Eddig nem
hiányolta a saját szobát. Eszébe sem jutott, hogy neki is lehetett volna külön
szobája gyerekként, és most sem úgy kezdett el gondolkodni a szobában, ahol
gyakran megfordul naponta, mint akinek feltétlenül szüksége lehetne egy helyiségre,
amiről úgy gondolkodhat, mint a sajátjáról.
Azt sem tudta
volna megmondani, hogy egy szoba mitől kap külön jelzőt, és emelkedik ki más
szobák sorából, ha egyáltalán erről van szó, akkor, amikor a saját szoba
kifejezés elhangzik a tulajdonosa részéről. Vagy csak egy beszámolóban, esetleg
beszélgetés közben.
Hányszor hallotta
már a „neki sem volt gyerekszobája” szókapcsolatot. Mondták úgy is, mint akin
emiatt sajnálkozni lehet, és a hiányt elkönyvelni a modortalansága vagy
neveletlensége kialakulása okaként, és olyan jelentése is lehetett egy ilyen
közlésnek, mint amiből jogosultság következhetett, mint súlyos hiányt követő
kompenzáció, az élethez címezve, aminek a saját szoba megvonása után
kötelessége gondoskodni a hátrányt szenvedő kárpótlásáról. Lehet, hogy éppen
abban a társaságban megtalálva ennek a mikéntjét, ahol elhangzott a saját szoba
hiányára vonatkozó beszámoló.
A részletekben
bízva az jutott eszébe, hogy hányféle szoba is van, amely embereket fogad
magába, és különböző módokat talál arra, hogy az emberek jólétéről
gondoskodjon, mondjuk a nagyságával, a berendezésével, a funkciójával, vagy a
kényelmi szolgáltatásaival. Feltéve, hogy egy helyiség, egy szoba tud
gondoskodni az emberről, és nem fordítva.
Eszébe jutott egy
trónterem, amit turistaként keresett fel pár éve egy királyság fővárosában, a
Királyi Palotában, amit elleptek a hozzá hasonló kíváncsiskodók, és szájtátva
képzelődtek a lehetőségen, hogy milyen is lenne az, ha az uralkodói
jelvényekkel együtt ülhetnének a király székében, és elképzelték a saját
mozdulataikat, a beszédüket, amikről sugározhatna a fenségesség és a hatalom és
az erő.
Neki legalábbis akkor
ezek jutottak eszébe, mint a szoba – a trónterem – és a királyi hivatás
velejárói és – hogy is mondjuk: attribútumai.
Amiből csak az
maradt meg benne, hogy a tér, a környezet, amelyben tartózkodik az ember, az
hatással van az éppen benne lévőre, még akkor is, ha az illetőnek is módja van
viszonoznia valamit ebből a befolyásból.
Egy ősszel
elegáns szálloda vendégei lehettek, ahol két éjszakát olcsóbban tölthettek el,
ha vállalták a szervezők reklámja ismertetésének meghallgatását, és nem álltak
ellent az invitálásnak. Ott látott először társalgót bútorokkal úgy berendezve,
hogy olyan érzés alakult ki benne, hogy az ott tartózkodónak szinte kötelezően
kell szivaroznia vagy viszkit innia. A társalgást pedig, ha van hozzá megfelelő
társaság, a kandalló tüze közelében a legjobb lefolytatni, például az
eredményes vadászatról visszaérkezetteknek, vagy a zongora köré gyűlve,
szmokingban hallgatni meg egy kamarazenei produkciót; nos, akkor látta be, hogy
milyen értéke tud lenni a lakberendező munkájának. Meg a szobának vagy
helyiségnek, amelynek jellege jöhet létre, színekkel, méretekkel, a bútorai
stílusával, azok anyagaival, mintázatával, és így tovább.
Ahonnan már csak
egyetlen apró lépésnyire volt – gondolatban, persze – attól, hogy egy szobát
olyannak tarthasson, mint ami a benne lakó megjelenítésére, vagy a használó ízlése
bemutatására lehet alkalmas.
És akkor már
jöttek is elő emlékezetében a szobák, amelyekben valaha megfordult, rövidebb és
hosszabb időre, hogy megcáfolják előző gondolatait, barátságosan ugyan, de
határozottan állítva előtte, hogy „ők” voltak azok, akik ellátták annak idején
a hangulat kellékeivel, amelyek emlékezetessé tették a bennük tartózkodását
hosszú évek múltán is, és ezt lehet, hogy emberek alkották meg olyannak,
amilyennek megtapasztalhatta, de akkor is „ők”, a szobák voltak azok, „akik” a
rendelkezésére álltak a tapasztaláshoz, illetve a múlhatatlan élmény
megszerzéséhez. Mégpedig hűségesen, kellő visszafogottsággal, mondhatni
tapintatosan, a hivatástudat magas fokú ismeretével.
A hajópadlós
szoba a szülőházban, az „első ház”, a „tiszta szoba”, ahol a kredencen ott állt
nagyanyja amerikai étkészlete, illetve annak megmaradt darabjai, és a hét
vezérről készült festmény másolata a duplaágy felett, a maga hatalmas
méretével. Ahol a meggyszínű, zománcos vaskályhán megégette magát két évesen,
amikor pelenkát sietett adni anyjának, hogy a húgát tisztába tehesse, és
botlása után az esést úgy védhette ki, hogy maga elé kapta a karját, hogy
legalább ne az arcával zuhanjon a forróságra.
Nagynénje ide
hozta később a reggel fejt friss tejet az éjjeliszekrényre, hogy a városi
gyerek ihasson valami egészségeset.
És itt volt a
plafonról lelógó gerendán a sózott sonka is, a sódar, amiből tilos volt ennie a
gyerekeknek, mert abból lett ebédre a savanyított levesekhez a hús, amikor sok
volt a dolog a mezőn.
A ház egyetlen
helyisége, ahol felnőtt az egész család, az apjáé, az ország másik végében,
amíg egyben volt az ország, ahol a mestergerendán, a szögön fel volt akasztva a
gyerek a nadrágja korcánál fogva, aki valamit nem úgy mondott vagy tett, ahogy
az apai elvárás azt megkövetelte.
Az előző szobának
több illatát is fel tudta idézni. Erről a másikról semmilyen emléke nem
lehetett, csak amit az apja elmondásából elképzelhetett.
Például a kemence
sutját, ahol apja húzta meg magát szívesen, hátha nem kell átadnia a helyét egy
darabig a kisebbeknek, és ahol télen sem fázott, akármilyen hideg volt odakinn.
Egyszer járt ott,
határt átlépve, és a helyét látta csak a szobának, és az egész épületnek.
Az Empire
Hotelben, nem messzire a Central Parktól, valahanyadik emeleten a szobából az
először belépő társai mondatai maradtak meg benne: „miért nincs már bekapcsolva
a tv?”
A baseball
meccsekre rá kellett csodálkoznia, miután dobálni annyira szeretett gyerekként.
Nem is nézett mást, mint ezeket a meccseket, ha a társai engedték, és volt rá
idő a sietős programok között.
Sondershausenben
a házigazdái óvták az ottani éjjelek hidegétől a szobában, ahol a
cseregyerekkel aludt, de a vastag, nehéz és meleg takaró megvédte, és elalvás
előtt szívesen bújta Max és Moritz rajzos történetét, amit a könnyű nyelvezete
miatt is adtak a kezébe, hogy gyakorolhassa a németet.
Az ebédlőben
elfogyasztott ételek ízét is őrzi, ahogy hallja a falépcső nyikorgását is, és
őriz valamit a családi címerből, amit érthető büszkeséggel mutattak meg neki a
folyosó falán, még érkezéskor.
Ahol a kukorica
csutkájából épített tornyot a sparhelt elé, ott nagyapja borotválkozott az
ablaknál, a vasárnapi napban, és a tükör alatt az anyja készítette színes
szöveg volt a dísz, sztaniolból kivágva, üveg alá ragasztva, hogy „Én és az én
házam az Úrnak szolgálunk. Józsué”.
Volt szoba, ahol
melegített cserepet kapott a dunyhája alá télen, hogy ne fázzon elalváskor, ott
a falon a bátyja rajza függött, egy Krisztus fej, töviskoszorúsan, ovális
keretben.
És milyen volt az
a szoba, ahol a frissen fürdött nő illata először ejtette fogva a képzeletét,
hogy minden egyebet azonnal eltüntessen körüle, és belé ivódjon
kitörölhetetlenül és bódítóan, majdani érzékeket megelőlegezve, és az úgynevezett
kiegészítők jelentőségét fokozva fel, ahogy a festőiség, a színek és hangok összhatása
képes lehet a következő idő jelenéseit ígérni annak, aki fogékonnyá lett a
jelekre, amelyek oly kívánatossá teszik a várt folytatást.
A szoba – az
összes szoba, a termek, a csarnokok, a kisebb és a nagyobb helyiségek - ezek
szerint arra hivatott, hogy a belépőt előre jelezze annak, aki már benne
tartózkodik, jutott eszébe váratlanul.
A bútorok, a
kárpitok, a szőnyeg és a függöny, a képek a falon, ahogy az apróbb tárgyak is
arra állnak készen és csendben és hallgatagon, hogy a megjelenőnek készítsék
elő a helyet, szertartásosan, hatást előlegezve, ha a már benn tartózkodóban
felébredt a várakozás izgalma, együtt a kíváncsisággal a jelenés fogadására,
aki hamarosan valóságossá teszi magát?
A figyelem, amit
ilyenkor rászán a benn tartózkodó arra, hogy olvasson a szoba közléseiből, el
fogja árulni azt is, amire számíthat a megjelenőtől a várakozó? Vagy jobban
teszi, ha a saját feladatára összpontosít, és arra készül, hogy közösen fognak
maguknak eseményeket alakítani a szobában, ahol egy időre a helyüket
meghatározottá, pontosan megadhatóvá alakítják a körülmények, amelyek között
érdemes abból kiindulniuk, hogy legalább ketten lesznek egy helyen, és
valameddig ezen nem is fognak változtatni?
Szóval a szoba –
a terem, a csarnok, a templom, a pályaudvar – olyan része a létezés terének,
amelyben a bennlévők feladatot oldhatnak meg maguknak, amelyet vagy szabadon
alakítanak, vagy számukra előre meghatározott feltételek mellett lehet a
részüket megtalálniuk, a szerepüket betölteniük, és az eltöltött idejük alapján
véleményre jutniuk arról, hogy egy meghatározott tartamú idő mit is adott nekik
ott, abban a bizonyos tér részben, ahol akkor lenniük – létezniük – lehetett.
A szoba az ember
egyik lehetséges létezési tere, ahol a gondolatait mozgathatja, megfelelően a
szoba sajátosságainak, és azoknak, akik vele együtt benne – a szobában, vele
egy időben – tartózkodnak.
Akik nélkül a
szoba tárgyak néma, szolgálatkész, vallomásos kelléktára, és röphelye a
képzeletnek, amely tetszése és kedve szerint alakítja a szobát egyetlen és
összes helyévé a valahol, a sehol és a mindenütt létnek.
Amikor idáig ért
a gondolataiban, akkor visszaemlékezett a saját szobára, mint kezdetre, és nem
volt könnyű vállalnia a berendezést, amellyel egy ilyen térrésznek jellege
lehet, amelyről felismerhető az, aki azt magának elképzelte és megalkotta.
Azzal nyugtatta
magát, hogy kollégáitól is úgy búcsúzott annak idején, hogy neki nem lesz
szüksége másra, amikor már nem fog naponta munkára gondolni, mint könyvekre és
egy személyre egy szobában, túl a napi betevőn, persze, meg a szükségletek
kellékein.
Ezen nem kellene
változtatnia ma sem. Legfeljebb a személyt nevezné meg, a feleségét, és
az írás, a
rajzolás és a zenélés kellékeit vinné be magukhoz a szobába, meg a lehetőséget,
hogy a világba olykor belenézzen és belehallgasson, éspedig közel hajolva az
eseményekhez, ha a kíváncsisága éppen úgy kívánja.
Talán még ahhoz
kérne módot és lehetőséget, hogy hozzászóljon a mához, ha csak magában is.
Illetve a szobában, ahol éppen tartózkodik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése