Nem túl régen még
hatkor kelt, az óra csörgésére, hogy gyalog beérjen a munkahelyére, és még
munkakezdés előtt megreggelizhessen.
Most kényelmes
volt minden, egészen odáig, hogy elolvasta az újságot, reggelizés közben, aztán
megnézte a számítógépen a postáját, és jöhetett a gyümölcs, amit felvett az
étrendjébe, ahogy azt különböző fórumokon láthatta. Nem is vette észre, hogy
milyen szófogadóan követi az ajánlatokat. Az egyiket a koleszterinszint miatt,
a másikat a vitaminokért.
A meccseket is
sorra vette a tv-ben, amiket a barátok miatt is meg kellene néznie, mert
milyen jókat tudnak vitatkozni egy-egy akción, amiről meg volt kinek-kinek a
saját véleménye, miközben a játék során, amit egymás közt folytattak, maradt a
jókedv, meg az élcek, amikor emlékeztették egymást a sztárok megoldásaira.
Amikhez a sajátjukat enyhe túlzásokkal hasonlították, eleve humorosra véve a
figurát, amiről egyébként az volt a véleményük, hogy csak komolyan érdemes
művelniük.
Jöhetett a
házimunka, egyelőre gondolatban, mert legjobb abból is kivennie a részét, még
ha csak egy bevásárlás erejéig is.
Eszébe nem
jutott, hogy ilyenkor érkezhet látogatója. Különösen olyan, aki becsenget, és
nem hívja fel előzetesen, hogy érkezne, és szeretné tudni, hogy otthon van-e,
vagy zavarja-e ha most felugrik hozzá pár percre.
A postás az
ajánlott küldemény átvételekor használja a csengőt, meg a házmester, amikor
valamilyen határozatot hoz a lakásszövetkezettől, amit át kell venni minden
lakónak, személyesen.
Kiszólt, hogy: -
Már is!, és magára kapta az ilyenkor megszokott módon a fürdőköpenyét. A nagy,
frottír, piros és kék csíkos köpenyt, és ment ajtót nyitni.
Vigyáznia kellett
az ajtónyitással, mert amikor felszerelte a barátja a rácsot az ajtóra, akkor
egy kis pontatlanság miatt a nyitást nem lehetett az ajtó teljes méretéig
végrehajtani. Az egyik saroknál a beépített vas megakadályozta a teljes
kitárást, és az ajtó visszacsapódott, ha nem vigyázott az, aki éppen szabad bejárást
akart elérni a mozdulatával, esetleg a belépő vendégre hozva a veszélyt a
csapással, amit az ajtó visszafelé tartó lendülete jelentett.
Hogy nem volt
eddig baleset, az azt mutatja, hogy nem felejtette el megtartani az ajtót
nyitáskor. Sem a vendég érkezésénél, sem akkor, amikor távozni készült tőlük
látogatójuk.
Laudétur Jézus Krisztus!
– mondta egy fehérbe öltözött alak, aki mellett ott állt a fekete ruhás társa, hosszú
szabású köpenyben, lila gombokkal, a fején kis lila sapkával, a ruháján széles lila
övvel, aki hozzátette, hogy – Dicsértessék a Jézus Krisztus!
Kezeik
összekulcsolva, ha jól emlékszik, legalábbis kezdetben, és arcukon mosoly,
amilyen két barátságos ismeretlentől kitelhet, álltak ott a csengőjét pillanatokkal
korábban használók, ezek szerint az ő vendégei.
Bemehetünk? –
kérdezte a feketébe és lilába öltözött, mielőtt bármit szólhatott volna.
Jó napot kívánok!
– mondta bátortalanul, leesett állal, tágra meredt szemekkel, és hiányos
öntudattal. Ami nem volt csoda, ha azt vesszük, hogy kire ismerhetett a saját,
negyedik emeleti, három szoba összkomfortos lakása ajtaja előtt: esetleg
tényleg a mai világ egyik legnagyobb szervezetének vezetőjére, sok-sok
milliárdnyi ember bálványára és parancsolójára, ott ahol úgynevezett „nagy
ember” legfeljebb ha egy fordult meg korábban. Az is az ő fogalmai szerint volt
csak jelentős személyiség, és a második „nagy ember” már csak a saját
minősítése szerint számított valakinek, ha számított egyáltalán. Róla közvetlen
ismerői gondolhatták még, hogy érdemes rá időt és figyelmet fordítani, mert
„nem senki”, ahogy mondani szokás. Aztán gyorsan elhessegette magától ezt a
gondolatot.
A tv-ben ment
olykor a műsor, „Nagy átvágás” címmel, és most azon tanakodott, amennyire
képesnek bizonyulhatott gondolkodni, hogy ki játssza ezt vele? Mert azt
megérti, hogy a haverjai fogadásokat kötnek rá, és komolyan játszanak a
gondolattal, hogy neki eszébe nem jut ennek lehetősége. De ezen kívül ki
szórakozhat vele, pláne ilyen, enyhén szólva is kényes módon szerepeltetve a szereplőket?
Még akkor is, ha egyelőre senki nincs, aki rajta kívül tanúja lehetne ennek a
tréfának. Már feltéve, persze, hogy tényleg tréfáról van szó, és a személyek
nem valóságosan azok, akiknek látszanak.
Látott már
állatot hipnotikus állapotban, fényképen, és emlékezett gyerekkorából a
tyúkokra, amiket az unokatestvéreivel elkábítva sorba ültettek, és amikor a
jószágok kezdtek magukhoz térni, akkor ismét elszenderítették őket, az akkor
még nem létező állatvédők feltételezhető megbotránkoztatására.
Így állt most ő a
lakása bejárati ajtajában, vigyázva a belépők biztonságára, és némán, vagy
elcsukló hangon irányt mutatva a lakása belső része felé: - Erre tessék.
A fehér ruhás,
idősebb, továbbra is mosolygó, kedélyes férfi nyújtotta a kezét, és a kézfogásnál
két kézzel fogta meg az ő jobbját, finom fejmozdulattal jelezve elégedettségét
a fogadtatás pozitív kimeneteléről, a lehetőségről, hogy beléphet a lakásba,
ahová immár meginvitálták.
Nagyon örülünk,
hogy nem utasítja el a látogatásunkat, és hajlandó megosztani velünk idejének
egy részét, abban a reményben, hogy ez mindkettőjük számára hasznosnak és
gyümölcsözőnek fog majd bizonyulni – mondta a fiatalabb, a fekete-lila díszű
ruhát viselő kísérő, aki tolmácsa is volt az idősebb úrnak, vagy lehetett a
titkára is.
Nem átvágás
mégis?, gondolkodott tovább, keresve a bizonyosság jeleit, a híradókban látott
képek alapján felismerhetőnek tartható fehér ruhás vendég „eredetijének”arca,
mosolya, egész alakja jellegzetességeit felidézve, és összevetve a tőle pár méterre
lévő valósággal.
A szobák között,
a közlekedőben a fehérbe öltözött mosolyogva tett megjegyzést, feltehetően
olaszul a gyerekeiről készült árnyképekre, amit a kísérője is mosolyogva
kommentált. Neki pedig eszébe jutott a pár hete hallott vélemény, miszerint
biztos pedofíliát jelez a felnőtt megnyilvánulása, amely gyerekekről szóló
bármilyen beszámolót követ, a hozzáértő aktuális szakmai álláspont szerint, de
ez már akkor blődnek tűnt a szemében, bármennyire is szörnyű a téma felvetése,
amiről lehetnek tapasztalatai bárkinek.
Az erkélyes
szobában, ahová vezette – vagy inkább terelte - a két személyt, hogy leültesse,
és fogadhassa őket, és ahol elég sok könyvük sorakozott a polcokon, meglévő
bénultsága csak fokozódott. Ha ez lehetséges lehetett egyáltalán, amikor a
fehérbe öltözött úr kezében nagyanyja pár éve újrakötött angol nyelvű bibliáját
látta meg, mielőtt helyet mutatott volna neki és társának, mondjuk a kanapén,
hogy ne a kinyitható ágyuk – persze most éppen összecsukottan - legyen az a
hely, ahová leüljenek e derék férfiak.
Tényleg az lenne
a valóság, és nem varázsos álom, amire gondolok?, futott át rajta ismét a gyanú
gondolata, amikor a kísérő megkérdezte, hogy: - Van más bibliájuk is?
Hogyne. A család
több bibliát is használt, és a szülők is hagytak rám bibliát, nem is egyet –
mondta készségesen, de korábbi kérdéseit magában folytatta, és amennyire lehet
egy ilyen helyzetben, titkolni igyekezett. Megválaszolatlanok kellett, hogy
maradjanak a kérdései, és éppen ezért a kíváncsisága és izgalma csak fokozódott.
A vendégei
arcáról továbbra sem tűnt el a mosoly, miközben lapozták a kis könyvecskét,
majd a szoba berendezését futólag megszemlélve leültek a kanapéra, szemben a
tv-vel, a kép alá, ahol ő és a családja tagjai is ülni szoktak, amikor beszélgetnek,
vagy amikor együtt néznek valamilyen műsort a nagy dobozban. Neki pedig maradt
az összecsukott ágy, ahonnan, tőle jobbra, jól lehetett követni vendégei
gesztusait, szemmozgását, egymással való kommunikációjuk jeleit, túl a
beszéden.
A fiatalabb, a
fekete ruhába öltözött ezek után kijelentette, hogy nincs sok idejük, és
elnézését kérik, amiért bejelentetlenül lepték meg, de sietős az ügy, ami ide
hozta őket, és nagyon szeretnék, ha diszkréten járna el, hogy a látogatás
részletei nyilvánosságra ne kerülhessenek, mert ők ennek érdekében megtették a
szükséges intézkedéseket. És csak egy úton-módon sérülhet a látogatás
titkossága, ha ő, a házigazda beszámol róla valakinek, amitől- ez lenne az
egyetlen kérésük – szigorúan meg kellene magát tartóztatnia. Még a feleségének
sem mondhatja el, ha kérhetik, ha ezt tőle elvárhatják.
Köszönte, hogy
nem kezdett el kínálkozni semmivel, mert nekik semmilyen igényük nincs. Már
azon túl, persze, hogy gyorsan szeretnék vele közölni mondandójukat, amelytől
remélik, hogy hasznára lesz közös ügyüknek.
A titkár,
nevezzük annak, folyamatosan fordította a főnöke – már bocsánat, hogy ezt
mondom, de bizonyos mértékig tényleg ez felel meg a közöttük lévő kapcsolatnak
– szavait, így a vendéglátó nem kezdett el kérdezősködni a szükségleteikről,
ahogy azt sem próbálta igazolni a saját kérdésére, hogy a két személy tényleg
az-e, akinek ő gondolni bátorkodik őket, hogy a részletekről már szó se essék.
Mindez megfelel a
vendégek kívánságának, miszerint gyorsan legyünk túl a megbeszélésen, és minden
felesleges teketóriázást kerülve vágjunk a közepébe a látogatás célja
megvalósításának.
Azt is mondták,
hogy a házigazdától nem várnak el beleegyezést, csupán csak meghallgatást, és
amint végére értek a mondanivalójuknak, nyomban távoznak is. Amilyen gyorsan
jöttek, legalább olyan gyorsan kívánnak visszatérni kiindulásuk helyére, nem is
szólva az egyszerűségről, amellyel intézték érkezésüket, és amely
egyszerűséghez tartanák magukat távozásuknál is.
Képzelhetni, hogy
a házigazda mindenbe beleegyezett, inkább csak bólogatva, mint szóban, hiszen a
kísérő, a titkár gyorsan fordított, miután a fehér ruhás vendég ellentmondást
nem tűrően haladt a célja felé a szavaival, és minden megnyilvánulásával.
Hogy lehet
ilyenkor bármit tisztázni?
Nem fenyegetik,
nem erőszakoskodnak vele, és nem érzi magát veszélyben két idegen férfi
társaságában a saját lakásában, akiket ő engedett be magához, de akik olyan
határozottan jelezték a rá váró következő rövid idő várható történéseit, hogy
megszólalni sem nagyon volt módja. Talán csak a gondolatai cikáztak tovább a
maguk ijedt módján, a tökéletes tájékozatlanság bizonytalanságában,
kapaszkodókat keresve és találva vendégei szavaiban és mozdulataiban, valamint
arcuk változásában, szemeik mozgásában, elsősorban arra vonatkozóan, hogy a
vázolt kérés mennyire tartható valóságosnak, és még inkább, hogy mi lehet az ő
része ebben az egész hihetetlen helyzetben, amely, nyilván korábbi okként,
előidézhette mostani bénaságát, együtt tanácstalanságával és bizonyos mértékű
kiszolgáltatottságával.
Csak ezek után
ébredt tudatára annak, hogy milyen hordereje lehet ennek a történetnek, amiben
most éppen benne van. Csak arra van szükség, hogy valóságnak bizonyuljon az,
ami vele most megesik, és nem átvágás, és nem csinálmány, holmi visszaélésféle
egy ember jóhiszeműségével, aki tudja, hogy pár éve megállítottak embereket az
utcán, és nyereményt adtak az illetőnek, ha volt nála arra a hétre szóló
érvényes lottó, mert így akartak kedvet csinálni a lottózáshoz a népességben a
megbízott reklámozók.
Elfogadja a
feltételeinket? – hallotta hirtelen a segítő szavait, mintegy felébredve
elmélázásából.
Persze, igen –
volt a válasza.
És akkor már-már
követhetetlen gyorsasággal jöttek a magasabb rangú vendég szavai, amiket
segítője igyekezett minél előbb érthetővé tenni a vendéglátónak a
tolmácsolásával.
Ez örömünkre
szolgál. Köszönjük hozzáállását, ezen belül is megértését, és azt, hogy
kérdéseivel nem akadályozza szándékunk elérését a gyors megbeszélés
megvalósítására.
Köszönjük eddigi
aktivitását, amellyel közös ügyünket igyekezett előmozdítani. Nagyra értékeljük
álláspontját a lehetőségek vonatkozásában, és a jövő berendezésére tett
próbálkozásait is igen értékesnek tartjuk.
A felfogások
sokszínűségére utaló megközelítését példamutatónak tartjuk, hiszen az ökumené
ma az egyik reményünk, hogy közös utat találhatunk magunknak és a minket
követőknek.
Egyetértünk
azzal, hogy szövegeiben konkrét időpontot nem ad meg, sem a megismeréssel, sem
– ahogy nevezni szokta – a „történelem céljával” kapcsolatban.
A tudomány
szerepéről vallott nézetei miatt tölt el minket aggodalom, valamint az ezekből
a nézetekből származtatható következmények hatása az, amely miatt bizonyos mértékű
féltést kell, hogy figyelmébe ajánljunk.
Elsősorban azért,
természetesen, hogy a felelősséget, amelyet magára nézve oly nyilvánvalóan tart
kötelezőnek, felidézzük, hiszen a következmények alakulása kérdésében nincsenek
igazán kidolgozott módszerek, amelyekre támaszkodhatnánk, amikor az említett
következmények hatásai irányítása feladataival magunkat szembe kell, hogy
találjuk, éspedig óhatatlanul.
