Mi még?
Diótisztítás az üvegházban, ahol a kesernyés illatú, zöld diókupac
köré kuporodtam, bicskával kezemben, húsz tanyasi lánnyal együtt. Anya parancsára
kesztyűt húztam – az védte tenyeremet a dióhéj fekete, lemoshatatlan levétől -,
de félóra múlva épp úgy feketedett a kezem, mint a lányoké. Aki sohasem
tisztított diót, nem tudja, milyen élvezet! A bicska éle belehasít a friss,
zöld burokba, az kettéválik és kibuggyan belőle a még nedvesen sárga,
csontkemény dió. Telten koppan az üvegház sarkában, ahová hajítjuk. Amelyik diónak
zöld burka nem válik el a magtól, azt késünkkel tisztára kaparjuk, és egy másik
sarokba dobjuk – annak még száradnia kell. Koppannak a megtisztított diók,
magasodik lábunk előtt a lekapart fekete burok. Hajamba, bőrömbe szívódik
kesernyés illata. A napszámos legények zsákszámra öntik elénk a begyűjtött,
friss termést – a tisztításra váró dió nem fogy, hanem csak nő lábunk előtt. Hetekig
tart ez a nevetéssel, tréfálkozással egybekötött élvezet. A megtisztított és
megszáradt diótermést Matyi bácsi, a kertész, zsákba köti és a padlásra hordja.
Tenyeremről a dióhéj fekete nyoma hetek múlva kopik le. Uzsonnára dióbelet
eszünk, kenyérrel és mézzel.
***
Gyermekkoromban ismeretlen volt a jég- és a hűtőszekrény. A vajat
vízbe állított cserépedényben tartottuk, a déli maradékot este ujra feltálalták
vagy megették a konyhában; füstölőben aszalódtak a sonkák, a kármonádlik és
szalonnák; frissen vágtuk a szárnyast – csak a húsnak kellett a jég, a karácsonyra
szánt kappanoknak és a vadászaton elejtett nagymennyiségű fácánnak, nyúlnak. A húst,
Elek nevű parádés kocsisunk, a tizenkét kilóméterre fekvő, szintén Elek nevű
községből hozta, hetenként egyszer, szekéren.
A baromfiudvar közepén fekvő szalmafödeles jégverem faajtaját
nagy, rozsdás lakat zárta. Meredek falépcső vezetett le magába a verembe, ahol
szalmaréteg alatt feküdtek az összefagyott jégdarabok. Ide helyezték el,
cserépedényekben, a húsokat, itt feküdtek a kibelezett, de nem megnyúzott
nyulak és fácánok, a megkopasztott és kibelezett libák, kacsák és kappanok. De ezt
a vermet minden télen meg kellett tölteni jéggel, hogy eltartson a következő
téli évszakig.
Jeget találni az alföldön nem könnyű feladat. De apám
unokaöccsének a birtokán – túl a vasuti síneken -, egy mélyen kivájt homokbánya
részben esővízzel, részben talajvízzel telt meg, és egy kis tó képződött a
helyén. Ez a kis tó télen befagyott – innen hoztuk a verem megtöltésére szükséges
jeget. A csákánnyal kivájt jégtáblákat béreseink szalmával bélelt szekerekre
lapátolták, majd a teli szekerek visszatértek hozzánk, a baromfiudvarba. Pattogott
az ostor, feszült a lovak izma – a szekerek útját törött szalma és jégforgácsok
jelezték. Téli fagyban, napokig tartott ez a derekat roppantó, nehéz munka:
fehéren gőzölgött a kiizzadt lovak szőre, füstös pára csapott ki az emberek
száján. Amikor megtelt a verem, a jégtáblákat befödték friss szalmával és
rácsukták az ajtóra a rozsdás lakatot. Sokszor elgondolkoztam: - Mit fog
csinálni anya, ha időelőtt elolvad a jég? Hová teszik a húst, a sok vadat? Aggodalmasan
figyeltem a konyhalányt, amint lemászott a meredek falépcsőn és eltűnt a verem
hasában. – Olvad-e a jég, Rozika? Kiáltottam le. – Hát olvad ez, alaposan –
jött lentről a válasz.
Ok nélkül aggódtam. Egyszer sem ürült ki tél előtt a jégverem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése