Évóra

A ciklikusság őserő
Óév és Újév összenő
Kezdődik az új Évóra
Hónap, nap a mutatója
:)

furim

Kocsis Balázs Sándor (12 éves) A vágyak világa

Hisztek a karácsonyi csodákban? Abban, hogy minden karácsony éjszaka megnyílik a vágyak kapuja? Most elárulom nektek, hogy szentesténként megnyílik az átjáró a vágyak világába. Bárki beléphet, akinek tiszta a lelke. Egyszer én is részese voltam e varázsnak. Elmesélem nektek, mit is rejt az álomvilág. Vágyakat, amelyek egész életedben beteljesületlenek maradtak. Elhunyt ismerősök, akiket újra látni akarsz. Lehetetlen utazások, elérhetetlen dolgok.

            Gyönyörű karácsony este volt. A hó puha lepelként terült a városra. Hazafelé ballagtam. Anyáék már rég otthon lehettek. Janka is hazafutott. Lábam alatt ropogott a hó. Rip-ropp, rip-ropp, rip-ropp…  Egyszer csak beszakadt alattam a föld. Valami puhára eshettem, mert egyben maradtam, és még csak meg sem ütöttem magam. Miután felocsúdtam, egy teremben termettem. Csupán két ajtó volt, mely a semmibe meredt. Az egyikből fény, a másikból sötétség áradt. Mind a kettőre volt valami írva, de olyan ősi betűkkel, amit még ember nem látott. A fénylő ajtót választottam. Amint kinyitottam, megint zuhanni kezdtem. Egy másik teremben találtam magam. Itt már négy ajtó volt. Három lilán, és egy rózsaszínen világított. Mikor a padlóra tekintettem, egy adventi koszorút fedeztem fel, amiből ezek az átjárók gyertyaként meredeztek ki. Megpróbáltam felidézni ismereteimet: a rózsaszínnel szemben lévőt gyújtjuk meg először, a tőle jobbra lévőt másodiknak, a rózsaszínt harmadiknak, és a kimaradtat utolsónak. Ezért beléptem a rózsaszíntől jobbra lévő ajtón. Megint zuhantam, de most már egy feldíszített fenyőfa mellett találtam magam, mely alatt csinos csomagok vártak kibontásra. Az egyik külön volt, mintha egy különleges személyé lenne. Amikor megnéztem, legnagyobb meglepetésemre az én nevem díszelgett rajta. Ez egy ízlésesen becsomagolt, ígéretes dobozka volt. Már majdnem kibontottam, amikor az agyam „megállj!”-t parancsolt. Megnéztem a többi dobozt is. Csodák csodájára mindegyiken az én nevem állt. Éreztem, hogy ez egy csapda. Viszont a szebbnél szebb csomagok között akadt egy ütött-kopott cipős doboz is. Tudtam, hogy ezt kell kibontanom. Ahogy hozzáértem magába szippantott. Hirtelen minden elsötétült.

            Egy Manhattan-i lakásban tértem magamhoz. Először nem értettem, mi történt velem, de amint belenéztem a tükörbe, megállt bennem az ütő’. Nem más testébe bújtam, mint Percy Jacksonéba. Az éjjeli szekrényemen természetesen ott állt az Anaklumosz. Felötlött bennem a kérdés, melyik kötetbe csöppentem éppen bele. Kinéztem az ablakon; este volt. Ágyamon egy szelet kék torta. Eszembe jutott, mit is kell tennem. Gyorsan kiléptem az ablakon, le a tűzlétrára, a zsebemből kivettem a holdraforgót, és elültettem.

-          Szép növény. – Szólalt meg mögöttem egy hang. Mikor megfordultam Nico (Hádész fia) lebegett mögöttem. Gyorsan „végigpörgettem” a cselekményt. Ezután megint elvesztettem az eszméletem.

Ismét magamhoz tértem. A nagy semmi közepén.

-          Hol vagyok? – kérdeztem. Amint ezt kimondtam, megláttam egy embert. Arca olyan ismerős volt, de mégis ismeretlen. Közelebb mentem.

-           Szia Balázs! – szólalt meg. Felállt a szőr a hátamon. Az nem lehet, hogy…

-          Papa? – kérdeztem. – Igen, kisunokám, én vagyok az. – Beszélgetésbe elegyedtünk, és adott nekem néhány jó tanácsot. Azt vettem észre, hogy egyre halványul.

-           Mi történik veled? – kérdeztem.

-          Tudod nem beszélgethetek veled örökké. – mondta, majd eltűnt.

-          Ne, Papa, várj! - kiáltottam utána, de már késő volt.

Most újra a karácsonyfa alatt álltam. Már csak egyetlen csomagon állt az én nevem. Kibontottam. Elállt a lélegzetem. Az volt benne amire mindig is vágytam.

De nem örülhettem sokáig. Ketyegő hangot hallottam, s már megint tovább kellett mennem…

Ugyanott álltam, ahol elnyelt a talaj. Hazaballagtam. A szobámba lépve ott feküdt a LEGJOBB AJÁNDÉK (ami a karácsonyfa alatt a névre szóló csomagban volt).

Berettyóújfalu, 2015. december 10.

Iskolai versenyen nyert írás

Vasas Ferenc képeiből

Péter Béla késői song a születésről

ahogyan a forrón ölelő méhében végleg 
berendezkedve csak nőttem és növekedtem 
s úgy tűnt ez a mennyeknek országa és ez itt 
csodás lakásom e meleg forrásvidéken ahol 
sértetlenül lebeghetek a súlytalanság mámorító 
kegyelméből a végtelen időkig de aztán az úr 
elküldte ismeretlen jeleit melyek egyre erősödő 
szívdobbanásokat idéztek elő bennem s a klausztro 
fóbia nyomasztó érzését hozta el rám s közben 
csodás tavam is kiszáradt alólam s a hat és fél kilóra 
nehezedett testet a rettegés fokán elérte a keszon 
rémület is bár fuldoklásaimmal megnyíltak a könnyülés 
különös alagútjai s csodás sziréndalok szűrődtek 
dobhártyámig amikor egy másik alagúton áthatoló 
iszonyat csápok ragadták meg koponyámat s nagy 
erővel préselve össze fejemet két rántással kihúztak 
kihűlő vermemből a napvilágra ahol a hatalmas 
nudli fejemből váratlanul kiszakadt rekedtes üvöltésre 
anyuka szeme lassan kinyílott majd hallható volt egy sóhaj

Kolozsvári-Donkó Rebeka Betlehem

fotó Kocsab

Erről írta Kocsis Csaba Mézes-bábos Betlehem című versét

http://tollmix.blogspot.hu/2016/12/karacsonyi-konyvajanlo-gyerekeknek.html

Karácsonyi könyvajánló gyerekeknek

Kocsis Csaba

Mézes-bábos Betlehem

Rebekának
http://tollmix.blogspot.hu/2016/12/kolozsvari-donko-rebeka-betlehem.html

Süssünk, süssünk,

Betlehemet,

Mézet liszttel

Elkeverek.

A házikón

Nádfedél

Csillagfény

A tetején.

Az istálló

Mézes-bábos

Kis Jézuska

Nem is álmos.

A bölcsőben

Pólyás baba,

Szűz Mária

Édes fia

Körülöttük

Angyalok,

Fekszenek

A pásztorok.

Öreg pásztor

Betlehemben,

Piros pipa

Debrecenben.

Boldogok

Az angyalok

Mézeskalács-

Szív dobog.

Kocsis Csaba

Kiskutya a sötétben, Széphalom Könyvműhely

Illusztráció Kocsis Boglárka

becsey zsuzsa jani jön hangjáték 2015 10 22

Fűri Mária Fogjuk fel várakozásnak

A rohanás már nem megy

A határidők betartása terhes

Ezt megbosszulja már a szervezet
Csak a nézelődés tempójában

Már csak a magam rabszolgájaként
Már csak a családi köteles

Ségek teljesítése ami nem kevés

Már csak a saját erőimhez mérve persze
Megtalálni az egyensúlyt ami alapvető a kémiában is
A szót amit az államvizsgán nem találtam
A sok terv már nem beteljesíthető
Hát fogjuk fel várakozásnak
És örüljünk annak ami van

Berettyóújfalu: Ikonkiállítás és miseruha

Miseruhák balról jobbra: görögkeleti, katolikus, református, görög-katolikus
Az egyházak képviselői 10 - 10 percben ismertették a miseruhák történetét

Egy régi - régi cserépre készült ikon

https://www.facebook.com/photo.php?fbid=1199501753462232&set=pcb.1195850393827368&type=3&theater

Cosmin Florentin Pop ortodox pap, ikonfestő tárlatvezetése a Bihar Vármegye Galériában

Fűri Rajmond A másik emberig

A járda kelései a széttaposott rágógumik. Szürke sebek az aszfalton és a kövezeten, eltüntethetetlenül. Városi fertőző betegség, amelyet nem lehet megszüntetni. A himlőt sikerült, de az bőrbetegség. Ez az emberek szájából egyre csak terjed.

A gyalogos rálép, akaratlanul is.

Különben meg lehet szokni. A cipők talpára már nem kéredzkedik vissza.

A foltok szaporodnak, mert az ízét vesztett gumit nincs hová tenni, és kézzel érinteni kellemetlen. Ragad, ezért a legközelebbi szemetes is túl messzire van. A legegyszerűbb leejteni.

Terjed a kór, megállíthatatlanul.

Csúcsforgalomban sietünk.

Hosszú kocsisor araszol egyik lámpától a másikig. Megáll, majd újból nekilendül. Fényesség kígyózik az utakon.

A kerékpárok is kivilágítva, némelyik villogó fénnyel elől és hátul is.

A parkok csendjében kismamák sétáltatják a kicsiket, ha jó az idő.

Itt az Advent, és a parkolók oszlopait, a Piac épületének falát, az utcai fákat, kandelábereket neon díszekkel, apró égőkkel szerelik fel a reklám szakemberei, mert rossz hangulatban nem esik jól az ünnepi készülődés.

Akkora a csend, hogy szinte meg lehet ragadni, mint leszállt ködöt, amiben az orráig sem lát az ember. Benne a másik emberig nem látni és nem hallani. Az érintés majdnem kizárt. Bármekkora legyen a sűrűség körülöttünk, némák és arctalanok vagyunk.

A megszólalás vagy a szemek találkozása, netán a kézfogás, pláne a másodpercekig tartó eszmecsere, maga a vihar, amely végigsöpör a napon, amelyben keletkezett.

Ezeken a morzsákon élünk, amelyek ízetlenek, nyersek, és sietve, kapkodva, takarékosan és tele félelemmel járunk céljaink után.

A kis falatok, amikhez hozzájutunk egymástól, sűrítmények. Velük csínján bánunk, tudva tápláló tartalmukról, ahogy ismerjük értéküket is, amelyet kiszívunk belőlük cseppenként, mint a szúnyog, amikor belénk mélyeszti a szívókáját, és puffadni kezd a vérünktől. Pedig az adakozástól erőre is kaphatnánk, és nem csökkenne az, amivel rendelkezünk, amikor osztozunk egymással, akárha csomaggal járnánk a magunk útját, benne néhány adománnyal, amit mások majd viszonoznak.

Csak ne kellene annyira vigyáznunk magunkra, és a többiekre, amikor ebben a halk és elmosódott masszában, amik vagyunk, bevalljuk magunknak, hogy micsoda öröm az a kicsinyke morzsa, ami egymásnak vagyunk, és ezt nem is muszáj azonnal a földre ejtenünk.

Csak valahogy el lehetne fogadni ezt a sokféle örömöt!

Nélkülük marad az online kapcsolat, vélt és valós titkosságával és biztonságával, meg az azonnali láthatatlan láthatósággal. És a tudattal, hogy van hely, ahol mi parancsolunk, és a kívánságaink teljesítéséért megtettünk mindent.

Nincs más dolgunk, mint a szerencsére várni, ami egyszer majd biztosan ránk köszön.

Fűri Eszter Csizma

Zsebben elfér - karácsonyi könyvajánló

Igaz, hogy Jónás Tamás Törzs című verseskötete zsebben elfér, de a gondolatok és asszociációk, melyeket kelt, ezt a kis méretet meglehetősen nagyra képesek tágítani. A cím azért jó, mert alap, sűrítmény a kötet, a fészbukról már jórészt ismert versek eszenciája; törzs valóban, és nem fogpiszkáló, ahogy a költő a vele való interjúban jellemzi, valószínű a kihagyott versek nagy számára utalva. Nemcsak a kötet sűrítmény, a benne foglalt versek is - a fizikából is tudjuk, hogy nagy energia sűrűsödhet parányi tömegben.

Talán mert sokat utazom, jobban meg tudom becsülni a kis helyet elfoglaló, sok információt hordozó tárgyakat – okostelefont, vékony példatárat, és most ezt a verseskötetet, amelyet újra és újra el lehet olvasni, és nem unja meg az ember, mert minden alkalommal más és más sor nyer új és váratlan értelmet

Egy-egy sorral elszalad a képzelet, összekapcsolódik más eseményekkel, más mondta mondatokkal, gondolatokkal; a versek hatékony katalizátorként is működnek, akár az olvasóban is saját verseket indukálva.

A létezésről szólnak ezek a versek, az alapkérdésekről. Gyerekkorról, apa fiú, anya fiú, fiú apa, férfi nő, ember világ, ember Isten, ember ember létező, vagy éppen hiányzó kapcsolatáról. Árnyaltan és összetetten. Finoman, a sors ágyásából nem kiszakítva, csak jelzésként érzékeljük  a költő származását és politikai véleményét.

Van-e, ami nem tetszik? Egy-két narcisztikus sor. De hát ennek van hagyománya a magyar költészetben. És talán egyikünk sem mentes ettől. 

Gulyás Tamás két fotója a Láncszemekből (Gébárti strandon – Zalaegerszeg) összekapcsolódik bennem a kötettel. Játék a képsíkokkal, élességgel, homályossággal - egy határozott kontúrú és egy elmosódottabb fatörzs. Mint egy felkérésre készült illusztráció.

furim

Gulyás Tamás Gébárti strandon - Zalaegerszeg

Ez a két, számomra a Láncszemekből jól ismert fotó Jónás Tamás Törzs című verseskötetéről jutott eszembe.
A költővel a Magvető kiadójának képviselője beszélget:

https://www.youtube.com/watch?v=iCHeZRhaG2g

Megjelent: Láncszemek 2008

a Pannon Tükör Művészeti Könyvek sorozatban

Kántor Zsolt Alulnézet

Báger Gusztávnak

A kék eget kémleli. Az esőt veszi szemügyre.

Nem tudja rávenni senki, hogy a szemét lesüsse.

Megcsillannak a cseppek egy pillanatra a fán.

Tényleg különös. Honnan pottyannak le egyáltalán?

Az erdő, a park s a kertek. Megannyi párálló agglomerátum.

Avar alatti kéreggerinc. Teremtmények, világ, fátum.

A legsötétebb felhő csak int. Olyan a hajnal, mint egy befőtt.

Impressziókat konzervál. A reflexió ezzel jár. Megy a délelőtt.

Körbetekeri a citromsárga sálat. Jól érzi magát. Akár el is ázhat.

Beteszi a zsebébe a kezét. Megérinti a kulcsokat. A távolból egy hölgy

nézi, érezni a vonzással teli félszet. Nem lesz belőle áldozat.

Egyedülléte telt. Magánya éget. Csak áll. Elnyeli az élet.

Must

Digitális Kalamáris Kiadó
2015. Szarvas

Fűri Mária 2 haiku

Lábaid alatt

Ahogy jársz az utakon

Csörren az avar

*

Sárga korona

Idelenn szétrugdosod

Lehullt levelét

Fűri Rajmond Falikárpit

Ferenczi Erzsébet Elmélkedés a kritikáról...

Sétáltam ma az erdőben, s megcsodáltam a színes, őszi ruhába öltözött fákat. Ha sokban nem is hasonlítanak az emberekre, abban az egyben mindenképpen, hogy nincs közöttük két egyforma. Magas és alacsony, vaskos és csenevész, egyenes és girbegurba, az egyik egészen ferde, a másik odvas, a harmadik erős és terebélyes. Mind más. Természetesen vannak olyanok, amelyek végképp elütnek a többitől, a tölgyes szélén egy kis akác, vagy épp hatalmas, szinte rátelepszik a többire.

S milyen érdekes, hogy nincs épeszű ember, aki úgy sétálna egy erdőben, hogy elkezdi egyenként végigmérni, kielemezni, majd leszólni a fákat. Hogy ez túl magas, ez meg túl görbe, ennek nem szép a kérge... Az összképet nézzük, a változatos, színes, gyönyörűséges erdőt.
Egymással vajon miért nem ezt tesszük? Mi indítja arra az embert, hogy az összes többit kritikával illesse? Ez kövér, ez sovány, ez csúnya, ez ostoba... Imádunk címkéket ragasztani egymásra. Sőt, magunkra is, mert még magunknak sem felelünk meg, nem vagyunk elég csinosak, okosak, gazdagok, bármilyenek. Miért? Mit hajszolunk, mi lenne "elég" jó?
Ó, persze, magyarázatból nincs hiány. Ha az apám gazdagabb lenne, nekem is könnyebb lenne. Ha a gyerekem jobban tanulna, többre vinné. Ha a szomszéd kedvesebb lenne, nem bosszantana fel. Elvárások és kritikák. Lassan ezekből áll az életünk. Már nem is látjuk a sokszínűség varázsát. Pedig milyen végtelenül unalmas lenne egy csomó egyforma, hibátlan ember egy rakáson.

A fák nem kritizálják egymást. Mind megférnek békében, a terebélyes meg a csenevész, a tölgy, a bükk és a fenyő. Egyenként csak egy-egy fa, de együtt ők lesznek az erdő.

Valahogy így kéne nekünk is. Megosztozni a földön, amin élünk, élni, és hagyni a másikat ugyanezt tenni. Hallgatni a madarak énekét, enni adni a szarvasoknak. Anélkül, hogy megjegyeznénk, hogy az egyiknek nincs is jó hangja, a másik meg csörtet.
Ha nem érted, amit mondok, menj, sétálj egyet a legközelebbi erdőben.

garai péter sándor Zoo/Függelék

először feldobom a bumerángot a diófára. aztán

utánadobom a műanyag talicskát. majd körbenézek,

hogy mit dobhatnék a talicska után, hogy lejöjjön.

kimeríthetetlen a szórakozás a mindenevő diófával

http://www.mediafire.com/file/028bdak2g2i8bjy/garai_p%C3%A9ter_s%C3%A1ndor_zoo_2012.pdf

Fűri Eszter A fa

üvegfestés

Mórotz Krisztina Mint fák arcán a ráncok...

Az őszi leveleken átsütök, egyenesen a nő hajára. Alakja a fényben lágy tónusokat vesz fel, sugároz ki magából. Minden olyan békés, az októberi kökörcsinek elszórva a mezőn, mintha egy óriás a tenyeréből szétszórta volna őket nagy jókedvében. Éva előtt egy kidőlt, hatalmas fa matuzsálem  megnyílva a kérgek, az ágak  temetője, a föld felé igyekszik.

Adni akar önmagából, holtan fekszik a földön. Öregen halt, talán villám ereje lökte a fűre, vagy csak már nem bírta el vastag testét. Arra várok, hogy a kis baltáddal vigyél belőlem, mondaná a fa. Fűts be a  kandallódba, vigyél hát kérgemből.

A fények, mint mézek, békéssé, bölccsé teszik a rétet. Meleg van, október napsütése, akár egy megbízható nő, lassan átadja fényét a férfinek, a szürkés, opálos alig szürkületnek.  Betakarlak, mondja a fa, átölellek, még utoljára felállok, látod? Azt akarom, hogy ne fázz, most így melegítelek.

És feláll a fa. Testéről potyog a melegbarna porladás, együtt zuhan vele a sok bogár. A nő belelép a fába. Fa lett,  a mézes nap melegíti fa testét. Nem fázom, őszi nappal piroslik a csipkebogyó körülötte. A szarvasbogár lágyan a nő karcsú kezén vándorol. Magam adom, mondja behízelgőn.

Ágak a fűben. A fa nem veszi fel őket, mint szarvasagancsot magára, engedi, hogy a napsugár átjárja testét. Melegbarna tónusok, lágy arany színek melegítik fel egy nő testét.

Fa vagyok, életet adok, meleget gyújtok. Ne menj haza, maradj velem.

Nem megyek, feleli a Nő. Veled maradok, míg hajam hófehér lesz, és lassan ökörnyállá változik.

Veled maradok, míg testem gyűrött lesz, és nem tudok benned állni. Akkor eldöntelek. A fákban laknak halottaink, ezt tanuld meg.

A szép nő hirtelen öreggé, csúnyává válik, és sír. Haja hófehér ökörnyál.

Dacosan eldönti a korhadt fát, önmagával együtt.

Most már holtak igazán, barna kéregpor jelöli a nő és a fa szimbiózisát.

Fűri Mária Színház után (vers, fotó)

Különös élmény volt – műfa, díszlet?

A saroknál így bukkant elénk

Miközben elhúzott a villamos

Szögletes dézsában szagtalan levél

Csak kettétépve éreztem, hogy él

Bár a tapintása viaszos

Nem díszlet volt, trükközött a fény

Wagner Tűzvarázs (Feuerzauber) Ludmány András zongora átirata és zongora játéka

Talán a legemlékezetesebb hangverseny élményem egy Wagner zene - annyira emlékszem, hogy Kocsis Zoltán vezényelt, és mintha egy másik világba érkeztem volna meg: ajtók nyíltak, különös terek terek tárultak... Kocsisra emlékezve jutott eszembe Ludmány András barátunk briliáns Wagner zongora átirata.

Fűri Rajmond Titkainkról

A soha meg nem írható témákat nem szabad elfelejteni. Ezek titkok, amik megőrzendőek. Annak ellenére, hogy a felejtésükről szólnak a biztatások, ha meg akarják erősíteni a hallgatás zárjait. Amit elfelejtettünk, az már megszűnt titok lenni, szól ilyenkor az indoklás, hiszen kilépett a létezésből, amelyet addig őriztünk, a rá emlékezéssel.

Lehet, hogy vannak közöttük olyanok is, amiket többen kell, hogy elzárva tartsanak. Akár azért, mert eskü köti őket: közös és kölcsönös eskü. Cinkosság, tehetnénk hozzá, ha nem lenne eleve kellemetlen ez a szó, annak tudta nélkül, hogy mi is a megőrzendő és elhallgatandó közös tudás. Mert akár érték is lehet az, amit az őrzők híven süllyesztenek el némaságuk mélyére.

A titkokra nagy szükségünk van. Mint egy másik világra, amely úgy kell, hogy létezzen, hogy oda belepillantanunk soha nem szabad. Akár az óceán mélye, ahová hiába is néznénk, úgy sem látnánk semmit, miután addig napfény már le nem juthat.

Vajon a titkoknak lehet olyan súlya, mint ami súly a víz mélyén hat, ahol a sötétség birodalmában minden alávetett az irdatlan víztömegnek?

Az emlékezetben tartás számvetése csak szaporítja a titkok számát.

Lista készülhet róluk, egyfajta csokor, amelyet külön rakhatunk el magunknak, mint jelmezek vagy levelek gyűjteményét, egy gardróbba téve, vagy szalaggal átkötött csomagként. Amiket aztán vagy ki kell bővítenünk időnként, ahogy a szükség hozza, vagy kibontva nézegethetjük számunkra érdekes darabjait, elvonultan, a port verve le róluk: a megőrzést megkönnyítendő.

Ilyenkor érezzük igazán azt a súlyt, amit a hallgatás tesz ránk: a másokkal való megoszthatatlanság önkéntes vagy kényszerűségből vállalt parancsa.

Reményünk marad az élet gazdagsága, amely ránk képes zúdítani eseményei záporát, válogatás nélkül, egyetlen jellel sem utalva azok értékére vagy jelentéktelenségére.

Hiába próbáljuk kiszűrni közülük a javát, a lényegeset, a most vagy egyszer majd ismét felhasználhatót, vagy csak olyat, amire várhatóan még érdemes lenne emlékeznünk az érdekessége miatt, általában lekéssük a megfelelő értékelést, és vele az alkalmat, hogy felidézhetővé váljon a létezés folyamatában, amelynek részévé és - bizonyos fokig - részesévé lett, és vele együtt mi is azzá lettünk.

Még szerencse, hogy önkéntelenül és külön figyelem nélkül is rögzül belénk, ami fontos nekünk, mert a szeretetünket képes volt megragadni.

A kipergő jelenségek pedig mi mások is lennének, mint titkok, ha jól belegondolunk. Vagy csak olyanokká lesznek, a szeretet érintése nélkül, mint a titkok, amelyeket viszont tényleg soha nem lehetünk képesek elárulni. Még önmagunknak sem.

A kimondhatatlan és elmondhatatlan dolgaink azért nehezek, mert a szeretet őrzi őket, és elveszíthetetlenül.

A megírhatatlan életrajzunk fejezetét adják, és ezért kitörölhetetlennek kell elfogadnunk őket.

Már csak a gyűjtemény kezelésével birkózhatnánk meg, lehetőleg minél egyszerűbben és könnyebben: erőlködéstől mentesen.

Mondjuk külön jelző rendszert toldva hozzájuk, amin könnyű a haladás, amikor szorít a szükség a felidézésükért. Úgy látszik ugyanis, hogy velük újra törődve könnyebben viselhető a nyomás, amit elhallgatásukkal érzünk.

Pedig, mint említettük, naponta, óránként és percről percre rakódnak ránk újabb és újabb titkok, amelyek eleve az örök hallgatásba kerülnek, miután szeretetünk hagyta elmenni őket mellettünk, mint számára – mint nekünk – lényegteleneket és érdekteleneket.

Az ilyen kettőzés azért gyakorlatunkká lehet, mint annyi hasonló, amelyekkel egy ideig biztosan együtt maradunk, és csak kellő megfontolás után tekintünk úgy rájuk, mint eldobhatókra, mint nekünk már nem elég értékesekre.

A titkokat pedig nem is biztos, hogy mi mértük fel, amikor megőrzésükről a döntés meghozatott. Ahogy az sem biztos, hogy szeretjük a titkainkat. Könnyen lehet, hogy csak egy részüket soroljuk a számunkra kedvesek közé.

Különben pedig már azzal milyen jól eltelünk, ha rájuk gondolunk, és kimondhatatlanságuk elénk áll, és mi mintegy a vállára tesszük a kezünket, hogy megnyugtassuk: veszteségünknél többre tartjuk az erőt, amivel magunkat felvérteztük, önnön csöndünk megtartására.

Lukovszki Judit IV. Debreceni Egyetemi Színpadi Találkozó 2016. október 20-22.

A szervező-előkészítő munkálatok többhetes zaklatott időszaka után szinte megváltás, mikor eljön végre a megnyitó pillanata. A fesztivál első perceiben nem csak a megkönnyebbülés örömét éreztük, hanem valódi szellemi csemegét is kaptunk mellé. Ez a rendezvény ugyanis szándékoltan mentes minden feszes protokolltól, így az ünnepélyesnek hirdetett (és megélt) megnyitó is nélkülözött minden ceremóniát. Volt azonban helyette őszinte érdeklődés a köszöntőket mondó tanár urak, Duffek és Laczkó professzorok fellépésében. Szeretettel és nyelvi sziporkákkal megtűzdelt „beszédeikből” megérthették a lassan szállingózó résztvevők, hogy az üggyel egyre inkább rokonszenvező intézmény képviseletében állnak előttünk. A rendezvényeinken gyakran feltűnő Daniel Purcell kamara együttes (vezetője: Lieli Pál tanár úr) pedig csak fokozta ezt az ígéretes derűt.

A fesztivál három napja zsúfolt programot kínált azoknak, akik érdeklődnek az egyetemeken zajló színjátszás pillanatnyi állapota iránt.  A kép, amit kaptunk, nagyon változatos, a műfaji, színvonalbeli, nyelvi sokszínűség jellemzi. Az egyetemi társulatok sajátságos réteget képeznek a független színjátszás világában. Több-kevesebb intézményi háttérrel, de célirányos színházi képzés nélkül készülnek produkcióik, kitéve a pályázati rendszer szeszélyeinek, a tagság (a dolog természetéből adódó) állandó változásainak. Mivel azonban a jövő értelmisége képezi ezt az alkotói bázist, nem meglepő, hogy kísérletező kedvű, és a művészetek iránt fogékony és tájékozott társulatokról van szó.

A fentiekből is következhet, hogy a debreceni fesztivál erőteljes karakterjegye volt idén az idegen nyelvű színjátszás.  Több angol nyelvű előadás közül kiemelem most a Brown Buffalo című produkciót.  Egyetemünk Angol-Amerikai Intézetében hagyománya van a dráma óráknak, mely – szemben elnevezésükkel – nem drámával, hanem a színjátszás eszközeivel teszik hatékonnyá az angol nyelv elsajátítását. Utóbbi időkben Lakó Zsigmond kapta ezeknek az óráknak, s a velük összefüggésben keletkező előadásoknak a feladatkörét. Ebben az esetben azonban a dráma írójával, Carlos Mortonnal való személyes kapcsolat még intenzívebbé tette az alkotói folyamatot. A 75 percen át tartó, kiváló angolsággal elhangzó párbeszéd nem enged a két játszónak Tuza Máténak és Varga Péter Imrének percnyi lazítást sem.  Nem áll rendelkezésükre saját testükön-lelkükön kívül semmilyen színpadi segítség.  Az eléggé esetleges módon, nem is túl szerencsés helyre kivetített fotók aligha jelentettek kapaszkodót a két fiatal férfi számára. Mindössze egy szék képezte a színpadi díszletet, mégis erőteljes látványt nyújtottak testük bátor felvállalásával, és egymásrautaltságukban. Hagy idézzek eredeti formájában bemutatkozó szövegükből egy töredéket: „A writer. A lawyer. A body. A friendship. A search for identity that transcends time and space, walking the line between dreams and reality.” Mivel azonban elsősorban az értelemhez szóló beszéddel kellett elérniük a néző figyelmének éberen tartását, az előbbi mondatban megemlített álomszerűség hiányzott a színpadról. 

Viszont az álomszerűség átlengte a Kirkét, hogy kiemeljünk egyet a magyar nyelvű előadások közül is. Ezt a produkciót mindenképp szóba szeretném hozni, mert keletkezése a korábbi rutintól eltér: Formanek Csaba (Kvazár-Budapest) egy, a DESzínházban tartott hosszabb tréning sorozat lezárása és eredményeképp mutatta meg előadását (Kirké, avagy kalandozások a disznóólban, Pusztai Luca, Marczin Bence, Somogyi Tibor, és a rendező maga, Formanek Csaba előadásában.) Látványos és funkcionális színpadi berendezkedésével, a játszóktól elvárt erőteljes testi-lelki-intellektuális jelenléttel, a szöveg olykor költői futamaival vonzotta be a nézőt ebbe a fiktív világba az előadás. A jó értelemben moralizáló hangütés az alkotók fokozott érzékenységét bizonyította a jelen kor aktuális felvetéseivel kapcsolatban. Ha néha el is vesztünk a szöveg utalásszövevényében, áthallásaiban, a könnyen fejthető onirikus szimbólumok szépen vezetgették a nézőt. Az esztétikus drapériában elhelyezett csillogó boros pohár, a gitár, az aranyló falevelek, tükör, olyan örömteli és jelentéssel bíró összképet alkotnak, melyben a játszók nagyon is valóságos, testi jelenléte szinte oximoront alkotva biztatják a nézőt a saját (!) jelentés létrehozására.  

Hálátlan dolog két láncszemet kiválasztani egy olyan sorozatból, melynek mindegyik alkotó eleme feltételez odafigyelést, érzékenységet, alkotóerőt. Egyszer talán, máshol-máskor szó eshet az összes többi előadásról is, melyeknek köszönhetően létrejött az a szellemünket gazdagító erő, mely kétség kívül sajátja volt ennek a találkozónak.

(xvokul)

Dr Kocsis András (1919 - 2013) Anyám urnájának temetésekor

Édesanyám, ami maradt belőled,

A hamu és por ha egy marék.
A kemence forró szája kifújta
A vizet, szenet és a nitrogént.

Őrzi-e még a régi erő sodrát
Az elillant vagy megmaradt anyag?
Mely arra késztetett, hogy engem foganjál, szüljél,
Amiért ma is mindig áldalak,

Hisz a sakktáblára, ahol minden kockán
Egy-egy atom a játékfigura,
Ki tudná úgy visszarakni őket,
Hogy megjelenjen az Élet, a csoda?

Hogy felvillanjon újra a tudat fénye,
Mint nyári éjben szentjánosbogár.
Hogy szeressen, gyűlöljön, imádkozzon, öljön,
Míg, mint egy óra, mely lejárt, megáll.

A filozófus megvonja a vállát:
Minden bonyolult – ez régi idea –
Szétbomlik, és alkatrészekre hull szét,
Örök, nagy törvény az entrópia.

A pap is szól: porból lett, s porrá válik.

Egy nagy körforgás ez és örök dolog,
Mit temetünk, az Isten óriási
Ujjai közt kihullt pár szem homok.

Egy Paganini fantázia

Ha már a hangversenyükről lemaradtam - egy kis kárpótlás :)

Jónás Tamás Írni az idő ellen

írni az idő ellen nem tudni mit kinek

sötétedik kint a fény tereket temet

írni az idő ellen amíg ide ide nem ér

az aki lát vagy szeret vagy szenvedély

írni az idő ellen vasekéje a torkomban ás

nyilvános vallomásokba való titkolás

írni az idő ellen és inni párszázas vodka van

tegnap azt hazudtam hogy már egész gondtalan

írni az idő ellen és elhinni jó ez így

és én sem vagyok többé már rossz és irígy

írni az idő ellen beadványt óráknak atomoknak

míg a bánat rablói a testemből ki-kilopnak

Lassuló zuhanás 2013

Magvető

Várady Szabolcs Amit a vers akar

Nem tény vagy tárgy vagy gondolat,

csak a szavak, a szóalak,
csak a kötés, a dallamív,
a sorvég amit odaszív;
amit magának vindikál,
nem a kimondani muszáj,
hanem a részesülni kész
abban, ami csak lesz egész,
aminek ott van s annyi hely,
ahol amennyi kell, ha kell,
de mire kell? de mit akar?
engem mit rángat? kitakar?
Mit képzel, hogy mindent leszed,
ruhát, bőrt, húst, keresztvizet?
Valami véres kell neki,
a belemet is kitekeri,
nem akarom, de odacibál,
és ragad a zene, áll a bál,
hiába mondom, eb ura,
lábamat viszi a figura;
nem kérdi, kell, nem kell nekem,
leszakad, ami neki nem,
ez ide föl, az oda le,
kiből, miből, belőlem-e?

Mit bánja ő, hogy én valék
e nyersanyag, e vagdalék,
ha az kijön, ha összeáll,
amit ez a készlet kinál,
annyiul és épp azul,
ez az átkozott puzzle.


A rejtett kijárat
Európa 2003

Kántor Zsolt Konzekvenciák

Olykor energia a beszéd. A száj izgalomba jön. A nyelv életbe lép. Ahogy fogy a lélegzet, a szó is kevesebb. Bárcsak a nyelv mozgatná az egeket! A hit pedig csinálná a helyet. Képezné a tereket. A tiszta ész nem lenne jeges. A belátás pedig kikezdhetetlen volna. Szinte nemes. Mint a mű, mint a legjobb forma. Akár sós emlékfoszlányokra tapadva könnyes szemek. Az elmélkedő olykor átlép egy új gondolkodásmódba. Majd jön a bor és egy kis szóda. S a kételyek most lesznek lebontva. Lassan szétnéz a másik fejében. Ha már bent van, legalább kinézzen. Hát igen. Mindent kimondtak mások s elmeséltek. Hiány honol. Szellem vagy kísértet? Még mindig csak sétálnak a szelídek. És széthull a Hold.

A vers meg úszik le a Dunán. 

Kántor Zsolt és a nyelv

// S megtalál éjjel a léten átemelhető beszéd. Kezek. Aki hiszi, annak nyújtja az ég. Az értelem immár belemerül a nyelvbe. Mint óceánba a hegyek. // Kiépített szó-mátrixok, sulyom. Jó beleesni, mint egy megvetett ágyba. A nyelvbe. Megpihentet. Igen jó erre. Azután átitatva a szavaktól, mámorosan úszni a hó illatában. Ez nem jelent direkt disszonanciát. Csak egy másfajta számtant. A szavak ránk emlékeznek, amikor kimondjuk őket. // Vajon a nyelv gondolkodik-e? A szavak képesek-e hordozni a gondolkodást valójában, vagy ők is csak sémák, panelek és technikák variálásában találják meg önazonosságuk? A szerkesztés és a konstrukció tudásán túl van-e bennük eredetiség? Alighanem igen. A nyelv szerves, élő organizmus, mint a növényzet. // Mert csak az a miénk, amit megeszünk. Megesszük a szöveget, amit elolvasunk. // A száj, amely kimondja azt, hogy létezés. Minden mondat ősrobbanás.  Térnyerés. A száj, mint műtárgy. Tevékeny redőny. A hús-meleg névből nő ki a nőm. Kivágsz szikével egy húsos mondatból és betoldod.  Mindenki a saját szájában él. // Az értelem belemerül a nyelvbe. Mint óceánba a hegyek. // A szavak mélyén ott lappang egy másik, kimondatlan világ. A megértés gyomra a „kérődzés” birodalma. Félreütések az emlékezés klaviatúráján. Az ösztönös szegmens átforrósodása, melengetése-merengése. A fény felszippantása tűvel az idegekbe. // Merre tartanak ezek a Henry James-féle szó-szőnyegek? Kérdezte a lelkében a csipkeverőnő. Csak maguk az elemek, az építőkockák tudják igazából. Bennük lakozunk, mi és az elképzeléseink. A szavakban és a beszédekben bújkál maga a készülő előadás is. // Nem annak mutatja magát az anyag, amilyennek korábban láttuk. Ajtó a tájra. Kele egy kijárat  SZÖVEGBŐL, ahol kisurran az olvasó. // A tudatfolyam, mint lepárolt, tiszta gondolkodás. Gyors egymásutániságában ömlő, inspirált képtestek. Dorrit Cohn írja a az Áttetsző tudatok című tanulmányában, hogy  a szereplők belső monológja általában spontán és illogikus, míg a magánbeszédek ezzel szemben retorikusak és racionálisak. Mint az orchideák az Északi-sarkon. // Mitikus minőségű, plasztikus „alakzat”. A mondat, mint lét. A hermeneutika tárgya alapvetően mindig egy másik világból származó értelem-összefüggés áthozatala saját világunkba. // Olykor energia a beszéd. A száj izgalomba jön. A nyelv életbe lép. Ahogy fogy a lélegzet, a szó is kevesebb. Bárcsak a nyelv mozgatná az egeket! A hit pedig csinálná a helyet. Képezné a tereket. A tiszta ész nem lenne jeges. A belátás pedig kikezdhetetlen volna. Szinte nemes. // A beszédnél mélyebben van a megértés, az írás szintjén. A zsigerekig vezet a reflexió. Én vagyok-e, aki önmagáról gondolkozik? A test és az írás egybeforr. Az elmét kiszervezi a toll. // A lapból kinő egy szó-növény, fehér üvegből opál kérdőjel. Majd lassan, kis lépésekben, megépül egy térbeli beszéd. // Majd az ódon tintatartót cserkészi be. És belemártja a kiszáradt pennát. A szavak helyett mégis a természet végzi a legtöbbet. Azokra kell néznünk, amit nem látunk. A láthatatlan dolgok örökkévalók. // Most beköti az élők csomójába a lelkeket, akik kimondják az ő szavát. //

Versrészletek a Must c. kötetből

Digitális Kalamáris Kiadó

2015. Szarvas

Nem tudok még magvas összefoglalót írni a kötetről (lehet, el sem jutok odáig); az ismerkedésnél tartok. KZS nyelvről való elgondolása megragadott már azelőtt, hogy a kötettel találkoztam volna. Sokan rossz tolmácsnak, mások szinkrontolmácsnak tartják a nyelvet – a gondolatok valamiféle szolgai közvetítőjének; vannak akik túl lépnek ezen, és eljutnak az emancipációig, vannak akik tisztelik, kísérleteznek és játszanak vele. KZS – nél a nyelv kozmosz, a metafizika közvetítője, de egyúttal maga is metafizikai fogalom. Több, mint az értelem – az értelem belemerül a nyelvbe; egy másik, kimondatlan, kimondhatatlan világ lappang a szavak mélyén, mondataink között.

A nyelv szerves, élő organizmus, mint a növényzet.

furim

Kántor Zsolt A becsukódás, mint kezdet

A csipkeverőnő felmondásának kézhezvétele után öt perccel megállt a teátrum udvarán és még egyszer, utoljára egyetlen pillantásba akarta összefogni, amit látott. S a díszleteket még kezeivel is végigsimította. A kastély-fragmentumokat a Kafka színműből. A heverőt a Rómeó és Júliából. És egy labdát a Mándy-dráma kellékei közül. Az új darab szereplőinek összegyülekezése mindig sötétedésig tartott. Megtűrték még. Várta, hogy valaki megszólítsa búcsúzóul legalább. A test nélküli mondatok, mint az árnyékok, szertefoszló gondolatok és opál emlékképek közös szövevényeként lebegtek az érkező szereplők között. Pókháló finomságú anyagként, sérülékeny és tünékeny lepelként, amely minden megérkezőre rátekeredett, amint belépett a színház atmoszférájába. Merre tartanak ezek a Henry James-féle szó-szőnyegek? Kérdezte a lelkében a csipkeverőnő. Csak maguk az elemek, az építőkockák tudják igazából. Bennük lakozunk, mi és az elképzeléseink. A szavakban és a beszédekben bújkál maga a készülő előadás is. És ezt a gondolatot ki is mondta szépen. Félhangosan, de nagyon is érthetően. A fővilágosító odasandított rá megvetően, de nem artikulálta, amit gondolt. Minden pillanat kezdet és becsukódás. Az önkívület apokaliptikus ambivalenciája. Átforrósodik a test, a lélek azonban hideg. Szertartás vagy maszk? Kiszakítja a tüsszentés! A színpad egy létértelmezési centrum. Egy effektus és egy utca. Csak allegóriává ne dermedjenek a traumák!

Must

Digitális Kalamáris Kiadó
2015. Szarvas

Fűri Rajmond Akárhány

Barna Róbert Becsey Zsuzsa nyelvhasználatáról (részlet)

A másik eszközrendszert az ismerheti fel, aki időrendben végigkíséri a Becsey munkáit.

Az írónő, az egymást követő könyvekben, a nyelvi szintek más és más területét fedezi fel. Kezdetben a hang és a szóelem kísérletek dominálnak. Az ismétlések és variánsok jól rímelnek a rajzvariációkra. Később megjelenik nála a mondat csonkolása.

Ez a tompán elvágott, némán továbbrezgő nyelvhasználat egészen újszerű. Néha egészen mellbevágó az, ahogy elharapott, félbehagyott fordulatok szorongatóan tovább élik az olvasó fejében az életüket, vagyis folytatódnak, növekednek, elkanyarodnak, variánsokká válnak.

És végül, a legújabb munkáiban a szövegszintű formák, a nagy elemek formálása a jellemző.

Becsey Zsuzsa anyagkezelése képzőművészre vall. Az egyik oldalon a képzőművész anyagkezelése, a másikon a költőé. Könyveiben a baloldal az írásé, míg a jobb a képzőművész területe. Meseszerű a kettő kapcsolata. Kettősség és egység.

Ha összefoglalhatnám, azt mondanám: szerencsés találkozás.

Barna Róbert recenziójának részlete Becsey Zsuzsa Rózsaszín nyúl című kötetéről, amely

megjelent a Napkút kiadó közreműködésével, 2010