Péter Béla Vérarány

Vérarány-negyed

Bukovina elesett. Engem már akkor megfenyegetett az ég s a muszkák. Annak a húsz éves testnek keringésében gyanútlan zakatolt részarány-hányadom rabláncra fűzve, a marhavagonokkal is mind messzebbre el, egészen a gyapotföldekig, a mandulaszemű apró emberek szikkadt vidékéig, Taskentig, meg még tovább, vagy kétszáz kilométerre a világvége irányába. Aztán jurtanyánk ajtó nélküli börtönében gyűltek, gyűltek rováserdőnyivé a megkaristolt napok. A közeli falu megszokott bennünket, mi a falut. A végeláthatatlan gyapotföldeken cserzetté vált életünket, a reményt, a hon- és miegyébvágyakozások tartották ébren. A női szemek csador mögötti illegalitásban villogtak. Tudván tudtuk, szoknyát, csadort felhajtani azonnali fejbelövés terhe. De idők múltával ki ne vállalná ezt a nevetséges következményt? Bár tanúja nem akadt a halálos aktusnak, apró lovakon mégis veszedelmes ítéletvégrehajtók indultak. Vészterhes csujjogások hangjai repdestek, mint a vérszomj, a bosszú sikoltozó madarai. Hozták a hírt.

Egy téboly-rántással letépett kantár. Egy szökkenés a ló hátára. Szökés egy korán kínálkozó pusztulásból. Mindegy is merre, csak onnan el. Lehetőleg Nagylóc megszépült lankái felé. Oda, ahol Kocalik Erzsébet már felcseperedőben. Oda, ahol a jó cimborák a kocsmában röhögnek valami palócos viccen. Ahol a gulyás a Kutyahegy oldalából minden este tárogatószóval tölti be a völgybéli falu csendjét. A sok ezer kilométer távolság gyilkos közönnyel állt a menekülés útjában.

Vérarány-fél 

A suhancokból álló aknavetőszakasz osztrák területen, negyvenöt telén, szinte azonnal kapitulált a szovjet túlerő előtt, s már megint a muszkák, már megint a fogság refrénje kísértett vérarány felemnek, Péter Bertalannak az édesanyja, Kocalik Erzsébet kezébe szánt irkájába tett feljegyzései szerint is. 

Mi, akik még nemrég komoly gyakorlatozói voltunk a leventék fapuskás délutáni háborús készülődésének, s akik a második háború ruszki fogolytáborában hosszú menetelésbe keveredvén a távoli ismeretlen felé caplattunk, s közben bajtársakat kapartunk el a fagyos német földbe, majd krumplit kapartunk elő ugyanonnan sajgó körömmel, miközben szökésre biztató szirének valószínűtlenül búgó, csalóka hívogatója járta be a hallójárataink zegzugát. Aztán ez a Dimitrij dandárparancsnok, vagy mi, kiparancsolt magához csicskának. No, itten kezdődött a mi jó szerencsénk a balsorsban, s itten lett megfogva a teremtő lába, hisz a szolgálat ételt és ruhát hozott, mígnem egyszer csak a Neuhamer melletti táborban vége szakadt a menetelésnek, vége szakadt a nagy háborúnak. Kaput! Szibéria elképzelt kietlensége nem borzolta tovább jövőt kutató gondolatainkat, így a nagy örömködés közben Kozma Pityuval egy óvatlan pillanatban történt dobbantás után Nagylóc felé vettük az útirányt, s július végére meg is érkeztünk oda hónunk alatt egy ezüst evőeszköz készlettel és egy német várost ábrázoló gobelinnel, mint hadizsákmánnyal.