5.
Pirosló málnabokrok, borízű almák, vajszínű paprikák, csattanó
paradicsomok, fűszeres illatok édenkertje, a napfénytől perzselt nagy
veteményes. Babarózsával felfuttatott kapun lépek be. Öreg, göcsörtös
szőlőtőkék kísérnek el utamon, majd hirtelen lemaradnak. Fából ácsolt
kertészház barnállik a sok zöld között. Azon túl, zsinóregyenes, sűrű sorokban
a vágóvirágok lángolóan színes táblája. A virágok mögött zúg, zümmög a méhes.
Az üvegházba készülök Miklóssal, mézpergetésre.
Fullasztó melegre nyitjuk az ajtót. Méz- és viaszszagra. Thurzó,
az öreg, karikalábú méhész, elmélyedve dolgozik. Fején lyukas, esővert
szalmakalap. Halkan surrog a centrifuga gép – a kipergett, aranyossárga méz kopogva
csapódik az oldalához. Néhány eltévedt méhecske koppan az ablaküvegen. Thurzó
bácsi kemény gallérján is mászik egy – érthetetlen módon az öreget nem bántják
a méhek. Üres, lekopasztott ez a nyári üvegház. Kétoldalt a polcokon száraz
föld, üres cserepek, egymásra dobott ládák.
Megállok az ajtóban. Elborít a ragadós, édes illat.
Miklós leszalad a lépcsőn. Nyúl a gép
fogantyúja után.
-
Menjen innen – mordul rá az öreg. - Ma
haragosak a méhek.
Anya Thurzó bácsit nagymamától örökölte. Nyereség – de egyben
kereszt. Örökösen dohogó, elégedetlen vénember. Méhész és tyúkász egyszerre. Örök
ellensége minden újításnak. De szorgalmas, becsületes. Rövid
fegyverszünetekkel, állandóan háborúban áll anyámmal.
-
Csak egy kicsit – ellenkezik öcsém.
-
Jó napot, Thurzó bácsi – köszöntöm. – milyen
idén a méhszüret?
-
Lehetne jobb! Ma még kipergetem ezeket a
viasztáblákat, de amit mostantól gyűjtenek a méhek, azt meghagyom nekik télire
– feleli az öreg, és Miklóst figyeli összeráncolt homlokkal.
-
Szobájába tettem néhány szivart.
-
Köszönöm, kisasszony – derül föl az öreg arca.
-
S a lába? Fáj-e sokat?
Thurzó bácsi lábát ó-formára nyomorította egy igen fájdalmas csúz.
Vasbotja nélkül egy lépést sem tudna tenni.
Elfojtott kiáltásra rezzenünk fel. Miklós szája elé kapja a kezét.
A Thurzó bácsi nyakán sétáló méhecske öcsémet csípte meg.
-
Nem megmondtam – dünnyögi az öreg. – ma
haragosak a méhek. Dörzsölje be diófa levelével.
Gyermekkorom mézpergetései elmúltak, mint annyi minden más: mint a
fiatalság, mint az a gondtalan, kristályragyogású élet. De megmaradtak az
emlékek: a napfénytől fényes üvegház, a méhviasz keserűen édes illata, a nyár
színe és zsongása, s az a töretlen, egyedüli és visszahozhatatlan boldogság-íz,
amely a gyermekkor.
Szabó Lőrinc:
MÉZPERGETÉS
Mézet pergettünk. Lágyan suhogott
A centrifuga; nehéz illatok
Ülték meg a levegőt, az egész
Konyha, tornác, csupa szag, csupa méz;
………………………………………...
Most is hallom a kopogó zenét,
Látom, őrzöm a nap igézetét,
Az üvegeket, telő bödönöket,
A sárga nyarat…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése