Kolozsvári-Donkó Rebeka "Kedves három királyok!"

 

Thomas Hardy Az ökrök

Tizenkettő, karácsony éj! --
"És letérdelnek ők"
Egy idősebb családtag így regélt;
Ültünk a kandalló előtt.

Láttuk a szelíd teremtményeket,
Lakhelyük szalmás akol
S közülünk senki sem kételkedett,
Hogy mindegyik térdre borult.

Ez egy régimódi mese,
Ilyet ki hinne már?
De ha valaki szólna, "Gyere!"
"Az ökör térden áll"

"Abban a karámban, a völgybe lenn! --
Gyerekként tudtuk azt"
Követném az éji sötétben,
Remélve, hogy igaz

Fordította: Fűri Mária

The Oxen

Christmas Eve, and twelve of the clock.

“Now they are all on their knees,”

An elder said as we sat in a flock

By the embers in hearthside ease.

We pictured the meek mild creatures where

They dwelt in their strawy pen,

Nor did it occur to one of us there

To doubt they were kneeling then.

So fair a fancy few would weave

In these years! Yet, I feel,

If someone said on Christmas Eve,

“Come; see the oxen kneel,

“In the lonely barton by yonder coomb

Our childhood used to know,”

I should go with him in the gloom,

Hoping it might be so.

https://www.poetryfoundation.org/poems/53215/the-oxen-56d232503c32d

Fűri Rajmond Álmodozunk

Úgy szánkóznék, ha volna hó,

odaát a dombon, Gulyán!

Dobálgatna az ugrató,

sajogna rajtam a ruhám.

Szlalomoznék a fák között,

meredek volt arra a kert.

Lánysikoly szólna: ütközött.

Ne féltsd! Az egy vagány haver.

Jégpálya sincs az udvaron,

nem szól keringő hangosan.

Hószállingózásban vajon

gondtalanságunk hol suhan?

Nagy Domb méláz magányosan,

koronáján fájó hiány.

Pincsit futtat óvatosan

oldalán aprócska leány.

Vihar nem kell, sem lavina,

nagy zimankó. Elég a hó.

Legyen fehér Föld paplana,

s bújj alája, égen lakó.

Fiad születése jön el,

ami nekünk Karácsonyunk.

Mutasd, te is itt vagy közel:

havat adj, s mi álmodozunk.

Kolozsvári-Donkó Rebeka Hal

 

Mórotz Krisztina látás

nem akarok ma nagy szavakat, ma szeretek, de úgy hogy ne tudj róla. ne érezd meg. itt várlak a rét legdélibb részén hajnal óta, és száll fel a pára. rajtam az az agyonmosott rózsaszín hálóing . mosolygok és elmondom a reggeli imát. mindig két sort többet kéne, hogy előbb itt legyél. vagy végig. szép ívű gerincem tartja  az anyaföldet. anyaföld mondom ki. de nem ő tart meg és ringatott álomba. Itt nincs kavics, tudtad, hogy a fák is alszanak? de igen lassan alszanak, nem figyelted meg, mikor a kérgüket összehúzzák magukon? lelassulva nem adnak energiát. de az első fénycsík az égen ébreszt hangtalanul.  pogány a dac amivel ébrednek, nincs Niké fa a győzelem ruhája elszakadt és mindig újabb redő ment utána.. nem tudom már  hol volt. Minden eltűnik egyszer. vajon milyen leszel ha meglátlak? a napnak melyik sugara ér el, hogy lassan a tenyerembe szórja magát? és mit eszek? távolabb kalász sok sok aranykalász, és közte álmos pipacsok öltöznek még pirosabba.. Hozzád a suttogás illik, egy sóhajtás, hogy gyere már. De te nem jössz... képeket tudok adni, és meséket. Soha ne hozz utánam könyvet, poharat, hozd magad álomittasan. és hazudj. én elhiszem. itt szeretnélek szeretni. reggeltől estig biciklizünk, arra amerre a nap jár, és nem nézzük miben botlunk el. mindegy az. kétszereplős a színdarab. Megjöttem szólsz halkan, zavarban vagyok. velocipéddel jöttem. Tudod az az új típus.  és nézel. majd nevetsz. Ez az első nézés épp mint a vadaknál eldönt mindent. de nem tudok szólni és elfelejtem, hogy a lábamon nincs cipő. picike,és el akarom dugni. világokon átívelő férfi. tudod milyen fura most úgy írni, hogy lehet, hogy nem is vagy, hogy nem tudom mi a kedvenc ételed, hogy mennyit iszol, alszol-e rendesen. hülye vagyok. és ha ráismersz magadra, és ha látlak nem éppen tisztán no mi lesz akkor? Haragudtam rád és kimentem a tóhoz, és azt akartam, hogy újból lila legyen az ég, a beleívelő napsugárral... az enyém vörös. ahogy esik bele a nap, bukik a tóba. Akkor bocsátottam meg. mert aznap ért össze a lélek kettőnkké. Vörössé és lilává. aznap szerettek az Istenek. Tudtam, hogy ez a vérvörös víz tisztít, nyugtat, és üzen... Öreg lelkeket ismertem meg a partján, mintha mindegyik álom volna. Neked minden kell, mosolygott Böbe, először a legnagyobb végül a kicsik, de fordítva kell, először a kicsi aztán a nagy.. persze ezt nem hiszed el, de éreztem  öreg lelkében a mamám illatát, és tudtam, hogy ezt a napot Isten nekem szánta, hogy ne csak egy narancstavat lássak. Hanem téged is ott ... Láttam a szemed amikor szavaltál. láttam az őzet benned, a vértest, láttam az országokat amiket jártál. Szerettelek és én ezt nem tudtam. Nem értettem, NEM! Semmit nem értettem, hát gyermek voltam? Ősöreg csenddel. Nem tudom mi tanított meg gondolkodni. és az összefüggéseket észrevenni. Látod? Megöregedtem, de mindjárt rácsapsz fiatalabb fenekemre.. Most veszem észre úgy a dolgokat, ahogy kellett volna látnom. hamis gyöngyökbe csavartam magam, amikor elvesztettelek az esőszagú szélben. De az illúzió vastag takaróját nem dobtam le, és egy zeneszerző mondta el úgy kell fényképezni, ha látsz egy fényt úgy fuss oda, mintha látnád újból a szerelmedet. (Aki akkor nem volt a tiéd) Figyeltem rá, és azt mondta látás. Ezen a szón elgondolkodtam. És tudtam úgy kell csinálnom, hogy patikamérlegen számolom az esőcseppeket, hát úgy kell, kiáltottam bele a szélbe . Mindennap fotóztam mindig más fényt vagy csak egy fatörzset óránként. Mert semmi sem álladó, ahogy azon a lábadon vékonyabbak a zokni szálai, amelyik lábad erősebben lép. Ahogy a nők melle sem egyforma.

Fűri Rajmond Láz

Annyi néven hívják. Mint mozgalom
valóban aktivizál. Belülről
jön késztetése, életösztön
serkent tettre, mihez megértő
módon közelít, tapasztalatok után,
jó szándékú, okos szakértő.
Hogyan is vonhatná ki belőle magát?
Néhány századnyi előzményt látni muszáj,
együtt a renddel, amely kontinensként
mozog forró bensőnk felett,
tektonikáját előttünk alig titkolva.

Értjük magunkat, megnyugtató módon,
vagy tünetünk egyszerű bagatell,
ahogy fáraóink ünnepi menetét
kísérte a szolgahad éljene,
és azóta változatlan törekedésünk
bebizonyítani, hogy azonos
rövidke, vágyakkal telt létünk?
Lázunkat, mely tagadhatatlan,
csillapítani nem tudja ígéret,
sem ünnepélyes esküvés, talán csak
önmagunk önkéntes örökbefogadása.

Emily Dickinson Mondd ki -- oldalról közelíts -- 1129

Mondd ki -- oldalról közelítsd --
Siker lesz az Igaz
Túl fényes gyenge örömnek
Ha szemben éri azt

Villámlást nem fél a gyerek,
Ha tanítója bölcs
Lassan ömöljön az Igaz
Másképpen megvakulsz

Fordította: Fűri Mária

Tell all the Truth but tell it slant —
Success in Circuit lies
Too bright for our infirm Delight
The Truth's superb surprise

As Lightning to the Children eased
With explanation kind
The Truth must dazzle gradually
Or every man be blind —

https://en.wikisource.org/wiki/Tell_all_the_Truth_but_tell_it_slant_%E2%80%94

KORÁL

Fűri Rajmond Fakó, szürke november

Fakó, szürke november,
napok óta nem száll madár.
Ki látja, a Nap merre jár?
Nagyon fakó november.
Alig kopognak az utcákon léptek.
Megvastagodott az avar.
Unott a szél, tölcsért csavar,
hogy úgy látsszék: azért van még itt élet.
 
Lássuk csak, mondja egy hang, csukott szemmel.
Érzéssel tapogat.
Óvatos, mint a vak,
aki csak beszélgetne a veszéllyel.
Lelassult a szívdobogásunk.
Halmokban összegyűjtve
gondolat vár a rendezésre,
ahogy az éjszakai álmok.
 
Vajon milyen a másik teste?
Szemében majdnem fekete a barna.
Mintha közeledne, vagy azt akarja,
hogy siessek feléje?
Nyissunk hát ablakot, nem bánom.
Hozzászólni is lehet, akinek
ültő helyébe hoznak híreket
az apró tények. Úgy hírlik: látnok.
 
Erre is való az ilyen idő:
megtudni, hogyan lesz mából a holnap.
Felejtsük el, hogy csak és kizárólag
akaratunktól függhet a jövő?
Elszáradt asztalunk sárga virága.
Valamivel készülni kell a névnapokra.
Legyen, aki az újságot olvassa,
és válaszoljunk ősrégi talányra.

Szőcs Géza (1953 - 2020)

Hát adj vissza a Halálnak engem --

(a 3. fordítás kezdősora

Négy Emily Dickinson-vers Szőcs Géza fordításában - Irodalmi Jelen

https://irodalmijelen.hu/2014-feb-4-1420/negy-emily-dickinson-vers-szocs-geza-forditasaban

Emily Dickinson Ki arca ez? 82

Ki arca ez?
Mi rózsás arc
Vesztette el a pírt?
Erdőn leltem -- a kis "plejád"
S elvittem onnan őt

A robin a néphit szerint
Borít rá levelet
Melyik az arc?
S a szemfedő?
Becsap, míg figyeled

Fordította Fűri Mária

Whose cheek is this?
What rosy face
Has lost a blush today?
I found her — "pleiad" — in the woods
And bore her safe away.

Robins, in the tradition
Did cover such with leaves,
But which the cheek —
And which the pall
My scrutiny deceives.

https://en.wikisource.org/wiki/Whose_cheek_is_this%3F

https://www.magyarulbabelben.net/works/en/Dickinson%2C_Emily-1830/Whose_cheek_is_this__82/hu/77404-Ki_arca_ez__82

Mórotz Krisztina Fák

Nagyon régen voltam a réten, ami ellentmond annak, hogy kinn vagyok minden egyes nap. Régen a Vén Tölgy hívott, néha átkaroltam és beleszagoltam a kérgébe, amikor a kislányért imádkoztam. Magányos, büszke fa, konok, textúrája is érdekes. Ekkor még tavasz volt, de az a tavasz, amikor az egyetlen jó dzsekimet sikerült kilyukasztanom.

Nem mentem hátra, a tölgyhöz. Magányos útjaimon nem zavart senki, belehelyezkedtem a tájba, és eggyé váltam vele. A fa bölcsőd és majdan koporsód. Láttam a nagy fát kidőlni, hirtelen engedte el a gyökereit a föld, és ő, a nagy magas és csupasz a földre dőlt. Utána nagy csend lett, és én ezt a csendet vittem el, amit maga után hagyott. Hetek múlva benőtte a fű, játszottam a porral, a kéreggel és gondolkodtam, hány nyarat tarthatok a kezemben? Mennyi napsugarat és menyi havat? Csókolóztak alatta vajon? Leültem és néztem, ilyenkor nincsenek gondolatok, a bennem levő vizet a szél felkorbácsolja és elsimítja, valahogy így képzelet. És ez a szél, az esőszagú szél mindig tiszta. A Tölgynek nagy az energiája, de a bükk sakk-mattot ad más fák gyökereinek, hiszen képes arra, hogy gyökeret eresszen rajta.

Szép az, amit szépnek látunk. Lassan fedeztem fel, mert nem ültem mindig a réten, az útkereszteződésben lévő kis fát, Kócoskát. Mindig fogadta a Napot alkonyórán, tudtam pontosan a színekből és a levegőből, meddig kell várnom rá. Várni kell a fényekre. Nagyon érdekes a Nap, ugyanis mindig sütni akar, de megakadályozza a rossz idő, míg alkonyat előtt, mint a nő szeretés előtt, feltűnik az égen. Borostyánruhával fedi be a fák kérgeit. Rossz időben ez az utolsó percekben zajlik. Mint a délután alvó nő, éppen úgy ébred percekre. Ezekért a kis percekért, és az elszáradt fűben sárguló levelekért érdemes élni.

Egy kis fa a réten villám sújtotta. Pici és gyönyörű, de az állatok elkerülik a villám sújtotta helyet. A hangyák is, és ott sosem nő fű. A vörös kakas ki tudja mennyire égette ki a talaj alatt a fű magjait, ám egy kicsi fa mégis nőtt oda. Zöld kőris, szeretem ezt a fát.

Régen nem volt az enyém a rét, de most minden rezdülése. Minden dobbanás, ágreccsenés, a fajdkakas hívó szava párja felé. A hársak alatt fotózom kérgüket, most a szilfa hív, a kis szil ágai összenőttek. Beszélgetek velük magamban. Hányszor estem el ott. Megtaláltam a kedvenc fánkat Marcival. Rég volt. Most már sötét és vastag. Bármikor mész ki, mindig más tekintetű igen, néha szeplők táncolnak benne. A fények mindig változnak, ha egy nap kint vagy, mindig máshol cirógat a nap. A görög a birkáit a hársak között legeltette. Szívesen lettem volna birkapásztor. Hárs alá ült mindig, ott bóbiskolt reggeltől-délutánig, és fekete volt, mit a cigánymeggy. Niké, szólt egy nap teátrálisan anyám, ő Niké! Nikéből semmi nem maradt, de anyám mozdulatából igen. Úgy ment mit a holdkóros, nem szerette a rétet. Itt még gomba sincs, szólt fitymálóan. Apám a Tölgy melletti bokorról szedte a csipkebogyót, amiből hecsedli lett és hirtelen megindult szüretelni. Zsebéből zacskókat vett elő, majd elmesélte, hogy készíti. Apám persze nem nagyon tartja be a receptúrákat, mindig alakítgat, főként a babra munkákat igyekszik megspórolni. Így aztán új módszert dolgozott ki, aminek lényege, hogy nem szedegeti ki egyenként a bogyók szöszeit és magjait. Bár még így is kemény meló, ahogy ő mondta és neki el is hiszem. Szóval először is kesztyűt húzott és begyűjtötte a termést. Fontos, hogy jó hideg legyen már, csípje meg a dér a bogyókat A gyümölcsről aztán lecsippentette a felesleges részeket, majd napos helyre terítette őket, hogy hadd "töppedjenek", szóval essenek össze jó szottyosra. A rétemen ott van a csitkenye, a hecsedli, az ebrózsa és a csipkebogyó, de ez mind ugyanaz.

 

Most elmesélem a hajnalomat. Elhúztam a függönyt reggel, és a hálóingre pulcsit, kabátot húztam, a zoknim fele nem volt meg. Ittam egy pohár vizet, és szaladtam a rétre. Tejfehér volt minden, és álltam, néztem, tele szívből nevettem. Tudtam, fotózni fogok. Egy más világ volt az, minden kék, zöld, páracsepp. Belefutottam a hajnal aljába, az ébredőbe. Egyre nagyobb lett a pára mindenfelé, és én futottam, mint az őrült, a szürkés réten. Lassan kelt a nap és minden csupa víz volt. A cipőm átázott, de harmattal mostam arcom a fűben, és tovább fotóztam, hófehérek voltak a pókhálók, mindent beborított ez a gyönyörűség, akkor értettem meg, hogy a pillanat része lettem, amit nem felejtek el. Mert nem a tiéd a föld, nem a tiéd a fű, hársat sem ültethetsz virágcserépbe. Gazdag vagy, pont olyan gazdag, mint a csipkebogyón lévő harmatcsepp, amit felcsókol a Nap és a szél szárazra törli. Büszke hársak, mint kiszolgált katonák. Tudtad, hogy ez alatt a rét alatt hatalmas energiamező van? A Tölgy a gyermekeit úgy védi, hogy gazokat ültet köréjük azért, hogy ne érje erősen a Nap sugara a kicsiket. Édes altatót énekel nekik.

Meséltem neked a rétről, még mi van ott? Mint a gyermek úgy kérdezed. Ágakról meséltem neked, a tavasz zsenge hajtásáról, a télről, arról, amikor tökszezon van, ahol megértem magamat, megbékülök önmagammal. Érzem a jót, mint nagyanyám kezén a bütyköket. Amikor még volt kutyám, elengedtük futni. Én állatot olyan kergebirkán nem láttam futni, mint a pulimat, belefutott a lucernásba és tovább a repcébe, nyulat kergetett. Félt a víztől, de egy nap belemerészkedett, utána mindig ott fürdött.

A rétem nem szereti a rosszkedvemet. Állj, szól rám, most ide nem jöhetsz, de itt értem meg magamban a másik embert, itt jut eszembe a néni, ki tudja miért. Itt mondom, felhőjáték. Tudtad, hogy a fák ott érzik jól magukat, ahol közös a gyökerük, egy vastag, azután a többi és együvé tartoznak. Gazdag vagyok, igen, itt az vagyok, rácsodálkozó és én vagyok a kökörcsin, a katáng, a fények és az árnyak sötéte.

Tudod mit? Neked adom, meghívlak hozzá, ha boldogan jössz, befogad. Tudod, mit csinálunk? Meséket találunk ki. Ne szólj, nézd azt a madarat, ahogy a többi közül felreppen. A felébreszthetetlen csend ott lesz benned. Ég felé kapaszkodó fák, valaha hatalmas volt a lombkoronájuk. Már csak egy kopár ág maradt, de az a valamikori büszke fáé. Érted már, miért szeretem a hekk fát? Mint egy kisütött hal, de közepe neki sincs már. Két ága maradt. A nő és a férfi, mindig együtt. Ne menj el a csodák mellett! Mert tiéd a föld, tiéd az ég, és tiéd a szél.

Egy nap fáradtan hazatérsz. Hársat találsz a virágcserepedben, ahogyan én is. 

Fűri Rajmond Talán, talán

Felhők mögé elbújt az este,

csillagtalan éggel nézett le ránk.

Úgy tűnt, hogy csak magát keresve

nyugalomra vágyott. Talán, talán.

Szökőkutakat kerülgetve

vadkacsaraj, a Nagyerdő taván

szállt elénk. Csak nem azt figyelte,

mit szórhatnánk nekik? Talán, talán.

Felmerült komoly véleménye

annak, aki viselkedik furán.

Aztán aki sután megvédte,

lekötelezettje. Talán, talán.

Professzor úr okosat mondott,

elgondolkodhatnánk ma a szaván,

szóltál, s szerintem ez nem rontott

hangulatunkon sem, talán, talán.

Kocsi folyam ment végtelenbe,

árnyékok suhantak házak falán.

Már a holnap járt a fejekben,

s rohanhatott velük. Talán, talán.

Toronyházakban – óriások -

fény gyulladt a lakóik ablakán.

Jöhet idő, amire várunk

mi valamennyien? Talán, talán.

 

Fűri Rajmond Hírek

Felhős idő várható, zivatarok jönnek.

Vezető politikusokból állt össze újabb tanács.

Sáskákat alkalmaznának szüretelésre,

de nincs megállapodás. Kérdéses még a kért apanázs.

Állítólag az anyagi feltétel fontos

minden további lépéshez, legyen az csak egy semmiség.

Felelőse a sajtónak egy kacifántos

mondatában utalt holmi következményre: dőreség.

Minden emberi elvonatkoztatott, mondta,

szellemi, s bár anyag nélkül létezése csak fikció,

az átlényegülés kötelezettség, s abba

eljuthat, megfelelő idővel, az evolúció.

Tájékoztatóját nem zavarta meg senki.

Néhány csatornán a közvetítés után reklámokat

mutattak, hogy az új trend szerint mit kell enni.

Nem közölték, ki lesz, ki legközelebb hozzánk látogat.

Szebeni Sándor PARAFRÁZISOK

(Berda József idézése)

Mennyi csodálatos dolog hirdeti:
milyen csodálatos vagyok én!
mennyi szépség él bennem, ami csodálatos!
mennyi csúnyaság züllik bennem csodálatosan!
de nem siratom sűrű vétkem
s az egykori jóra se vágyom.
Kell, hogy időmet bölcs mérséklet
és jóravaló szándék noszogassa.
*
Rossz álmok kínoztak éjjel és
odakünn beborult éggel
kétségbeesett eső zuhog
a lázas földre…
Szobrász az éj és úgy formál arcomon,
hogy kitaszít körömből és kizár,
de viszem boldog terhem a sötétnek,
egy álmomat, mely bennem megfogant.
*
A puha gazdagok csörgő aranya előtt
kipattannak a fényes kirakatok:
jó és rossz tetszés szerint.
Tőlem visszavett kamatokkal bőséget a sors,
szűk markát mégse bánom.
Szegénységem volt összes javam,
de a jót nem ölre mérik és
nem jussolják, nem cserélik.
*
Ó, Isten különös demokráciája!
Az erdő ízes gombákat, gyógyfüveket
és édes szamócát terem
a kóbor éhezőknek…
Pihenőt ad a fáradt szemnek:
valamiféle nyugalmat, felködlő bizakodást,
hogy a világ színe zöld, nem szürke, mint a por,
nem meddő, mint a szik,
s a kéreg alatt a szépség bujdokol.
*
Marokba szorítani az eget,
fehér szavakat írni fehér papírra…
Néha-néha csak ilyen szegénységet
kívánunk magunknak.
Csak fába vésni jeleinket,
csak falra festeni régi képmást…
De belül süppedt hallgatás,
égbolt és táj aluszik odakinn.
Papírjaink jeles álmoktól üresek,
elhagyott örömteli játékaink kegye.
*
Ó, álomban született versek,
koporsótok lett az álom,
most égő nap alatt
szomorún égtek-gyulladtok bennem
és senki sem engedi elmondani többé…
Kiáltanék, de hangom a torkom alján
nyüszítve megreked.
Miféle képzelt, földbe taposott lábnyomok,
vadcsapások, kárba ment szavak
kapatnak mégis számvetésre?
*
Ó, áldott,
Ó szomorú magamra hagyottság!
én nem zúgolódom többé
légyek bárki sorsa majd
Isten szegényeinek gazdag seregében…
Ó, vad bozontú lombsikátor,
lak már másik emberöltő!
Lakatra zárt a kurta létezés,
révedek nyirkos-rideg falakra.
Nem gondolok a gyöngyház-hajnalokra,
nem lendül karom friss vággyal ölelésre.
De külön utamra visszatérni
mért lenne jó okom?
Az új magányban egymást
miért engedjük el?
*
A halottak! a halottak!
hiába feketék minden éjszakák,
ők mégis jönnek – fehér körmenet --
inteni téged: vigyázz és ne felejts!
Nincs végső óra és nincs halál,
a bábból a pillangó kitalál!
Végül visszatérnek a holtak,
árnyékká oszoltan szállnak a széllel,
egyszeri útra, egyszeri rendülések csúcsaira.
Repessz sziklát, gördítsd sírjuk elől
roppant kőnehezékük.
Zúzd a kőtáblát, ha az őket
gyalázat-sorsra vetette!
*
Furcsa fiú vagyok én,
de ugye ti megbocsáttok nékem,
ha görbén megyek az utcán
és megcsókolom
a szomorú lovakat
mi jólelkű testvéreinket?
Kendőzöd magad, hogy könnyed
s könnyű sebeid ne lássuk,
de amit összehordtál nem csekély vagyon.
Mind, ami elfért érzékeny szemed retináján:
levélen gyöngy, fénylő bogár, csigák,
madarak, erdei vadak…
Ők ezerszer jobban ismernek téged,
mint mi, mert titkod titkukkal összenőtt.
Így mented át magad növő korokba,
földdel, savakkal elvegyülve.
Lehet-e nálad boldogabb szegény?
*
Óh, fiatalok! mégis!
én lelkem királyi csőcseléke,
nem!
Ó nem fogtok megszabadulni tőlem!
Szél rángatja a fát, hajlik, de kőrepedésben
mélyen fogódzik, csápos gyökerekkel.
Tévedsz, ha úgy hiszed,
hogy elfutsz életeddel.
Árnyékból szőlek, jól tudom,
de mindig elkísérsz ide.
A tárgyak kezedtől illetetlenek,
de mindenütt orcád kering.
Ó, hányféle másod hagytad itt:
ahogy a karctű rézlapon felejti árkait,
rovátkát húz homokba dűnék szele,
ahogy a felhő vízre ejti sietős árnyait…
És halga’ csak, vadkörte kiált útszéli szedernek:
„nézd ezt a szédült atyafit, bejárta a fél világot,
de sehol se jó neki, csak itt!”

Seres Sándor ahogy az

Tétlen viaskodnak az óriás-ásítású fahímzett

felejtésből hátra hagyott mustgyaluval

érlelt kövérjés percek, a hagyaték szirénának szánt

pozdorja-bordás erezettel meghántolt tűzpecsétű

idő sasokkal. Az elvetélt mamut-oszlopoknak szánt

őgyelgés-mítoszok és látnokian fess hamuban kiérlelt

inda-látomások sarokalapjaiban, felhígítva minden aranykeretes

álom-raj háborút, az eset-tanúk és másféle

dédelgés-törődést imitáló dallam-szónokokkal,

ha egy kis mirha-párna illan el egy

ideje-korainak vágyott kereszt-kút palástban,

mintha várnák a vénülten verejtékező ólomláb-eszméletlenséget.

Rajmund Fűri - Étude for Punks

Fűri Rajmond Festmény 12

Lépj be, s lásd, ez boszorkánykonyha.

Itt fortyog az igazságnak ital.

Hogy meztelen? Persze, mi volna?

Amit képzel, azt is tisztán bevall.

Szemmel látod magad, hitetlen,

Csak az őszinte nem csodálkozó.

Gondolod, hogy itt a véletlen

Gúnyolódik rajtunk, a csúfoló?

Ki lubickol ekkora kádban,

Kinek vállát nyomja ilyen kagyló?

Volna embernek ott virága,

Ahol masszírozza hátán a ló?

Burokba hiába is bújna,

Utoléri mindentudás nyila.

Láthatsz szolgát, s látod azt úrnak,

Kinek teste szörnyeknek lakoma?

 

Állatnak számtalan családja

Tanú, hogy mi mind ilyenek vagyunk.

Az út lefestve azt mutatja,

Ahogy gomolyog magában fajunk.

Mindenütt a rafinált fegyver,

Jelzi, hogy elszabadult indulat

Teszi dolgát, mikor az ember

Zajong, és kéjjel eltelten mulat.

Pedig szelídség volt először,

Hol Édenben állt a közös virág.

Szirmain édes, fájó gyöngyök

Sora, és nektárja csöpög miránk.

Azóta nyargalászunk körben.

Dicsőítés jut eszünkbe. Kijár.

Azért másik ilyen tükörben

Részünk nincs. Egyedülvalóan áll.

Mórotz Krisztina Cinóber fakérgek

álmomban mindig vermont körül járok ahol októberben pirosak  a fák, ugye mondrian?  hosszú szárú cinóber fakérgek a fűben este  odamentem az erdő széléhez, és megkérdeztem, hogy beengedsz  fehér bükk?  felébresztettelek álmodból nemet is mondhattál volna  megengedted erdő ösvényen gyalogoltam mezítláb  sárga zöld és narancs  leveleid között avarban aludtam hajnalban  ébresztett a madár egyszer elmegyek veled vermontba stoppal és vérző erdőben járunk ott ahol a növények beszélgetnek egymással elfekszik a tisztáson a kék katáng, amit egy gyerek tenyere szétcincált  lágy leszek felidézzük azokat a fiatalokat akik nem mi  voltunk  hunyt szemem pillái mögött képek. és akkor elmeséltél nekem mindent angyal sem voltál ördög sem ekkor a növények kihallgattak temettél  koszos utcát lágy  követelő szeretőid őrült éjszakáid a rosét vagy ami volt sosem szoktál hozzá  ehhez az pokoli világhoz minek az ajtóréseit  csodáknak tártad ki és  elhitted, hogy így lesz ha hazamentél a szobádba?  mit vártál? mikor írsz és mit olvasol?  a zenéd a csönded követ napra nap  maradj meg  suhanj minden álmon és tépd fel az utánad hagyott sebeket hogy fájjon a testem karcolta tüske a vérző erdő vár és megtisztít minden mocsoktól mik az évek során egymásra rakódtak bennünk  

Vajdics Anikó Látogatás a templomban, ahol régóta nem járt senki

Apró, magányos épület volt. Amikor beléptem, csak az ajtót láttam.

Nem tudtam, mert direkt nem lehetett tudni, mi vár rám odabent.

Valahonnan menekültem, ahol sok ember volt: hatalmas csődület.

Tüntetők. Vagy ünneplők? Igen, talán valami ünnep lehetett…

Vagy háború? Az üldözőim elől akartam elbújni valahova?

Nem tudom, csak arra emlékszem, hogy nekem kellett abba

az épületbe elsőnek belépnem, senki nem előzhetett meg,

csakis így lehettem ott egyedül, amíg a többiek, a tüntetők,

az ünneplők, vagy az üldözőim meg nem érkeztek.

Mert, hogy utolérnek, és betódulnak abba a pici épületbe,

az világos volt, de addig is egyedül akartam benne lenni.

Akkor már egyértelmű volt, hogy egy templomban járok.

Bent voltam. Rozoga lépcső vezetett fel a toronyba egy

faajtó elé. Félve nyitottam be, éreztem, hogy régóta

nem járt ott senki. Nem mertem hozzáérni semmihez.

Pókhálóktól tartottam vagy valami tapadós penésztől,

vagy… Vagy még inkább attól az ürességtől, amit odabent

kerestem, és megtaláltam. Az tűnt olyan veszélyesen

tapadósnak, mint a penész. Mi lesz, ha rám is átragad,

mint egy vírus, egy fertőző, halálos betegség?

De nem penész volt a falon, nem is pókháló, hanem egymásra

festett, színes rétegek: a felső türkizkék, alatta aranymintás

sárga vakolat. Hol az egyiket, hol a másikat láttam, mintha alá

tudnék látni a felszínnek. Az aranycirádák alatt kézzel írt szöveg.

Tudtam, hogy ott van, de amikor odanéztem, mindig kifakult.

2018. október 27.

dokk.hu 

Fűri Mária Babák

Óriás országban jártam
Az idő kastélyában
Elérhetetlen nagy babák
Hovatűnt eleganciák
Jólesett ez a látvány
Végre nem kiáltvány
Csak valami szép
Ami ép
Lelkületet ad
Építek belőle házat
Bennem a nagy babáknak
Azt nem bontja le senki
Le földrengés se dönti
Cipelem majd magammal
A sok óriás babát

Fűri Rajmond Festmény 11.

Boldogság nekünk ez az ünnep,

Megerősít minket a jó sorunk.

Ami munka van, most kitüntet

Mindnyájunkat, akik együtt vagyunk.

Megszolgáltuk, telve a tálak.

Csinosan áll rajtunk minden ruha.

Ereje legyen itt a párnak,

Akiknek ez a lakodalma.

Békesség közöttünk az élet,

Hitünknek létalapja szorgalom.

Ilyenkor, ha jön új ígéret,

Érkezhet hozzánk is a vigalom.

Aki most itt értünk dolgozgat,

Holnap annak nagyokat köszönünk,

S aki dudát fújva szolgáltat

Zenét, annak busásan fizetünk.

Ilyenkor vendégünk a béke,

Fáradásunkat felváltja tréfa.

Egy gondolat sincs, amely félve

A holnapi jó időre várna.

Bárányokká tudunk mi lenni,

A gyerek is biztonságban lehet.

Jó szomszéd itt mára mindenki,

Ehet, ihat, van miből, eleget.

Táncra kapunk, mikor az este

Óvatosan ablakunkon köszön.

Asszony, leány lesz megpörgetve,

Velük lehet teljes csak az öröm.

Hányszor fogunk rá emlékezni,

Hogy a földünk az éltető anyánk.

Az ő fia s lánya vagyunk mi,

Ki áldását bőkezűn ontja ránk.

Horváth Tivadar örömkert

titkaid ballagó elefántok
céljaid összeragasztott váza
végül meghalnak a tulipánok
és soha nem lesz testednek láza

oly szépek az emlék-negatívok
csendes az egykor robbanó világ
végül az küld el aki idehívott:
ha hervad is csodás minden virág

ott élsz tovább hol nincsenek lomok
körbevesznek majd édeni vének
a kertben jár hol nincsenek gyomok:
hol tiszta szép és szelíd az ének

Emily Dickinson Kocsim éjjel ha fut

Kocsim éjjel ha fut
Küllőt nem látok én
De csöpög az a láb
S tudom hogy körbe jár

Lábam alatt az ár --
Nem mindennapi út --
De minden út --
Ez is -- tisztásra ér

Van aki abbahagy --
Van aki föld alatt
Kap egy állást

Van, hogy egy dicső láb
Királyi kapun át
Lép, s talányt visszadob
Reád és rám

10

My wheel is in the dark!
I cannot see a spoke
Yet know its dripping feet
Go round and round.

My foot is on the Tide!
An unfrequented road —
Yet have all roads
A clearing at the end —

Some have resigned the Loom —
Some in the busy tomb
Find quaint employ —

Some with new — stately feet —
Pass royal through the gate —
Flinging the problem back
At you and I!

(Version 3)

https://en.wikisource.org/wiki/My_wheel_is_in_the_dark!

Tóth Gabriella Ciklus

Álom

Élesen megmaradt emlékezetemben egy visszatérő álom:

nagyanyám sírjára léptem, és magával húzott a mély. Csúf gnóm dörrent rám, ilyenkor felriadtam. Kínok kínja volt minden estém.

Egy éjszakán megjelent nagyanyám, lágy hangon ígérte, hogy mindig vigyázni fog rám.

Az ezt követő éjjelen a gnóm újból várt. Gyengéden megérintett, intett, hogy menjek vele.

Hosszú lépcsőn felvezetett a külvilágra. Gyönyörű, virágillatú liget tárult elém.

Boldogság fogott el, és csak szaladtam, szaladtam a zsenge füvön.

Palacsintasütő

Vasárnaponként férjem szüleinél ebédeltünk. Ahogy csillapodott éhségünk, egyre beszédesebbek lettek. Fiatalkorukról anekdotáztak.

Apósom sok évi ismeretség után megkérte anyósom kezét ezekkel a szavakkal: úgy szeretlek, hogy lehozom neked a Holdat palacsintasütőnek.

Jót nevetünk a mai napig rajta, pedig ők már nincsenek közöttünk.

Boszorkányok

A 20. század elején a falvak népe még hitt a boszorkányokban. A fosztóban rémtörténeteket meséltek egymásnak az asszonyok. A gyerekek félve bújtak anyjuk szoknyája mögé. Apám levente volt, ő is hallgatta a mendemondákat. Sötétben ment haza. Egyszer csak lerepült fejéről a sapkája. Lélekszakadva futott hazáig. Egy szemhunyásnyit sem aludt. Alig várta a pirkadatot. Aztán hősiesen elindult a tett helyszínére. Messziről látta, hogy a sapkája hintázik egy szárítókötélen. A sapka gombja akadt bele. Többé már nem félt a boszorkányoktól, hiába is riogatta bárki.

Macska

A macskák önfejűek és sértődékenyek. Egyik alkalommal simogatásra vágyott a cicám, de nem volt kedvem hozzá. Először kimászott a 4. emelet párkányára. Leparancsoltam, eloldalgott. Kis idő múlva vettem észre, hogy kitúrta a virágföldet a szőnyegpadlóra. Tudta, hogy ezért nagyon haragszom. Egy órányi duzzogás után ismét hozzám dörgölőzött. Mit tehettem, kibékültünk.

Hipp-hopp

Rokonlátogatásból gyalog mentünk hazafelé. Az út rossz állapotban, gidres-gödrös volt. Egy lyukba lépett hároméves kislányunk, elesett. Azt gondoltam, sírni fog. Ehelyett felpattant, nagyot dobbantott és hadarni kezdte: hoppá Jézus csizmája! Hipp-hopp hepe-hupa, pipi tolla pihe puha. Jót nevettünk.

Áldom anyósom nevét, mert őtőle tanulta.

A sámli

Apám boldogan hozott kislányomnak ajándékba egy maga készítette kis sámlit. Várta a hatást (mint a kisgyermek, úgy szomjazta a dicséretet). A masszív jószág sokat kibírt: volt szánkó, lovacska, kiskocsi. Mikor kinőtte gyermekem, a sámli először a konyha egy zugába, majd tatarozáskor a nyári konyhába került, ott is maradt. Sokáig szem elől tévesztettem, aztán nagytakarításkor megakadt rajta a tekintetem. Eszembe jutott tíz éve meghalt apám. A mosoly az arcán, ahogy nézte a sámlival játszó unokáját.

Lakásunk újra megbecsült tagja lett, valósággal ikon, amelyre már az én unokáim ülnek vagy játszanak vele lovacskásat.

Reklám

A '80-as években nagy divatja volt a KLG gyújtógyertyáról szóló reklámnak. Még a csapból is az folyt.

A motort szerelte párom, körülöttünk lábatlankodott leánykánk. Kíváncsian nézte az apja kezében lévő gyújtógyertyát. Apja megjegyezte, hogy nem jó. Erre megszólalt a kicsi oktató hangon: a motoj motojja KLG dújtódejta. Hja!

A szoknya

nadrágot hordó lány voltam. megszülettek már gyermekeim amikor anyám meglepett egy gyönyörű szoknyával. magasított derék bő fazon. karcsú voltam benne fellángolt hiúságom. viseltem akkor is amikor az oviba mentem gyermekeimért. egyik kezemben bevásárlótáska másikkal fiam kezét fogtam mellettünk haladt nagyobbacska lányom. zebrához értünk a szoknyámat fellebbentette a szél elengedtem a kicsi kezét. ő elindult a zebrán. fékcsikorgás pillanatnyi sokk. az autó vezetője türelmesen hagyta, hogy átérjünk mindhárman a járdára. a szoknyát a szekrény mélyébe süllyesztettem, soha többé nem vettem fel.

Fűri Rajmond Festmény 10.

Kiszolgáltatottak vagyunk mi,

Kiket kétségbe taszít a sötét.

Hová is tudhatnánk elfutni,

Amikor porba döf kegyetlen ég.

Száguldásunknak ez a vége,

S ami vagyunk, az immár csak a múlt.

Gerincünk bátor büszkesége

Törik: kíméletlen csapás lesújt.

Rémült szemünknek nincs látása,

De a fájdalmunk kérdezheti még:

Volna sorsunknak változása,

Vagy elkerülhetetlen ez a vég?

Hangunkból a bosszú hiányzik,

Hűségünk ily sorsot nem érdemelt.

Tekintve létünkre, az látszik,

Hogy voltunk, ki szabadon élni mert.

Teremtőjére néz, s hibáztat,

Mert mindezt látja, hisz itt van közel.

Mi retteg bennünk, az az állat,

Mert az életét most veszíti el.

Megérteni úgy sem tudhatja,

Milyen hatalmas tervnek része volt.

Szépsége s öröme kiadva,

És azokban sebes szélként loholt.

Témáinkat ma festett képen

Árnyalhatja valamiképp tudás?

Hiszen, mint öröksége, kérve

Intett az érzelmi felindulás.

Akkor kezdtünk egymásra nézni,

S a sorsunk közös volt: romantika.

Korunk Földje villámát féli,

S amit kutat: az Univerzuma.

William Butler Yeats A vándorló Aengus éneke

Mogyoróbokrokhoz indultam
Merthogy fejemben tűz égett
Mogyoróvesszőt metszettem
Fonalra fűztem csalétket
Sok fehér pille szárnyra kelt
Kihúnytak lepke-csillagok
A bogyót a folyóba ejtettem
S ni, ezüst pisztrángot fogott

Mikor a földre fektettem
S elmentem tüzet szítani
Valami zörrenést hallottam
Valaki nevem mondta ki
A hal egy gyönyörű lánnyá vált
Hajában almaszirmokkal
Nevem kimondta és futott
Szétfoszlott a fuvallattal

Lapályokon és dombokon
Vándoroltam, de öregen
Is felkutatom, hova ment
Kezét kezem közé veszem
Sétálok a dús fű között
Időtlen út, s a kéz szakaszt
Ezüst almát, mit ad a hold
Arany almát, mit ad a nap

Fordította Fűri Mária

The Song of Wandering Aengus

I went out to the hazel wood,
Because a fire was in my head,
And cut and peeled a hazel wand,
And hooked a berry to a thread;
And when white moths were on the wing,
And moth-like stars were flickering out,
I dropped the berry in a stream
And caught a little silver trout.

When I had laid it on the floor
I went to blow the fire a-flame,
But something rustled on the floor,
And someone called me by my name:
It had become a glimmering girl
With apple blossom in her hair
Who called me by my name and ran
And faded through the brightening air.

Though I am old with wandering
Through hollow lands and hilly lands,
I will find out where she has gone,
And kiss her lips and take her hands;
And walk among long dappled grass,
And pluck till time and times are done,
The silver apples of the moon,
The golden apples of the sun.

https://en.wikisource.org/wiki/The_Song_of_Wandering_Aengus

Dr Kocsis András Körös-parti vihar

Vihar jön – ront be hozzám lihegve
A szél a nádfalak közé.
Izzó villámdrót sötét felhőt
Fűz a tajtékzó víz fölé.

Homok repül. Levél száll. Sötét lesz.
Nyárfalombok fonákja csak fehér.
Futó lányok. Fehér bőrük kivillan.
Nyakukba fújta a zöld szoknyát a szél.

Emily Dickinson Nem volt ez meglepő

Nem volt ez meglepő --
Mondtam -- gondoltam --
Hogy fészket elfelejt
És majd szárnyat bont

Tágabb erdőt szel át --
Tarkább ágat vesz,
Modernebb Istenszót
Fülbe lélegez

Madárfióka volt --
Mi és ha -- talán
Mellemből egy darab
Volt, ami kivált?

Ez csak egy sztori volt --
Mi és ha így van
Koporsóféle volt
Belül a szívben?

Fordította: Fűri Mária

39

It did not surprise me —
So I said — or thought —
She will stir her pinions
And the nest forgot,

Traverse broader forests —
Build in gayer boughs,
Breathe in Ear more modern
God's old fashioned vows —

This was but a Birdling —
What and if it be
One within my bosom
Had departed me?

This was but a story —
What and if indeed
There were just such coffin
In the heart instead?

Fűri Rajmond Festmény 9.

Betölti ágyát a szépsége,

És felemelt keze hívogató.

Vagy tiltakozna, vággyal s félve,

Tudva, hogy ki lesz a látogató?

A remény oldja fel, mi benne

Egyre gyűlt csak, s lett súlyosan nehéz.

Jóslat zárját nyitná meg, s lenne

Számára a várt megmenekülés.

Az élet megállíthatatlan,

Ha hinni tud, kit sújt a félelem.

Mitől sérülne az ártatlan,

Mikor övé marad a szerelem?

Győzelem jön arany sugárral,

S ami oly édes, az egyesülés.

Arcán, látható mosolyában

Napjuk ragyog, s vár teremtőt, mi: ég.

Meddig tudhatunk úgy szeretni,

Hogy bennünk az egész élet szalad?

Két rész rohan egymást keresni,

Érezve inkább: együtt lesz szabad.

Vagy a megmentő szerepében

Egyiküké lehet a feladat,

S a másik, meglepetésképpen,

Magának is ajándékokat ad?

Itt fényes, gazdag pompájában

Örömünk vonzza a tekintetet.

Nézője ámul, s gondolkodhat:

Ilyen sokat ígérni hogy lehet?

Érteni kell, látszik a képen,

Hogy kettősünk együvé tartozik.

Régtől isteni s földi népen

Saját szenvedélye uralkodik.

Fűri Rajmond Festmény 8.

Hogy lehetne festője hangnak,

Különösen, ha égből száll ide?

Ki műveli, mezőn dalolgat,

Madárfütty, s ki hallja, szerelmese.

Nyár érlel ott. A gabonája

Szőkülni kezd, már szinte halovány.

Mezei virág egész bokra

Készül: gáláns szakítójára vár.

Az ég szelíd még. Vajon kékje,

Hogyan sötétül el hamarosan?

Felhő ív boldog közönsége

Jön közelebb, és kerekded suhan.

A dal vonz egyre csak magához,

Ellent nem állhat a szerető szív.

Nézőjét is szólítja, s áldoz

Bármit, önmagát is. Báj az, mi hív.

Felnövünk idővel. Tavaszra

Forróság köszönt, s érlelő sugár

Fest át lágyat súlyos aranyba.

Elvetett magunk megérik, s a szár

Fején majdnem barna a sapka,

Miből vad kasza után lesz kenyér.

Beválik akkor annak haszna,

Amit a fiatalságunk ígér.

Addig gyakran bujkál közöttünk

Csábítás, amely tanulnivaló.

Növekvő hévvel elidőzünk

Nálad Ámor, te dévaj nebuló.

Ki láthatná meg, hogy a vizsga

Mennyire nehéz? Amikor a láz

Nő és nő, és mi belobbantja,

Az végképp életre ragad: a nász.

Mórotz Krisztina Levél a mamáról

anyámnak egyszer nem tudom miért karácsony napján kellett függöny. ( és egy függönyön összeveszett apuval)

azóta nálam ilyen nincs, olyan van mint mamánál. :)

azok olyan klasszak voltak, minden cérna összekeveredett, és kis fehér gyertyák voltak a fán. és mama istentelenül hamisan énekelt, meg mesélt. istentisztelet hatkor... imádtuk, és utána volt a karácsony.

és a karácsonyfákat kivágták az új lakók.

anyuéké borzalmas volt, mert mindennek tip topnak kellett lennie. A lakásnak, a fának a kajáknak. egyszer hazafelé jöttünk és Marci elsírta magát, pár éves volt a kezében dömper nálam a többi játék meg az apjánál is, és elsírta magát, hangosan hogy rossz volt!

utána örült már itthon, de érezte a feszült légkört.

Imádtad volna. Károlynak mesélni kellett róluk.

és egy régi újságcikket mutattam neki... ő mindenkit meghallgatott. Elbeszélgetett a kéményseprővel, amellett hallgatta Laci nagybátyám fejtegetéseit CSÁTHRÓL!!! Szakácsnő volt, de tudta minden emberben hol a jó... azt hiszem most kellene élnie. Szerintem okos volt... de nem tanulhatott. Átlátta a dolgokat, mi kell egy tizenévesnek, szeretet, beszélgetés, zsidó orvos mentette meg az életét morfinista volt... hatalmas mesélő mama volt, ha hülye helyen laktunk, egy veszélyes útkereszteződés mellett, én nem egy karambolt láttam...... rohantunk akkor segíteni...míg jött a mentő stb. rendszer volt az életükben, és ez a rendszer erre a stroke kutató unoka, a papa mostoha unokatesója, mindenki emlékszik,. Örökké teli volt a ház. Érted? Télen sokat olvastunk kézimunkázott a Mama.. nála már február 12-én Lídia napkor tavasz volt... Papát mindig kihagyom, nagyon jó és csendes okos rendszerető férfi volt....imádta habókát aki hajnali ötkor keltett minket, jaj a Mariska! mindenhová elengedett a barátokkal, de néha nyarakon reggeltől estig fürödtünk. rengeteget dolgozott, de délután félóra pihenés kellett a szívnek, vagy olvasás. a fél falu nálunk volt. kámánné sírt 100 forintot kért, mert az uram iszik. csodálatos volt a kert... hatalmas lugas, és teteje is volt, kempingágy pokróc, estébe hajló beszélgetések.

hátul málnás az is nagy volt, virágok mindenféle gyümölcs. apu szokott kaszálni. Az árokban nem mert onnan szedett a Papa a nyulaknak füvet... Hol Joli jött, ő volt a műnő, se melle nem volt se foga, se haja mert rákos volt de kigyógyult.. így hát a parókáit próbálgattuk. én imádtam, míg Eszter valamiért utálta. és mindig giccseket hozott, ha a hülye férjétől beállított nyáron. a Marika aki 28 éves volt, sírva szokott átjönni, mert meg kellett keresni az Ottót, és addig a kicsikre mi vigyáztunk. a Tündéék is fiatalok voltak, ő is akkor jött amikor akart... :))

a Jóska bácsinak kapcákat varrt... meg a papa rosszabb zoknijait odaadta neki, mert a felesége nem törődött vele. Lidi nénizte 10 évvel volt fiatalabb mamánál. volt egy nyári konyhánk és egy nagyon vastag létránk, alatta maga hát kicsit odébb főzött vagy sütött. és hallgattuk a meséket. hogy miért kellett a zsidóknál lekapcsolni pénteken a villanyt. mesélt mici kecskéről, és hogy amikor meglátta hol lesz a fehér ház, akkor leült a bőröndre nézte a földdarabot és sírt, akkor írta le két bőrönddel, két gyerekkel a bombázások elől idejöttünk... és leírta... a koffer a két koffer megvan..Vasárnap istentisztelet, előtte megfőzött a Mama, és Habóka én mama templomba mentünk. Természetesen a lelkész is a barátunk volt, néha nekem kellett vigyáznom Orsira a kislányukra... Ott hallottam teológus hallgatókkal a Jézus Krisztus Szupersztárt. Imádtam őket. vasárnapi húsleves rántott csirke saláta, sütemény gyümölcs ja mellé köret ...abból hétfőre is maradt. Kedden volt a tésztás nap, a csikos. Mindig úgy gyúrt. szerdán főzelék csütörtökön mondjuk bukta, vagy aranygaluska, császármorzsa esetleg hal... emlékszem, hogy hiába volt forgótárcsás mosógép meg centrifuga, volt katlan a papa mint a tábortűznél alágyújtott, és forró vízben olyan sokáig mostak, de ott a papa is ugyanúgy.

Köszi, és a fecskék... ki kellett ám tárni a nyári konyha ablakát, és jöttek a fecskék. Érdekes, hogy akkor törtek be, mikor a mama már Mártinál élt Papa halála után. 

Egy nap Lengyelek állítottak be hozzánk. A kapu előtt robbant le a kis polski. Láttuk, hogy nézegették a kocsit, "bekopogtak" a kerítésléceken. Kézzel lábbal félig oroszul is, de beszélgettünk. Akkor még élt a faluban egy lengyel nő. Elmeséltem nekik mi történt a vándorokkal. Tolmácsolt, mi Alicjaval és a másik lányestvérével felfedeztük Beledet. A kastélyt bementünk egy csehóba. Ott aludtak nálunk egy pedagógus házaspár volt akik minden pénzüket utazásra költötték. Nevettem, amikor a yunost kis tévét nézte Georg, és meglepődött a híradón. és az időjárást nézte. Lavórban mosakodtak meg, akkor még nem volt fürdőszoba. :) Minden évben jöttek, és rendelték a rétest. Nem volt akkor hűtőláda, Mama mindent befőzott, még Habóka gyógynövényeiből is rakott tüllzacskóba. A répák a veremben voltak homokban. Nem fagytak el azok. A krumplihéj a ganajra került (komposzt) és nem pet palackból ittunk, hanem üvegből málnaszörpöt. ami nylon maradt, masli virágról eltette a Mama, bizony jók voltak az ősszel kötött koszorúkra. a kedvenc könyveim az üvöltő szelek és a Jane Eyre voltak. Faltam a könyveket, és ábrándoztam. Mama szerette az Unikumot  de azt eldugta, a tányérok mögé, és ha temetésre ment kicsit húzott belőle. Nevettük, mert hiába volt bor, apu mindig elcukrozta, és papa 2 decit ivott minden nap. ebéd után. Márti első férje (nagynéném) a Gyurka egyszer elaludt délután , és előtte könyveket nézett, de leszakadt a könyvespolc, rajta árván laffogott az, hogy könyvet még neked sem adok kölcsön:)) Papa faragta. Anyám jött megállt, Gyurin egy halom könyv és a röhögést nem bírtuk abbahagyni.... Anyám rénézett. Ez jel! Ne menj hozzá a Juhász Gyurihoz! De hozzáment, kár, hogy nem hallgatott anyura, mert elváltak. Mikiék nagyon szegényen kezdték az életet, a fiúk nem lettek elkényeztetve. De ha hazajöttek a két unokának tejleves kellett. :) Laci volt az álommanó, festett, Sárát a lányát hozta magával, én voltam a modellje, ide menj ülj a fűbe, viszonylag jól tűrtem ezeket a dolgokat. A gáton bicikliztünk rengeteget. Kutyánk mindig volt, mert kiszöktek valahol. Minden kutyát pajtinak hívott a papa. Azt mondta volt paji, most új pajti lett. Egyik kutyánk viszont farkaskutya volt, nem német juhászoztuk le. odaállt a kapu elé, és rúgni kellett a labdát, ő elkapta mindet. Mama sok muskátlit rakott a kútra, és egyszer leszedte őket, hogy újakat bújtasson. El volt húzva a tő, igenám, de Frednek az volt a helye. Beleesett... Frédikém tarts ki, jaj, hol van öregapátok, de a vödörbe nem fért bele. Kis Jóska bácsi ment le érte. A kutya tüdőgyulladást kapott. Pokrócban rongyokba csavartuk, és minden nap jött az állatorvos. Amikor tehettük kint ettünk, és kunyhót építettünk, vagy kócsa bével, meg Ildivel ugráltunk a szénán. egyszer lecsúsztunk a közepébe, most mi lesz? Papsajot ettünk a kakas elől. és ki akartuk írtani Habóka gyógynövényeit. Cseppet sem voltam jó. Dini a nőit mindig elhozta bemutatni... volt egy mondatuk mamával, ha nem volt okés a nő. Végülis táncosnőt vett el Dini, és Juci táncolt mamával. Dini volt az "amerikai nagybácsi" akinek Mercédese volt. :)) Mama szeretett utazni, de papa nem nagyon, megkönnyebbült, ha Bükre mentünk a gyógyvízbe. Mama tornázott is. egy pléden ha eszébe jutott. És a Negro! Azt meg a papa dugdosta előlünk... :)) Mennyire örültem hogy újra van! Persze nem csak vidám volt az élet, voltak nehezebb napok is. de valahogy ezeket a dolgokat helyükre tettük. A Lackó sem játékokkal játszott hanem a cseresznyefáról felmászott a tetőre. Márti válása után egy évig itthon volt, és innen járt át tanítani egy kis faluba. De most itt a neten egy nálam tíz évvel idősebb Csabival együtt röhögtünk a girbegurba utcán. Hogyne röhögtünk volna! Kissné jelenség volt .. de róluk már írtam, és itt laktak az Alízék, akik méhészkedtek, de mindent rosszul csináltak, a mézpörgetés sem ment nekik, a disznóölés sem... Ottó meg a kocsma. és Mosó Masa akinek két ikerfia volt, és mindegyiket felcsíptem. A hatalmas kovácsműhely. Komjáthyék a teheneikkel... és igen, a kéményseprő aki ki akarta fizetni a semmit... Néha kevés volt a fa, arra emlékszem, és egyszer esőkabátot loptak...

Fűri Mária Túl közel

Túl közel vagy, nem látod
Húzódj távolabb
A fordított messzelátót
Mindig jobban szeretted
Olyan murisak voltak
Az éles, liliputi alakok

Becsey Zsuzsa 100. vers helyett, lázadáson innen és túl, költészetrõl, másról

Kedves FŰM,

magam is igen komolyan, átgondoltan, tudatosan vallottam. még ha kissé

nehézkesen, ügyetlenül is. nembeszélve arról, ami nem mondatta ki magát. pl.

hogy mérőszalaggal megállapítható-e, melyik ember szenvedett többet.

melyiknek volt keserűbb az élet. az-e aki beszél, vagy az aki hallgat. ki

hallgatva beszél, ki beszélve, ki hallgat amikor beszél. innen nézve csakis a

lehető legjobbat érzékelhettem szavaidból. én valóban hiszek abban, hogy bárki

tévedhet, ha egy másik nézőpontból szemlélem. ahogy magam is, még akkor

is, ha a tévedések is szerves kellékeiként beépülnek a folyamatba. valahol

mindenkinek maga felé húz a keze, és ezt bármilyen szerénység, az ember

másról is állíthatja. iskolák vannak, szemléletek, felfogások, aminek határai,

befogadóképessége van. nehéz nyitni egy határozott koncepcióból. főleg, ha

annak meggyőző erejű iskolai szabályai vannak. minden szemléletnek

megvannak a maga sajátos magyarázatai. pro és kontra. engem az

foglalkoztatott leginkább (régebben, ma már nem hiszem, hogy ezzel nekem

kellene terheket hordozni, sem másokat terhelni, annál is inkább, mivel a világ

enélkül is megy a maga útján), lehet-e közöttük megnyitni a kapukat. azonban

nem úgy, hogy ezeket összecsapni, hadd essenek egymásnak, noha tény, ez

is szükségszerű, hogy eljöhessen a megtisztulás, hisz nélküle megvilágosodás

sincs, hanem mint mikor egyszer csak váratlanul megnyílik előttünk egy másik

dimenzió. hogy valami amit addig hittünk, lehet egészen másvalami is. azonban

ehhez valakinek ?valakiknek, áldozatot kell hozni. de még mindig úgy vélem, az

a szerencsésebb, ha valami sokféle nézőpontból képes lábán állni. (a lábat

ebben az esetben akár szárnynak is vélhetjük.) azonban nem bizonyos, hogy

így a jobb, vagy hogy ez lenne bármiféle útmutató irány. általában, tisztelet

a kivétel, az igazán különleges, nagy dolgok fáradságos küzdelemben, meg

nem értésben szenvedték ki ösvényük. megszületésüket követően 50-100-200

év múlva ?több, ismertetnek el. és még ekkor is azt mondhatjuk, jókor jó

időben, mert a szerencséhez is idő, jó idő kell.

engem pl. Tóth Krisztina azzal nyugtatott valamikor a 10 alkalmas tanfolyamon,

mikor látta, milyen kétségbeesett vagyok (vajon mindent szakmailag

átvettünk-e, amit a versről tudni kell), hogy amit ő tud, mindent átadott.

folyamatos hiányérzetem volt, valami kényszer, pedig talán ő is, magam is

tudtam, meglehet sohasem fogom használni. mégis aki határozott céllal akar jó

verset írni, gyakorolnia kell folyamatosan a formát, játszania. újabb és

újabbakat találnia. de kérdem én, mi van azzal, aki csak egyszerűen ír, mert

írnia kell. létforma számára az írás. olyankor már nincsenek szabályok. amit

addig tanult is „elfelejtette”. de létforma lehet a játék is. így van akár a rajzzal,

bármilyen más műfajjal. na persze ami a működéshez kell, az úgyis

beágyazódik magától. mindenkinek megmarad éppen annyi, amennyi neki kell

saját működéséhez. ezért írunk annyiféleképpen, mert annyifélék vagyunk. na

persze, mondhatjuk úgy, hogy akkor rendben, de tudomásul kell vennie, nem

verset ír. de tudjuk-e ezt biztonsággal állítani, amikor minden átalakulóban

folyamatosan, mint pl. az is, hogy mi a vers. értem ezalatt, hogy a 21. század

elején mi számít versnek. amikor folyamatosan távolodunk a hagyományos

felfogástól, azok jellemzői- és elvárásaitól, kitolódik ez a műfaj a próza, vagy

valami egészen egyéb más felé, mely a mai tudás, megszokás felől nézve

már-már értelmezhetetlen kategória. de eljön egy holnap, bizonyára, hiszen

minden kornak megvannak a maga jelenjei. időben tehát, ha csak a

kanonizálást tekintem, és itt akkor most jó időben, mindenképpen késleltetve.

ehhez kapcsolódva, minap igen különös élményem volt. anyósommal

beszélgetve esett szó a Láncszemek kötetemről. (kisajátítom, pusztán csak az

egyszerűsítés miatt). tudni kell, eddig sosem adódott alkalom még csak

hasonló beszélgetésre sem, mi több, foglalkozásaim a művészet bármely

területén inkább csak mint haszontalan, naplopó tevékenység, könyveltetett.

annyira meglepődtem ezen a nagy változáson, azonnal lejegyeztem

naplófüzetembe, megpróbálom szó szerint idézni.

2009.01.10 d.u.: a könyv verseiből csak az elsőt és az utolsót értettem meg,

ami hagyományos formában (lefordítva harangfény és a hosszú út), ez olyan

volt mint a vers, amit megszoktam, a többi már annyira egyedi, sajátos, hogy

a mögöttes gondolatokat nehéz értelmezni. de ha nem is vers, akkor micsoda?

vagy ez ennek minősül? mert mi petőfin, józsef attilán, juhász gyulán, dzsida…,

ilyesmin nőttünk fel, radnótinak pl. minden gondolatát értem, viszont nem

értünk a mai művészethez. talán ha még egyszer elolvasom. egy szó... egy

szóba sűríted a mondanivalót, hogy lehet ilyen rövid gondolattal más számára

is érthetővé tenni. hogy mi picassót se, a modern művészeket sem értjük,

pedig ott van vasarely, ott is foltok, formák, az mégis befogadható. én közben,

hogy ő akkor inkább a prózai, prózaszerű írásokat értette, itt kissé

magyarázatra szorultak a dolgok, eltértek szemléleteink a prózai és a

versformától. hogy akkor amit én csinálok, milyen műfaj lehet. továbbá, hogy

például valakire lehet nagyon illő lelkiállapot, bacher ivánnak is sajátos stílusa

van, röviden, tőmondatban, máshol régiesebben, de nálam ez érthetetlen,

amikor egy szóban sűrítve. és aztán ott van 1 regény 1 mondat, esterházival

se jól van, itt szóba kerül örkény istván, az egypercesek, aztán folytatódna az

így írtok ki, karinthyvel, …majd felidézi azokat a mondatokat, melyek szerinte

szavajárásaim, itt már eltávolodva könyvtől, pl. hogy „ez nem az én világom”,

vagy hogy régebben mondtam, „élettérre van szükségem”. de hogy már erről

pl. leszoktam. hát mit mondjak, nem emlékeztem ezekre, mindenesetre azt sem

gondoltam volna, ilyen különös élményben részesülök ezen a délutánon, hiszen

anyósomtól egy komplett versértelmezést kaptam.

másik példa. nemrég, a kiadványszerkesztő tanfolyamon először értem el

éppen magyar nyelvtanból, a helyesírás összes rejtett csínja-bínját tartalmazott

teszten, a maximális pontszámot. könnyű játéknak tűnik az ilyen, mégis ravasz,

körmönfont. és mire jó mindez? hogy megszeghessük a szabályokat, amikor

magunk írunk. hogy formai, nyelvtani érzékem van, eddig is tudtam, előfordult

(ma már nem hiszem), még olyan idegen nyelvben is kiszúrtam a hibákat, ahol

a jelentésről, fordításról mit sem, esetleg vajmi keveset tudtam. persze, értem

én, a versben is el kell jutni arra a szintre, amikor már nem látszik rajta a

mesterség. tudatosság vagy bizonytalanság. ám olykor nem-e éppen a benne

megrögzött bizonytalanság szül egészen különös dolgokat. az alkotó ember

kiszolgáltatott magának is, nemhogy az olvasónak, értékelőnek. de állíthatja-e

magáról valaki ezen a sokszínű, hatalmas palettán mi adatott, hogy birtokában

van a tudásnak, ill. megfelelő rálátással képes-e érzékelni a határokat, amikor

legtöbbről még képünk, fogalmunk sincs, hiszen szemünk előtt ott és abban a

pillanatban éppen születőben, tehát még nem létezik. és igen, e szemlélettel

szemben is, kell valami fogódzó, amiben bízunk, vagy ellentmondunk.

mint ahogy minden kor, a mienk is, fokozatosan kivívja magának az újszerű

szabályokat. ez így van jól. azonban nem szükségszerű egyetlen szabályt sem,

követni. akinél természetszerűen beépül, az úgy jó. akinél pedig egészen

máshogy működnek, az meg úgy a jó. mindenki azt, annyit és olyan formában

sajátít, metsz ki a világból, amennyire szüksége van. részemről előfordul

(merem következtetni, másnál is), hogy adott pillanatban, legyen az jó vagy

kevésbé szerencsés közérzetben, amikor elolvasok egy verset, valamit, az

vagy azonnal megfog, de van hogy elsőre nem, aztán egészen véletlenből

adódóan, két hét múlva már mást mond ugyanaz a vers. igaz, általában olyan

versek kerülnek szemem elé, már jó ideje, melyek anélkül, hogy a

legcsekélyebb mértékben is az itt felvázoltakra gondolnék, hatással bírnak rám.

valamiféle üzenet. ám valószínűnek tartom, hogy ezt is a tudat működteti az

emberben. különben pedig azt gondolnánk, ízlésünk van, ami önmagában már

kategória. s ha így lenne is, azt kell mondanunk, jól van.

nos FŰM, hogy lezárjam ezt az igen hosszúra sikeredett értekezésem, köszönet,

s ha megérintenek a rajzaim, amíg képes vagyok valamit általuk valakinek is

adni, nincs minden hiába.

érdekes, ebben a pillanatban szövegeimet éppenolyan biztosan érzem,

bizonytalanságaival, hivalkodásaival, visszafogottságával együtt, akár a

rajzaimat. amelyek csak úgy vannak, ha éppen jön, adódik. ez jelenthet jót is,

rosszat is. mégis a belső béke ami számít. nekem legalábbis. vágyhatnék-e

többre. és mégis. röstelkedve veszem tudomásul, igen, többre vágyom. hiú

vagyok, önző, és jól titkolom. legalábbis előlem. a legnagyobb áldozatot is így

élem meg. büntethetem-e ennél többel magam. magunk. s ha meggyőződésem,

hiszem is, jót írtam, a legkevesebb, hogy nem tudok verset írni. ezt akkor is

így érezném, ha a világ legeslegjobb versének szerzőjévé kiáltanának. sosem

tudnám meg, igazam volt-e. mint ahogy azt sem, ha legrosszabb költőnek, úgy

másnak, igaza-e. hogy kinek, igaza. mikor költészetről.

(2009 január 10.12)

dokk.hu