Aludni tér a Nap, pihen, a távol íve már
fakó.
Sötétbe búj, és úgy üzen: merülj az
ágyba földlakó.
Testvérei köszöntenek, az este híre
látszik ott,
az álmodat majd megleled, ha számolod a
csillagot.
Hosszú a nap, az égi láng izzította a gondodat.
A fáradás, sok munka volt, és kínt
hozott a mozdulat.
Az éj sötétje tárt kapu, min látogatni
jön sok árny.
Szemed hunyod, hogy látni tudd, amint
feléd repül a szárny.
Emlékeid, a képzelet, közöttük láthatod magad.
Oly ismerős, egy múlt darab, s jöhet
csapat, mely elragad.
A vásznadon a film pereg, sodor a láz,
az izgalom,
de meggyötör, hogy bírhatod, mi ránt és
bűvkörébe von.
Voltál gonosz, kegyetlen is, a
gyűlölettől elvakult?
Ömlött a vér, és törve csont, a másik
arca megfakult?
A vad sereg, mi ront feléd, nemes bosszújukat
figyeld:
ha önmagadba nézni tudsz, a józanságra
jól ügyelj!
Tiéd e test, történeted itt láthatod, de
bátran, ím
csak egy dolog, mi jönni fog, s ne mond,
hogy: „erre vártam én”.
Biráidon nehéz palást, előttük nyitva könyveid.
Ha szólanál, azt mondanák: sorolja el a
vágyait!
Tanúd a több dimenzió, az űr, amelyben
vár a sors:
elvisznek vak koboldjaik oda, hol nem
vagy otthonos.
A hangokat már hallod is, elámított a
két szemed,
komoly csoda, mi költöget, idő telik,
míg elhiszed.
Lettél mi van, az égi tér, ahol sötét az
úr, s a fény,
mi pillanat, amely örök, s a gondolat
való: a lény.
