Mórotz Krisztina Bukowskit faggatom

Egy nap elmentem Bukowskihoz. Érdekelt a pasas véleménye az írásaimról. Koszos nadrág volt rajta, kent egy póréhagymás kenyeret, és a kést, amúgy vajkrémesen beletörölte a nadrágjába, és evett. A műfogsorát egy laza mozdulattal kivette, mindig alámegy a kaja, inkább fogatlanul eszem, pöszézett. Körülnéztem a konyhában, a mosogatóban halomban álltak a koszos edények, a tűzhelyen egy tepsiben megalvadt zsírban hurka volt. Ezen kiakadtam. Nem kínált hellyel, de ő leült. Nem talált tiszta poharat, és sörrel vette be a napi aszpirin adagját. Nyilván nem aszpirin volt, de ekkor még nem tudtam, hogy leukémiás. Tudta, hogy jövök, bemutatkoztam neki, és kértem, hogy mondjon véleményt. Egyre megkértem, hogy legyen kíméletes hozzám. Nem tudom, hogy melyik szörnyszülöttel kezdte. Hagyd a fenébe a verseket - természetesen azt a verset is elvittem, ami róla szólt. Na, ez vagy te! Nem én, te! Ez a Kenyérillatú lila köd, az olyan, mint a szép óra, de se eleje se vége. A Krónikáson röhögött. Yvettet megszerRRette. Elkezdte olvasni a többit! Marhajó! Ez jó, pofátlan vagy, mint én, szólt. Ebbe valaki beleírt! Nem szabad, hibásan szeretem őket olvasni, élvezte a helyzeteket, a karikatúrákat és tényleg olvasott. Zongoráznod kéne, méghozzá Beethovent! Nehogy nekiállj festeni, vagy kötni, zongorázz! Miért, mert olyan jó a ritmusérzékem? Semmi ritmusérzéked nincs, de jól improvizálsz. A stilisztika pocsék, az irónia erősséged, és a szeretet.

Van egy baj, túl jól ábrázolod az embereket. Kérek most azonnal egy olyan írást hibásan, amiben benne van egy utált valaki, és egyet, amiben egy szeretett valakid van. Odaadtam neki két dokkos ürgét. Amúgy érdekes volt, hogy mindegyiket utáltam, csak másképpen. Elnézést kértem tőle, hogy ez így sikerült, és hogy nem írtam számomra kedves emberről. Végigröhögte az egyiket, a másiknál komoly maradt. Igen, értem a jellemüket, egyik a végtelenségig cinikus, tőle nem félsz. A másiktól rettegsz, az utál engem. Tudod mi a baja? Soha nem káromkodik! A másik hirtelen haragú, de olvasott, és tud, csak annyit mondok, hogy olvasott. Nem ő érdekel, a másik. Gonosz és zseniális, tudod olyan, mint a giliszta, rá akarsz taposni és nem tudsz. Vigyázz vele, nehogy megakasszon az írásban:). Írd le meztelenül, írd le fél cipőben, írd le tökrészegen, csak írd ki magadból. Hidd el, hogy elfogy. De írd ki magadból, írd ki a démonaidat! Nem írtál arról akit szeretsz. Erre elkezdtem mesélni azokról akiket szeretek.

És jó volt. Aztán azokról beszéltetett, akik nekem közömbösek, na erre egy szót mondtam - a Középosztály. És ebbe is belejöttem. A Középosztály prózája. Oké, elég, most menj, én is megyek. Ha írsz írsz, ha nem, akkor nem. Azzal becsapta az ajtót, és véletlenül bezárt. Kétségbeestem, de csak hazajön. Hazajött tökrészegen, kövér margóval. Kövér Margó közönséges kurva volt, pont olyan, akit Bukowski szeretett. Ez legalább nem akarja a lelkemet :), súgta oda, amíg Margó pisilt. Nem tudom, hogy jöttem el, teljesen össze voltam zavarodva. Annak azért örültem, hogy míg Buki bezárt írtam egy prózát, csak a billentyűzet csupa korpa volt. Le kellett mosnom, és ki kellett ráznom a korpát a billentyűkből. Életem egyik legfurább napja volt. Azóta is írok, egy tanácsát nagyon megfogadtam, írd ki magadból a démonaidat... Azóta már az egyik utált pasi tökére rávarrtam egy gombot, és másfél oldalon keresztül azt írtam, hogy varrtam a kis billére nagy gombot:)))

garai péter sándor streetart - Tel Aviv, Jaffa

Gulisio Tímea Hídon

Azt a hídremegést

Csókold hátamba

Mielőtt végleg

Túlrobogok rajtad

Feletted kamionsúly

Könnyű halál alattad

Szeretsz nem szeretsz

Avatás lesz maholnap

De mi ebben a jó

Ha van másoknak

Nekem kalózregény

Vásári komédia

Legördülök melledről

Fiad száján tej buggyan

Elég elég elég

Mondaná de sírni tud csak

Ady Endre: Egy ócska konflisban zene: Fűri Rajmund

Ady Endre Egy ócska konflisban

Királyném, kigyúltak a lángok,
Aranyos hintónk, íme, száll,
Ma a nép közé vegyülünk el,
Te a királyné s én a király.
Lásd, ez a fényes kocsitenger
A villámfényes fák alatt
Miérettünk hullámzik, fénylik,
Hogy téged s engem lássanak.
Királyném, bocsásd le a fátylad:
Ma este kegyosztók leszünk.
(Döcög, döcög az ócska konflis
És mi sápadtan reszketünk.)

Királyném, megölnek a vágyak.

Sohse vágyott, mint te meg én,

Földi pár úgy az élet-csúcsra

És sohse volt még íly szegény.

Vágy, élet és sugár a lelkünk

És utunk mégis koldus-út,

Jogunk van minden fényességhez,

Amit az élet adni tud.

Király vagyok és te királyné,

Hát trónunk sohse lesz nekünk?

(Döcög, döcög az ócska konflis

És mi sápadtan reszketünk.)

http://mek.oszk.hu/00500/00588/html/vers0101.htm

Mórotz Krisztina Memento mori

Mikor írjam ezt, ha nem a születésnapom estéjén. Nyilvávaló, hogy nekem, mint halottnak, ragyogó humorérzékem van, olyan amilyen az élőknek nincs. Szóval még nem jutott eszembe, hogy az összes szomszédomat és a baráti körömet arra kényszerítsem, hogy betegyenek egy ládába, eltemessenek, aztán sirassanak három napig, kávé, meg süti, és göngyölt húsok mellett. Nekem viszont ez a kedvenc állapotom. Mihelyt új helyzetbe kerülök, rögtön így viselkedem. Engedem lemosni magam, hogy leplekbe tekerjenek, és egy ládába beletegyenek, amelyben aztán, akár az előttünk meghalt összes többi halott, nem teszek mást, mint hogy még egyszer meghalok, halálra kacagva magam a sok hűhó láttán, amit az élők művelnek, és a megnyúlt arcok láttán, amiket az élők vágnak, mert így érzik kötelességüknek azzal szemben, amit Isten tudja milyen alapon jóvátehetetlen katasztrófának éreznek minden esetben! :) Amikor anyósom halálra röhögte magát akkor sütött a nap.

Amikor a Pisis Feró röhögte halálra magát, majdnem megfagytam, és csúszott a sár, egyébként előttem került vízszintes helyzetbe, mert zuhogott, és senki nem a koporsót nézte, hanem, hogy mennyire ragad bele a lába a sárba; Babin magassarkú volt, és a sarka belement tövig a sárba, húzkodta a topánt, de újabb sárba kellett lépnie, mire a cipőjéből a fizika törvényei szerint mezítáb lépett tovább. Laja úgy csinált, mintha véletlenül lenne egy magassarkú cipő a kezében - gyorsan és lehetőleg úgy, hogy ne lássák, odaadta a cipőt a hölgy kezébe. A koporsóvivők nagyon vigyáztak, hogy Pisis Ferkó nehogy leessen. Én vártam, mikor esik le, mert sokat kellett mennünk blazírt pofával, a helyére. De isten az atyám mindenki úgy nézett ki, lehajtott fejjel, mintha imádkoznának. Mintha. A férfiaknak le kellett venni a kalapjukat, ez olyan tisztelgésféle, és láttam, hogy a kopasz fejeken hogy pörög az eső. Eszembe jutott, hogy olyan a fejük, mint a viasz, a viaszról eszembe jutott az olyan, mint a giccses Szűzmária anyósomnál, ami gyertyából volt, mielőtt ő is halálra kacarászta magát. Pisis Ferkónak nem volt halotti zabája, a koporsóvivők már alig várták, hogy vége legyen a szertartásnak. Pisis Ferkó persze ment volna velük inni, ő akkor nem röhögött, nem tudott mást csak káromkodni, hogy a Gazsi megissza majd a söradagját. A randa - mert minden koszorú randa -, halomra lett dobálva Ferkóra, de amit én vittem, azt rosszul dobták rá, illetve tették, mert legurult a sárba. Na, ekkor tört ki belőlem a röhögés, felszabadultan, miközben énekelték már harmadszorra az egyházi éneket. Őrült egy kacagás volt, később ezt azzal magyarázták, hogy nem kaptam levegőt és megszakadt bennem valami, de ezt már meséltem az elején. :)))) No, azt viszont nem értem, hogy minek kell a katolikus papnak azt mondani, hogy imádkozzunk a következő halott lelki üdvéért. Ilyenkor mindenki stikában a másikra sandít. :))

Jónás Tamás Harcdal

meg-megszólal néha a háborús sziréna

gyakran csak a fejben egy-egy helyzet ellen

a félelem ruhája díszes mintha bálba

készülődne mindig de nem jut el a rendig

háborúban állunk a béke régen ránk unt

a pusztulás a szépség az átmenet az érték

egy elsuhanó fecske szabados engedelme

maradandóbb a fémnél nekünk szalad a szél fél

mért álldogálunk itt-ott mért nem köpködünk szitkot

csak tűrjük mint a hangya hogy valaki eltapossa

s a föld körüli űrben csillagos retiküllel

magassarkúban lépked mit úgy nevezünk élet

elszív egy cigarettát és háborút hamuz ránk

Fűri Rajmond Közlekedés

Volna tanulnivalója. Nehezére esett ezt bevallania, de úgy volt vele, hogy úgy sem tudna mást mondani vagy gondolni.

A legrosszabb hazugság önmagunk becsapása.

Különben az ilyen kiszólásokat sem szerette.

Tele van velük a mai ember. Annyit hallani ilyet, és annyit kell magának is gyártania hasonlókat, hogy ebben el szokott fáradni. Meg unalmasak is.

Olyanok, mint az aprópénz, amikből valamikor még volt is forgalomban, és amilyeneket ma is hordozunk. Csak a címletek lettek nagyobbak.

Igaziból a pénztelenségen töprengett.

A megváltoztathatatlan szegénységen.

Pedig olyan nincstelen sosem volt, mint amilyen apja lehetett, amikor cselédkednie kellett gyerekként.

Amikor például azt olvasta, hogy a pénz kering a Föld körül, és a spekulációkról hallott, meg a közgazdasági, ezen belül is a pénzügyi manőverekről, összeszorult valami benne.

Azzal zárta az ilyen rossz érzést, hogy észből jutott neki kevesebb, és most ez látszik meg a zsebén vagy a pénztárcáján.

„Kis ész, kis pénz”, alakította át a fociból ismert mondást a saját helyzetére.

A cseréről hamar kiderült, hogy az nem lehetséges.

A feje cseréje.

Tanulni pedig nem mert a rossz tapasztalatai miatt.

A kérdéseivel nevetést ért el, ezért leszokott róla.

Pedig egy professzor pont ezt ajánlotta neki, amikor valamilyen új ismeret került szóba. A kérdezést.

A saját szakmájában erre nem volt lehetőség.

Legalábbis neki ez lett a meggyőződése, és ezt tanította aztán az ügyfeleinek is.

A törvényt tudni kell, éspedig előzetesen, mielőtt az ember az életét megkezdené.

Ami egy nagy marhaság, de lényegében ez érvényesül az életben, miután az ember bizonyos kort elér, és használója és hordozója lesz a tetteit mérlegelő rendnek és rendszernek. Jogalannyá válva csak a tudásra van módja. A nem-tudást senki nem fogadja el mentségül.

A hivatalosság mellett pedig ott a soha be nem mutatkozó informális világ, amelyben semmit sem lehet tudni arról, hogy ki ül a képzeletbeli trónon, és mik az érvényesülés szabályai. Amiket mindenkinek érdemes elsajátítania, ha bizonyos időt el akar tölteni ezen a golyón, és ezt az időtöltést szeretné valahogy a saját kedvéhez igazítani. És nem válogathat magának ismeretségeket.

A gyengeséget nagyon utálta.

Pedig kijutott belőle neki az eddigiekben, miközben a panaszt elutasította.

Az általános mentalitás szlogenje vissza-visszacsengett a fülébe: „aki panaszkodik, attól el kell venni”.

Micsoda önpusztító felütés ez, és micsoda hatalmi arrogancia!

Amire a válasz csak a további kínzás lehet, vélekedett, bár még mindig maradni szeretett volna a panaszmentességnél.

Szerencsétlenkedéseire gondolt, és rögtön visszavett a lendületéből.

Mondhatni, hogy leeresztett.

Elgyávult.

Ennek ma szintén elég nagy a divatja. Vagy inkább az előfordulása, és a tömegesség nem biztos, hogy együtt jár a jelenség megismerésével vagy okainak kutatásával.

Cselédmódiról szólnak a vonatkozó megjegyzések.

Még szerencse, hogy a kapcsolatok bénázóit nem emlegetik.

Pedig ilyenből is akad néhány.

Amikor ez eszébe jutott, akkor majdnem belepirult a saját őszinteségébe, és a vele együtt járó kellemetlenségi érzés undora csapott fel benne.

A körülményességet, a bénázást, a pellengérre állítható balfácánságot utólag tudta csak elkönyvelni, amikor már túl volt a lebukáson és az azt megelőző ügyetlenkedésen.

Azzal tudta le a dolgot, valójában lezáratlanul persze, hogy balfékeknek is kell lenniük.

Pedig a tisztesség és a szenvedély összeállt előtte egymást elfogadó és támogató párnak, csak azt elkerülte volna szívesen, hogy szentnek tartsák.

Nehézfejűség, itt is a nehézfejűség, ami a háttérből elé ötlött, hogy nem sikerült igazán semmit sem elérnie.

Vagy csak rossz napja lenne? Azért ez a deprimált hozzáállás?

Vagy nem készített még egy rendes elszámolást a sikereiről és a kudarcairól.

Azt se tudja, hogy az ilyennek mikor van ideje, és mikor nem szabad a számvetést elmulasztania az embernek. Ahogy a lezser kezeléshez is meg lehet választani a megfelelő időt, és olyankor nem kell agyalni a választások és a döntések helyességén, mert azok mintha maguktól hoznák el a kívánt sikert vagy győzelmet.

Mire vágyik tulajdonképpen? Mi a kívánsága, amikor így vekeng dolgokon, amiket pontosan megfogalmazni sem képes magának?

Rájönni gondolt a korával járó szokásos jelenségre, az elgyengülés bizonyos formájára, és ez le is zárta illetve lezáratta vele a további sóhajtozást.

Mert a korát aztán végképp nem tartotta jónak semmire.

A fizikai teljesítményében bekövetkezett változással minek foglalkozott volna?

Ahogy a napi étrendje is csak annyira volt érdekes, amennyire a kívánságait kellett komolyan vennie, amelyeket szeretett maga szabályozni.

Az a bizonyos arany középút lett szélesebb mostanában, és ezzel meg is volt elégedve.

Csak ne jutott volna eszébe, hogy az igénytelenség is lehet kortünet. Mármint a megélt kor nagyságára utaló jel, amire nem árt figyelnie.

Azon pedig nem tudott túljutni, hogy a németben a der Verkehr szónak közlekedés és nemi viszony jelentése is van.

A kismotor vezetéséhez szükséges közlekedési vizsgát letette annak idején.

Akkor most mi okoz neki ilyen érthetetlen bizonytalanságot? Tényleg érthetetlen.

Kertész Éva Ez nem az a néni, csak majdnem

A szupermarketben hosszú sor, nem értjük, miért nem dolgozik több pénztár. Vagyis értjük mi, a cég nem alkalmaz elegendő embert, akik állományban vannak, azokat is kevés pénzért. Elégedetlenek az alkalmazottak, a napokban sztrájkot is szerveztek, állítólag a szakszervezet tárgyal a bérekről, a létszámról. A sor olyan lassan halad, hogy ismeretlenek is szóba elegyednek. Elmehetnénk máshová, a fene egye meg, mindig annyit kell várni, mondják többen. Az igaz, teszi hozzá valaki, de itt szép és friss mindig az áru. Én nagyon ritkán járok ide, akkor, ha hirtelen kell valami, és ez van a legközelebb, csak azért. A másik üzlethálózatban dobálom be a kosárba a cetlire felírt dolgokat, nincs soha nagy várakozás, a pénztáros keze úgy jár, mint a motolla, nem tudok olyan gyorsan visszapakolni, mint ahogy ő beüti a gépbe. Most egy néni van előttem, nyolcvanon túlinak saccolom, próbálja összeadni, amit vásárolt, előveszi a pénztárcáját, lassan kiveszi a papírpénzt és az aprót. Számolja a pénzét. Aztán kivesz a kosárból egy szappant, a lemért két banánt és a vajat, oldalra teszi a visszavihető áruk közé. Emlékszem rá, én segítettem lemérni neki a banánt a zöldséges részlegen. Ott állt már percek óta, nyomogatta a gombokat, majd feladta. Kedves, nem tudok én ezen a gépen kiigazodni, segítsen már nekem. Nem is próbáltam elmagyarázni neki, hogyan működik, csak lemértem, meg ráragasztottam a zacskóra a címkét. Nagyon kedves, mondta, köszönöm szépen. A szállítószalagra végül a párizsi kerül majd a két zsömlével és egy liter tej, felesleges volt lemérni a banánt. A sor elején van néhány teli bevásárló kosár, onnan pakolják fel az élelmiszereket, odanézek, időm van, finom italokat is vásároltak. Ezek kedden csinálják a hétvégi bevásárlást, hallom a hátam mögül, irigységgel vegyes felháborodást érzek a megjegyzésében. Egyszerű hétköznap délután van, hat óra múlt valamennyivel, a családok munkából jönnek, gyerekek ülnek a kocsi gyerekülésén vagy állnak a mamájuk mellett. Néhányuknak a hátán ott van az iskolatáska, talán a különórán is túl vannak már, egyikük időnként lehunyt szemekkel áll. Pizzát már nem sütök ma este, mondja a mellette álló nő, az anyukája lehet, pedig nem ette meg az ebédet megint. A kicsik majszolnak valamit, kiflit vagy túró rudit, csak a szülők nézik a telefonjaikat, hány óra lehet, mire is lesz elég még a mai este.  Egyedül a fiatalok tűnnek nyugodtnak, nyomogatják a telefonjukat, kihasználják az időt, biztos sms-eket írnak, vagy beszélgetnek valamelyik közösségi oldalon. Mintha itt sem lennének, a környezet náluk kizárva. Néhányan telefonálnak, a zajszint egyre nő, na, ez épp nem kéne. A gondolataimat próbálom összeszedni, rendbe tenni, ez most nem megy, tovább nézelődöm. Az első nagykosár már lement, van még három előttem, a többi kevesebbnek tűnik, és a néni van még, akinek a kocsijában alig maradt valami. Ez már nem sok idő, erre gondolok, amikor hirtelen megáll a szállítószalag. Látom, a pénztáros telefonál, de messze van, nem tudni, mi lehet a baj. Halk moraj, hozzám is elér. Reklamáció van, nem annyit ütött be a pénztáros a mosószerre, mint amennyit a vevő látott a polcon, mondja a néni előtt álló fiatalember. Sokszor van itt ilyen, folytatja egy kisgyerekes anyuka, össze-vissza írják ki az árakat, nem lehet eligazodni rajtuk. Végre megérkezik valaki, menjünk vissza a polchoz, javasolja, nézzük meg együtt. Na, még csak ez hiányzik, de szerencsére a vevő is siethet, inkább otthagyja a pénztárnál a márkás mosószert. Hurrá, végeztek, eggyel előrébb kerülünk. Ez így is lesz, csakhogy a következőnél megint gubanc van, ő kártyával fizetne, de kiderül, nincs rajta annyi, amennyi kellene. Jó, mondja a fiatal nő, van készpénzem is, akkor egy része kártyáról, a többi meg készpénzzel. A kurva életbe, ez most az iskolás kislány apukájának a hangja mögöttem, ha valaki vásárol, tudja, mennyi pénzt költhet. Figyelem a pénztárosnőt, mosolyog, megkérdezi mindenkitől, van-e pontgyűjtő kártyája. Ez szörnyű, mintha nem látná a sort, legalább ne társalogna mindenkivel, hallom a dühös mondatot. Ennek a pontgyűjtő valaminek is van kódja, be kell vinni, veszik is elő fizetéskor az emberek, mert ami jár, az jár. Az előttem állóknak az is van, azt is ellenőrizni kell, sok jóra nem számíthatok. Nekem nincs, nem ez a törzshelyem. Végre elmentek a nagybevásárlók, következik a néni, aztán végre én. A három termék beütése és a fizetés is gyorsan megy, a pénz már régen ott gyűrődött a néni markában, meg zörgött az apró. Csak a pontgyűjtő kártyáját keresgéli izgatottan. Én drukkolok, kerüljön már elő a bukszából, vagy a kis régimódi retikülből, ott kell lennie, pénz biztos nincs már benne. A mögöttem álló negyvenes férfi újra káromkodik. Miért nem jönnek ezek a vén szatyrok délelőtt, van idejük épp elég, itt meg csak feltartják a sort. A mögötte állók helyeselnek. Végre előkerül a kártya, a néni is boldog, gyűlnek majd a pontjai. És akkor jön a meglepetés, a pénztárgép az istennek se bírja leolvasni, többszöri próbálkozás után sem. A pénztárosnő próbál valami magyarázatot adni, a kártya biztos zsíros vagy elázott, ki kellene már cserélni, tessék megérteni, így használhatatlan. Elmagyarázza a néninek, mi a teendő, nem igazán látom, hogy értené szegény. Segíteni szeretnék, de épp én következem, még dühösebbek lennének az emberek, fizetek, és végre indulhatok haza.

Sokáig elkerülöm ezt a bevásárlóközpontot, néhány hét múlva mégis el kell szaladnom, nincs időm a messzebb lévő kedvenc helyemre menni. Délelőtt van épp, kevesen is vannak, de csak két pénztár működik, mindkettőnél hosszú sor. Annyit kell várnom, mint legutóbb? Nagyon sok az idős ember, asszonyok, férfiak, többnyire egyedül vannak. Eszembe jutott a legutóbbi sorban állás, a dühös férfi most elégedett lenne, mégiscsak délelőtt jönnek ezek az öregek vásárolni. Most is áll előttem egy, nem ő, aki legutóbb, őrá emlékeznék, de valaki hasonló. Olyan egyformák ezek az idős, szegény emberek, még a mozdulataik is szinte ugyanolyanok. Nem tudom mennyi idő telik el, ez sem kevés, amikor végre majdnem célhoz érek és fizethetek. A néni, nem a múltkori, de majdnem az, előveszi a pontgyűjtő kártyáját, amikor hallom a pénztárost - ez egy másik, egy férfi -, tessék kérni egy újat, mondja, úgy látszik ez zsíros vagy talán elázott, mert nem veszi be a gép. Én meg nem hiszem el, hogy jól hallom, mert ez nem az a néni, biztos nem az, csak majdnem.

Emily Dickinson The morns are meeker than they were - (32)

Már bágyadtak a reggelek – (32)

Már bágyadtak a reggelek

Barnább a gesztenye

A bogyók arca teltebb

A rózsa messze van

A juhar vállán tarka sál

Bíbor ruha a rét

Ha nem lennék ódivatú

Ma bizsut hordanék

Fordította Fűri Mária

The morns are meeker than they were - 

The nuts are getting brown -

The berry’s cheek is plumper -

The rose is out of town. 

The maple wears a gayer scarf -

The field a scarlet gown -

Lest I sh'd be old-fashioned 

I’ll put a trinket on. 

https://www.poetryfoundation.org/poems/56590/the-morns-are-meeker-than-they-were-32

Mórotz Krisztina Hrabal és az írógép

Sok éve történt, hogy Hrabalnak kiégett a lakása. Éppen leírta azt a mondatot, hogy Minden cselekedetem visszahull a fejemre, így aztán nap mint nap tanúja és oka vagyok drámáimnak.” (Egy osztályismétlő emlékezései) ha nem tudnátok, amikor elment otthonról, hogy Pavellal lejátsszon egy sakkpartit. Pavel a postás volt, és ahány ház annyi

pletyka. Ezt leginkább Bohumil értette meg, mindennap kikérdezte a postást, hogy mi újság van, Pavelnak sem kellett több, mesélt Áprilkáról, de akkor már Bohumil fejében félig kész volt a regény. Nagy jókedvében fütyörészve ment haza, á, gondolta az egyetlen mondatos könyv készen van. És mennyit vacakolt rajta! Most az írógépében van, és várja a címét. Persze Anna megint megállította, hogy milyen büdös ez a nő, gondolta Hrabal, csupa pacsuli, és közben Annuska mesélt. Nem tudta, hogy hol veszítette el a fonalat író barátunk,mert észrevette, hogy Annuska nemcsak büdös, hanem bajuszkája is van. Ebbe nagyon belefeledkezett, és nem hallotta mit mondd a középkorú nő,aki már menopauzás volt. Vaktában elindult hazafelé, de Annuska rácsörgetett, hogy hé Brohumil, maga nem is figyelt rám, pedig ez zaftos pletyka volt a sörgyárról, eh, legfeljebb kihagyja ez a vén töketlen az ő jó kis meséjét. Az apja más volt, hihetetlen, hogy nem kérdezett, morfondírozott a nő, Valami történt vele!

De történt ám barátunkkal. Kiégett a lakása! Sírva ment egyik szobából a másikba. Egy valami maradt meg épen, lágyan, foghíjas betűkkel: az írógépe! De hogy nézel ki aranyom! Mint egy vén kurva, amin átalment a gőzhenger! És megsimogatta a gépet, akkor adta azt a nevet neki, hogy soft machine. És már nevetett a helyzet komikumán. :) Harsányan szívből nevetett, édesjóistenem az élet mégiscsak bolondulásig gyönyörű, hát már te is azt akarod, hogy írjam meg a regényem? És nem látott más, csak az írógépét. Sírt, de most örömében. Peternél ellakhatok, úgyis csak egy macskája van, a lakást meg nekiadom Pavelnek, rendbeteszi Rózával, jó lesz a fiúknak. csak az egyik szoba égett ki, a szelemen gerendákat újra rakják, hinnye, milyen fájintossá teszik! Azzal fogta a soft machináját, és Péterhez költözött. Nem érdekelte, hogy kiégett a lakása, lázasan mesélte vénlegény barátjának, hogy isten mit akar! :) Te szerencsétlen, maradt alsógatyád? Nem! A pénzed oda! Csak egy ócskavas maradt, ami olyan, mint a prosti léna a faluban, épp ilyen lett a sok kan után. Már a kannás borra fanyalodik! Hát ilyen a te géped. De hogy tudd kivel van dolgod, én veszek neked mindent, most te leszel a gyerekem vén marha:)

Ha akarod még nőt is szerzek neked, és harsányan felröhögött. Be is szerzett mindent Bohumilnak, de Hrabal alig vett észre ebből valamit, mert írt. Enni akkor evett, ha megéhezett, és a masina szuperált! Ronda volt, meggárgyult, de a Szigorúan ellenőrzött vonatok ezen a gépen lett készen. Egy nap meghallotta egy szobrász, hogy van egy ilyen masina, elment Bohumilhoz, és fotózta az írógépet. Annuska meg stírölte a szobrászt, de hát a krasznaja moszkva elnyomott minden jó csöcsöt, fart, gyönyörű lábat. Aztán kiadták a könyvét Hrabalnak, és a városka a csodájára járt a masinájának. Ej ez a Bohumil, hogy tudott olyan gépen írni olyan jó sorokat? A szobrász, a félnótás hatalmas vagyont hagyott Hrabalnak a gépért! Vidd el, mondta neki, te is beleszerettél, akárcsak én, de jó szobor legyen ám belőle! :) ja és kérek helyette galambokat, és elnevette magát. A morzsát én állom, és nevetett, nevetett ezeken a félütödött embereken, akikből élt. A soft machinát visszakapta Bohumil és belekezdett a Sörgyári történetekbe.

Steiner Judit Hangulatból hangulatba

Nehéz hét után ólmos fáradtan, agymosottként, érzelmileg kifertőtlenítve huppantam le az ülésre s csak néztem kifelé a két, egyre keskenyebb kis résen... a színek kifakulva...

"Holnap megyek vizsgálatra... Viiizs-gááá-laat-ra! Hát nem hallasz??!" - kérdezte feltűnően türelmetlenül az előttem ülő, fülét a mobilra tapasztva.

Nem..., nem hallotta, s talán még ő sem a saját hangját - de hisz ordított a busz - a motor olyan hangos berregéssel küzdött a sebességgel, hogy az már merénylet volt a hallójáratnak.

A máskor csendes harmóniában, hang nélkül vagy épp halkan duruzsoló, mostanra azonban valahol ki-kilazult alkatrészek mérgesen egymáshoz csapódtak, mint asszonyért vívó lovagok.

A sofőr kereskedelmi csatornazenére bólogatott.

Fiatalok lazán, gondtalan-hangosan adták át magukat élménybeszámolóiknak.

Egy kisgyerek üvöltött bánatában-fájdalmában.

Jobb felső sarkát kiszabadított plakát vibrált a huzatban idegesen.

A nyitott ablakon át beszűrődött az utca hűvös, esti moraja... egy autós észveszejtve dudált, egy mentő sírva elszáguldott...

Zakatolt a fejem... Hol vannak a gondolataim??

Páran füllhallgató mögött, védett kis világukban lebegtek... Kerestem az enyémet, jaj, hova tehettem...

Gomb, nyomás - zsibbadtan leszálltam a cél előtt.

A hazaúton, a lassú nyugalomban, a puha csöndben lépegetve, a szívem ritmusára s az éltető levegő áramlására figyelve egyszer csak újra megtaláltam arcom mögött a saját hangomat s a színek világomba lopva visszatértek.

MEGÉRKEZTEM...

Egy kis rúzs Cvikker zenekar

Gulisio Tímea revü

ennyire nem szabad szeretni
vagy csak így
szoknyák mossák fel a parkettet
mikor az utolsó reflektor kialszik

a lábak lecsatolják magukat
és fáradtan koppannak
a kellékes doboz alján
míg értük nem jön valaki

a férfi ezüst szmoking
szája szivar sármja dollár
pávatollként libbent körbe
egy tessék-lássék angyalt

a nők deszkák
hátuk egyenes gerincük nincs
körülujjongják őket
szúgyerekeik

https://dokk.hu/versek/olvas.php?id=41332

Egy különös formáció: a Citizen Naïv zenekar

Péter Béla a teremtés bája

a teremtő boldog magányában ujjbegyéből egy trendi stadio,

világra szóló emlékmű kerekedik, gyűlik a sok méhsejt-szektor!

de a hömpölygő tömeg még sehol, késlekedik a nagy ováció.

a küzdőtér még nincs kész, bár korongján serénykedik a legfőbb rektor:

lám, a nagy kolosszeum egyik oldalán csóvába megy át a hullám.

áttörve a látóhatár, s csillagközi mértéket ölt: különös karéj!

lehet, hogy a mámor felmorajló hang-árja pernyeként visszahull rám?

győzelmek leendő emlékképei vetülnek: isten arcán némi kéj.

a játéktér még mindig amorf, s csak forog a massza, köröz a korong.

mígnem az úr álmot lát, s benne gigantikus küzdőteret. könnyedén

teremti meg a népek cirkuszának színterét, és csöppet sem borong

azon, hogy millió földönfutóban szikkadt már ki minden véredény.

Jávorka Csaba : Mesterséges intelligencia című képéhez

Emily Dickinson Síküveg volt az utca (1518)

Síküveg volt az utca, csúszós

A Fa, az Utazó

Csak állt a csillogó veszélyben

A Vakmerő Fiúk

Hajlékony deszkái röppenő

Puskagolyóbisok

Hangsúlyos - gyengülő dobogás –

Jön a Múltból a Most

Fűri Mária fordítása

https://www.poetryfoundation.org/poems/56459/glass-was-the-street-in-tinsel-peril-1518

Dr Kocsis András (1919 - 2013) Október

Vadszőlőinda-zuhatag

Ömlik fentről a mélybe.

Arany és bíbor zászlaja

Meg-megrebben a szélbe.

Akár egy villámhárító

A kék égtől a sárig

Vezette a nyár nap-tüzét,

S most izzó vörösre válik.

Tüzében fellobban s elég

Minden szín, illat, emlék.

Maradnak a rideg, ködös,

Borongós őszi esték.

Fűri Rajmond Honnan jött?

Tudod, a gondolat

olykor elég makacs.

Maradjon csak távol,

de ő tolakodik.

Honnan jött, és kié?

Hová tart, mi végre?

Nézed a mintáját:

aligha ismerős.

Teheted vázába,

mint csokor virágot.

Tartsd magad elé, hogy

érezd az illatát.

Versajánló

…

Dulcinea balra el, én kiszedem

a  szekrényből  az  írógépet,  befűzöm  a  henger  mögé

az "égboltot" azaz  a  géppapírt,  s ott tátong előttem

a  végtelen  fehérség,   kékség   (káprázik  a  szemem)

olykor  kis  bárányfelhők  jelennek  meg  a  retinámon,

mintha egy nagy díszlet lenne  a  lap,  egy  mű-égbolt,

ami tulajdonképpen  egy  függöny,  s félre van gombolva

a  bejárat,   nem  cipzár  van  az   ablakokon,   hanem

gombok,

…

  

http://mek.oszk.hu/02600/02672/02672.htm#VERS1