Az Ön által
említett ellentmondásos helyzet ugyanis nem új keletű ügye a gondolkodó
emberiségnek, mint bizonyára tudja. A hívő emberiségnek sem, hiszen a
gondolkodás és a hit egymást nem kell, hogy kizárja, amint erről már annyiszor
meggyőződhettünk.
Nos, az Ön által
sokszor érintett ellentmondások, és ezeknek a feloldásai is, inkább segíthetik
a hit erősödését, semmint akadályoznák azt az erősödésében és tovább
terjedésében.
Csak, ha jók az
értesüléseink, akkor, az egyelőre még csak vázlatosan szereplő, jövő képe az,
amelyet magunk is szeretnénk részleteiben megszemlélni, tudva a korábban
említett várható bekövetkezési idő megadásának elkerüléséről, mint számunkra is
fontos álláspontról.
Ezen belül pedig
különösen a szenvedély szerepe, mértéke és minősége érdekelne minket, ahogy
ennek energia jellege is, amelyre a mi sajátosan emberi kiválasztódásunk épül,
együtt békénkkel és versenyünkkel.
Az egymást
választó párokról és az emberi természet ugyancsak kettős jellegéről
mondottakat is nagy érdeklődéssel követjük. Talán érthető okokból, amellyel,
feltételezzük, hogy Ön, tisztelt vendéglátónk, kellően tisztában lehet.
A konszenzus
elérhetősége miatt, be kell vallanunk, kicsit fő a fejünk.
Miután
gondolatmenete indításakor sem vesz igénybe a jelent a jövővel együtt
szerepeltető képzeleti jelenségeket, így nem támaszkodhat másra, mint az
aránytalannak tartható tudásra, amely pedig semmi egyébnek nem tekinthető, mint
a remény működtetésének, amely során nagy hangsúlyt kell, hogy kapjon az
elképzelés bekövetkezésébe és megvalósulásába vetett bizalom, azaz a szerencse
szerepének a túlértékelése.
Ez pedig belső
ellentmondás, mégpedig a gondolatmenet egészét veszélyeztető bizonytalansággal
terhelt kiúttalanság.
Mert indoklást,
valamilyen bizonyítást, ahogy azt a tudományos értekezésekben megszokhattuk, az
Ön leírásaiban nem találhatunk.
Tudjuk, hogy
írásainak nincs igénye arra, hogy azokat igazságoknak tekintse bárki, és ezt
Öntől szerénysége igazi jeleként el is fogadjuk.
Pusztán a téma
jelentősége önmagában teszi szükségessé az ilyen észrevételezést. Még akkor is,
ha a szerző, aki a kalandtól vissza nem riadva hajlandónak és képesnek látszik
saját teljesítménye mértéke és értéke felmérésére, szükséges az óvatosságra
időben figyelmeztetni. Kivételtől eltekintve, illetve ilyen súlyú ügy kapcsán
kötelezően. Mert a tudományosság hiánya és ennek beismerése nem csökkenti a megtévesztés
lehetőségét, és az ezzel együtt lehető váló felelősség ügyét.
Mielőtt szóvá
tenné, hogy nem állt szándékában senkit sem megtéveszteni, amit jól mutat
szövegei nyilvánosságtól való távoltartása is, az erkölcsi szabályt kell
figyelmébe ajánlanunk. Miszerint „nem elég tisztességesnek lenni, hanem annak
is kell látszani”.
Ami az Ön
esetében azt kell, hogy jelentse, hogy a belső ellentmondásai feloldásával is
saját magának kell megbirkóznia, ha ilyen feloldásra alkalom adódhat.
Nos, mi azt
véljük látni ebben az esetben, hogy ez a feloldás itt nem lehetséges.
Ön ugyanis
egyszerre vállalkozik végtelenné tágított szempont alkalmazására a jelen és a
jövő belátása érdekében, és ugyanakkor bátran jelenti ki, hogy nem tesz mást,
mint egyetlen tagnak tekinti magát egy közösségben, amelynek sajátja időbeli
korlátozottsága, és az időt legyőzni képes kiterjesztésben való közreműködés
lehetősége is.
Tisztelt uram,
reméljük, hogy ráismer saját nézeteire most, amikor nem pontosan idézzük az Ön
által leírtakat, és biztosak vagyunk abban, hogy érvelésünket pontosan követve
képes elfogadni észrevételünket, vagy, ha tetszik tanácsunkat: az
ellentmondások feloldásának legjobb módszerét abban a konszenzusban lelhetjük
fel, amely jelenünket nem a sajátjának, hanem a múltból a jövőbe vezető
átmenetnek, egyúttal emberi beavatkozástól elérhetetlennek tekinti.
Igen, tisztelt
uram, ez a jelen nem a miénk, és nem is az öné, még akkor sem, ha gondolatban a
magunkénak tarthatjuk, és Ön a sajátjának bátran nevezheti, és a lehetséges
folytatásáról való gondolkodása útjába senki és semmi nem állítható.
Csak éppen arra
nincs lehetősége, hogy magának ezt a jelent a legkisebb mértékben is
kisajátítsa, mint ahogy ezt az eltulajdonlást senki más sem teheti meg. Hiszen
a gondolat legfeljebb azt érheti el, hogy alkotója elé állít valamit, amit az
szemlélhet, és aminek elérésére törekedhet, és – mi ezt ki merjük Önnek
jelenteni – amit lelki szemeivel a gondolatnál is nagyobbá, többé tehet, amikor
magát általa meghatározottnak látja, folyamatosan, nappal és éjjel, ébren és
álmában egyformán.
És akkor ez már
több lesz gondolatnál, mert nem egyetlen szervünk fog hozzá tartozni
eltéphetetlenül, hanem egész lényünk lesz vele azonos, és tőle meghatározott,
aki már nem is mi vagyunk, hanem sokkal többek önmagunknál.
Ez a mi
ajánlatunk Önnek, tisztelt vendéglátónk, ez a közös meghatározottság, és a vele
járó felelősség és a teljes szabadság.
Amelyről Ön is
írni bátorkodik szövegeiben, küszködve ellentmondásaival, és próbálva kiutat
találni eltévedéseiből, amelyek – meglátásunk szerint – telve vannak
jóindulattal, és az ebből – mondhatni – szokás szerint következő tévedésekkel.
Mert a konszenzus
több kell, hogy legyen, mint egyén és közösség azonosságának tudatossága, és a
felismert közös cél. Több kell, hogy legyen, mint az ember.
Az ember több,
mint pusztán ember – fejezte be beszédét az idősebb vendég, fokozatosan
lecsillapodva ahogy idáig ért, azok után, hogy korábbi érvelése közben heve
elragadta, és segítője, aki igyekezett a szavait pontosan közvetíteni, a
mozdulataiban, a hangja kifejező erejében, az érzelmi töltöttségében is követve
mesterét, házigazdánk lenyűgözött figyelme és immár fáradó gondolatai
kíséretével.
És akkor a
vendégek felálltak ültő helyükből. Az idősebbik, fehérbe öltözött úr mosolyogva,
barátságosan szorította meg a teljes rökönyödésben lévő vendéglátó kezét, majd
vállát is megérintve, fejét kicsit oldalra hajtva most csak annyit mondott,
miközben már indult is a lakás bejárati ajtaja felé, hogy: Laudétur!
Titkára, segítője, tolmácsa igyekezett utána egy
gyors kézfogás után, a mi emberünk pedig rohanni próbált az ajtóhoz, hogy a
fejbekólintást elkerülje, aminek vendégei magukat könnyen kitehetik, ha nem
elég óvatosak a nehéz ajtó mozgatásával.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése