Gulyás Tamás Gébárti strandon - Zalaegerszeg

Ez a két, számomra a Láncszemekből jól ismert fotó Jónás Tamás Törzs című verseskötetéről jutott eszembe.
A költővel a Magvető kiadójának képviselője beszélget:

https://www.youtube.com/watch?v=iCHeZRhaG2g

Megjelent: Láncszemek 2008

a Pannon Tükör Művészeti Könyvek sorozatban

Kántor Zsolt Alulnézet

Báger Gusztávnak

A kék eget kémleli. Az esőt veszi szemügyre.

Nem tudja rávenni senki, hogy a szemét lesüsse.

Megcsillannak a cseppek egy pillanatra a fán.

Tényleg különös. Honnan pottyannak le egyáltalán?

Az erdő, a park s a kertek. Megannyi párálló agglomerátum.

Avar alatti kéreggerinc. Teremtmények, világ, fátum.

A legsötétebb felhő csak int. Olyan a hajnal, mint egy befőtt.

Impressziókat konzervál. A reflexió ezzel jár. Megy a délelőtt.

Körbetekeri a citromsárga sálat. Jól érzi magát. Akár el is ázhat.

Beteszi a zsebébe a kezét. Megérinti a kulcsokat. A távolból egy hölgy

nézi, érezni a vonzással teli félszet. Nem lesz belőle áldozat.

Egyedülléte telt. Magánya éget. Csak áll. Elnyeli az élet.

Must

Digitális Kalamáris Kiadó
2015. Szarvas

Fűri Mária 2 haiku

Lábaid alatt

Ahogy jársz az utakon

Csörren az avar

*

Sárga korona

Idelenn szétrugdosod

Lehullt levelét

Fűri Rajmond Falikárpit

Ferenczi Erzsébet Elmélkedés a kritikáról...

Sétáltam ma az erdőben, s megcsodáltam a színes, őszi ruhába öltözött fákat. Ha sokban nem is hasonlítanak az emberekre, abban az egyben mindenképpen, hogy nincs közöttük két egyforma. Magas és alacsony, vaskos és csenevész, egyenes és girbegurba, az egyik egészen ferde, a másik odvas, a harmadik erős és terebélyes. Mind más. Természetesen vannak olyanok, amelyek végképp elütnek a többitől, a tölgyes szélén egy kis akác, vagy épp hatalmas, szinte rátelepszik a többire.

S milyen érdekes, hogy nincs épeszű ember, aki úgy sétálna egy erdőben, hogy elkezdi egyenként végigmérni, kielemezni, majd leszólni a fákat. Hogy ez túl magas, ez meg túl görbe, ennek nem szép a kérge... Az összképet nézzük, a változatos, színes, gyönyörűséges erdőt.
Egymással vajon miért nem ezt tesszük? Mi indítja arra az embert, hogy az összes többit kritikával illesse? Ez kövér, ez sovány, ez csúnya, ez ostoba... Imádunk címkéket ragasztani egymásra. Sőt, magunkra is, mert még magunknak sem felelünk meg, nem vagyunk elég csinosak, okosak, gazdagok, bármilyenek. Miért? Mit hajszolunk, mi lenne "elég" jó?
Ó, persze, magyarázatból nincs hiány. Ha az apám gazdagabb lenne, nekem is könnyebb lenne. Ha a gyerekem jobban tanulna, többre vinné. Ha a szomszéd kedvesebb lenne, nem bosszantana fel. Elvárások és kritikák. Lassan ezekből áll az életünk. Már nem is látjuk a sokszínűség varázsát. Pedig milyen végtelenül unalmas lenne egy csomó egyforma, hibátlan ember egy rakáson.

A fák nem kritizálják egymást. Mind megférnek békében, a terebélyes meg a csenevész, a tölgy, a bükk és a fenyő. Egyenként csak egy-egy fa, de együtt ők lesznek az erdő.

Valahogy így kéne nekünk is. Megosztozni a földön, amin élünk, élni, és hagyni a másikat ugyanezt tenni. Hallgatni a madarak énekét, enni adni a szarvasoknak. Anélkül, hogy megjegyeznénk, hogy az egyiknek nincs is jó hangja, a másik meg csörtet.
Ha nem érted, amit mondok, menj, sétálj egyet a legközelebbi erdőben.

garai péter sándor Zoo/Függelék

először feldobom a bumerángot a diófára. aztán

utánadobom a műanyag talicskát. majd körbenézek,

hogy mit dobhatnék a talicska után, hogy lejöjjön.

kimeríthetetlen a szórakozás a mindenevő diófával

http://www.mediafire.com/file/028bdak2g2i8bjy/garai_p%C3%A9ter_s%C3%A1ndor_zoo_2012.pdf

Fűri Eszter A fa

üvegfestés

Mórotz Krisztina Mint fák arcán a ráncok...

Az őszi leveleken átsütök, egyenesen a nő hajára. Alakja a fényben lágy tónusokat vesz fel, sugároz ki magából. Minden olyan békés, az októberi kökörcsinek elszórva a mezőn, mintha egy óriás a tenyeréből szétszórta volna őket nagy jókedvében. Éva előtt egy kidőlt, hatalmas fa matuzsálem  megnyílva a kérgek, az ágak  temetője, a föld felé igyekszik.

Adni akar önmagából, holtan fekszik a földön. Öregen halt, talán villám ereje lökte a fűre, vagy csak már nem bírta el vastag testét. Arra várok, hogy a kis baltáddal vigyél belőlem, mondaná a fa. Fűts be a  kandallódba, vigyél hát kérgemből.

A fények, mint mézek, békéssé, bölccsé teszik a rétet. Meleg van, október napsütése, akár egy megbízható nő, lassan átadja fényét a férfinek, a szürkés, opálos alig szürkületnek.  Betakarlak, mondja a fa, átölellek, még utoljára felállok, látod? Azt akarom, hogy ne fázz, most így melegítelek.

És feláll a fa. Testéről potyog a melegbarna porladás, együtt zuhan vele a sok bogár. A nő belelép a fába. Fa lett,  a mézes nap melegíti fa testét. Nem fázom, őszi nappal piroslik a csipkebogyó körülötte. A szarvasbogár lágyan a nő karcsú kezén vándorol. Magam adom, mondja behízelgőn.

Ágak a fűben. A fa nem veszi fel őket, mint szarvasagancsot magára, engedi, hogy a napsugár átjárja testét. Melegbarna tónusok, lágy arany színek melegítik fel egy nő testét.

Fa vagyok, életet adok, meleget gyújtok. Ne menj haza, maradj velem.

Nem megyek, feleli a Nő. Veled maradok, míg hajam hófehér lesz, és lassan ökörnyállá változik.

Veled maradok, míg testem gyűrött lesz, és nem tudok benned állni. Akkor eldöntelek. A fákban laknak halottaink, ezt tanuld meg.

A szép nő hirtelen öreggé, csúnyává válik, és sír. Haja hófehér ökörnyál.

Dacosan eldönti a korhadt fát, önmagával együtt.

Most már holtak igazán, barna kéregpor jelöli a nő és a fa szimbiózisát.

Fűri Mária Színház után (vers, fotó)

Különös élmény volt – műfa, díszlet?

A saroknál így bukkant elénk

Miközben elhúzott a villamos

Szögletes dézsában szagtalan levél

Csak kettétépve éreztem, hogy él

Bár a tapintása viaszos

Nem díszlet volt, trükközött a fény

Wagner Tűzvarázs (Feuerzauber) Ludmány András zongora átirata és zongora játéka

Talán a legemlékezetesebb hangverseny élményem egy Wagner zene - annyira emlékszem, hogy Kocsis Zoltán vezényelt, és mintha egy másik világba érkeztem volna meg: ajtók nyíltak, különös terek terek tárultak... Kocsisra emlékezve jutott eszembe Ludmány András barátunk briliáns Wagner zongora átirata.

Fűri Rajmond Titkainkról

A soha meg nem írható témákat nem szabad elfelejteni. Ezek titkok, amik megőrzendőek. Annak ellenére, hogy a felejtésükről szólnak a biztatások, ha meg akarják erősíteni a hallgatás zárjait. Amit elfelejtettünk, az már megszűnt titok lenni, szól ilyenkor az indoklás, hiszen kilépett a létezésből, amelyet addig őriztünk, a rá emlékezéssel.

Lehet, hogy vannak közöttük olyanok is, amiket többen kell, hogy elzárva tartsanak. Akár azért, mert eskü köti őket: közös és kölcsönös eskü. Cinkosság, tehetnénk hozzá, ha nem lenne eleve kellemetlen ez a szó, annak tudta nélkül, hogy mi is a megőrzendő és elhallgatandó közös tudás. Mert akár érték is lehet az, amit az őrzők híven süllyesztenek el némaságuk mélyére.

A titkokra nagy szükségünk van. Mint egy másik világra, amely úgy kell, hogy létezzen, hogy oda belepillantanunk soha nem szabad. Akár az óceán mélye, ahová hiába is néznénk, úgy sem látnánk semmit, miután addig napfény már le nem juthat.

Vajon a titkoknak lehet olyan súlya, mint ami súly a víz mélyén hat, ahol a sötétség birodalmában minden alávetett az irdatlan víztömegnek?

Az emlékezetben tartás számvetése csak szaporítja a titkok számát.

Lista készülhet róluk, egyfajta csokor, amelyet külön rakhatunk el magunknak, mint jelmezek vagy levelek gyűjteményét, egy gardróbba téve, vagy szalaggal átkötött csomagként. Amiket aztán vagy ki kell bővítenünk időnként, ahogy a szükség hozza, vagy kibontva nézegethetjük számunkra érdekes darabjait, elvonultan, a port verve le róluk: a megőrzést megkönnyítendő.

Ilyenkor érezzük igazán azt a súlyt, amit a hallgatás tesz ránk: a másokkal való megoszthatatlanság önkéntes vagy kényszerűségből vállalt parancsa.

Reményünk marad az élet gazdagsága, amely ránk képes zúdítani eseményei záporát, válogatás nélkül, egyetlen jellel sem utalva azok értékére vagy jelentéktelenségére.

Hiába próbáljuk kiszűrni közülük a javát, a lényegeset, a most vagy egyszer majd ismét felhasználhatót, vagy csak olyat, amire várhatóan még érdemes lenne emlékeznünk az érdekessége miatt, általában lekéssük a megfelelő értékelést, és vele az alkalmat, hogy felidézhetővé váljon a létezés folyamatában, amelynek részévé és - bizonyos fokig - részesévé lett, és vele együtt mi is azzá lettünk.

Még szerencse, hogy önkéntelenül és külön figyelem nélkül is rögzül belénk, ami fontos nekünk, mert a szeretetünket képes volt megragadni.

A kipergő jelenségek pedig mi mások is lennének, mint titkok, ha jól belegondolunk. Vagy csak olyanokká lesznek, a szeretet érintése nélkül, mint a titkok, amelyeket viszont tényleg soha nem lehetünk képesek elárulni. Még önmagunknak sem.

A kimondhatatlan és elmondhatatlan dolgaink azért nehezek, mert a szeretet őrzi őket, és elveszíthetetlenül.

A megírhatatlan életrajzunk fejezetét adják, és ezért kitörölhetetlennek kell elfogadnunk őket.

Már csak a gyűjtemény kezelésével birkózhatnánk meg, lehetőleg minél egyszerűbben és könnyebben: erőlködéstől mentesen.

Mondjuk külön jelző rendszert toldva hozzájuk, amin könnyű a haladás, amikor szorít a szükség a felidézésükért. Úgy látszik ugyanis, hogy velük újra törődve könnyebben viselhető a nyomás, amit elhallgatásukkal érzünk.

Pedig, mint említettük, naponta, óránként és percről percre rakódnak ránk újabb és újabb titkok, amelyek eleve az örök hallgatásba kerülnek, miután szeretetünk hagyta elmenni őket mellettünk, mint számára – mint nekünk – lényegteleneket és érdekteleneket.

Az ilyen kettőzés azért gyakorlatunkká lehet, mint annyi hasonló, amelyekkel egy ideig biztosan együtt maradunk, és csak kellő megfontolás után tekintünk úgy rájuk, mint eldobhatókra, mint nekünk már nem elég értékesekre.

A titkokat pedig nem is biztos, hogy mi mértük fel, amikor megőrzésükről a döntés meghozatott. Ahogy az sem biztos, hogy szeretjük a titkainkat. Könnyen lehet, hogy csak egy részüket soroljuk a számunkra kedvesek közé.

Különben pedig már azzal milyen jól eltelünk, ha rájuk gondolunk, és kimondhatatlanságuk elénk áll, és mi mintegy a vállára tesszük a kezünket, hogy megnyugtassuk: veszteségünknél többre tartjuk az erőt, amivel magunkat felvérteztük, önnön csöndünk megtartására.

Lukovszki Judit IV. Debreceni Egyetemi Színpadi Találkozó 2016. október 20-22.

A szervező-előkészítő munkálatok többhetes zaklatott időszaka után szinte megváltás, mikor eljön végre a megnyitó pillanata. A fesztivál első perceiben nem csak a megkönnyebbülés örömét éreztük, hanem valódi szellemi csemegét is kaptunk mellé. Ez a rendezvény ugyanis szándékoltan mentes minden feszes protokolltól, így az ünnepélyesnek hirdetett (és megélt) megnyitó is nélkülözött minden ceremóniát. Volt azonban helyette őszinte érdeklődés a köszöntőket mondó tanár urak, Duffek és Laczkó professzorok fellépésében. Szeretettel és nyelvi sziporkákkal megtűzdelt „beszédeikből” megérthették a lassan szállingózó résztvevők, hogy az üggyel egyre inkább rokonszenvező intézmény képviseletében állnak előttünk. A rendezvényeinken gyakran feltűnő Daniel Purcell kamara együttes (vezetője: Lieli Pál tanár úr) pedig csak fokozta ezt az ígéretes derűt.

A fesztivál három napja zsúfolt programot kínált azoknak, akik érdeklődnek az egyetemeken zajló színjátszás pillanatnyi állapota iránt.  A kép, amit kaptunk, nagyon változatos, a műfaji, színvonalbeli, nyelvi sokszínűség jellemzi. Az egyetemi társulatok sajátságos réteget képeznek a független színjátszás világában. Több-kevesebb intézményi háttérrel, de célirányos színházi képzés nélkül készülnek produkcióik, kitéve a pályázati rendszer szeszélyeinek, a tagság (a dolog természetéből adódó) állandó változásainak. Mivel azonban a jövő értelmisége képezi ezt az alkotói bázist, nem meglepő, hogy kísérletező kedvű, és a művészetek iránt fogékony és tájékozott társulatokról van szó.

A fentiekből is következhet, hogy a debreceni fesztivál erőteljes karakterjegye volt idén az idegen nyelvű színjátszás.  Több angol nyelvű előadás közül kiemelem most a Brown Buffalo című produkciót.  Egyetemünk Angol-Amerikai Intézetében hagyománya van a dráma óráknak, mely – szemben elnevezésükkel – nem drámával, hanem a színjátszás eszközeivel teszik hatékonnyá az angol nyelv elsajátítását. Utóbbi időkben Lakó Zsigmond kapta ezeknek az óráknak, s a velük összefüggésben keletkező előadásoknak a feladatkörét. Ebben az esetben azonban a dráma írójával, Carlos Mortonnal való személyes kapcsolat még intenzívebbé tette az alkotói folyamatot. A 75 percen át tartó, kiváló angolsággal elhangzó párbeszéd nem enged a két játszónak Tuza Máténak és Varga Péter Imrének percnyi lazítást sem.  Nem áll rendelkezésükre saját testükön-lelkükön kívül semmilyen színpadi segítség.  Az eléggé esetleges módon, nem is túl szerencsés helyre kivetített fotók aligha jelentettek kapaszkodót a két fiatal férfi számára. Mindössze egy szék képezte a színpadi díszletet, mégis erőteljes látványt nyújtottak testük bátor felvállalásával, és egymásrautaltságukban. Hagy idézzek eredeti formájában bemutatkozó szövegükből egy töredéket: „A writer. A lawyer. A body. A friendship. A search for identity that transcends time and space, walking the line between dreams and reality.” Mivel azonban elsősorban az értelemhez szóló beszéddel kellett elérniük a néző figyelmének éberen tartását, az előbbi mondatban megemlített álomszerűség hiányzott a színpadról. 

Viszont az álomszerűség átlengte a Kirkét, hogy kiemeljünk egyet a magyar nyelvű előadások közül is. Ezt a produkciót mindenképp szóba szeretném hozni, mert keletkezése a korábbi rutintól eltér: Formanek Csaba (Kvazár-Budapest) egy, a DESzínházban tartott hosszabb tréning sorozat lezárása és eredményeképp mutatta meg előadását (Kirké, avagy kalandozások a disznóólban, Pusztai Luca, Marczin Bence, Somogyi Tibor, és a rendező maga, Formanek Csaba előadásában.) Látványos és funkcionális színpadi berendezkedésével, a játszóktól elvárt erőteljes testi-lelki-intellektuális jelenléttel, a szöveg olykor költői futamaival vonzotta be a nézőt ebbe a fiktív világba az előadás. A jó értelemben moralizáló hangütés az alkotók fokozott érzékenységét bizonyította a jelen kor aktuális felvetéseivel kapcsolatban. Ha néha el is vesztünk a szöveg utalásszövevényében, áthallásaiban, a könnyen fejthető onirikus szimbólumok szépen vezetgették a nézőt. Az esztétikus drapériában elhelyezett csillogó boros pohár, a gitár, az aranyló falevelek, tükör, olyan örömteli és jelentéssel bíró összképet alkotnak, melyben a játszók nagyon is valóságos, testi jelenléte szinte oximoront alkotva biztatják a nézőt a saját (!) jelentés létrehozására.  

Hálátlan dolog két láncszemet kiválasztani egy olyan sorozatból, melynek mindegyik alkotó eleme feltételez odafigyelést, érzékenységet, alkotóerőt. Egyszer talán, máshol-máskor szó eshet az összes többi előadásról is, melyeknek köszönhetően létrejött az a szellemünket gazdagító erő, mely kétség kívül sajátja volt ennek a találkozónak.

(xvokul)