Az őszi leveleken átsütök, egyenesen a nő hajára. Alakja a fényben lágy
tónusokat vesz fel, sugároz ki magából. Minden olyan békés, az októberi
kökörcsinek elszórva a mezőn, mintha egy óriás a tenyeréből szétszórta volna
őket nagy jókedvében. Éva előtt egy kidőlt, hatalmas fa matuzsálem
megnyílva a kérgek, az ágak temetője, a föld felé igyekszik.
Adni akar önmagából, holtan fekszik a földön. Öregen halt, talán villám
ereje lökte a fűre, vagy csak már nem bírta el vastag testét. Arra várok,
hogy a kis baltáddal vigyél belőlem, mondaná a fa. Fűts be a kandallódba,
vigyél hát kérgemből.
A fények, mint mézek, békéssé, bölccsé teszik a rétet. Meleg van,
október napsütése, akár egy megbízható nő, lassan átadja fényét a férfinek, a
szürkés, opálos alig szürkületnek. Betakarlak, mondja a fa, átölellek,
még utoljára felállok, látod? Azt akarom, hogy ne fázz, most így melegítelek.
És feláll a fa. Testéről potyog a melegbarna porladás, együtt zuhan vele
a sok bogár. A nő belelép a fába. Fa lett, a mézes nap melegíti fa
testét. Nem fázom, őszi nappal piroslik a csipkebogyó körülötte. A szarvasbogár
lágyan a nő karcsú kezén vándorol. Magam adom, mondja behízelgőn.
Ágak a fűben. A fa nem veszi fel őket, mint szarvasagancsot magára,
engedi, hogy a napsugár átjárja testét. Melegbarna tónusok, lágy arany színek
melegítik fel egy nő testét.
Fa vagyok, életet adok, meleget gyújtok. Ne menj haza, maradj velem.
Nem megyek, feleli a Nő. Veled maradok, míg hajam hófehér lesz, és
lassan ökörnyállá változik.
Veled maradok, míg testem gyűrött lesz, és nem tudok benned állni. Akkor
eldöntelek. A fákban laknak halottaink, ezt tanuld meg.
A szép nő hirtelen öreggé, csúnyává válik, és sír. Haja hófehér
ökörnyál.
Dacosan eldönti a korhadt fát, önmagával együtt.
Most már holtak igazán, barna kéregpor jelöli a nő és a fa szimbiózisát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése