Hatéves lehettem, amikor Ilka
elment tőlünk. Hat évig volt dajkánk, pajtásunk, életmesterünk. Egyszerű
teremtésnek tartották, pedig bölcs volt és melegszívű. Fürdőnket kamilla
virággal szagosította, hogy nyugodt álmunk legyen. Felsebzett térdünkre mályvalevelet
pakolt. Kánforos olajjal kente be a hátunkat, amikor köhögtünk, s langyos
borogatással - prizniccel – gyógyított. Ezermester ujjai voltak: kukorica
csutkából babát készített nekem, a kukorica selymes, sárgászöld szakálla volt a
baba varkocsa. Megtanított, színes krepp papírból, virágot csavarni.
Kenyérsütéskor, a megkelt tésztából, kismadarat gyúrt, - a madár szeme két
fekete bors volt, - s még melegen a tenyerembe tette. Rezeda illatú szappannal
mosdott, s ma már tudom, hogy szép volt. Akkor kortalannak tartottam, mint
minden felnőttet. Sima volt a bőre, nefelejtskék a szeme, s félrecsúszott, laza
kontyából nagy, sárga hajtűk hullottak a földre. Legjobban a kezét szerettem:
bütykösödő ujjait, rövidre vágott, tiszta körmeit, szappan és keményítő szagát.
Kékcsíkos ruhája fölött fehér, kikeményített kötényt viselt. Mézszínű hajával,
barna bőrével egy útszéli, bolyos virághoz hasonlított. Amikor évekkel később,
klasszikus olvasmányaim során a Dajkával találkoztam, Ilka állt hirtelen elém,
megfogta a kezem és rámmosolygott. Cinkosan mosolyogtunk, mert mindketten
tudtuk, mit jelentettünk egymásnak. S mégis, életem első, komoly fájdalmát, ő
okozta nekem.
Ilka pakol. Hullik szeméből a
könny. Fonott kosár van előtte, melynek fedelét tűbe fűzött, erős spárgával kell
levarrni. Bödönbe fagyasztott zsír van a kosárban, liszt, bab, lencsezacskók.
Dobozban dió, szárított szőlő, otthongyúrt tarhonya. Ujságpapírban tojás. Ilka
egy ropogósra sült csirkét göngyöl zsírpapírba, – arra hullanak könnyei. Hiába
faggatom, nem néz az arcomba. Aznap anya is kerüli tekintetemet.
-
Mikor jön vissza, Ilka néni? – kérdezem talán
huszadszorra.
Nem tudom, Lelkem! Szegény nővérkém beteg, nem
hagyhatom egyedül.
- Én is megbetegedhetek! – húzom elő ezt az
ártatlan gyermekzsarolást. Féltékenység gyötör, láthatatlanul is gyűlölöm azt a
beteg nővért, aki miatt Ilkának el kell utaznia.
De mégis… mikor jön vissza?... – így megy egész délután.
Ilka a végén már nem is válaszol, csak potyognak a könnyei.
Süllyedni kezd körülöttem minden.
Még bízom azokban, akiket szeretek, de ösztönöm veszélyt jelez. Elkapom anya és
Ilka pillantását, s akkor már tudom, hogy valaminek vége. Még nem sejtem a
fájdalom mélységét, még nem tudom milyen iszonyatos, ha valaminek örökre vége,
csak félek, s kimondhatatlan szomorúság zuhan rám. Ilka úgy távozott, mint aki
visszajön. Nem jött többé vissza. Németkisasszonyt kaptunk.
***
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése