Fűri Rajmond Germersdorf

Vörösmarty Mihály A nyárról

A tavasz napokat nyár szokta nyomba követni,

Melly az éhségnek hív elüzője leve.

Ekkor tündöklik pirosodva már a gyümölcs is,

Melly azelőtt bimbó és virágocska vala.

Földi vetés zöldűl és már majd magva kigördül

A hüveles helyből, végre de csűrbe kerűl.

Most vagyon a bővség, melylyel táplál a kegyesség

Nemde nagy szeretet, s isteni végezet ez?

Divat és haiku - nyári kollekció a rebellive blogban

"A haiku egy ősi japán versforma... a haiku csak hangulatot közvetít, nem erőltet ránk semmiféle konkrét értelmezést, egyszerűen hagyja, hogy az olvasóban keltett impresszió kibontakozzon, egyedi jelentést nyerjen. A haiku a kollekció kiindulási pontjára is utalást tesz: a tervezőt az ázsiai kultúra kettőssége, a tradicionális és a modern szembeállítása ihlette meg."

http://rebelliveblog.com/2015/05/30/kontrasztok-azsiabol-haiku-by-vikman-anna/

Vásárhelyi Vera Skorpió hava

5.

Pirosló málnabokrok, borízű almák, vajszínű paprikák, csattanó paradicsomok, fűszeres illatok édenkertje, a napfénytől perzselt nagy veteményes. Babarózsával felfuttatott kapun lépek be. Öreg, göcsörtös szőlőtőkék kísérnek el utamon, majd hirtelen lemaradnak. Fából ácsolt kertészház barnállik a sok zöld között. Azon túl, zsinóregyenes, sűrű sorokban a vágóvirágok lángolóan színes táblája. A virágok mögött zúg, zümmög a méhes. Az üvegházba készülök Miklóssal, mézpergetésre.

Fullasztó melegre nyitjuk az ajtót. Méz- és viaszszagra. Thurzó, az öreg, karikalábú méhész, elmélyedve dolgozik. Fején lyukas, esővert szalmakalap. Halkan surrog a centrifuga gép – a kipergett, aranyossárga méz kopogva csapódik az oldalához. Néhány eltévedt méhecske koppan az ablaküvegen. Thurzó bácsi kemény gallérján is mászik egy – érthetetlen módon az öreget nem bántják a méhek. Üres, lekopasztott ez a nyári üvegház. Kétoldalt a polcokon száraz föld, üres cserepek, egymásra dobott ládák.

Megállok az ajtóban. Elborít a ragadós, édes illat.

Miklós leszalad a lépcsőn. Nyúl a gép fogantyúja után.

-          Menjen innen – mordul rá az öreg. - Ma haragosak a méhek.

Anya Thurzó bácsit nagymamától örökölte. Nyereség – de egyben kereszt. Örökösen dohogó, elégedetlen vénember. Méhész és tyúkász egyszerre. Örök ellensége minden újításnak. De szorgalmas, becsületes. Rövid fegyverszünetekkel, állandóan háborúban áll anyámmal.

-          Csak egy kicsit – ellenkezik öcsém.

-          Jó napot, Thurzó bácsi – köszöntöm. – milyen idén a méhszüret?

-          Lehetne jobb! Ma még kipergetem ezeket a viasztáblákat, de amit mostantól gyűjtenek a méhek, azt meghagyom nekik télire – feleli az öreg, és Miklóst figyeli összeráncolt homlokkal.

-          Szobájába tettem néhány szivart.

-          Köszönöm, kisasszony – derül föl az öreg arca.

-          S a lába? Fáj-e sokat?

Thurzó bácsi lábát ó-formára nyomorította egy igen fájdalmas csúz. Vasbotja nélkül egy lépést sem tudna tenni.

Elfojtott kiáltásra rezzenünk fel. Miklós szája elé kapja a kezét. A Thurzó bácsi nyakán sétáló méhecske öcsémet csípte meg.

-          Nem megmondtam – dünnyögi az öreg. – ma haragosak a méhek. Dörzsölje be diófa levelével.

Gyermekkorom mézpergetései elmúltak, mint annyi minden más: mint a fiatalság, mint az a gondtalan, kristályragyogású élet. De megmaradtak az emlékek: a napfénytől fényes üvegház, a méhviasz keserűen édes illata, a nyár színe és zsongása, s az a töretlen, egyedüli és visszahozhatatlan boldogság-íz, amely a gyermekkor.

Szabó Lőrinc: 

MÉZPERGETÉS

Mézet pergettünk. Lágyan suhogott

A centrifuga; nehéz illatok

Ülték meg a levegőt, az egész

Konyha, tornác, csupa szag, csupa méz;

………………………………………...

Most is hallom a kopogó zenét,

Látom, őrzöm a nap igézetét,

Az üvegeket, telő bödönöket,

A sárga nyarat…

Becsey Zsuzsa Rózsaszín nyúl 10. mese (részlet)

Volt egyszer egy nyúl, akit Nyuszinak hívtak.

Nyuszi szeretett egyedül lenni a virágaival, szabadon szárnyalva

gondolataiban.

Nem nagyon beszélt senkihez.

De nem azért, mintha félt volna, hanem csak mert egyszerűen jól érezte magát a virágaival. 

Ez idővel erősen szemet szúrt a körülötte létezőknek, olyannyira, hogy mindenfélét kitaláltak, csak hogy megkeseríthessék

mindennapjait.

Lételemük volt az effajta cselekvés, hiszen önmagukkal egyébként sem tudtak mit kezdeni.

Örömet így csupán mások szomorításában lelhettek.– Ez a nyúl fenn hordja az orrát, nem jön közénk.

– Sürgősen tenni kell valamit.

Megjelent a Napkút kiadó közreműködésével 2010

Becsey Zsuzsa az agyaghímzésről (idézet - mek)

Becsey Zsuzsa 1990-2013, Katalógus

Könyv linkje: http://www.mek.oszk.hu/12200/12280/12280.pdf

Hogyan alakult ki az agyaghímzés?

1999-ben egyidőben készítettem agyagplasztikákat

és textilvarrással is foglalkoztam.

Egyszer csak azon vettem észre magam, hogy

úgy használom az agyag felületét, mintha puha

textil volna, beledolgoztam a cérnát, majd

késztetést éreztem a figurának bevarrni szemét,

orrát, száját, egyszerűen összevarrtam, akár egy

lyukas zoknit, gyors és nem túl sűrű öltésekkel. Ez

volt az első lépés az agyagvarráshoz.

