2022. március 23., szerda

Bara Anna döntések

ki tudja
mi járhatott anyja fejében
ahogy ültek egymás mellett
szótlanul

talán
réteken legelőkön járt
ütött kopott házuk szegénységét vágyta
még egyszer
anyja sóhaját
apja biztató tekintetét
vagy legyőzni a távolságot amit
a múlt s jelen között egy
országhatár szakított ketté

vagy kitörölni azt a napot
amikor válaszút elé állították
gazdag nevelőszülőknél él tovább
az otthon nyomora helyett

nem volt kétséges

a huga soha nem bocsátotta meg
hogy maradt
őt akkor még vonzotta a gazdagság

ma sem döntene másképp
de lebeszélné róla a hugát is

2022. március 20., vasárnap

Fűri Rajmond Álmok álma

Nálam járt az Álmok Álma az éjjel,
felvett az ölébe, s babusgatott.
Honnan tudott mindent rólam, az rejtély.
Kérte, hogy nyissunk ki pár ablakot.

Múltam házába vitt, és kézen fogva,
mint egy látogatót, úgy vezetett.
Bálteremben éppen estélyt tartottak.
Hol történt meg velem ilyen eset?

Hagyjam magam, most nem kell gondolkodni,
élvezzem inkább a hangulatot,
mondta, és eltűnt mint kámfor, oly gyorsan.
Táncoltak ott elegáns alakok.

Megszólítottam régi ismerősöm.
Fél talán? Most ne legyen szomorú.
Emlékszik arra a régi estére?
Hogyne. Még lány voltam, s maga fiú.

Táncba vittem, alkalmas a pillanat
mozgással oldani fel a zavart,
mit bevallani magamnak sem mertem.
Sejteném bár az emlék mit akart.

Kedvessége döbbentett rá: hát persze!
Ígéret ez csupán, nem a való.
Szédülhetek. Megvalósulhat minden
kívánság, és közte az ama jó.

Úgy szerettünk, ahogy akkor akartunk,
s máris láttam mi lesz majd a jövő.
Megfogadtam a tanácsot: csak vágytam,
nem bánva mi lesz a következő.

Gyors ébredés szakíthatott ki onnan.
Felismerés döbbentett rá: muszáj
gondolkodni amikor él az ember,
és csak álom, hogyha semmi se fáj.

Álmok Álma! Fogadd hálám! Megérte
táncolni, és tudni: a vágy zene,
mit komponál magának, és megértve
szárnyalni tud a nappal gyermeke.

2022. március 12., szombat

Emily Dickinson We don't cry — Tim and I, 196

Tim és én -- nem sír ám,
Két nagyokos --
De ajtót reteszel --
Barát se most! --

Ezután bátor arcot
Kezébe rejt --
Tim és én -- nem sír ám --
De mellet ver --

Álmodik -- ő és én -- ?
S az álmuk mély?
Csak lecsukják szemük,
Milyen a vég --

Tim -- egy kis házra lel --
Jajj! Messze fönn!
Csak reszket -- Tim és én --
Könny! Ne ömölj! --

Tim -- zsolozsmát olvas --
Imádkozunk --
Tim és én -- keressük --
Hol az az út?

Lelkész mondja -- halsz, ha --
Itt az idő --
Tim is -- ha én -- igen
Én is -- ha ő

De hogy bonyolítsuk --
S ha -- félénk -- Tim?
Uram, vígy el együtt --
Én -- "Tim" -- és Engem!


Fordította: Fűri Mária


We don't cry — Tim and I,
We are far too grand —
But we bolt the door tight
To prevent a friend —

Then we hide our brave face
Deep in our hand —
Not to cry — Tim and I —
We are far too grand —

Nor to dream — he and me —
Do we condescend —
We just shut our brown eye
To see to the end —

Tim — see Cottages —
But, Oh, so high!
Then — we shake — Tim and I —
And lest I — cry —

Tim — reads a little Hymn —
And we both pray —
Please, Sir, I and Tim —
Always lost the way!

We must die — by and by —
Clergymen say —
Tim — shall — if I — do —
I — too — if he —

How shall we arrange it —
Tim — was — so — shy?
Take us simultaneous — Lord —
I — "Tim" — and Me!


https://en.wikisource.org/wiki/ We_don%27t_cry_%E2%80%94_Tim_and_I,

2022. március 6., vasárnap

Felütés Fűri Mária Válasz Fűri Rajmond

Felütés

Kijev, Harkov, Leningrád, Moszkva. Ez volt az útvonalunk. Tanulmányi kirándulásnak nevezett ismerkedés volt egy óriási országgal, aminek a méretei felfoghatatlanok és szinte sokkolóak voltak. Barátságok, sőt szerelmek kötődtek a két egyetemista csoport között. Harkovban szeretettel mutattak egy ukrán leányzót, hogy ő ukrán. Ma sem értem, miért volt az szenzáció, hiszen Harkov Ukrajnához tartozott. Kevesebben voltak az egyetemisták között ukránok? Mert úgy rémlik, egy harkovi csapat volt a testvérévfolyam. Jól éreztem magam köztük, jó bulik voltak, de szorosabb kapcsolatot nem  alakítottam ki senkivel. Vajon mi lett velük, hogy széledtek széjjel, hova kerültek, és hol vannak most a háború idején. Az akkori Harkov és Kijev romokban. És ez borzasztó.


 Válasz

 "Az én apám katona.

Engem nem ver meg soha.

De, ha jön az ellenség,

ellátja a mindenét.

Én nékem is tankot vett.

Hogyha kell, majd segítek."

Első osztályos korunkban szüleink jelenlétében tartottunk bemutatót, demonstrálva  tudásunk fejlődését. Verset mondtunk, a szakaszokat  váltogatva. Így jutott rám ez a rész, tudva apám foglalkozását. Mindez 1955-ben, valamikor június elején történhetett. Nagyapáimnak fényképük volt  katonai szolgálatukról. Tüzérként védték a hazát, az egyik kicsit korábban, de közel a XX. század fordulójához mindketten. Focicsapatom a Honvéd lett, a "nagy Honvéd", Puskással, Bozsikkal, Kocsissal, Grosiccsal és a többiekkel. Miután egy díszszemléről is tudtam, amin apám rohamsisakban menetelt, és beszámolt a felkészüléséről, az izgalmáról, a dicsőségről, hogy ott lehetett, majdnem természetes lett, hogy az Április 4-ei díszszemléket mindig büszkeséggel néztem végig. Ahogy a szovjetek November 7-ei parádéit is. Majd láttam a francia csapatok felvonulását De Gaulle elnök előtt, és az angolok menetét valamilyen királyi ünnepükön. Mit mondjak? Éppen úgy lekötöttek a begyakorolt együttmozgás látványosságai, mint a zenekarok indulói, vagy a vadászgépek kötelékei, amiket a levegőben látni lehetett. A királyi gárda őrségváltására elvitt a barátunk minket Stockholmban, és végigálltuk a kékkabátosok lovas bemutatóját. Aztán a fegyverarzenálok használata elbizonytalanított. Kivéve az "Acél kupola" - ha jól tudom a nevét - működése, amely egy országot, a városokat az embereket védeni volt hivatott, és szerencsére nem sikertelenül.

Két ember ellenségeskedését meg kellett tapasztalnom, ha csak utólag is, amikor vitájuk túljutott az eltűrhető sérelmeken, és a törvénynek kellett a helyreállításról gondoskodnia.

Egyszer voltam "békebíró", amikor a "kótyagos" ellenfelek felbuzdultak a saját igazuktól, és késznek mutatkoztak érte tettlegesen is kiállni.

Sikerült leszerelni az indulatosságukat, és mehettünk aludni.

Az ilyen kölcsönös vádak igazát egy kivülálló, egy harmadik fél aligha mérheti fel, ahogy arra sem nagyon van módja, hogy ismerje mindazt, amely a "kard ki kard" helyzethez vezetett. Történelmi példa a franciák és a németek megbékélése, két világháborút követően, borzalmak sorozatát elszenvedve mindkét oldalon. Annyit tehet a szemtanú, hogy azonosul az egyik és a másik érzésével is, anélkül, hogy vállalná a közöttük lévő mértékbeli különbség megállapítását. Kiindulása kell legyen: egyetlen emberi sérelem is sok ahhoz, hogy egymásról rosszat gondoljunk, netán ártalomra készüljünk.

A bíróság, a törvény "ereje", tekintélye adott. Érvényre juttatása igényelhet fizikai erőt.

Csak akkor mi ez az erő, amikor államok kerülnek szembe egymással, és "gépezetek" jönnek működésbe, hogy kikényszerítsék azt, ami csak fájdalom - tragédiák - okozásával érhető el?