Fűri Rajmond A látogatás

Nem túl régen még hatkor kelt, az óra csörgésére, hogy gyalog beérjen a munkahelyére, és még munkakezdés előtt megreggelizhessen.

Most kényelmes volt minden, egészen odáig, hogy elolvasta az újságot, reggelizés közben, aztán megnézte a számítógépen a postáját, és jöhetett a gyümölcs, amit felvett az étrendjébe, ahogy azt különböző fórumokon láthatta. Nem is vette észre, hogy milyen szófogadóan követi az ajánlatokat. Az egyiket a koleszterinszint miatt, a másikat a vitaminokért.

A meccseket is sorra vette a tv-ben, amiket a barátok miatt is meg kellene néznie, mert milyen jókat tudnak vitatkozni egy-egy akción, amiről meg volt kinek-kinek a saját véleménye, miközben a játék során, amit egymás közt folytattak, maradt a jókedv, meg az élcek, amikor emlékeztették egymást a sztárok megoldásaira. Amikhez a sajátjukat enyhe túlzásokkal hasonlították, eleve humorosra véve a figurát, amiről egyébként az volt a véleményük, hogy csak komolyan érdemes művelniük.

Jöhetett a házimunka, egyelőre gondolatban, mert legjobb abból is kivennie a részét, még ha csak egy bevásárlás erejéig is.

Eszébe nem jutott, hogy ilyenkor érkezhet látogatója. Különösen olyan, aki becsenget, és nem hívja fel előzetesen, hogy érkezne, és szeretné tudni, hogy otthon van-e, vagy zavarja-e ha most felugrik hozzá pár percre.

A postás az ajánlott küldemény átvételekor használja a csengőt, meg a házmester, amikor valamilyen határozatot hoz a lakásszövetkezettől, amit át kell venni minden lakónak, személyesen.

Kiszólt, hogy: - Már is!, és magára kapta az ilyenkor megszokott módon a fürdőköpenyét. A nagy, frottír, piros és kék csíkos köpenyt, és ment ajtót nyitni.

Vigyáznia kellett az ajtónyitással, mert amikor felszerelte a barátja a rácsot az ajtóra, akkor egy kis pontatlanság miatt a nyitást nem lehetett az ajtó teljes méretéig végrehajtani. Az egyik saroknál a beépített vas megakadályozta a teljes kitárást, és az ajtó visszacsapódott, ha nem vigyázott az, aki éppen szabad bejárást akart elérni a mozdulatával, esetleg a belépő vendégre hozva a veszélyt a csapással, amit az ajtó visszafelé tartó lendülete jelentett.

Hogy nem volt eddig baleset, az azt mutatja, hogy nem felejtette el megtartani az ajtót nyitáskor. Sem a vendég érkezésénél, sem akkor, amikor távozni készült tőlük látogatójuk.

Laudétur Jézus Krisztus! – mondta egy fehérbe öltözött alak, aki mellett ott állt a fekete ruhás társa, hosszú szabású köpenyben, lila gombokkal, a fején kis lila sapkával, a ruháján széles lila övvel, aki hozzátette, hogy – Dicsértessék a Jézus Krisztus!

Kezeik összekulcsolva, ha jól emlékszik, legalábbis kezdetben, és arcukon mosoly, amilyen két barátságos ismeretlentől kitelhet, álltak ott a csengőjét pillanatokkal korábban használók, ezek szerint az ő vendégei.

Bemehetünk? – kérdezte a feketébe és lilába öltözött, mielőtt bármit szólhatott volna.

Jó napot kívánok! – mondta bátortalanul, leesett állal, tágra meredt szemekkel, és hiányos öntudattal. Ami nem volt csoda, ha azt vesszük, hogy kire ismerhetett a saját, negyedik emeleti, három szoba összkomfortos lakása ajtaja előtt: esetleg tényleg a mai világ egyik legnagyobb szervezetének vezetőjére, sok-sok milliárdnyi ember bálványára és parancsolójára, ott ahol úgynevezett „nagy ember” legfeljebb ha egy fordult meg korábban. Az is az ő fogalmai szerint volt csak jelentős személyiség, és a második „nagy ember” már csak a saját minősítése szerint számított valakinek, ha számított egyáltalán. Róla közvetlen ismerői gondolhatták még, hogy érdemes rá időt és figyelmet fordítani, mert „nem senki”, ahogy mondani szokás. Aztán gyorsan elhessegette magától ezt a gondolatot.

A tv-ben ment olykor a műsor, „Nagy átvágás” címmel, és most azon tanakodott, amennyire képesnek bizonyulhatott gondolkodni, hogy ki játssza ezt vele? Mert azt megérti, hogy a haverjai fogadásokat kötnek rá, és komolyan játszanak a gondolattal, hogy neki eszébe nem jut ennek lehetősége. De ezen kívül ki szórakozhat vele, pláne ilyen, enyhén szólva is kényes módon szerepeltetve a szereplőket? Még akkor is, ha egyelőre senki nincs, aki rajta kívül tanúja lehetne ennek a tréfának. Már feltéve, persze, hogy tényleg tréfáról van szó, és a személyek nem valóságosan azok, akiknek látszanak.

Látott már állatot hipnotikus állapotban, fényképen, és emlékezett gyerekkorából a tyúkokra, amiket az unokatestvéreivel elkábítva sorba ültettek, és amikor a jószágok kezdtek magukhoz térni, akkor ismét elszenderítették őket, az akkor még nem létező állatvédők feltételezhető megbotránkoztatására.

Így állt most ő a lakása bejárati ajtajában, vigyázva a belépők biztonságára, és némán, vagy elcsukló hangon irányt mutatva a lakása belső része felé: - Erre tessék.

A fehér ruhás, idősebb, továbbra is mosolygó, kedélyes férfi nyújtotta a kezét, és a kézfogásnál két kézzel fogta meg az ő jobbját, finom fejmozdulattal jelezve elégedettségét a fogadtatás pozitív kimeneteléről, a lehetőségről, hogy beléphet a lakásba, ahová immár meginvitálták.

Nagyon örülünk, hogy nem utasítja el a látogatásunkat, és hajlandó megosztani velünk idejének egy részét, abban a reményben, hogy ez mindkettőjük számára hasznosnak és gyümölcsözőnek fog majd bizonyulni – mondta a fiatalabb, a fekete-lila díszű ruhát viselő kísérő, aki tolmácsa is volt az idősebb úrnak, vagy lehetett a titkára is.

Nem átvágás mégis?, gondolkodott tovább, keresve a bizonyosság jeleit, a híradókban látott képek alapján felismerhetőnek tartható fehér ruhás vendég „eredetijének”arca, mosolya, egész alakja jellegzetességeit felidézve, és összevetve a tőle pár méterre lévő valósággal.

A szobák között, a közlekedőben a fehérbe öltözött mosolyogva tett megjegyzést, feltehetően olaszul a gyerekeiről készült árnyképekre, amit a kísérője is mosolyogva kommentált. Neki pedig eszébe jutott a pár hete hallott vélemény, miszerint biztos pedofíliát jelez a felnőtt megnyilvánulása, amely gyerekekről szóló bármilyen beszámolót követ, a hozzáértő aktuális szakmai álláspont szerint, de ez már akkor blődnek tűnt a szemében, bármennyire is szörnyű a téma felvetése, amiről lehetnek tapasztalatai bárkinek.

Az erkélyes szobában, ahová vezette – vagy inkább terelte - a két személyt, hogy leültesse, és fogadhassa őket, és ahol elég sok könyvük sorakozott a polcokon, meglévő bénultsága csak fokozódott. Ha ez lehetséges lehetett egyáltalán, amikor a fehérbe öltözött úr kezében nagyanyja pár éve újrakötött angol nyelvű bibliáját látta meg, mielőtt helyet mutatott volna neki és társának, mondjuk a kanapén, hogy ne a kinyitható ágyuk – persze most éppen összecsukottan - legyen az a hely, ahová leüljenek e derék férfiak.

Tényleg az lenne a valóság, és nem varázsos álom, amire gondolok?, futott át rajta ismét a gyanú gondolata, amikor a kísérő megkérdezte, hogy: - Van más bibliájuk is?

Hogyne. A család több bibliát is használt, és a szülők is hagytak rám bibliát, nem is egyet – mondta készségesen, de korábbi kérdéseit magában folytatta, és amennyire lehet egy ilyen helyzetben, titkolni igyekezett. Megválaszolatlanok kellett, hogy maradjanak a kérdései, és éppen ezért a kíváncsisága és izgalma csak fokozódott.

A vendégei arcáról továbbra sem tűnt el a mosoly, miközben lapozták a kis könyvecskét, majd a szoba berendezését futólag megszemlélve leültek a kanapéra, szemben a tv-vel, a kép alá, ahol ő és a családja tagjai is ülni szoktak, amikor beszélgetnek, vagy amikor együtt néznek valamilyen műsort a nagy dobozban. Neki pedig maradt az összecsukott ágy, ahonnan, tőle jobbra, jól lehetett követni vendégei gesztusait, szemmozgását, egymással való kommunikációjuk jeleit, túl a beszéden.

