Hárman voltak, éjfeketék, mind a három paripa.
Nem ült kocsisuk a bakon, s annak sem volt ostora.
Néma volt, ha volt a beszéd, igyekeztem hallani.
Látni nem láttam a jelét, hogy kezdenek vallani.
Istráng sem volt, s ment a kocsi, simán, akár a hajó.
Észrevettem, szélen kisebb, közepében nagy a ló.
Körbe jártak? Vagy az irány szemmel nem volt látható?
Bólogatva vitt engemet három éjfekete ló.
Köd derengett, távol a fény kezdett világítani.
És a lovak! Minő talány, emberformát ölteni.
Négyen lettünk, de két alak, mindjárt felismerhetőn:
tükröm mélyén, szemben magam. Két oldalunkon a nőm.
Hirtelen alakult csapat, gyermekek és unokák.
Megszólalt a templom harang, majd az égi orgonák.
Ez hát a hely, sorsnak való, szabad, kiteljesedő,
hol létemet az angyalom csókjaival vezető.
Ébredésem hosszú, nehéz volt, megérte, és az út
önti elém a kincseit, vidámat és szomorút.
Voltam utas, s aki vagyok már nem gyerek: álmodó.
Azt képzeli, hogy élete tovább is gondolható.
Kívánságomat számolom, kivonok, összeadok:
négy a lovam, éjfekete. Ragyognak, mint csillagok.
