Csak a fényt kell
jól beállítani, és a vásznat sem árt a megfelelő helyére elhelyezni. Akkor a
képek élesek lesznek, és a figurák körvonalai sem mosódnak el a rosszul kimért
távolság miatt.
A mozgatáshoz
kellenek az előkészületek, és azokból bőven akad.
Az átlényegülést
így sem lesz könnyű elérni, ami nélkül hatástalan marad a játék.
Nincs más eszköz,
mint a hang, amivel létrejöhet a kifejezés, a megjelenítés, a nézőkben pedig az
azonosulás. Meg, természetesen, a mozgás.
Talán még a zene
segíthet. Vele akármit megidézhetünk, de biztosan felerősítünk, és még inkább
létrejöhet a láthatatlan érintés, vagy a nehezen elutasítható vonzás, amikor
megváltozik a levegővétel, és aprókat mozognak a végtagok, szinte önkéntelenül.
A gondolatokban pedig tompul az ellenőrzés, amelynek a helyét átveszi az óvatos
odaadás, a saját történet felidézésével, és a vágyak tüzének élesztgetésével.
De ez már maga
lenne a kész élvezet, és azzal érdemes óvatosnak lennünk.
A jeleneteket a
fény színei is megkülönböztethetik. Utalnak a hangulatokra, bár az érzelmek
átélését ilyen olcsón el nem érhetik.
Mindenkinek
vannak saját képei, amiket az árnyak felidézhetnek? A látvány belülre hatol, és
szerepet ajánl, mint minden játékban, ahol magának mondja a mesét az ember,
miután elképzelte a jövőt, ahová juthat, ha elindul egy cél felé?
És játszhat az
ember csak magának, minden szerepet felvállalva, ahogy a sírásban és a
nevetésben véghezviheti ezt?
És amikor
egyszerre sír és nevet, akkor azt mivel érheti el?
Például eszébe
jutnak az eltávozásai.
Csak maga mellett
akarta tudni a lányt, és semmi mást nem akart ezen kívül, mint látni az arcát,
és az arcán a mosolyát. És megérinteni, persze, feltétlenül, aztán pedig már
csak ez az érintés érdekelte, és egyre gyakrabban, és egyre közelebbről,
illetve egyre szorosabban.
Aztán azt csak
sejtette, hogy ezzel megváltozik ő maga is, és inkább lesz a lány, mint aki eddigi
önmaga volt, valahogy úgy, ahogy az a mosoly nevetéssé változik a lányon, és
neki nem kell mást tennie, csak ezt a nevetést kiváltania, hogy ezt hallja,
csak ezt hallja. Mindig ezt hallja.
Amikor elutasítást
kapott, akkor rá kellett jönnie, hogy milyen nagy dolgot is várt ő el a
lánytól, amit nem lehet „csak úgy”, olyan egy-kettőre valakinek megkapnia.
Mosolyból nevetés az egyik legdrágább dolog, amit kérhet egy férfi egy nőtől,
és ezt lehet, hogy előbb meg kell tanulnia. Vagy valamit meg kell tanulnia
ahhoz, hogy megkaphassa a nevetést a mosoly után. Ez volt a gondolata, ami a
lemondás fájdalma mellett eszébe jutott. Nem értette, de el kellett fogadnia,
hogy a vágya megvalósíthatatlan.
Pedig hányszor
hallotta és olvasta, hogy a nők azt a férfit kedvelik, aki képes őket
felvidítani.
Sokkal később
jutott eszébe, hogy egész történet, mondhatjuk, hogy az egész élet kezdődik
úgy, ahogy ő szerette volna, és akkor már nem csak egy emberről szólna a
folytatás, ha jól értette, hanem ki tudja hányról.
És a kezdet csak
annyi, hogy felzeng egy női nevetés, esetleg egy öröm hangja, és ő, a férfi
csak erre vágyik, és mindig ezt szereti hallani, újra és megint újra.
És ez volt az,
amit nem tudhatott, és ami az egész folytatást elérhetetlenné tette a számára.
Az ügyfeleinek
évekkel később tette fel a kérdést, nagyon direkt formában, hogy értsék, és
félre ne értsék: „mi jobb egy nőnél?”
Nagyokat derült a
válaszokon, amikor volt, aki mai klasszikusokat idézett, és a fizikai
teljesítményből eredő – finoman szólva – élményt említett, vagy tájékozatlannak
mondta magát, és tőle várta a választ, mondván, hogy nem akar kérdezz-feleleket
játszani hivatalos ügyben.
Nem tudta
eldönteni, hogy katartikus-e a válasz fogadtatása részükről, amikor azt mondta,
hogy „egy másik nő”.
A nő ügyfeleknél
a változat el sem hangozhatott. A kérdést egyszerűen nem lehetett feltenni.
Leszerelték a
nők, mielőtt kérdezhette volna őket, és előhozakodtak a közhellyel, ami „az
ördögnél egy fokkal legyen szebb” követelményre vonatkozott.
A második
távozásáról csak évek múltán alkotott magának megfelelő képet, amikor túl volt
a nagy választásokon, és amikor álmai figyelmeztették arra, hogy az a bizonyos
„egész történet” vagy „egész élet” lehet, hogy a szerencsével is felépíthető,
de sokkal jobb, ha az ember előre tudja, hogy mire vállalkozik, amikor abba a
helyzetbe kerül, hogy döntenie kell.
Az nem a
szerencséhez tartozik, hogy a mosolyra és a nevetésre emlékezett, és úgy vélte,
hogy a kívánságból – vagy a vágyból - felépíteni a sorsát ilyen aprósággal
lehet és kell elkezdeni.
Arra is csak
sokkal később jött rá, hogy a nevetést megkapta már egy nőtől.
A második
távozását észre sem vette, amikor bekövetkezett.
Járta a helyeket,
ahol a kérdéseire választ remélhetett, és azt sem értette, hogy miért kérdez,
amint arról sem volt tudása, hogy mit is szeretne valójában megtudni.
Gyerekként volt
tisztában azzal, hogy élete jelentős idejét a szülei nélkül kell leélnie,
hiszen amikor anyja egy iskolai szünetben behozta utána az otthon felejtett
tízóraiját, akkor az osztálytársa azt mondta neki, hogy „te, figyelj, itt van a
nagymamád”.
De azt már nem
gondolhatta végig, hogy ő keres valamit, amikor belefog dolgokba, amikbe nem
biztos, hogy csak úgy, minden következmény nélkül bele lehet kezdeni, mondván,
legfeljebb abbahagyjuk, és kezdünk valami mást.
Hogy saját magát
keresi, azt másnak kellett a szemébe mondania.
Még szerencse,
hogy erről maga is így gondolkodott.
Amit otthagyott
ez alkalommal, az fontos lett volna a számára.
Az is inkább
kedvező, hogy úgy távozott el ezúttal, hogy nem tudott valójában egy mozdulatot
sem tenni onnan, ahol éppen állt.
Igen, saját magát
az ember nem hagyhatja el egy laza eltávozással. Ha akarja sem képes rá, mert
ez a „saját maga” megy vele, és nem hagyja magát elhagyni, lerázni.
Legfeljebb az
álmokkal szólal néha fel, hogy jó lenne figyelnie saját magára is, ahogy ez
vele is történt.
Kiderült ugyanis,
hogy neki kell megszereznie és formába is öntenie az adatait az életének,
amikkel nekiláthat az építkezésnek, hogy sorsa legyen, és ezt egyszerre kell
minden feladata elvégzése közben teljesítenie.
Ez volt a
távozásának az ára ezúttal.
Először be
kellett látnia, hogy van, aki nem fogadja el úgy, ahogy van, míg másodszor a
saját vágyát, a kívánságát kellett meglátnia, amely ott lapult benne, valahol
mélyen, szótlanul, de befolyásolhatatlanul, szinte makacs következetességgel,
és persze önfejűen, és követelve a saját igazsága elismerését, sőt, annak
megvalósítását.
Apja mesélte,
hogy a gazda egy késsel vágta fejbe, amikor kiscseléd volt, és valamit nem úgy
csinált, ahogy elvárták tőle, és apja kijelentette a szüleinek, sírva, persze,
hogy inkább meghal, de vissza nem megy ahhoz az emberhez többet dolgozni.
Az ő fejen
vágását saját maga követte el, ráadásul úgy, hogy nem is tudott róla, mert
valahol az igénye volt az, amely elkövette ezt az ütést, és neki saját magát
kellett elhagynia, ami eleve lehetetlen.
Illetve volt már
egy hasonló távozása saját magából vagy saját magától, csak akkor a
kívánságait, amiket el kellett hagynia, amikről le kellett mondania, nem ő
hozta létre, hanem azokat csak átvette, anélkül, hogy velük azonosult volna.
Pedig évek múltán
megtanulta valamelyest az abbahagyott leckét, ami helyett inkább focizni ment,
és az új tanulással, amiben saját magától leste el a megoldásokat, még jól is
állt a kezében a hangszer.
Hol és hogyan
tűnhetnek el a tudások, amikre oly nagy szükség van a sors építésénél? - tette
fel a kérdést évek múltán magának, túl a sírásokon, kis mosollyal gondolva
vissza a szerencse kizárására, meg az elvégzett munkára, amin minden múlott.
Elhagyott egy
embert, aztán elhagyta saját magát, nem is egyszer, és elhagyott többeket,
csapatokat, akikkel együtt nevetett és búslakodott, amikor éppen nevetni
lehetett, vagy amikor valamin el lehetett keserednie az érintetteknek.
Az a jó az
árnyjátékban, amikor magának játszik az ember, hogy előre tudja a megtörténteket,
amiket azonnal el is játszik, meg azonnal értékel is, a közbeni folyamatos
sírással és a vele egy időben történő nevetéssel, és a szerencsét is
megjelenítheti, mondjuk egy szín megváltoztatásával, vagy a zene új
hangulatával, és akkor a jövő alakításáról még nem is szóltunk.
Ami pedig nem más, mint az
egész játék felkészítése arra, hogy bemutassa az ember annak, aki kíváncsi rá –
már, persze, önmagán kívül -, hiszen ebben elgondolható az egész úgy, ahogy a
mosolyból nevetés válhat, mégpedig ismerve a hozzá vezető utat, és a szükséges
módszereket, azok után, hogy eltávozások vagy elhagyások sírásait eljátszottuk,
és megállapodást kötöttünk a szerencsével, hogy segíthet a játékban, ha akar,
miközben mi már inkább arra figyelünk, hogy a kívánságainkból, a vágyainkból
hogyan is épül a hely, ahol a sorsot magunknak mi szabadon, előre, ki tudja
milyen messzire nyúlóan megláthatjuk és meg is valósíthatjuk.
