Vérarány-negyed
Bukovina elesett. Engem már akkor megfenyegetett az
ég s a muszkák. Annak a húsz éves testnek keringésében gyanútlan zakatolt
részarány-hányadom rabláncra fűzve, a marhavagonokkal is mind messzebbre el,
egészen a gyapotföldekig, a mandulaszemű apró emberek szikkadt vidékéig,
Taskentig, meg még tovább, vagy kétszáz kilométerre a világvége irányába. Aztán
jurtanyánk ajtó nélküli börtönében gyűltek, gyűltek rováserdőnyivé a
megkaristolt napok. A közeli falu megszokott bennünket, mi a falut. A
végeláthatatlan gyapotföldeken cserzetté vált életünket, a reményt, a hon- és
miegyébvágyakozások tartották ébren. A női szemek csador mögötti illegalitásban
villogtak. Tudván tudtuk, szoknyát, csadort felhajtani azonnali fejbelövés
terhe. De idők múltával ki ne vállalná ezt a nevetséges következményt? Bár
tanúja nem akadt a halálos aktusnak, apró lovakon mégis veszedelmes
ítéletvégrehajtók indultak. Vészterhes csujjogások hangjai repdestek, mint a
vérszomj, a bosszú sikoltozó madarai. Hozták a hírt.
Egy téboly-rántással letépett kantár. Egy szökkenés
a ló hátára. Szökés egy korán kínálkozó pusztulásból. Mindegy is merre, csak
onnan el. Lehetőleg Nagylóc megszépült lankái felé. Oda, ahol Kocalik Erzsébet
már felcseperedőben. Oda, ahol a jó cimborák a kocsmában röhögnek valami
palócos viccen. Ahol a gulyás a Kutyahegy oldalából minden este tárogatószóval
tölti be a völgybéli falu csendjét. A sok ezer kilométer távolság gyilkos
közönnyel állt a menekülés útjában.
Vérarány-fél
A suhancokból álló aknavetőszakasz osztrák
területen, negyvenöt telén, szinte azonnal kapitulált a szovjet túlerő előtt, s
már megint a muszkák, már megint a fogság refrénje kísértett vérarány felemnek,
Péter Bertalannak az édesanyja, Kocalik Erzsébet kezébe szánt irkájába tett
feljegyzései szerint is.
Mi, akik még nemrég komoly gyakorlatozói voltunk a
leventék fapuskás délutáni háborús készülődésének, s akik a második háború
ruszki fogolytáborában hosszú menetelésbe keveredvén a távoli ismeretlen felé
caplattunk, s közben bajtársakat kapartunk el a fagyos német földbe, majd
krumplit kapartunk elő ugyanonnan sajgó körömmel, miközben szökésre biztató
szirének valószínűtlenül búgó, csalóka hívogatója járta be a hallójárataink zegzugát.
Aztán ez a Dimitrij dandárparancsnok, vagy mi, kiparancsolt magához csicskának.
No, itten kezdődött a mi jó szerencsénk a balsorsban, s itten lett megfogva a
teremtő lába, hisz a szolgálat ételt és ruhát hozott, mígnem egyszer csak a
Neuhamer melletti táborban vége szakadt a menetelésnek, vége szakadt a nagy
háborúnak. Kaput! Szibéria elképzelt kietlensége nem borzolta tovább jövőt
kutató gondolatainkat, így a nagy örömködés közben Kozma Pityuval egy óvatlan
pillanatban történt dobbantás után Nagylóc felé vettük az útirányt, s július
végére meg is érkeztünk oda hónunk alatt egy ezüst evőeszköz készlettel és egy
német várost ábrázoló gobelinnel, mint hadizsákmánnyal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése