette arcát. Elcsodálkoztam. Miklós szabálytalan egyéniségéhez nem illett a sírás, - amikor hirtelen rádöbbentem, hogy öcsém nem sír, hanem nevet. Rövid, csukladozó hangokkal fulladozott mellettem, - rángatta a nevetés kérlelhetetlen görcse. De mivel mindig megosztottunk egymással mindent, tudtam, lesz folytatás. Öcsém hirtelen rámnézett, majd oldalra villant a szeme. Követtem szeme villanását. Az Idegen a gyászolók között állt, szerényen félrehúzódva. Fényes, erőskék ruhája, a feketébe öltözött rokonság között, kihívóan oda nem illő volt. Haja rövid, rikító vörös. Szeplős arcán két lila folt. Vizenyőskék szeme megilletődött. Bennem is keresztülrándult a nevetés első nyilallása, majd visszafojthatatlanul kitört.

Anya szigorú pillantással visszafordult. Fájt a nézése, - de már nem tudtam uralkodni magamon. Min nevettünk? Máig sem tudom! Az idegen lángvörös haja, szeplős arca oldott fel bennünk egy tudatalatti feszültséget? A mindenre kíváncsi és fogékony gyerek válasza volt ez a nevetés a halálra? Sistergett bennünk az élet, és ezért játéknak vettük az elmúlást? Ilka, anyánk intésére, nesztelenül fölsietett a lépcsőn, kézen fogott bennünket és elvezetett.

« A boldogult hideg tetemei… a Ferencvárosi közönséges temetőben fognak eltakaríttatni. »

Már, mint gyermek, szerettem a temetőket. Idegen városokban előbb a temetőt, csak azután a múzeumot vagy más látnivalót kerestem föl. Legsötétebb tónusú temetőm a lőkösházai volt, szorosan körülültetve magasra nőtt, öreg tölgyekkel. A sírokon, virágok helyett, gondosan nyírt, sötétzöld bukszusok nőttek. Szembe a bejárattal, eső-szélverte fakereszten, rozsdás pléh Krisztus. Magányos volt ez a temető és büszkén elkülönült, nem volt köze a falu temploma köré húzódó, rezedával és árvácskával beültetett, virágos sírokhoz. Halottak napján ünnepélyesen kivonultunk és gyertyát gyújtottunk a sírokon. A rebbenő, kis lángoktól megszelídült a sok haragoszöld bokor. Egy óvatlan pillanatban tenyerembe csorgattam a megolvadt gyertya viaszát, - égető forróságán keresztül döbbentem rá arra, hogy a sok halott közt, - én élek! Fácánkakas rikoltott a sűrűben, a sírköveken piroshátú, lapos temetőbogarak futkostak. Gyermekésszel úgy képzeltem: a halottak, hogy ne féljenek, a föld alatt megfogják egymás kezét… A feldúlt lőkösházai temetőből semmi sem maradt, még a szétdobált csontok sem.

Vásárhelyi Vera Skorpió hava 1./1.

Skorpió havában járunk, korán sötétedik, de mintha ezek a rövid novemberi napok tündöklőbb alkonyattal búcsúznának, mint a többiek. Nyugaton vörösen lángol az ég, lilává mélyül, végül fáradt hamuszínnel lassan elhamvad. Két törökgerle költözött a közelünkbe, - egész nap búgtak a televízió antennáján. Gyermekfejjel úgy tanultam, Krisztust gyászolják a gerlék: - meg-öl-ték, meg-öl-ték… - ismétlik egyre. A szürkület elnémítja a madarakat, mire a házunkkal szomszédos kertben, mély, öblös hangon ugatni kezd egy kutya.

Lehunyt szemmel hallgatom a kutyát… ez a mély, öblös ugatás hirtelen visszavarázsolja Lőkösházát, visszahozza annak a biztonságnak az emlékét, amelyet, mint gyermek, este, elalvás előtt, meleg ágyamban éreztem. Annyi mindenből tevődött össze az az érzés: anya jelenlétéből a szomszéd szobában, párnahuzatom üde levendula illatából, a félignyílt ajtórésen beszivárgó lámpafényből, - s abból a távoli és mégis közeli kutyaugatásból, amely a kerten túl, a tanyáról ömlött felém, lassú, mély hullámokkal. Azóta megtanultam, hogy a gyermekkor biztonsága múló és megismételhetetlen, - mégis ennek az ismerős kutyaugatásnak a hallatán, valami felködlik bennem abból a távoli békéből és boldogságból, mintha visszaléptem volna egy bűvös körbe. Kristóf hiánya kizökkent a valóságból és visszadob abba a letűnt világba, amely a gyermekkor. Jelenben élni, jövőt tervezni csak vele tudok, - nélküle, - mint kútba dobott kő, - visszazuhanok a múltba.

Közelebb húzom magamhoz a lámpát s az íróasztal fiókjából kiemelek egy tömött, lepecsételt borítékot. Kristóf családi okmányokat, régi iratokat, leveleket gyűjt, - ő így, ezekkel az öreg papírokkal idézi fel a múltat. Papírvágó késemmel óvatosan fölfeszítem a borítékot lezáró, vastag  viaszpecsétet, és a legfelső, összehajtott iratot kiemelem. Fanyar, száraz szag csap orromba.

Megjelent: Mozgó

http://www.mozgovilag.hu/?p=8307

Ihlette: Micimackó kuckója Tizedik fejezet

furim

Dr Kocsis András (1919 - 2013) Nem értem

Ott jött az úton szembe

Ifjan, karcsún és szépen.

Haja, minden vonása

Feloldódott puhára,

Simogatóan lágyra

A fény arany vizében.

De hisz láttam őt százszor

Kis komolykát, kis soványkát,

Arcán pár finom ráncban

Időpatak sodrában

Láttam továbblebegni

Ifjúsága virágát.

Miért látom azóta

Mindig így, ifjan, szépen,

Forró nyárdélutánon

Az emlék mozivásznon,

Amikor nem is várom?

Nem érthetem, nem értem.

Becsey Zsuzsa Új képeket öltöztetni jöttem. (2)

A szó lassan szabadít fel. A bőr alá gyűlt göcsörtöket apránként oszlatja szét, a lukakból az idegen anyag sohasem képes azokat teljességgel feloldani. Aminthogy a hegek is halványulnak, de teljesen el nem tűnnek.

Embernyi időben a tél táj

testen tavasz virág felszínén.

A homok pedig a homokozóban marad. Nem beszél. Ha szája volna, beszippantaná magát testestől.

És beszél, beszél, rávilágít mindenre, ami emberi.

Ez a mi bajunk, embereknek, hogy emberből. És választani kell.

A gondolkodó ember pedig magára marad.

A tudós mögé bújik a maszk, bőr vedlik szőrt. Ruha alatt.

Apák vannak, nevelőapák, mind emberből

hullik maszk, meg nem született gyermek

ágyéka

szül új apát új

anyák a mennyben

árnyékból láb, cipő

képet öltöztet

Ujjakból is szájakból is kettő

ne fázzon kesztyű, ujjakon körmök

Hamvasszanak.

Testek menedéket reméljenek

Irányok összeérjenek

Elmulasztott tekintetből

Hajszálak nőjenek

Göndörödjön tó

Örüljön naplopó

Fakasszon csinálásból

Virágokat

Utak fonjanak körbe

Sziklákat

Ahová beszorul egy kéz.

Legyen ez a kéz

Tiéd.

Kimászik a tó tengerből.

Arca mögé képzelem azt, ami valóságban

sosem volt.

Fehér haj. Fekete haj. Szakáll.

Vörösből bálnacomb.

Égben japánkert

Örül apróság

Diadalút kút köré fon csodát

semmiségben.

Le kéne engedni vödröt

Felhúzni valakit.

Hogy az élet boldogság nem a tudás.

Fogak között nő szerencsepatkó.

Varrjuk bele a könnyeket. Könyvekből

Nő ábécé.

Melyik a te neved. 