A fiatalabb, a fekete ruhába öltözött ezek után kijelentette, hogy nincs sok idejük, és elnézését kérik, amiért bejelentetlenül lepték meg, de sietős az ügy, ami ide hozta őket, és nagyon szeretnék, ha diszkréten járna el, hogy a látogatás részletei nyilvánosságra ne kerülhessenek, mert ők ennek érdekében megtették a szükséges intézkedéseket. És csak egy úton-módon sérülhet a látogatás titkossága, ha ő, a házigazda beszámol róla valakinek, amitől- ez lenne az egyetlen kérésük – szigorúan meg kellene magát tartóztatnia. Még a feleségének sem mondhatja el, ha kérhetik, ha ezt tőle elvárhatják.

Köszönte, hogy nem kezdett el kínálkozni semmivel, mert nekik semmilyen igényük nincs. Már azon túl, persze, hogy gyorsan szeretnék vele közölni mondandójukat, amelytől remélik, hogy hasznára lesz közös ügyüknek.

A titkár, nevezzük annak, folyamatosan fordította a főnöke – már bocsánat, hogy ezt mondom, de bizonyos mértékig tényleg ez felel meg a közöttük lévő kapcsolatnak – szavait, így a vendéglátó nem kezdett el kérdezősködni a szükségleteikről, ahogy azt sem próbálta igazolni a saját kérdésére, hogy a két személy tényleg az-e, akinek ő gondolni bátorkodik őket, hogy a részletekről már szó se essék.

Mindez megfelel a vendégek kívánságának, miszerint gyorsan legyünk túl a megbeszélésen, és minden felesleges teketóriázást kerülve vágjunk a közepébe a látogatás célja megvalósításának.

Azt is mondták, hogy a házigazdától nem várnak el beleegyezést, csupán csak meghallgatást, és amint végére értek a mondanivalójuknak, nyomban távoznak is. Amilyen gyorsan jöttek, legalább olyan gyorsan kívánnak visszatérni kiindulásuk helyére, nem is szólva az egyszerűségről, amellyel intézték érkezésüket, és amely egyszerűséghez tartanák magukat távozásuknál is.

Képzelhetni, hogy a házigazda mindenbe beleegyezett, inkább csak bólogatva, mint szóban, hiszen a kísérő, a titkár gyorsan fordított, miután a fehér ruhás vendég ellentmondást nem tűrően haladt a célja felé a szavaival, és minden megnyilvánulásával.

Hogy lehet ilyenkor bármit tisztázni?

Nem fenyegetik, nem erőszakoskodnak vele, és nem érzi magát veszélyben két idegen férfi társaságában a saját lakásában, akiket ő engedett be magához, de akik olyan határozottan jelezték a rá váró következő rövid idő várható történéseit, hogy megszólalni sem nagyon volt módja. Talán csak a gondolatai cikáztak tovább a maguk ijedt módján, a tökéletes tájékozatlanság bizonytalanságában, kapaszkodókat keresve és találva vendégei szavaiban és mozdulataiban, valamint arcuk változásában, szemeik mozgásában, elsősorban arra vonatkozóan, hogy a vázolt kérés mennyire tartható valóságosnak, és még inkább, hogy mi lehet az ő része ebben az egész hihetetlen helyzetben, amely, nyilván korábbi okként, előidézhette mostani bénaságát, együtt tanácstalanságával és bizonyos mértékű kiszolgáltatottságával.

Csak ezek után ébredt tudatára annak, hogy milyen hordereje lehet ennek a történetnek, amiben most éppen benne van. Csak arra van szükség, hogy valóságnak bizonyuljon az, ami vele most megesik, és nem átvágás, és nem csinálmány, holmi visszaélésféle egy ember jóhiszeműségével, aki tudja, hogy pár éve megállítottak embereket az utcán, és nyereményt adtak az illetőnek, ha volt nála arra a hétre szóló érvényes lottó, mert így akartak kedvet csinálni a lottózáshoz a népességben a megbízott reklámozók.

Elfogadja a feltételeinket? – hallotta hirtelen a segítő szavait, mintegy felébredve elmélázásából.

Persze, igen – volt a válasza.

És akkor már-már követhetetlen gyorsasággal jöttek a magasabb rangú vendég szavai, amiket segítője igyekezett minél előbb érthetővé tenni a vendéglátónak a tolmácsolásával.

Ez örömünkre szolgál. Köszönjük hozzáállását, ezen belül is megértését, és azt, hogy kérdéseivel nem akadályozza szándékunk elérését a gyors megbeszélés megvalósítására.

Köszönjük eddigi aktivitását, amellyel közös ügyünket igyekezett előmozdítani. Nagyra értékeljük álláspontját a lehetőségek vonatkozásában, és a jövő berendezésére tett próbálkozásait is igen értékesnek tartjuk.

A felfogások sokszínűségére utaló megközelítését példamutatónak tartjuk, hiszen az ökumené ma az egyik reményünk, hogy közös utat találhatunk magunknak és a minket követőknek.

Egyetértünk azzal, hogy szövegeiben konkrét időpontot nem ad meg, sem a megismeréssel, sem – ahogy nevezni szokta – a „történelem céljával” kapcsolatban.

A tudomány szerepéről vallott nézetei miatt tölt el minket aggodalom, valamint az ezekből a nézetekből származtatható következmények hatása az, amely miatt bizonyos mértékű féltést kell, hogy figyelmébe ajánljunk.

Elsősorban azért, természetesen, hogy a felelősséget, amelyet magára nézve oly nyilvánvalóan tart kötelezőnek, felidézzük, hiszen a következmények alakulása kérdésében nincsenek igazán kidolgozott módszerek, amelyekre támaszkodhatnánk, amikor az említett következmények hatásai irányítása feladataival magunkat szembe kell, hogy találjuk, éspedig óhatatlanul.

Az Ön által említett ellentmondásos helyzet ugyanis nem új keletű ügye a gondolkodó emberiségnek, mint bizonyára tudja. A hívő emberiségnek sem, hiszen a gondolkodás és a hit egymást nem kell, hogy kizárja, amint erről már annyiszor meggyőződhettünk.

Nos, az Ön által sokszor érintett ellentmondások, és ezeknek a feloldásai is, inkább segíthetik a hit erősödését, semmint akadályoznák azt az erősödésében és tovább terjedésében.

Csak, ha jók az értesüléseink, akkor, az egyelőre még csak vázlatosan szereplő, jövő képe az, amelyet magunk is szeretnénk részleteiben megszemlélni, tudva a korábban említett várható bekövetkezési idő megadásának elkerüléséről, mint számunkra is fontos álláspontról.

Ezen belül pedig különösen a szenvedély szerepe, mértéke és minősége érdekelne minket, ahogy ennek energia jellege is, amelyre a mi sajátosan emberi kiválasztódásunk épül, együtt békénkkel és versenyünkkel.

Az egymást választó párokról és az emberi természet ugyancsak kettős jellegéről mondottakat is nagy érdeklődéssel követjük. Talán érthető okokból, amellyel, feltételezzük, hogy Ön, tisztelt vendéglátónk, kellően tisztában lehet.

A konszenzus elérhetősége miatt, be kell vallanunk, kicsit fő a fejünk.

Miután gondolatmenete indításakor sem vesz igénybe a jelent a jövővel együtt szerepeltető képzeleti jelenségeket, így nem támaszkodhat másra, mint az aránytalannak tartható tudásra, amely pedig semmi egyébnek nem tekinthető, mint a remény működtetésének, amely során nagy hangsúlyt kell, hogy kapjon az elképzelés bekövetkezésébe és megvalósulásába vetett bizalom, azaz a szerencse szerepének a túlértékelése.

Ez pedig belső ellentmondás, mégpedig a gondolatmenet egészét veszélyeztető bizonytalansággal terhelt kiúttalanság.

Mert indoklást, valamilyen bizonyítást, ahogy azt a tudományos értekezésekben megszokhattuk, az Ön leírásaiban nem találhatunk.

Tudjuk, hogy írásainak nincs igénye arra, hogy azokat igazságoknak tekintse bárki, és ezt Öntől szerénysége igazi jeleként el is fogadjuk.

Pusztán a téma jelentősége önmagában teszi szükségessé az ilyen észrevételezést. Még akkor is, ha a szerző, aki a kalandtól vissza nem riadva hajlandónak és képesnek látszik saját teljesítménye mértéke és értéke felmérésére, szükséges az óvatosságra időben figyelmeztetni. Kivételtől eltekintve, illetve ilyen súlyú ügy kapcsán kötelezően. Mert a tudományosság hiánya és ennek beismerése nem csökkenti a megtévesztés lehetőségét, és az ezzel együtt lehető váló felelősség ügyét.

