Fűri Rajmond Levél Kertész Éva Antik urna 2 című írásához

Éva! Már a történet nagyon érdekes, hiszen valamennyiünkről szól, akik nőként és férfiként éljük az életünket. Ráadásul azt is tudjuk, mint már mi szóltunk róla, hogy a "biológiánk" és az erkölcsünk között van némi eltérés.

Amiről ez a történet szól, az pedig - szerintem - az az érvényesülés és verseny közöttünk, együtt élők között, amiről a hangverseny után is szóltunk: egyedül is szeretünk bizonyítani, miközben szeretjük a másik teljesítményét elismerni, és a hozzá tartozó részünket elfogadtatni és értékét elismertetni.. Ez aztán elegendő ok az érdekességhez, amit feszültségként az írás a mondatai hosszával és egymásutániságával - tempójával - kiválóan ki is használ, illetve meg is jelenít. Szinte krimiszerű bizonyításra ad alkalmat a valamikori - elmaradt - elismerés kiérdemeltségéről, egyben az "igazságszolgáltatás" lehetőségét is demonstrálhatja, azok után, hogy itt egy kvázi sérelem kompenzálódhat. Amiért, olvasóként, azonnal tudunk drukkolni, miután "saját" ügyünkké is lehet ennek sikere.

Az, hogy a kapcsolat hogyan jutott a közös döntésig, majd az ezt felülíró önigazolásig, az valahol a háttérben megfogalmazható kérdés marad számunkra, ami az izgalmasságot és érdekességet csak fokozza.

Szóval, van itt egy fokozás, ami hasonlít a hegymenethez, ahogy az ember a kilátó felé igyekszik, ahol várja a panoráma, az élmény. És a leírás tényleg ezt hozza létre bennünk, az említett tartalmi és formai elemeivel.

Amikor pedig elkezdünk érdeklődni a folytatásról, a lehetséges folytatásról, miután van fogalmunk a kapcsolat alakulásáról, és válaszaink is vannak a kérdéseinkre, hogy az említett egyensúlytalan egyensúly hogyan is alakulhatott ki, és abban milyen szerepeket vállaltak a társak, akár öntudatlanul is, nos, akkor felsejlik előttünk a szinte kötelező vég, a - mondhatni törvényszerű - befejezés, amelynek indokolnia kell a közös döntést is a közös urnáról.

Ehhez képest pedig az életben maradott - mert a szerepek felcserélhetők is egyébként, ha jól értem - elsírja nekünk jogosnak vélt bánatát, és felsorolja az élet igazságának apró eseményeit, láttatva velünk a saját lehetséges működésünket: sohasem hagyjuk magunkat legyőzni, senkitől, még a párunktól sem! Meg még az élet is segítségünkre lehet ebben, a nagy igazságosztó, ha minden igaz.

És az írás ezt a feszültséget és igyekezetet láttatja, mégpedig kellő visszafogottsággal, és azzal még inkább, hogy nem mond ítéletet a vitában vagy perben, hiszen nincs itt a másik fél, akit mi, most éppen bírói szerepben lévők, meg kellene, hogy hallgassunk, ha már egyszer közös történetről kapunk beszámolót.

Nos, a fokozás haladása töretlen, ahogy a bennünk növekvő érdeklődés is folyamatosan nő, és már sejtjük - sőt, tudjuk - a befejezést, miután egy ilyen módszere az igazságosztásnak elfogadhatatlan, mert a másikat kihagyja a "perből", amikor a "szakadékba esés" bekövetkezik, ahogy azt a dramaturgia - a közös urnáról szóló közös döntés – el kellett, hogy döntse, előre.

Itt tennék annyi megjegyzést, hogy nekem az önigazoló nassolás részletei előkészítést jelentenének annak a hatásnak a fokozására, ami a "szakadéknál" bekövetkezik. Arra gondolok, hogy - mondjuk – a mogyoró lila belső héja evésével kapcsolatos házastársi tiltással utalni lehetne a társ előrelátására, okosságára, ami a közöttük lévő kapcsolatra is engedne bizonyos betekintést, és egyben indokot is ajánlana a mostani kompenzációra, és annak hevességére. Meg - és ez lenne igazán alkalmas a fokozásra - a féltésre, amivel a társ a félrenyelést akarta elkerülhetővé tenni annak, aki csak a mohó vágyával törődött akkor is, amikor még küzdött a másik tanácsaival, és az esetleges sikert úgy használta ki, hogy nem gondolt a tanács szeretetből fakadó indokára, csak - "dacos gyerekként" - a tilalom ellen lázadozott a gyors falással. És utána - tartva a mondatok tárgyszerűségét és távolságtartó elfogulatlanságát - jöhet a boncolási jegyzőkönyv mindent megmagyarázó megállapítása a halál okáról, nagyszerűen.

Az urna "sorsáról" tényleg "gondoskodni" illik.

Nálam is aukción kerülhet új tulajdonoshoz, aki kiönti a benne talált port, és fedél nélkül használja kaspónak egy cserép virághoz.

Mert a "szakadék alján" a"természet" újrahasznosító munkája elkerülhetetlen.

Szóval, kedves Éva, gratulálok a kiváló történethez, és a leírás vitathatatlan értékeihez.

A fokozás érezhető volt számomra, és a befejezés előkészítése, és ezáltal érdekessége és indokoltsága is nagyon izgalmasnak, hitelesnek számított. Lehet, hogy az általam a "lila mogyoróhéj evésére vonatkozó", féltő asszonyi okosság említése mögött a saját ízlésem és tapasztalatom "megszólalását" kellene látnod, és megfelelően értékelned.

Ami pedig a kaspót és a hamvak kiöntését illeti, az pedig lehet, hogy már durvaság, és fokozhatja a "zuhanást", vagy magyarázhatja a pár történetét és kapcsolatának ismeretéhez járulhat hozzá, de lehet, hogy az is a magam izgalom iránti igényének a "megszólalása" csak, és semmiképpen nem olyan megjegyzés, amelyet az írással összefüggésben lehetne értékelni. Pláne figyelembe venni!

Talán ez a terjedelem is az írás részemről történő fogadtatását, annak milyenségét bizonyíthatja, azok után, természetesen, hogy az írás az, amely a hatást elérte.