(A szöveg válogatás a tenyérnyi magocskák: Kilengés, avagy-e az utolsó tánc 7. könyvből)

http://mek.oszk.hu/10700/10794/10794.pdf

Szebeni Sándor Számlálom idejét az éjnek

A kotlós hold csillag-csibéi

az éjszaka résein kibújnak

elalszom

álmom feloldoz

egemet becsillagozza

és látom

az álom-vetítette képen

hogy sorstól csikorogva

szekerem honnan indult

s hol ér holnapomba

Az égen gyerekkorom

zengő csillagkórusa

ha fölöttem ragyog

nem bánom

hogy elérhetetlen

alattam megtiport határ

vándorok csontjaival

ó én világom

lenti és fönti világ

maradj tanítóm örökkön

kiérdemeltem

Versbe írtam lényeid

szüntelen harcát

és fényes madárral

röptettem pörölő virágot

mielőtt megdördült az ég

erdődből hazataláltam

már mögöttem az éjszaka

szememből kitörlöm az álmot

Az én csizmám karmazsin – Susannicon és Bartók

Mesebeli képzettársítások kapcsolódnak bennem ehhez a sorhoz. Ezért nagy örömmel üdvözöltem a Susannicon …kármin, karmazsin, krapplakk … című legújabb cikkét, amit, mint vegyész, és mint nő is kíváncsian olvastam.

Aki esetleg rákattint a linkre, ajánlom, olvassa el az írás utalásait is, mert  érdekes és tanulságos tudnivalókat rejtegetnek.

http://susannicon.blogspot.hu/2015/04/a-szinek-vilaga-4-karmin-karmazsin.html

És nem tudtam ellenállni a Bartók feldolgozásnak sem:

Fűri Rajmond Levél Kertész Éva Antik urna 2 című írásához

Éva! Már a történet nagyon érdekes, hiszen valamennyiünkről szól, akik nőként és férfiként éljük az életünket. Ráadásul azt is tudjuk, mint már mi szóltunk róla, hogy a "biológiánk" és az erkölcsünk között van némi eltérés.

Amiről ez a történet szól, az pedig - szerintem - az az érvényesülés és verseny közöttünk, együtt élők között, amiről a hangverseny után is szóltunk: egyedül is szeretünk bizonyítani, miközben szeretjük a másik teljesítményét elismerni, és a hozzá tartozó részünket elfogadtatni és értékét elismertetni.. Ez aztán elegendő ok az érdekességhez, amit feszültségként az írás a mondatai hosszával és egymásutániságával - tempójával - kiválóan ki is használ, illetve meg is jelenít. Szinte krimiszerű bizonyításra ad alkalmat a valamikori - elmaradt - elismerés kiérdemeltségéről, egyben az "igazságszolgáltatás" lehetőségét is demonstrálhatja, azok után, hogy itt egy kvázi sérelem kompenzálódhat. Amiért, olvasóként, azonnal tudunk drukkolni, miután "saját" ügyünkké is lehet ennek sikere.

Az, hogy a kapcsolat hogyan jutott a közös döntésig, majd az ezt felülíró önigazolásig, az valahol a háttérben megfogalmazható kérdés marad számunkra, ami az izgalmasságot és érdekességet csak fokozza.

Szóval, van itt egy fokozás, ami hasonlít a hegymenethez, ahogy az ember a kilátó felé igyekszik, ahol várja a panoráma, az élmény. És a leírás tényleg ezt hozza létre bennünk, az említett tartalmi és formai elemeivel.

Amikor pedig elkezdünk érdeklődni a folytatásról, a lehetséges folytatásról, miután van fogalmunk a kapcsolat alakulásáról, és válaszaink is vannak a kérdéseinkre, hogy az említett egyensúlytalan egyensúly hogyan is alakulhatott ki, és abban milyen szerepeket vállaltak a társak, akár öntudatlanul is, nos, akkor felsejlik előttünk a szinte kötelező vég, a - mondhatni törvényszerű - befejezés, amelynek indokolnia kell a közös döntést is a közös urnáról.

Ehhez képest pedig az életben maradott - mert a szerepek felcserélhetők is egyébként, ha jól értem - elsírja nekünk jogosnak vélt bánatát, és felsorolja az élet igazságának apró eseményeit, láttatva velünk a saját lehetséges működésünket: sohasem hagyjuk magunkat legyőzni, senkitől, még a párunktól sem! Meg még az élet is segítségünkre lehet ebben, a nagy igazságosztó, ha minden igaz.

És az írás ezt a feszültséget és igyekezetet láttatja, mégpedig kellő visszafogottsággal, és azzal még inkább, hogy nem mond ítéletet a vitában vagy perben, hiszen nincs itt a másik fél, akit mi, most éppen bírói szerepben lévők, meg kellene, hogy hallgassunk, ha már egyszer közös történetről kapunk beszámolót.

Nos, a fokozás haladása töretlen, ahogy a bennünk növekvő érdeklődés is folyamatosan nő, és már sejtjük - sőt, tudjuk - a befejezést, miután egy ilyen módszere az igazságosztásnak elfogadhatatlan, mert a másikat kihagyja a "perből", amikor a "szakadékba esés" bekövetkezik, ahogy azt a dramaturgia - a közös urnáról szóló közös döntés – el kellett, hogy döntse, előre.

Itt tennék annyi megjegyzést, hogy nekem az önigazoló nassolás részletei előkészítést jelentenének annak a hatásnak a fokozására, ami a "szakadéknál" bekövetkezik. Arra gondolok, hogy - mondjuk – a mogyoró lila belső héja evésével kapcsolatos házastársi tiltással utalni lehetne a társ előrelátására, okosságára, ami a közöttük lévő kapcsolatra is engedne bizonyos betekintést, és egyben indokot is ajánlana a mostani kompenzációra, és annak hevességére. Meg - és ez lenne igazán alkalmas a fokozásra - a féltésre, amivel a társ a félrenyelést akarta elkerülhetővé tenni annak, aki csak a mohó vágyával törődött akkor is, amikor még küzdött a másik tanácsaival, és az esetleges sikert úgy használta ki, hogy nem gondolt a tanács szeretetből fakadó indokára, csak - "dacos gyerekként" - a tilalom ellen lázadozott a gyors falással. És utána - tartva a mondatok tárgyszerűségét és távolságtartó elfogulatlanságát - jöhet a boncolási jegyzőkönyv mindent megmagyarázó megállapítása a halál okáról, nagyszerűen.

Az urna "sorsáról" tényleg "gondoskodni" illik.

Nálam is aukción kerülhet új tulajdonoshoz, aki kiönti a benne talált port, és fedél nélkül használja kaspónak egy cserép virághoz.

Mert a "szakadék alján" a"természet" újrahasznosító munkája elkerülhetetlen.

Szóval, kedves Éva, gratulálok a kiváló történethez, és a leírás vitathatatlan értékeihez.

A fokozás érezhető volt számomra, és a befejezés előkészítése, és ezáltal érdekessége és indokoltsága is nagyon izgalmasnak, hitelesnek számított. Lehet, hogy az általam a "lila mogyoróhéj evésére vonatkozó", féltő asszonyi okosság említése mögött a saját ízlésem és tapasztalatom "megszólalását" kellene látnod, és megfelelően értékelned.

Ami pedig a kaspót és a hamvak kiöntését illeti, az pedig lehet, hogy már durvaság, és fokozhatja a "zuhanást", vagy magyarázhatja a pár történetét és kapcsolatának ismeretéhez járulhat hozzá, de lehet, hogy az is a magam izgalom iránti igényének a "megszólalása" csak, és semmiképpen nem olyan megjegyzés, amelyet az írással összefüggésben lehetne értékelni. Pláne figyelembe venni!

Talán ez a terjedelem is az írás részemről történő fogadtatását, annak milyenségét bizonyíthatja, azok után, természetesen, hogy az írás az, amely a hatást elérte.

Kertész Éva Antik urna (1)

Még élt a felesége, amikor együtt megvették az urnát. Bár a férfinak nem tetszett az ötlet, az asszony ragaszkodott hozzá, mindkettőjük hamvait majd ebbe az urnába temessék. A nő mindig erőszakosabb volt, a férfi kezdetben még megpróbálta a saját akaratát is érvényesíteni, de hiába. Ahogy teltek az évek, hogy elkerülje a vitát, inkább mindent ráhagyott a feleségére. Csendben, befelé morgott, pedig néha szeretett volna visszaszólni. Az urnavásárlásba is beletörődött. Öregkorukra nem sok közük volt már egymáshoz. Úgy laktak a közös lakásban, mint két idegen. Élték a mindennapokat, csinálták a megszokottat, alig szóltak egymáshoz. Mégis, bármi történt a hosszú évek alatt, amikor az asszony gyógyíthatatlan beteg lett, a férfi becsülettel ápolta. Talán az elesettsége miatt, talán mert először fogadta meg a tanácsait és hallgatott rá. A betegségbe aztán rövid időn belül belehalt. A férfi elhamvasztatta, de hazahozta a lakásukba az urnát.

Akkor kezdett a feleségéhez beszélni. Bárhová ment a lakásban, vitte magával az urnát. Arra gondolt, megkönnyebbül, ha végre kiöntheti a lelkét. A konyhában letette az asztalra, majd hozzálátott a főzéshez. Sertéspörköltet csinálok, mondta az urna felé fordulva. És jó, zsíros sertéshúsból, ahogy mindig is szerettem volna. Hiába kértelek, te ragaszkodtál a csirkemellhez, ahhoz a száraz csirkemellhez! Végre ennek igazi szaftja lesz és nokedlival fogom enni. Te tésztát főztél évekig mellé, pedig tudtad, anyám is nokedlivel tálalta. Annyira utáltad az anyámat, hogy még ezt is másképp akartad csinálni. Legalább miattam, kedves is lehettél volna hozzá.

Hitt abban, amit mond, azt hallja a felesége és örült, végre nem tud visszaszólni. A fürdőszobában teleengedte a kádat és fürdéshez készülődött. Az urnát a polcra helyezte és ahhoz beszélt. Most kedvemre fogom áztatni magam, ameddig nekem jólesik. Lehet, órákig ülök majd a vízben. Hiába szerettem volna, te a zuhanyozást erőltetted. Spórolásból talán? Ezt már soha nem tudom meg. Nem került volna az sokkal többe, hidd el. Ezt a kis örömöt nem adtad meg nekem. Tudom, én vagyok a hibás, miért nem álltam a sarkamra, miért nem harcoltam legalább a fürdésért. Ha már a csirkemell pörköltbe beletörődtem.

A fürdés után leült a nappaliban, az urna a dohányzóasztalra került. Bekapcsolta a televíziót. A délután bevásárolt nassolnivalókat odatette az urna mellé. Végre úgy tévézek, ahogy mindig is szerettem volna, amit te soha nem néztél jó szemmel, mondta. Nem szólsz rám, ha a szőnyegre leesik véletlenül valami, ha a lila héjával együtt eszem a mogyorót. Először most is azt kezdte mohón magába tömni, nem volt türelme rendesen megpucolni, miközben le sem vette a szemét a televízióról. Akart még valamit mondani, de abban a pillanatban nem jött ki több szó a torkán. Erősen köhögni kezdett, majd fulladozott, végül elkékülve oldalra dőlt a fotelben. Két nap múlva törték rá az ajtót a szomszédok. A boncolási jegyzőkönyvbe annyi került, hogy a halál oka, mogyoróhéj okozta fulladás.

A férfit a rokonai temették el. Nem tartották a feleséggel a kapcsolatot, nem tudtak a tervezett közös urnáról sem. Az urnáról, amit valaki a szomszédok közül, a dohányzóasztalról ellophatott. Azt sem tudták, hogy a szép urnát, a feleség hamvaival, már rég egy aukciót megelőző kiállításon csodálják. És másnap, az aukción, egy nő megvásárolja, majd otthon döbbenten fedezi fel benne a hamvakat.  

Fűri Eszter Bábháttér

Csacsi és bari (1.)

Március

Futtában friss víz s földszagot

Locsol füzek, barkák hajára.

Csendben ablakomhoz oson,

Hol sárga fénnyel átég a lámpa.

Megzörgeti az üveget –

Vásott, locsolkodó kölyök – ,

Jön, jön, ujjongja s mezítláb fut tovább

Fák közt s alvó rétek fölött.

kocsisa

Kocsis Csaba Bihari Krisztus

Babits Mihály: Jonah’s prayer

Jónás imája angolul a Bábelben

http://www.babelmatrix.org/works/hu/Babits_Mih%C3%A1ly-1883/J%C3%B3n%C3%A1s_im%C3%A1ja/en/3486-Jonah%E2%80%99s_prayer