A második munkánál (kötött pulóver) már kombináltam

a keresztöltést és a zig-zag varrást úgy,

hogy az agyagot átvarrtam, mintha textil volna, ezt

oda-vissza varrásnak neveztem. Ha lapos az

agyag teste, kisebb tű is megfelel, azonban ha

nagyobb átmérőjű plasztikát, szobrot szeretnék

átvarrni, szükség van olyan méretű tűre, mely

nagyobb, mint a tárgy testvastagsága. Tovább

folytatva a kísérletet, fejlesztettem ki az agyag

felületén varrást, mely egyszerűbb és pontosabb

(szabályosabb) varrást tesz lehetővé, finomabb,

részletesebb kidolgozottságot, hiszen nem kell a

tárgy hátoldaláról visszavezetnem a cérnát, ami

esetleg nem pontosan ott bújik ki, ahol szeretném

(kivétel, ha éppen ez a véletlenszerűség,

kiszámíthatatlanság a cél). Ennek a varrási módszernek

az első fázisában egyszerű férc-varrást,

vagy ahogy neveztem, vonalvarrást hoztam létre.

Ezen a módszeren is továbblépve egy szintén

általam nevezett vonalhímzést alakítottam ki, hol

sûrûbben, hol gyérebben megdolgozva cérnával

az agyagot (feszesebb vagy lazább öltésű technikával),

követve a figura körvonalát vagy

sormintával töltve ki a felületeket, keskenyebb

vagy szélesebb mintát alkalmazva, ahogyan a

kompozíción belül a tervrajz vagy az improvizációs

képzelet az alkotófázisokban megkívánta. Így

alakult ki az agyaghímzés. Későbbi fázisokban

kombináltam a vonalvarrást a vonalhímzéssel,

kombinált varrásnak nevezve. Az agyag felületén a

vonalhímzés lehet mélyebben barázdált és

plasztikus (kidomborodik az agyag felületéből),

vagy lehet sík hatású. Kikísérleteztem különféle

hajformák, frizurák jellemzőit, később már bonyolultabb

varrástechnikát is használtam egy kötésminta

vagy horgolt felület megjelenítésére. Ez volt

a kötött szvetter és ing. Távlati cél egy olyan módszer

kifejlesztése, mely által a létrehozott tárgyak

égethetőek, ezáltal időtállóak, masszívabbak, mint

a nyers cérna-agyagvarrás esetében. Viszont ez

éppen annyira hátrány is, hiszen az égetésálló

fémszállal varrt vagy a már égetett, utólag cérnával

varrt agyag nem hordozza a textilvarrás jellemzőit,

könnyedségét, és látványban sem azonosul,

súlyosabb, szilárdabb hatású lesz, elveszítve a

nyers, puha, közvetlen öltés élvezetét és izgalmát,

a szabadabb, kötetlenebb alkotás örömét.

How did clay-embroidery come to be?
In 1999, I was engaged in clay-sculpture and textilesewing

at the same time. All of a sudden I noticed,

that I use the surface of the clay as if it were soft

textile, I worked the yarn in it, then I felt an urge to

sew the eye, the nose, the mouth of the figure shut, I

just sewn it together, like a torn sock, with fast and

not too frequent stitches. This was the first step for

clay-sewing. For the second work (embroided
sweater) I combined the cross stitch with the zig-zag

in a way, as if it were textile, I called it back-and-forth

sewing. If the body of clay is flat, a smaller needle is

sufficient, however, if I want to sew trough a bigger

sculpture, I need a needle which is bigger than the

bodywidth of the the object. Continuing the experiment,

I developed the sewing on the surface of the

clay, which enables a simpler and more precise

(well-formed) way of sewing, giving finer and more

detailed work, because I do not need to lead the

yarn back from the backside of the object, which not

necessarily comes out where I want it (unless I'm

aiming for this exact unpredictability). In the first

phase of this sewing-technique I created tacking

thread-sewing, or as I named it, line-sewing. Moving

on from this method, I evolved a line sewing coined

by me as well, in which the yarn is at points frequently,

at other ones more loosely worked into the

clay (using tighter or looser stiching techniques), following

the outline of the figure or filling out the area

with row-pattern, using thinner or wider patterns int

he creating phase, depending on what the plan or

the improvisative imagination within the composition

demanded. That's how clay-embroidery came to be.

In later phases I combined line-sewing with lineembroidery,
and coined it combined sewing. On the

surface of the clay the line-embroidery is allowed to

be deeper-furrowed and plastic (it rises out of the

surface of the clay), or it can have a flat surfaceeffect.

I worked out the characteristics of various

hairstyles, later I began to use more complicated

sewing-techniques to represent a knitting-pattern or

crotchetwork-type surface. This was the knitted

sweater and shirt. One of my long-term goals is to

develop a process which enables the burning of the

pieces, creating long-lasting, more massive works,

opposite the raw yarn-clay-sewed ones. However,

this can also be a disadvantage, because the clay

sewn with fire-proof metallic thread or the already

burnt, susequently sewn clay does not have the

characteristics of textile-sewing, its soft surface,

lightness, it won't have the same visual effect, it will

be heavier, more massive, losing the enjoyment and

excitement of the raw, soft and direct stiching, the

joy of free, unbound creation.

Mórotz Krisztina A teknővájó

Öreg arcában a ráncok olyanok voltak, mint a kérgek árkai a fákon. Mert Árokparton született. Forró légen és szikes földön, mely akár a berepedt köröm mellett a bőr, sanyarú. Sarjadék fa, cigány akác. Isten ege alatt élt meztélláb. Rettentő szabadságról mesélhetnék e sorban. 

-Tudod-e mi a cigány? Ismered-e az akácot? Betűzzed analfabéta!
Átlátott az embereken. Ki mifajta fán termett, s lehetne-e belőle biztos teknőt faragni. Ez volt az ő tudománya.Tanulni kell a fákat, melyik mire jó. Engem is ösmert. Magyal? Cser? Jegenye? Magyar? nem szedtem ki belőle.

A parasztok minden évben disznaik hízlalták, teknő kellett és nagykanál számukra a mészároláshoz. Ettől lett tenyere. Tenyerében kenyere. Mutatta egyszer: - Bütykös, barna látod? Mit ér a könyved papírember? Ezzel a tenyérrel lappogattam az asszonyt, s merítettem a hajából;

ez, meg a pajtása matattak az ölében. Apám ebbe, a jobbik tenyérbe rakta a szerszámait. Örököltem. Elsirattam egy kölyköt. Csepp koporsót faragtam neki cseresznyéből. A többit fölneveltem. Mind az égre hajtottak! Megint a fák!- Ilyet beszélt az Öreg, a Szép.

Vénnek láttam, sötét, egyenes törzsűnek. Rege a méltóságról, az efféle sors. Nála tanultam az udvaron játszódva a valódi büszkeséget. Fa az. És egy darabka föld. Idő cserezte feketére az arcát. Mesebeli már, mert elszökött a százholdú óperenciákra.
Szeles időben temették.

Fák keseregték a fájó hallgatót. Szomorú dalok voltak mindég a fogára valók. Beszéd volt ez nem lombsusogás. Nem értettem a csuhás szavait, de felrebbenni láttam a madarakat. Nyugatnak lendültek egyszerre, mikor kirázta alóluk az ágakat a szél. Tölgy. Kőrissel.

Isten könyvében velős bejegyzés:
"Nem tudom melyik árokparton születtem" 

forrás dokk

Burai Katalin Egy gobelinre

... a késve megtalált jelen felé
úgy írom, ki másnap már nem él,
hogy jól vagyok, minden végveszély
lepergett már az utolsó percnyi képsoron,
az is, mikor színt kellett vallanom.

A hímzésemen keretre feszítve
rózsától a porzóbibéig groteszk a lét íve,
csak esendő levelek maradnak fenn
a mélypontokkal kivert gobelinemen.
Hurkok és szúrások! Készül a csipke!

Árnyalt fonákjától inflálódik ez a világ!
Nagyon mély, nagyon régi hibák.
Csak feltételezem mi van a kereten túl.
Belül mélypont, előrajzolt szívminimum



forrás dokk

"... ezt a verset egy Péreli Zsuzsa gobelinhez írtam. Első világháborús katona és a párja színét és fonákját szőtte meg, az arcuk helyén, két példányban, aszerint, hogy a vérzivataros időben ki kit hagyott el, vagy halt meg..."

http://www.artendre.hu/html/pereli/

Amnézia A, Amnézia B Szombathelyi Képtár

Karaffa Gyula Disznóvágás...

Fején, a lábán, a nyakán nagy sebekkel

csak feküdt, akár egy áldozati bárány,

vére maradéka kifolyott a földre,

a többi besózva gőzölgött egy tálkán.

Vérző sebébe ujjam beletettem,

- nem tiltakozott- elhittem hát halálát,

s valami földi örömet éreztem,

mikor a böllér megélezte bárdját.

És néztem, ahogy széthasadt a teste

sonkára, karajra, dagadóra, hájra,

- a jövőt láttam a bűzös belekben-

így lett mindőnknek hasznos a halála.

Aztán csak ettem. És ittam is, vedelve,

én, a mindenség hitetlen Tamása.



forrás dokk

Vásárhelyi Vera Skorpió hava 4./2.

Mi még?

Diótisztítás az üvegházban, ahol a kesernyés illatú, zöld diókupac köré kuporodtam, bicskával kezemben, húsz tanyasi lánnyal együtt. Anya parancsára kesztyűt húztam – az védte tenyeremet a dióhéj fekete, lemoshatatlan levétől -, de félóra múlva épp úgy feketedett a kezem, mint a lányoké. Aki sohasem tisztított diót, nem tudja, milyen élvezet! A bicska éle belehasít a friss, zöld burokba, az kettéválik és kibuggyan belőle a még nedvesen sárga, csontkemény dió. Telten koppan az üvegház sarkában, ahová hajítjuk. Amelyik diónak zöld burka nem válik el a magtól, azt késünkkel tisztára kaparjuk, és egy másik sarokba dobjuk – annak még száradnia kell. Koppannak a megtisztított diók, magasodik lábunk előtt a lekapart fekete burok. Hajamba, bőrömbe szívódik kesernyés illata. A napszámos legények zsákszámra öntik elénk a begyűjtött, friss termést – a tisztításra váró dió nem fogy, hanem csak nő lábunk előtt. Hetekig tart ez a nevetéssel, tréfálkozással egybekötött élvezet. A megtisztított és megszáradt diótermést Matyi bácsi, a kertész, zsákba köti és a padlásra hordja. Tenyeremről a dióhéj fekete nyoma hetek múlva kopik le. Uzsonnára dióbelet eszünk, kenyérrel és mézzel.

***

Gyermekkoromban ismeretlen volt a jég- és a hűtőszekrény. A vajat vízbe állított cserépedényben tartottuk, a déli maradékot este ujra feltálalták vagy megették a konyhában; füstölőben aszalódtak a sonkák, a kármonádlik és szalonnák; frissen vágtuk a szárnyast – csak a húsnak kellett a jég, a karácsonyra szánt kappanoknak és a vadászaton elejtett nagymennyiségű fácánnak, nyúlnak. A húst, Elek nevű parádés kocsisunk, a tizenkét kilóméterre fekvő, szintén Elek nevű községből hozta, hetenként egyszer, szekéren.

A baromfiudvar közepén fekvő szalmafödeles jégverem faajtaját nagy, rozsdás lakat zárta. Meredek falépcső vezetett le magába a verembe, ahol szalmaréteg alatt feküdtek az összefagyott jégdarabok. Ide helyezték el, cserépedényekben, a húsokat, itt feküdtek a kibelezett, de nem megnyúzott nyulak és fácánok, a megkopasztott és kibelezett libák, kacsák és kappanok. De ezt a vermet minden télen meg kellett tölteni jéggel, hogy eltartson a következő téli évszakig.

Jeget találni az alföldön nem könnyű feladat. De apám unokaöccsének a birtokán – túl a vasuti síneken -, egy mélyen kivájt homokbánya részben esővízzel, részben talajvízzel telt meg, és egy kis tó képződött a helyén. Ez a kis tó télen befagyott – innen hoztuk a verem megtöltésére szükséges jeget. A csákánnyal kivájt jégtáblákat béreseink szalmával bélelt szekerekre lapátolták, majd a teli szekerek visszatértek hozzánk, a baromfiudvarba. Pattogott az ostor, feszült a lovak izma – a szekerek útját törött szalma és jégforgácsok jelezték. Téli fagyban, napokig tartott ez a derekat roppantó, nehéz munka: fehéren gőzölgött a kiizzadt lovak szőre, füstös pára csapott ki az emberek száján. Amikor megtelt a verem, a jégtáblákat befödték friss szalmával és rácsukták az ajtóra a rozsdás lakatot. Sokszor elgondolkoztam: - Mit fog csinálni anya, ha időelőtt elolvad a jég? Hová teszik a húst, a sok vadat? Aggodalmasan figyeltem a konyhalányt, amint lemászott a meredek falépcsőn és eltűnt a verem hasában. – Olvad-e a jég, Rozika? Kiáltottam le. – Hát olvad ez, alaposan – jött lentről a válasz.

Ok nélkül aggódtam. Egyszer sem ürült ki tél előtt a jégverem.

Vásárhelyi Vera Skorpió hava 4./1.

Szakajtóban tojás fehérlik – száz, százötven, - zsákban nullásliszt. Fehér abrosszal letakart asztaloknál fehérkötényes parasztasszonyok munkától rücskös, barna tenyere gömbölyíti a hajnalban meggyúrt, majd megreszelt tésztát. Türelmes, simogató mozdulatokkal dolgoznak, nekem is adnak egy marékra valót. Könnyűnek tűnik a gömbölyítés, mégis, maszatos tenyerem alatt azonnal csomóvá ragad a tészta. Inkább a szitákat viszem asztaltól asztalig – ki a nagylyukút, ki a sűrűbb lyukút kéri. Vaskeretbe foglalt, súlyos sziták voltak, meghúzták mind a két karom. De az asszonyok oly könnyedén, oly gyorsan dobták tenyérből tenyérbe, hogy követni is alig tudtam mozdulatukat, csak láttam, mint csurog alá a szitákból és halmozódik púposan a fehér abroszon az aranyossárga tarhonya. A nagyszeműt, hagymával és paprikával ízesítve, marhapörkölthöz ettük. a középnagyságúakat szalonnás rántotta mellé, amíg a legfinomabb szemű tarhonyából leves készült, vagy körítés tejfölös gombához. Hol szótlanul, hol tereferélve dolgoztak az asszonyok, de tíz órakor megállt a munka. A szilvafa alatt álló asztal köré telepedtek, s miután megbontották fejkendőjük csomóját, szomjasan nyúltak a tejeskávé után. Szalonnás kenyeret kaptak zöldpaprikával, házitúrót tejföllel. Szidi sokszor eléjük rakta az előző napi maradékot is – grízestésztát, tejfölös babfőzeléket. A meggyúrt, kigömbölyített tarhonya nagyság szerint tüllzacskókba kötve – a kamrába került télire.

***

Szabó Lőrinc Tücsökzene című kötetéből:

MI MÉG?

Mi volt szép? Mi még? Kapásból s ahogy

Kína mondja: a Tízezer Dolog,

Az egész Élet.

***

Mire emlékezzek? A kenyérsütést követő reggelikre: friss lángos, bő zsírban kisütve, vajjal megkenve, sóval ízesítve. Sose volt belőlük elég még akkor sem, amikor már jóllakva pukkadoztunk. Miklós ijesztő mennyiséget fogyasztott el belőlük, kedvenc étele volt. Forrón ettük, hozzá kortyolva a cukros tejeskávét. Még ma is számban érzem a sós, vajas lángost az édes tejeskávé ízével együtt. Habkönnyűek voltak, aranyossárgán duzzadtak a tálon, vajtól fényesen. Miért, hogy azokat a tornácon elfogyasztott lángosokat soha semmi nem múlta felül? Más volt a liszt, jobb az élesztő, finomabb az összedolgozott kenyértészta? Vagy hiányzik a tornác, amelynek sarkához egy lángoló aranyeső bokor támaszkodott, hiányzik Jójó figyelésre merevített füle, hiányzik az otthoni nyár zsongó neszeivel, fény és árnyjátékával, anya könnyű lépte, Miklós kopaszra nyírt, kerek feje… Nem ízlenek már többé a lángosok, mert a múló évekkel elvásott az ízlésünk, s mintha maga az élet is elvásott volna.

Fűri Rajmond Megmozdult

A kengyelfutó járt előttem.

Gyakorlottan, elegánsan.

A nagy tapasztalat, a kimunkált izmok

sugallták a mozgásban szerzett

tudást, a futás örömét.

Az út is vele mozgott

Maga a Föld  figyelte őt,

aki rajta gyakorolt,

és keltette a felszínén a bizsergést

társává avatva a nagy golyót

A botladozásom tanúi meg voltak lepve.

A sok jóindulat ellenére

hamar megunták a zavart,

amit okoztam a félresikerült mozdulatokkal

alig elkerülve a spártaiak szent hegyét.

Hiányzott a teás csésze,

Egy értékes porcelán, és a csörömpölés

Gondolata így alig keltett borzongást

A retus sikerült.

Határozott lett az arc íve.

Hozzáértem, amikor megmozdult.

Becsey Zsuzsa HANGULATOM (II)

Rájöttem igazán akkor a legjobb

mikor nem akarok semmit már

mikor nem tudom kell-e akarni valamit.

És akkor ugyanott vagyok mint akkor

azon a napon

ott

                                   a mindentől egyszerre semmibe

                                   de ez csak később így

megint a régi

újra elfelejtem hogy mi a jó.

Nyuszi álma 2010 Napkút közreműködésével

Filip Tamás Sodrás

Az éntérképen eltévedtem – valami
történhetett vele. Egy láthatatlan
kéz talán a világtájakat összekeverte?

Máááj Vééééj – mindig ezt énekeltem –
pedig százezer éve evezem ezt a folyót,
érzem a lapátra fonódó sodrást –
egyenlő erők küzdenek.

Arany Lélegzetnek hívják a házat,
ahova tartok. Egyetlen szobája van,
egy szék, egy ágy, egy asztal.

Hívogat, hogy megfulladjak benne,
önkívületben lapátolok, hogy még
időben odaérjek, a levegőm fogyni kezd,
mégis egyre messzebbre vagyok tőle –

Az nem lehet, hogy nem ott halok meg.

forrás dokk

Stiller Kriszta Agonia Christina

Talpig bőrkötésben.

Jégszegekbe verten.

Nem segít a zuhany.

Minden bűnt lenyeltem.

Váltanálak. Meg. Fel.

Az kell, aki nincsen.

Elaprózott élet.

Kezed a kilincsen.

Van harminc ezüstöd?

Ennyit tán megérek.

Fények fonnak körbe.

Disznózsírfehérek.

Megfeszültem. Vége.

Megnyertem. De vesztek.

Csak állok, mint akit

Egy fához szegeztek.

Ködforgató Irodalmi Jelen Könyvek 2014

Molnár Krisztina Rita Nincs mód

S míg szoborkeményen áll

a feltartott ujjú lelkiismeret,

csak bámulunk magunkba,

szórnánk hamut, ha lenne,

húznánk sarut a lábra,

vágnánk a múltba ösvényt,

kővel sebet az arcra,

bújnánk vacokba, zsákba,

hajunk borotva szántja,

tennénk jelet ruhánkra

akármit is tehetnénk

nincs mód a megbánásra.

Különlét PONT 2008

Lévai Attila rólam is

Az Úr naponta vagy huszonnégyszer int. 

Istent játszik, bár nem kérhetne számon.
Rejtegetném még, férfidac szerint,
de ami a szívemen, az a szánom.

Ünnep a szerelem, amíg tart. Tor, zsúr.
Az emléke olvadó vajcsík a késen.
Szemekben lakik, de ha összemorzsul,
már nem tart vissza. A megbántottaké sem.

Ilyenkor csak megyek, és annyit értek,
hogy a világ nem bírja a túlcsordulást.
Csupa bezártság, amit nem nyithat érdek,
és mély szakadékok, hogy mindezt belásd.

Sötét folt vagyok csavargók zsebén,
eldobott alma is, félig kirágott,
és mindig szomjazom, (öröklött a gén)
mint apám kertjében a koldusvirágok.

A szerelem ima, de csak a nőkért
nem mondhatom el, bár annyi az ágy ma,
mégis túl nyugodt. Alvó csecsemőkép.
Mintha nem erre a világra vágyna.

Egy utolsó vers is lesz, már nem Istenes.
Pár betű rólam, hogy haragra gerjedj,
perlekedj velem, vagy halkan felnevess:
Csak kezelhetetlen életviteljegy.



forrás dokk

Fűri Mária Kötéltánc

Feszültséget feszültséggel oldj

A csillagok másért ragyognak

Könnyített kurzust nem lelsz sehol

S nyoma van minden cápafognak

Csak azért, el ne andalodj

Kerüld a holdas éjszakákat

Meredek partok szélén haladj

Érezd ízét a kötéltáncnak

Röviden

http://www.litera.hu/hirek/a_het_verse_varady_szabolcs_egy_szekreny_elott

2012.

Mórotz Krisztina Papírsirály

"Uram, futott ön tengerbe olajbogyóval a zsebében? " 

Nők szemének fényét látta-e bódulatában?
Néztem csillogásuk. Szemem ha lámpafénybe hunyorog, szeplőket lát.
Gyerekek kibomlott szalagjait, ha a napba nézek.
A kagyló kérése: aludd ki magad. El innen, el, hol magát látom.
A padlásszoba faburkolata, de az meg nem írható.
Minden rovásjel, kódex átbucskázik a megvalósításon.
Kitörő láva. Nem arra megy, amerre kéne.
Mit akarsz megteremteni? Mi a te nagy tüzed?
Látod? Dió. Szavak. Cigaretta ujjaim közt.
Kérlelek, könyörgök, de Te hallgatsz. Hozzám se érve ölelj.
Szoba madarakkal. Papírsirályok, átsuhamlanak a tájon, félbetörve azt.
Kókuszdió. Akár a föld színei a tenger homokjában.
Megfestelek, örökké téged. Mézszínt keverek.
Mondja uram, mi az ige? És ha ige, mivé lesz ma?
Keresem a hitem, óvnám, hogy el ne hagyjon.
Jeanne. Ahmatova.
A többi Papírsirály, kikre nem emlékszem.
Néha falak. Hallgatások vagy félbetört álmok, hogy szépen kéne szeretni.
A szemed kemény, Modi, ismered dacod, szégyeneid.
Bújócskát játszó gyönyörök, elmúlnak, hogy átadják helyük az újaknak.
Milyen amikor elmúlik? Szakadt már önön az ing?
Halt már kezében darócszál, amire festett?
Ez a tépés a gyermekkoré, a hosszú nappaloké.
Szétrúgott hangyabolyok, csaláncsípések.
Ez anyám arca. Ez a megtagadott fiamé.
Hangsúly lefelé száll. Motyog. Vénemberré szelídül a hang.
A kezek kövekhez nőttek. Szobor úr, átleng a por a tájon, beterít. Látja?
Szenvedély zenitjén zabál a cinóber. Napsárga fény tárja önmagát.
Mindent átéget az erotika. Halálod is. Verseid is. Szeretőid. Hajnalaid.
Madarakkal álmodsz? Azok nem madarak.
Szállnál valahová. Papírsirályok.
Karistolt szavak. „Nem bírom, ha hallgat”.
„Nyitva maradt ablakon madarak tánca és a nők szeme mindig szomorú."
A nő, mint a víz és a réz. Mi az a nagy tűz, mi lobogva emészt?
Cipeli Ön e kövek porát? Halálomig.
Átsuhamlik a gyertyalángokon. Belekapnak.
Kövek, festék és por. A tiéd. Annyira semmi: csak szobor úr az ember.

forrás: dokk

Fűri Eszter Választás-A hit magja

Fűri Rajmond A látogatás

Nem túl régen még hatkor kelt, az óra csörgésére, hogy gyalog beérjen a munkahelyére, és még munkakezdés előtt megreggelizhessen.

Most kényelmes volt minden, egészen odáig, hogy elolvasta az újságot, reggelizés közben, aztán megnézte a számítógépen a postáját, és jöhetett a gyümölcs, amit felvett az étrendjébe, ahogy azt különböző fórumokon láthatta. Nem is vette észre, hogy milyen szófogadóan követi az ajánlatokat. Az egyiket a koleszterinszint miatt, a másikat a vitaminokért.

A meccseket is sorra vette a tv-ben, amiket a barátok miatt is meg kellene néznie, mert milyen jókat tudnak vitatkozni egy-egy akción, amiről meg volt kinek-kinek a saját véleménye, miközben a játék során, amit egymás közt folytattak, maradt a jókedv, meg az élcek, amikor emlékeztették egymást a sztárok megoldásaira. Amikhez a sajátjukat enyhe túlzásokkal hasonlították, eleve humorosra véve a figurát, amiről egyébként az volt a véleményük, hogy csak komolyan érdemes művelniük.

Jöhetett a házimunka, egyelőre gondolatban, mert legjobb abból is kivennie a részét, még ha csak egy bevásárlás erejéig is.

Eszébe nem jutott, hogy ilyenkor érkezhet látogatója. Különösen olyan, aki becsenget, és nem hívja fel előzetesen, hogy érkezne, és szeretné tudni, hogy otthon van-e, vagy zavarja-e ha most felugrik hozzá pár percre.

A postás az ajánlott küldemény átvételekor használja a csengőt, meg a házmester, amikor valamilyen határozatot hoz a lakásszövetkezettől, amit át kell venni minden lakónak, személyesen.

Kiszólt, hogy: - Már is!, és magára kapta az ilyenkor megszokott módon a fürdőköpenyét. A nagy, frottír, piros és kék csíkos köpenyt, és ment ajtót nyitni.

Vigyáznia kellett az ajtónyitással, mert amikor felszerelte a barátja a rácsot az ajtóra, akkor egy kis pontatlanság miatt a nyitást nem lehetett az ajtó teljes méretéig végrehajtani. Az egyik saroknál a beépített vas megakadályozta a teljes kitárást, és az ajtó visszacsapódott, ha nem vigyázott az, aki éppen szabad bejárást akart elérni a mozdulatával, esetleg a belépő vendégre hozva a veszélyt a csapással, amit az ajtó visszafelé tartó lendülete jelentett.

Hogy nem volt eddig baleset, az azt mutatja, hogy nem felejtette el megtartani az ajtót nyitáskor. Sem a vendég érkezésénél, sem akkor, amikor távozni készült tőlük látogatójuk.

Laudétur Jézus Krisztus! – mondta egy fehérbe öltözött alak, aki mellett ott állt a fekete ruhás társa, hosszú szabású köpenyben, lila gombokkal, a fején kis lila sapkával, a ruháján széles lila övvel, aki hozzátette, hogy – Dicsértessék a Jézus Krisztus!

Kezeik összekulcsolva, ha jól emlékszik, legalábbis kezdetben, és arcukon mosoly, amilyen két barátságos ismeretlentől kitelhet, álltak ott a csengőjét pillanatokkal korábban használók, ezek szerint az ő vendégei.

Bemehetünk? – kérdezte a feketébe és lilába öltözött, mielőtt bármit szólhatott volna.

Jó napot kívánok! – mondta bátortalanul, leesett állal, tágra meredt szemekkel, és hiányos öntudattal. Ami nem volt csoda, ha azt vesszük, hogy kire ismerhetett a saját, negyedik emeleti, három szoba összkomfortos lakása ajtaja előtt: esetleg tényleg a mai világ egyik legnagyobb szervezetének vezetőjére, sok-sok milliárdnyi ember bálványára és parancsolójára, ott ahol úgynevezett „nagy ember” legfeljebb ha egy fordult meg korábban. Az is az ő fogalmai szerint volt csak jelentős személyiség, és a második „nagy ember” már csak a saját minősítése szerint számított valakinek, ha számított egyáltalán. Róla közvetlen ismerői gondolhatták még, hogy érdemes rá időt és figyelmet fordítani, mert „nem senki”, ahogy mondani szokás. Aztán gyorsan elhessegette magától ezt a gondolatot.

A tv-ben ment olykor a műsor, „Nagy átvágás” címmel, és most azon tanakodott, amennyire képesnek bizonyulhatott gondolkodni, hogy ki játssza ezt vele? Mert azt megérti, hogy a haverjai fogadásokat kötnek rá, és komolyan játszanak a gondolattal, hogy neki eszébe nem jut ennek lehetősége. De ezen kívül ki szórakozhat vele, pláne ilyen, enyhén szólva is kényes módon szerepeltetve a szereplőket? Még akkor is, ha egyelőre senki nincs, aki rajta kívül tanúja lehetne ennek a tréfának. Már feltéve, persze, hogy tényleg tréfáról van szó, és a személyek nem valóságosan azok, akiknek látszanak.

Látott már állatot hipnotikus állapotban, fényképen, és emlékezett gyerekkorából a tyúkokra, amiket az unokatestvéreivel elkábítva sorba ültettek, és amikor a jószágok kezdtek magukhoz térni, akkor ismét elszenderítették őket, az akkor még nem létező állatvédők feltételezhető megbotránkoztatására.

Így állt most ő a lakása bejárati ajtajában, vigyázva a belépők biztonságára, és némán, vagy elcsukló hangon irányt mutatva a lakása belső része felé: - Erre tessék.

A fehér ruhás, idősebb, továbbra is mosolygó, kedélyes férfi nyújtotta a kezét, és a kézfogásnál két kézzel fogta meg az ő jobbját, finom fejmozdulattal jelezve elégedettségét a fogadtatás pozitív kimeneteléről, a lehetőségről, hogy beléphet a lakásba, ahová immár meginvitálták.

Nagyon örülünk, hogy nem utasítja el a látogatásunkat, és hajlandó megosztani velünk idejének egy részét, abban a reményben, hogy ez mindkettőjük számára hasznosnak és gyümölcsözőnek fog majd bizonyulni – mondta a fiatalabb, a fekete-lila díszű ruhát viselő kísérő, aki tolmácsa is volt az idősebb úrnak, vagy lehetett a titkára is.

Nem átvágás mégis?, gondolkodott tovább, keresve a bizonyosság jeleit, a híradókban látott képek alapján felismerhetőnek tartható fehér ruhás vendég „eredetijének”arca, mosolya, egész alakja jellegzetességeit felidézve, és összevetve a tőle pár méterre lévő valósággal.

A szobák között, a közlekedőben a fehérbe öltözött mosolyogva tett megjegyzést, feltehetően olaszul a gyerekeiről készült árnyképekre, amit a kísérője is mosolyogva kommentált. Neki pedig eszébe jutott a pár hete hallott vélemény, miszerint biztos pedofíliát jelez a felnőtt megnyilvánulása, amely gyerekekről szóló bármilyen beszámolót követ, a hozzáértő aktuális szakmai álláspont szerint, de ez már akkor blődnek tűnt a szemében, bármennyire is szörnyű a téma felvetése, amiről lehetnek tapasztalatai bárkinek.

Az erkélyes szobában, ahová vezette – vagy inkább terelte - a két személyt, hogy leültesse, és fogadhassa őket, és ahol elég sok könyvük sorakozott a polcokon, meglévő bénultsága csak fokozódott. Ha ez lehetséges lehetett egyáltalán, amikor a fehérbe öltözött úr kezében nagyanyja pár éve újrakötött angol nyelvű bibliáját látta meg, mielőtt helyet mutatott volna neki és társának, mondjuk a kanapén, hogy ne a kinyitható ágyuk – persze most éppen összecsukottan - legyen az a hely, ahová leüljenek e derék férfiak.

Tényleg az lenne a valóság, és nem varázsos álom, amire gondolok?, futott át rajta ismét a gyanú gondolata, amikor a kísérő megkérdezte, hogy: - Van más bibliájuk is?

Hogyne. A család több bibliát is használt, és a szülők is hagytak rám bibliát, nem is egyet – mondta készségesen, de korábbi kérdéseit magában folytatta, és amennyire lehet egy ilyen helyzetben, titkolni igyekezett. Megválaszolatlanok kellett, hogy maradjanak a kérdései, és éppen ezért a kíváncsisága és izgalma csak fokozódott.

A vendégei arcáról továbbra sem tűnt el a mosoly, miközben lapozták a kis könyvecskét, majd a szoba berendezését futólag megszemlélve leültek a kanapéra, szemben a tv-vel, a kép alá, ahol ő és a családja tagjai is ülni szoktak, amikor beszélgetnek, vagy amikor együtt néznek valamilyen műsort a nagy dobozban. Neki pedig maradt az összecsukott ágy, ahonnan, tőle jobbra, jól lehetett követni vendégei gesztusait, szemmozgását, egymással való kommunikációjuk jeleit, túl a beszéden.

A fiatalabb, a fekete ruhába öltözött ezek után kijelentette, hogy nincs sok idejük, és elnézését kérik, amiért bejelentetlenül lepték meg, de sietős az ügy, ami ide hozta őket, és nagyon szeretnék, ha diszkréten járna el, hogy a látogatás részletei nyilvánosságra ne kerülhessenek, mert ők ennek érdekében megtették a szükséges intézkedéseket. És csak egy úton-módon sérülhet a látogatás titkossága, ha ő, a házigazda beszámol róla valakinek, amitől- ez lenne az egyetlen kérésük – szigorúan meg kellene magát tartóztatnia. Még a feleségének sem mondhatja el, ha kérhetik, ha ezt tőle elvárhatják.

Köszönte, hogy nem kezdett el kínálkozni semmivel, mert nekik semmilyen igényük nincs. Már azon túl, persze, hogy gyorsan szeretnék vele közölni mondandójukat, amelytől remélik, hogy hasznára lesz közös ügyüknek.

A titkár, nevezzük annak, folyamatosan fordította a főnöke – már bocsánat, hogy ezt mondom, de bizonyos mértékig tényleg ez felel meg a közöttük lévő kapcsolatnak – szavait, így a vendéglátó nem kezdett el kérdezősködni a szükségleteikről, ahogy azt sem próbálta igazolni a saját kérdésére, hogy a két személy tényleg az-e, akinek ő gondolni bátorkodik őket, hogy a részletekről már szó se essék.

Mindez megfelel a vendégek kívánságának, miszerint gyorsan legyünk túl a megbeszélésen, és minden felesleges teketóriázást kerülve vágjunk a közepébe a látogatás célja megvalósításának.

Azt is mondták, hogy a házigazdától nem várnak el beleegyezést, csupán csak meghallgatást, és amint végére értek a mondanivalójuknak, nyomban távoznak is. Amilyen gyorsan jöttek, legalább olyan gyorsan kívánnak visszatérni kiindulásuk helyére, nem is szólva az egyszerűségről, amellyel intézték érkezésüket, és amely egyszerűséghez tartanák magukat távozásuknál is.

Képzelhetni, hogy a házigazda mindenbe beleegyezett, inkább csak bólogatva, mint szóban, hiszen a kísérő, a titkár gyorsan fordított, miután a fehér ruhás vendég ellentmondást nem tűrően haladt a célja felé a szavaival, és minden megnyilvánulásával.

Hogy lehet ilyenkor bármit tisztázni?

Nem fenyegetik, nem erőszakoskodnak vele, és nem érzi magát veszélyben két idegen férfi társaságában a saját lakásában, akiket ő engedett be magához, de akik olyan határozottan jelezték a rá váró következő rövid idő várható történéseit, hogy megszólalni sem nagyon volt módja. Talán csak a gondolatai cikáztak tovább a maguk ijedt módján, a tökéletes tájékozatlanság bizonytalanságában, kapaszkodókat keresve és találva vendégei szavaiban és mozdulataiban, valamint arcuk változásában, szemeik mozgásában, elsősorban arra vonatkozóan, hogy a vázolt kérés mennyire tartható valóságosnak, és még inkább, hogy mi lehet az ő része ebben az egész hihetetlen helyzetben, amely, nyilván korábbi okként, előidézhette mostani bénaságát, együtt tanácstalanságával és bizonyos mértékű kiszolgáltatottságával.

Csak ezek után ébredt tudatára annak, hogy milyen hordereje lehet ennek a történetnek, amiben most éppen benne van. Csak arra van szükség, hogy valóságnak bizonyuljon az, ami vele most megesik, és nem átvágás, és nem csinálmány, holmi visszaélésféle egy ember jóhiszeműségével, aki tudja, hogy pár éve megállítottak embereket az utcán, és nyereményt adtak az illetőnek, ha volt nála arra a hétre szóló érvényes lottó, mert így akartak kedvet csinálni a lottózáshoz a népességben a megbízott reklámozók.

Elfogadja a feltételeinket? – hallotta hirtelen a segítő szavait, mintegy felébredve elmélázásából.

Persze, igen – volt a válasza.

És akkor már-már követhetetlen gyorsasággal jöttek a magasabb rangú vendég szavai, amiket segítője igyekezett minél előbb érthetővé tenni a vendéglátónak a tolmácsolásával.

Ez örömünkre szolgál. Köszönjük hozzáállását, ezen belül is megértését, és azt, hogy kérdéseivel nem akadályozza szándékunk elérését a gyors megbeszélés megvalósítására.

Köszönjük eddigi aktivitását, amellyel közös ügyünket igyekezett előmozdítani. Nagyra értékeljük álláspontját a lehetőségek vonatkozásában, és a jövő berendezésére tett próbálkozásait is igen értékesnek tartjuk.

A felfogások sokszínűségére utaló megközelítését példamutatónak tartjuk, hiszen az ökumené ma az egyik reményünk, hogy közös utat találhatunk magunknak és a minket követőknek.

Egyetértünk azzal, hogy szövegeiben konkrét időpontot nem ad meg, sem a megismeréssel, sem – ahogy nevezni szokta – a „történelem céljával” kapcsolatban.

A tudomány szerepéről vallott nézetei miatt tölt el minket aggodalom, valamint az ezekből a nézetekből származtatható következmények hatása az, amely miatt bizonyos mértékű féltést kell, hogy figyelmébe ajánljunk.

Elsősorban azért, természetesen, hogy a felelősséget, amelyet magára nézve oly nyilvánvalóan tart kötelezőnek, felidézzük, hiszen a következmények alakulása kérdésében nincsenek igazán kidolgozott módszerek, amelyekre támaszkodhatnánk, amikor az említett következmények hatásai irányítása feladataival magunkat szembe kell, hogy találjuk, éspedig óhatatlanul.

Az Ön által említett ellentmondásos helyzet ugyanis nem új keletű ügye a gondolkodó emberiségnek, mint bizonyára tudja. A hívő emberiségnek sem, hiszen a gondolkodás és a hit egymást nem kell, hogy kizárja, amint erről már annyiszor meggyőződhettünk.

Nos, az Ön által sokszor érintett ellentmondások, és ezeknek a feloldásai is, inkább segíthetik a hit erősödését, semmint akadályoznák azt az erősödésében és tovább terjedésében.

Csak, ha jók az értesüléseink, akkor, az egyelőre még csak vázlatosan szereplő, jövő képe az, amelyet magunk is szeretnénk részleteiben megszemlélni, tudva a korábban említett várható bekövetkezési idő megadásának elkerüléséről, mint számunkra is fontos álláspontról.

Ezen belül pedig különösen a szenvedély szerepe, mértéke és minősége érdekelne minket, ahogy ennek energia jellege is, amelyre a mi sajátosan emberi kiválasztódásunk épül, együtt békénkkel és versenyünkkel.

Az egymást választó párokról és az emberi természet ugyancsak kettős jellegéről mondottakat is nagy érdeklődéssel követjük. Talán érthető okokból, amellyel, feltételezzük, hogy Ön, tisztelt vendéglátónk, kellően tisztában lehet.

A konszenzus elérhetősége miatt, be kell vallanunk, kicsit fő a fejünk.

Miután gondolatmenete indításakor sem vesz igénybe a jelent a jövővel együtt szerepeltető képzeleti jelenségeket, így nem támaszkodhat másra, mint az aránytalannak tartható tudásra, amely pedig semmi egyébnek nem tekinthető, mint a remény működtetésének, amely során nagy hangsúlyt kell, hogy kapjon az elképzelés bekövetkezésébe és megvalósulásába vetett bizalom, azaz a szerencse szerepének a túlértékelése.

Ez pedig belső ellentmondás, mégpedig a gondolatmenet egészét veszélyeztető bizonytalansággal terhelt kiúttalanság.

Mert indoklást, valamilyen bizonyítást, ahogy azt a tudományos értekezésekben megszokhattuk, az Ön leírásaiban nem találhatunk.

Tudjuk, hogy írásainak nincs igénye arra, hogy azokat igazságoknak tekintse bárki, és ezt Öntől szerénysége igazi jeleként el is fogadjuk.

Pusztán a téma jelentősége önmagában teszi szükségessé az ilyen észrevételezést. Még akkor is, ha a szerző, aki a kalandtól vissza nem riadva hajlandónak és képesnek látszik saját teljesítménye mértéke és értéke felmérésére, szükséges az óvatosságra időben figyelmeztetni. Kivételtől eltekintve, illetve ilyen súlyú ügy kapcsán kötelezően. Mert a tudományosság hiánya és ennek beismerése nem csökkenti a megtévesztés lehetőségét, és az ezzel együtt lehető váló felelősség ügyét.

Mielőtt szóvá tenné, hogy nem állt szándékában senkit sem megtéveszteni, amit jól mutat szövegei nyilvánosságtól való távoltartása is, az erkölcsi szabályt kell figyelmébe ajánlanunk. Miszerint „nem elég tisztességesnek lenni, hanem annak is kell látszani”.

Ami az Ön esetében azt kell, hogy jelentse, hogy a belső ellentmondásai feloldásával is saját magának kell megbirkóznia, ha ilyen feloldásra alkalom adódhat.

Nos, mi azt véljük látni ebben az esetben, hogy ez a feloldás itt nem lehetséges.

Ön ugyanis egyszerre vállalkozik végtelenné tágított szempont alkalmazására a jelen és a jövő belátása érdekében, és ugyanakkor bátran jelenti ki, hogy nem tesz mást, mint egyetlen tagnak tekinti magát egy közösségben, amelynek sajátja időbeli korlátozottsága, és az időt legyőzni képes kiterjesztésben való közreműködés lehetősége is.

Tisztelt uram, reméljük, hogy ráismer saját nézeteire most, amikor nem pontosan idézzük az Ön által leírtakat, és biztosak vagyunk abban, hogy érvelésünket pontosan követve képes elfogadni észrevételünket, vagy, ha tetszik tanácsunkat: az ellentmondások feloldásának legjobb módszerét abban a konszenzusban lelhetjük fel, amely jelenünket nem a sajátjának, hanem a múltból a jövőbe vezető átmenetnek, egyúttal emberi beavatkozástól elérhetetlennek tekinti.

Igen, tisztelt uram, ez a jelen nem a miénk, és nem is az öné, még akkor sem, ha gondolatban a magunkénak tarthatjuk, és Ön a sajátjának bátran nevezheti, és a lehetséges folytatásáról való gondolkodása útjába senki és semmi nem állítható.

Csak éppen arra nincs lehetősége, hogy magának ezt a jelent a legkisebb mértékben is kisajátítsa, mint ahogy ezt az eltulajdonlást senki más sem teheti meg. Hiszen a gondolat legfeljebb azt érheti el, hogy alkotója elé állít valamit, amit az szemlélhet, és aminek elérésére törekedhet, és – mi ezt ki merjük Önnek jelenteni – amit lelki szemeivel a gondolatnál is nagyobbá, többé tehet, amikor magát általa meghatározottnak látja, folyamatosan, nappal és éjjel, ébren és álmában egyformán.

És akkor ez már több lesz gondolatnál, mert nem egyetlen szervünk fog hozzá tartozni eltéphetetlenül, hanem egész lényünk lesz vele azonos, és tőle meghatározott, aki már nem is mi vagyunk, hanem sokkal többek önmagunknál.

Ez a mi ajánlatunk Önnek, tisztelt vendéglátónk, ez a közös meghatározottság, és a vele járó felelősség és a teljes szabadság.

Amelyről Ön is írni bátorkodik szövegeiben, küszködve ellentmondásaival, és próbálva kiutat találni eltévedéseiből, amelyek – meglátásunk szerint – telve vannak jóindulattal, és az ebből – mondhatni – szokás szerint következő tévedésekkel.

Mert a konszenzus több kell, hogy legyen, mint egyén és közösség azonosságának tudatossága, és a felismert közös cél. Több kell, hogy legyen, mint az ember.

Az ember több, mint pusztán ember – fejezte be beszédét az idősebb vendég, fokozatosan lecsillapodva ahogy idáig ért, azok után, hogy korábbi érvelése közben heve elragadta, és segítője, aki igyekezett a szavait pontosan közvetíteni, a mozdulataiban, a hangja kifejező erejében, az érzelmi töltöttségében is követve mesterét, házigazdánk lenyűgözött figyelme és immár fáradó gondolatai kíséretével.

És akkor a vendégek felálltak ültő helyükből. Az idősebbik, fehérbe öltözött úr mosolyogva, barátságosan szorította meg a teljes rökönyödésben lévő vendéglátó kezét, majd vállát is megérintve, fejét kicsit oldalra hajtva most csak annyit mondott, miközben már indult is a lakás bejárati ajtaja felé, hogy: Laudétur!

Titkára, segítője, tolmácsa igyekezett utána egy gyors kézfogás után, a mi emberünk pedig rohanni próbált az ajtóhoz, hogy a fejbekólintást elkerülje, aminek vendégei magukat könnyen kitehetik, ha nem elég óvatosak a nehéz ajtó mozgatásával.