Mielőtt szóvá tenné, hogy nem állt szándékában senkit sem megtéveszteni, amit jól mutat szövegei nyilvánosságtól való távoltartása is, az erkölcsi szabályt kell figyelmébe ajánlanunk. Miszerint „nem elég tisztességesnek lenni, hanem annak is kell látszani”.

Ami az Ön esetében azt kell, hogy jelentse, hogy a belső ellentmondásai feloldásával is saját magának kell megbirkóznia, ha ilyen feloldásra alkalom adódhat.

Nos, mi azt véljük látni ebben az esetben, hogy ez a feloldás itt nem lehetséges.

Ön ugyanis egyszerre vállalkozik végtelenné tágított szempont alkalmazására a jelen és a jövő belátása érdekében, és ugyanakkor bátran jelenti ki, hogy nem tesz mást, mint egyetlen tagnak tekinti magát egy közösségben, amelynek sajátja időbeli korlátozottsága, és az időt legyőzni képes kiterjesztésben való közreműködés lehetősége is.

Tisztelt uram, reméljük, hogy ráismer saját nézeteire most, amikor nem pontosan idézzük az Ön által leírtakat, és biztosak vagyunk abban, hogy érvelésünket pontosan követve képes elfogadni észrevételünket, vagy, ha tetszik tanácsunkat: az ellentmondások feloldásának legjobb módszerét abban a konszenzusban lelhetjük fel, amely jelenünket nem a sajátjának, hanem a múltból a jövőbe vezető átmenetnek, egyúttal emberi beavatkozástól elérhetetlennek tekinti.

Igen, tisztelt uram, ez a jelen nem a miénk, és nem is az öné, még akkor sem, ha gondolatban a magunkénak tarthatjuk, és Ön a sajátjának bátran nevezheti, és a lehetséges folytatásáról való gondolkodása útjába senki és semmi nem állítható.

Csak éppen arra nincs lehetősége, hogy magának ezt a jelent a legkisebb mértékben is kisajátítsa, mint ahogy ezt az eltulajdonlást senki más sem teheti meg. Hiszen a gondolat legfeljebb azt érheti el, hogy alkotója elé állít valamit, amit az szemlélhet, és aminek elérésére törekedhet, és – mi ezt ki merjük Önnek jelenteni – amit lelki szemeivel a gondolatnál is nagyobbá, többé tehet, amikor magát általa meghatározottnak látja, folyamatosan, nappal és éjjel, ébren és álmában egyformán.

És akkor ez már több lesz gondolatnál, mert nem egyetlen szervünk fog hozzá tartozni eltéphetetlenül, hanem egész lényünk lesz vele azonos, és tőle meghatározott, aki már nem is mi vagyunk, hanem sokkal többek önmagunknál.

Ez a mi ajánlatunk Önnek, tisztelt vendéglátónk, ez a közös meghatározottság, és a vele járó felelősség és a teljes szabadság.

Amelyről Ön is írni bátorkodik szövegeiben, küszködve ellentmondásaival, és próbálva kiutat találni eltévedéseiből, amelyek – meglátásunk szerint – telve vannak jóindulattal, és az ebből – mondhatni – szokás szerint következő tévedésekkel.

Mert a konszenzus több kell, hogy legyen, mint egyén és közösség azonosságának tudatossága, és a felismert közös cél. Több kell, hogy legyen, mint az ember.

Az ember több, mint pusztán ember – fejezte be beszédét az idősebb vendég, fokozatosan lecsillapodva ahogy idáig ért, azok után, hogy korábbi érvelése közben heve elragadta, és segítője, aki igyekezett a szavait pontosan közvetíteni, a mozdulataiban, a hangja kifejező erejében, az érzelmi töltöttségében is követve mesterét, házigazdánk lenyűgözött figyelme és immár fáradó gondolatai kíséretével.

És akkor a vendégek felálltak ültő helyükből. Az idősebbik, fehérbe öltözött úr mosolyogva, barátságosan szorította meg a teljes rökönyödésben lévő vendéglátó kezét, majd vállát is megérintve, fejét kicsit oldalra hajtva most csak annyit mondott, miközben már indult is a lakás bejárati ajtaja felé, hogy: Laudétur!

Titkára, segítője, tolmácsa igyekezett utána egy gyors kézfogás után, a mi emberünk pedig rohanni próbált az ajtóhoz, hogy a fejbekólintást elkerülje, aminek vendégei magukat könnyen kitehetik, ha nem elég óvatosak a nehéz ajtó mozgatásával.