Vásárhelyi Vera Skorpió hava 1./1.

Skorpió havában járunk, korán sötétedik, de mintha ezek a rövid novemberi napok tündöklőbb alkonyattal búcsúznának, mint a többiek. Nyugaton vörösen lángol az ég, lilává mélyül, végül fáradt hamuszínnel lassan elhamvad. Két törökgerle költözött a közelünkbe, - egész nap búgtak a televízió antennáján. Gyermekfejjel úgy tanultam, Krisztust gyászolják a gerlék: - meg-öl-ték, meg-öl-ték… - ismétlik egyre. A szürkület elnémítja a madarakat, mire a házunkkal szomszédos kertben, mély, öblös hangon ugatni kezd egy kutya.

Lehunyt szemmel hallgatom a kutyát… ez a mély, öblös ugatás hirtelen visszavarázsolja Lőkösházát, visszahozza annak a biztonságnak az emlékét, amelyet, mint gyermek, este, elalvás előtt, meleg ágyamban éreztem. Annyi mindenből tevődött össze az az érzés: anya jelenlétéből a szomszéd szobában, párnahuzatom üde levendula illatából, a félignyílt ajtórésen beszivárgó lámpafényből, - s abból a távoli és mégis közeli kutyaugatásból, amely a kerten túl, a tanyáról ömlött felém, lassú, mély hullámokkal. Azóta megtanultam, hogy a gyermekkor biztonsága múló és megismételhetetlen, - mégis ennek az ismerős kutyaugatásnak a hallatán, valami felködlik bennem abból a távoli békéből és boldogságból, mintha visszaléptem volna egy bűvös körbe. Kristóf hiánya kizökkent a valóságból és visszadob abba a letűnt világba, amely a gyermekkor. Jelenben élni, jövőt tervezni csak vele tudok, - nélküle, - mint kútba dobott kő, - visszazuhanok a múltba.

Közelebb húzom magamhoz a lámpát s az íróasztal fiókjából kiemelek egy tömött, lepecsételt borítékot. Kristóf családi okmányokat, régi iratokat, leveleket gyűjt, - ő így, ezekkel az öreg papírokkal idézi fel a múltat. Papírvágó késemmel óvatosan fölfeszítem a borítékot lezáró, vastag  viaszpecsétet, és a legfelső, összehajtott iratot kiemelem. Fanyar, száraz szag csap orromba.