Péter Béla Életre halva

Könyörgés

Kilőtt angyalok lógnak az éji homályban,
szellő játszik a prédák égbeli fátylaival,
kúpcserepek rianása sikkant a tájban,
ki adjon erőt, hogy bírj a poklok átkaival?

Elorozza az arcot a vérszomj hű tükre,
ott találod a jobbot, hol tegnap a balt,
lódobogás fut a vér utain a szívedre,
ki adjon erőt, hogy bírj a poklok átkaival?

Kifoszlott álmok az égben jönnek elébed,
suhannak az éji remények, s vádjaival
visszaszállnak a fénytelen mennyei térbe,
ki adjon erőt, hogy bírj a poklok átkaival?

Kihátrálnak a régi erények a képből,
koccintsunk a lét maradék poharával,
de ha elfogy a vér, s a remény a szívedből,
ki adjon erőt, hogy bírj a poklok átkaival?

Mint csecsemőt az anyja, úgy hord ki az éjjel,
édes burka az álomanyának óv! - de a hajnal
a vértelen értelem kínját hozza kedéllyel,
ki adjon erőt, hogy bírj a poklok átkaival?

Keresztre feküdt a Király e kihalt éjszakán,
a patkány járdán hever Ő, szeme csukva,
és könnyeivel enyhít a patkánynép szomján,
ki adjon erőt, hogy bírj a poklok átkaival?

Koromfeketén jön az égre a jó NAP,
ördögök járják a földet, és árnyjátékaikkal
tömegekre törnek, s elhalasztva a holnap!
Ki adjon erőt, hogy bírj a poklok átkaival?

Bolyongó lábnyomaidban a vér vörösen
itatódik a porba. Bértanú Isten előtt vall:
elhazudva az út és talpadnak tövise!
Ki adjon erőt, hogy bírj a poklok átkaival?

A legfőbb trónuson immár senki sem ül már?
Az életet élheted végtelen, Úrtalan napjaival -
Nyíljon a szemhéj, hátha a gangon az Úr vár!
Ki adjon erőt, hogy bírj a poklok átkaival?

Kifagyott hát a sárga a házad falából,
s valaki végzett a kert valamennyi dalával -
hogy kerülnek vissza a madarak a halálból?
Ki adjon erőt, hogy bírj a poklok átkaival?

A bakonszegi Kostemető

A bakonszegi Kostemető Lakatos József szobrászművész alkotása (1999)

Fotók: Kocsis Csaba, Zene és film: Fűri Rajmund (2007)

Két angyal

A követ el kell hengeríteni

És ezt két angyal tette meg
Hogy férfi volt vagy nemtelen
Azt még ki kell deríteni

furim

Kallós Zoltán erdélyi fotóiból

Kiállítás a berettyóújfalui művelődési házban - Kocsis Csaba küldeménye

Becsey Zsuzsa Mackónak

Tudod Mackó

én szerettem volna veled moziba menni.

Ne haragudj

hogy így esett.

Ott ülni veled

kéz a kézbe

tekintet

mosoly árnyékában

csendesen.

Kötetben: Nyuszi álma

Megjelent a Napkút kiadó közreműködésével

Becsey Zsuzsa NYUSZI ÉS FARKAS (részlet)

Nyuszi tevékenykedik tanyáján.

Magányosan, ám igen boldogan éldegél kicsi házában.

Örökké jól elvolt szorgosan munkálkodva ügyes-bajos dolgaival.

Ugyan ha voltak is körülötte néhanapján, azok mind

megközelítetlenségét csodálták. Ahogy telik az idő, megelégeli,

hogy őt

mindenki csak féltve őrizgeti, s így való

gondban,

az igazat

megvallva, még boldogabb lenne,

ha örömén jó baráttal

osztozhatna.

S mit nem hoz a sors, egyszer csak jó sokára, kopognak.

Farkasforma érkezik.

-Nyuszi, ha beengedsz, nem bánod meg. Segíteni fogok a dolgaidban, és igen jól megleszünk. Meglásd, nagyon jó farkas leszek.

És nyuszi beengedte.

Nagyon, nagyon boldogok.

Farkas barkácsol, tehetségére minden munka. De ezek a

dolgok mind olyanok,

amikből nem telik fogának való falatra.

Kezdetben még munkálkodik is nagy igyekezettel magaformán a falatjáért, ami nála nemigen járta, de sokáig azt bizony nem bírja.

Farkasnál nemigen járta a falatért való munka. Nem volt sem talpára, sem ínyére az ilyesfajta. Pedig milyen, de milyen tehetséges farkas volt.

Legalábbis Nyuszi így hitte.

A bajok ekkor kezdődtek.

Farkas henyélni kezdett. 

Aztán mérget inni.

Szeme fokozatosan vált csillogóvá, keze súlyossá, lába bizonytalanná, agya elszállt.

Nyuszi megdöbbenve veszi tudomásul, hogy Farkas eddig bizony csak jó oldaláról

kecsegtetett feléje nagy igyekezettel.

Igazából jó farkas volt ő

(hitte Nyuszi újra és újra),

csak hát lusta.

Azt tette, mi kedvére járt, ebből ugyan koplalni kényszerült. Így esett, hogy elkezdett Nyuszin élni.

Bár akadtak már kezdetben furcsaságok Nyuszi számára Farkas

cselekedeteiben. Miközben szörnyűséget szörnyűségre halmozott meséiben, amitől Nyuszi már magában igen megdöbbent, hát még hogy Farkas élesfogú késsel a kezében játszadozott meséi közben.

Aztán mert Nyuszi félt ettől,  leszokott róla.

Farkas

egyszer még úgy istenigazából ezzel

félemlíti meg Nyuszit, hogy tőle

idegen

dolgokra őt

kedvére bírja.

– Vagy

   szeretsz,

   Nyuszi,

   vagy

   meghalok

   én is, s

   te is.

De ez csak később, mert

azontúl jaj! Nyuszinak minden nappal és

éjszaka.

Mikor már alig lélegzik Nyuszi, mer segítséget kérni. Nyusziapa

pillanat alatt ott terem és

megmenti.

Ez a pillanat mellesleg egy egész nap, hiszen Nyusziapa nagyon távol...

Aztán már Nyusziapa és

az erdőbírák.

Nyuszitól oly

idegen világ.

.....

Nagyon sok időre jön Farkas gyógyulása.

Tán még bocsánatot kérne...

De Nyuszitól távol minden, mintha nem vele történne. Mintha az ő bőrébe valaki más költözött volna.

Igen, álom.

Nem ismerte meg Farkast. Az hiába ragadta meg a kezét, élettelen volt.

És Farkas is megszűnt ettől létezni.


Becsey Zsuzsa A Rózsaszín nyúl című kötetből
Megjelent a Napkút Kiadó közreműködésével

garai péter sándor korrekció

vonat elé guggolunk

megfogjuk a mozdonyt mielőtt elérne

felemeljük a sínekről

megigazítjuk a masiniszta fejét hogy előre nézzen

visszatesszük a sínekre hagy robogjon

*

lekapcsoljuk a tolató lámpát

miután végeztünk a tolatással

nyugalmi helyzetbe keveredünk

megfogjuk egymás kezét szorosan

megérezzük a másik pulzusát a

tenyerünkön figyeljük ahogy

egyre szaporábban ver ahogy

felgyorsul a lélegzetünk

várakozás teljesen nyílnak

az ajtók amint kiszállunk

a friss levegő térít magamhoz

*

a kék-sárga csíkos sálamat hiányolom minden télen

és mindig tavaszra szokom meg hogy elhagytam

http://hu.scribd.com/doc/186716500/garai-peter-sandor-z00#scribd

Gulisio Tímea Szfinx

Csak a díszlet változik 

A lényeg ugyanaz marad
Egy kimustrált színésznő
Kleopátra szerepében

A többi mind statiszta
Közönség nincs
Maguknak tapsolnak

Több százezer idegen
Látott meztelenül
Csak nekem nem mutatod magad

Igazi férfi akarok lenni
Igazi nő
Kőarcú szfinx vagy
Senki se felel meg neked


forrás dokk

Csapó Angéla antiszonett

Az öröklétet nem igénylem, Kedves. 

A szíved se add ide, csak osztatlan figyelmed.
Ne riadj meg, nem tervezek hosszabb távra,
Nem kell a mindig is, a soha még, az utána.

Nem kell, hogy belém halj, nyugodtan felejts el.
Jó az úgy, ha holnap az új nap nélkülem kel.
Ez itt nem romantikus, s nem fejlődésregény.
Nem vagyok se angyalod, se híved. Csak: én.

Nem vagyok senkid és nincs rám magyarázat,
de akarom, hogy bennem viszonozd a vágyat,
s ha már beléd akadtam és nincsen rád vigasz,
legyél. Ne az igazi, de legalább egyszer igaz.

Ne légy enyém. De ha ágyba bújsz velem,
viseld el, hogy a lelkem is meztelen.


forrás: dokk

Csapó Angéla csalimese

Utált engem, aztán békét kötöttünk. 

Aztán megint megutált, aztán reménykedtem, hogy mégse.
Aztán azt mondta, hogy nem szeretett, és elment.
És reménykedtem, hogy nem felejtett el, de igen.
Aztán írtam neki, és figyelmeztetett, hogy nem fog sűrűn írni, de írt.
És megörültem, hogy beszélgetünk, és nem írt többet.
Aztán írtam egy verset, és ő is írt egy verset.
És az én versem róla szólt, és az övé nem rólam.
Kértem, hogy beszéljünk, nem válaszolt.
Azt hittem, nincs kapcsolat, és őt nem érdekli.
Mire válaszolt, hogy van, csak.
És hogy törődik vele, azért ír. Nem írt újra.
És én tovább beszéltem magamban.
Azt mondtam, hogy nem volt történet, de igen.
Aztán azt, hogy volt, de nem.

forrás: dokk

Molnár Krisztina Rita Duinói villanella-féle

(fáradt idézőjelbe zárva)

Felhő komorlik Duino egén. 

Kit érdekel, hogy rózsák haldokolnak?
A vár alatt fürödtünk, ő meg én.

A délután metszett kristályedény
-- nem érdekelt, hogy rózsák haldokolnak --,
úgy tündökölt, mint legtisztább erény

áhítatba hullt apáca szerény,
hűs kézfején, s mi benne, mint az olvadt
méz ragyogtunk, fürödtünk, ő meg én.

S eltökéltük, házat, de kőkemény
falút, majd itt veszünk, talán már holnap,
és rózsalétben élünk, ő meg én,

déli napban fürödve könnyedén,
mert nem tudva, hogy rózsa haldokolhat,
így azt sem, erről szólt már költemény.


De bárhogy vártuk, nem lett soha holnap,
a széltől óvott kertre nincs remény,
mert elsodródtunk onnan ő meg én.
A duinói rózsák? Haldokolnak.

Kötetben: Különlét PONT kiadó

(dokk)

Turbuly Lilla Alkonykapcsoló

Hát itt van, nézd, ez az októberi este 

(még egy órája sincs, hogy láttalak),
de nem vagy itt, így nem nézheted, persze,
vagy mégis, csak néhány utcával távolabb.

Ahogy te elköszönsz, az mindig mintha végleg,
de főleg most, hogy hűvösebbre vált
a frontok űzte késő nyári képlet,
kijózanítva azt, ki más időkre várt.

Van az a hosszú pillanat, csak azt akartam,
hogy most az egyszer várd ki itt velem,
mikor a nappal és az est közötti harcban
épp döntetlenre áll a küzdelem.

Csak nézni, hogy a fény lassan kifogy,
és nem remélni, nem gondolni semmivel,
de egy kigyúló lámpasorról tudni, hogy
mikor van vége, és hol kezdődik el. 

http://www.holmi.org/2010/03/turbuly-lilla-alkonykapcsolo

(dokk)

Jónás Tamás MŰT – DAL

Aki szeret, aki nem

Szorítsa meg a kezem

Akinek már fájt a szíve

Ejtsen sebet szívemen

Ingyen vagyok mint a szél

Ne csókoljon aki fél

Aki könyörgött már másnak

Az ágyamba belefér

Kis kaviccsal ledobom

a Holdat ha akarom

Bújjon hozzám aki fázik

Reggelig betakarom  

Kötetben: Lassuló zuhanás Magvető

Ferenczi Erzsébet Kiflik 9/9

Emlékszel az első nyarunkra a szép új nyaralónkban? Kicsi volt, de kettőnknek épp elég. A gyerekek persze – neked lett igazad – kevés lelkesedést mutattak. Ők már bulizni akartak nyáron, nem a teraszon ülve reggelizni, madárcsicsergésben inni a kávét, vagy a napon szenderegni. És ez így is van rendjén. Mi viszont hihetetlenül élveztük a nyarat a szabadban. Én nyírtam a füvet, te meg feküdtél a hintaágyban, épp ahogy elterveztük. Isteni volt. Esténként sütöttük a szalonnát, bográcsban főztük a halászlét, éjjel meg a szúnyogok között ültünk a teraszon és hajnalig beszélgettünk. Már megint hajnalig beszélgettünk. Semmiségekről. Csak megváltottuk a világot. És én még mindig nem gyanakodtam semmire, valamiért azt gondoltam, hogy egyszer az életben nekem is kijár, hogy felhőtlenül boldog legyek.

-          Mindjárt itt az ősz.

-          Fene vigye, ez a nyár is úgy elszaladt, hogy észre sem vettük. Volt már valaha ilyen piszok jó nyarad?

-          Soha. Tudod, voltak aggályaim, mert én tényleg olyan igazi városi gyerek voltam világéletemben. Néha nyaraltam vidéken, de az csak nyaralás volt, utána haza lehetett menni. Meg volt egyszer telkünk, de ha oda kimentünk, az egész hétvégére csak robotot jelentett, fűnyírást, gazolást, takarítást, ilyesmi. Semmi élmény. De ez valahogy más.

-          Na igen, mert enyém a kerti munka. De én nem bánom, én boldog vagyok tőle.

-          És nem zavar, hogy én meg csak nézem, ahogy dolgozol?

-          Nem bizony, sőt, egyáltalán nem szeretném, hogy belepiszkálj a kertembe. Tied a hintaágy, már mondtam.

-          Figyelj, eszembe jutott valami.

-          Na, lökjed.

-          Építsünk egy házat.

-          Mi?

-          Tudod, egy házat, amiben lakhatunk.

-          De hát azt mondtuk, hogy télire visszamegyünk a városba.

-          Na és szeretnéd?

-          Nem annyira, de egyrészt a nyaraló hideg, másrészt a gyerekeknek iskola, de legfőképpen nincs rá pénzünk.

-          A gyerekeknek ez az utolsó évük a gimiben. Nemsokára kirepülnek, de legalábbis nincsenek már úgy ránkszorulva, hogy minden nap ott üljünk mellettük, sőt azt szeretik, ha békében hagyjuk őket. Pénzt kérhetünk kölcsön, pont elkészülhet a házunk érettségire. Na, mit szólsz?

Mit szólhattam volna? Minden titkos vágyam kitalálta, és nemcsak kitalálta, de rögtön el is kezdte megvalósítani.

Itt már végképp gyanút kellett volna fognom, de én csak arra tudtam gondolni, hogy az élet milyen kurva gyönyörű.

-          Rajzoltam egy hatszögletű házat.

-          Nagyszerű. Gondolod, hogy találsz olyan mestereket, akik meg is tudják valósítani az elképzeléseidet? Úgy értve, reális áron.

Már megint a kérdései.

-          Jó, majd rajzolok egy egyszerűbbet.

-          Néha a legegyszerűbb dolgok a legjobban használhatók.

-          Igen, tudom. Csak elkalandozott a fantáziám.

-          Az nem baj, de azért maradjunk a realitásoknál. Takarékoskodjunk, ahol csak lehet. Viszont vannak dolgok, amiket ha meg akarsz spórolni, később többe kerül majd pótolni. Úgyhogy praktikus legyen, de kényelmes, ne túl nagy, de ne nyomasztóan kicsi, legyen hely a gyerekeknek is, de csak annyi, amennyire szükség van. Na, most már alkothatsz.

Napokig csak rajzoltam. Mindent lemértem. Sakkoztam a centiméterekkel. Ő meg csak nézte fényes szemmel, ahogy rágom a ceruza végét, ahogy újabb és újabb összegyűrt papírt dobálok szerteszét. Végül elkészült a mű, amivel mindketten elégedettek voltunk. Épp olyan, ami tökéletesen alkalmas arra, hogy egy boldog család lakjon benne.

Lecsúszott a takaró a válladról. Milyen sovány, milyen csontos már megint. Akkor volt ilyen, amikor megismerkedtünk. Komoly elszántsággal hizlaltalak az első években. Talán a bizonyítási vágy hajtott, nem is tudom. Pedig én soványan is szerettelek, de a nők valamiért mindig fel akarják hizlalni a pasijaikat. Hogy mindenki lássa, ők jól főznek, jól tartják emberüket, kiváló háziasszonyok. Büszke voltam minden tál ételre, amit jóízűen megettél. Te meg büszkén dicsekedtél mindenkinek, mennyit híztál az együtt töltött hónapok során. Egy merő dicsekedés volt az életünk. Talán ezt nem kellett volna. Csak szép csöndben meghúzni magunkat, és a lehető leghalkabban boldognak lenni.

Most bezzeg hallgatag vagy. Pedig a fél világot odaadnám, ha mondanál valamit.

Mennyit ugrattalak, hogy sokat beszélsz. A beszéd olyan szervesen hozzád tartozott, mint a fához a gyökere. Ha nem dolgoztál, vagy velem beszélgettél, akkor telefonáltál. Iszonyatos telefonszámlákat fizettünk.

Csak nézem a néma szádat. Ahelyett, hogy szólnál hozzám, erőlködve veszed a levegőt rajta,   és én nem tudok segíteni, hogy könnyebb legyen. Béna vagyok, tehetetlen, maga a megtestesült szerencsétlenség. Hogyhogy nem tehetek semmit? Hogy lehet az, hogy itt kell ülnöm, és arra vagyok kárhoztatva, hogy nézzem, amint kínlódsz, és a legtöbb, amit tehetek nem egyéb, mint az ujjaidnak morzsolgatása?

Szorítom a kezét. Nem engedem el akkor sem, amikor kinyitja a szemét, és látom a tekintetében a felismerést. Hogy tudja, mi történik, és mi következik. A pillantása átható, most is olvas a gondolataimban. Szomorúság és bocsánatkérés villan a szemében utoljára, mielőtt lehunyja. Mintha egy idegen hangját hallanám, pedig én sikoltozom: nem vesz levegőt, nem hallják, csináljanak már valamit, hát megfullad! De senki nem mozdul. Rajtam kívül mindenki tudomásul vette, hogy meg fog halni.

Szorítom a kezét.  Már hűvösödnek az ujjai, de nem tudom, hogyan engedhetném el. Az egyetlen, ami eszembe jut, hogy a kis szerencsepatkó, amit a pizsamája zsebébe dugtam, biztosan elgurult.

Ferenczi Erzsébet Kiflik 8/9

Olyan sokat szekíroztalak. Fél Pest megyét bejártad velem, egy rohadt telekért. És nem, és nem, és nem. Tényleg semmi használhatót nem találtunk.

-          Figyelj kincsem, hagyjuk abba. Legalább egy időre.

-          Rendben, már én is belefáradtam a sok értelmetlen keresgélésbe. Tegyünk még félre pénzt, ha egy kicsit több lenne, talán értelmesebb és használhatóbb dolgokat találhatnánk.

-          Te nem adod fel soha, mi?

-          Dehogy adom, egy kis kudarc nem veheti el az én kedvemet semmitől. Ha ilyen hamar feladnám, soha nem találkozunk, és látod, az milyen nagy kár lett volna!

-          Az bizony igen, de azért abba semmiképp se éld bele magad, hogy majd én leszek a nagy kertész, meg fát vágok, meg mászok a tetőre, meg ilyesmi. Nem akarlak kiábrándítani, de ez nem az én műfajom.

-          És ha én azt mondom, hogy soha nem kell füvet nyírnod, semmi kerti munka, semmi ház körüli serteperte? Neked csak az örömök a kertből, enyém a munka vele.

-          Megegyeztünk, de ezt írásba kérem, hogy én már akkor felmentést kaptam, mikor még meg se találtuk a kertnek valót.

Komolyan gondoltam minden szót. Magamnak akartam a kertet, neki meg csak a vele járó élményeket.

-          Kimegyünk Őrbottyánba?

-          Minek?

Szombat reggel volt, és nekem a reggeli kávémhoz nem volt újságom. Az előző napit már kiolvastam, kivéve a hirdetési rovatokat, kénytelen voltam hát a kávé mellé azt böngészni.

-          Van itt egy telek.

-          Megbeszéltük, hogy később. Ha több pénzünk lesz, mert a mostaniért nem tudunk rendeset venni, nem emlékszel?

-          De csak nézzük meg. Olyan szép tavaszi nap van, csupa verőfény, fincsi meleg, hetek óta ki se mozdultunk itthonról. Csak dolgoztunk egész télen, jót fog tenni egy kis kirándulás.

-          Na persze, kirándulás.

-          Tényleg, a tulaj nincs is ott. Csak odamegyünk, kiszállunk a napfénybe, megnézzük és jövünk vissza.

-          Szóval te már a tulajjal is beszéltél.

-          Persze, a címet muszáj volt megkérdezni.

-          Nagy franc vagy te. Na, menjünk.

Tényleg verőfény volt, csodás tavaszi nap. Amikor megérkeztünk és kiszálltunk, olyan hangosan énekeltek a madarak, hogy az mármár üvöltésszámba ment. Tiszta volt a levegő. A tó felől fújt a szél, a nádas illatát és a vadkacsák hangját hozta felénk. Isteni volt. Néztük a kertet, teli volt gyümölcsfákkal és egy édes kicsi faház állt rajta. Feltételezem, hogy az arcom mámoros lehetett, valóságos eufóriát éreztem. Igen, igen, igen! Pont ilyet akartam, pont ilyen helyen! Hogy is lehet valakinek ilyen disznó szerencséje?

-          Tetszik, mi?

-          Aha.

-          Csak aha?

-          Szerintem látod rajtam. Úgyis minden gondolatomat kitalálod, szerintem ez most sem okoz gondot neked.

-          Hát látni látom. De azért a házat is meg kéne nézni belülről.

-          Persze, nézzük meg. És hozzuk ki a gyerekeket. Kíváncsi vagyok, mit szólnak.

-          Nem biztos, hogy ők is annyira lelkesednek majd, mint te. Tizenhét éves korodban neked mi volt a leghőbb vágyad?

-          Hogy Pestre költözhessek.

-          Na tessék.  Ők meg lássanak fantáziát a fűnyírás lehetőségében.

-          Nekik se kell füvet nyírni. A fű az enyém lesz, én nyírom. Ti majd mind csak üdülhettek. Ez ellen egyikőtöknek se lehet kifogása. És én metszem a fákat, én ültetem a virágokat, ti meg feküdhettek a hintaágyban és nézhetitek. Szép időben süthettek szalonnát.

-          Majd meglátjuk.

Persze hogy megláttuk. Persze hogy megvettük. Madarat lehetett volna fogatni velem. Mit is kívánhattam volna még? Az ember, akivel élek, nagyon szeret. Én is nagyon szeretem. Van két szép, egészséges gyerekünk, őket is szeretjük és ők is minket. Van hol laknunk, van mit ennünk, van munkánk. És most egy gyönyörű kertünk. Tényleg, mit kívánhat még az ember? Talán egészséget… 

Fénylenek az ujjaid. Könnyesek és taknyosak. Én kentem rá mind a kettőt, ahogy belesírok a tenyeredbe, és persze még zsebkendő sincs nálam. De nem számít. Ez számít a legkevésbé. Tudom, hogy téged sem zavar. Összefüggéstelen szavakat motyogok, és tudom, hogy teljesen fölöslegesen várom, hogy válaszolj. 

Ferenczi Erzsébet Kiflik 7/9

Az első közös karácsonyunk. A szilveszter, a húsvét, a születésnapok. Némelyikből csak egy-egy kép maradt, egy mozdulat, egy illat emléke. Hogy féltünk, hogy a gyerekeink majd nem fogják szeretni egymást! Órákig töprengtünk, hogyan védjük ki a legapróbb súrlódásokat is. De nekünk jófej gyerekek jutottak. Persze, voltak kisebb zökkenők, naná. De egy se olyan, amit ne tudtunk volna kezelni. És olyan sokat nevettünk! Azt hiszem, ez volt kapcsolatunk egyik legfontosabb alapköve. A nevetés. Mindent ki tudtunk nevetni. A halált kivéve.

A kutyánk karácsonykor lett beteg, majd következő évben, természetesen a névnapomon, meghalt. Akkor velem sírt, talán csak azért, mert én is sírtam. De ahelyett, hogy megkönnyebbült volna, hogy nincs már kutya a lakásban, két hét múlva mentünk az új kiskutyáért. Nem tudta nézni a fancsali képemet, ahogy a könnyem potyogott a csirkemaradékra, hogy ki fogja azt most már megenni. És felkutatta a fél országot, hogy megfelelő korú skótjuhász kölyköt találjon, csak hogy örüljek. Boldog is voltam. Boldog, hogy egy olyan emberrel élek, akinek ennyire fontos vagyok. Fontosabb az én örömöm, mint az ő kényelmetlensége. Szeretlek, drágám. Szerintem az elmúlt nyolc évben egyetlen nap sem telt el úgy, hogy ezt ne mondtuk volna egymásnak legalább egyszer. Mi a boldogság, ha nem ez?

Négy év együttlakás után kezdett viszketni a talpam.

-          Vegyünk egy telket.

-          Uramatyám, minek!?

-          Hát hogy legyen.

-          Nem kell.

-          Mert?

-          Mert utálok füvet nyírni. Én városi gyerek vagyok, a hetedik kerület az otthonom, én itt érzem jól magam.

-          Csak egy kis telket.

-          Á, nem jó. Tényleg nem szeretném.

Néhány hét múlva.

-          Vegyünk egy telket.

-          Azt hittem, ezt már megbeszéltük.

-          Csak te beszélted meg. Nem kérdezted, miért szeretném.

-          Na és, miért szeretnéd?

-          Nem tudom, talán öregszem. Szeretnék egy darab földet, ami az enyém. Lefeküdni a fűre, és csak nézni a napba. Túrni a földet, virágot ültetni, hallgatni a méhek zümmögését.

-          De én utálom a kerti munkát. Nem is értek hozzá.

-          Nem baj. Nem mintakertet szeretnék, csak egy darab szabadságot.

-          Nincs is pénzünk.

Na, ez fontos érv volt. A pénz. Az tényleg nem volt.

-          Akkor legalább spóroljunk.

-          Mire?

-          Hát telekre.

-          Nem hagysz élni.

-          Én megőrülök, ha életem végéig a városban kell élnem.

-          Rendben, mostantól spórolunk.

Félre is tettük, amit lehetett, lassacskán gyűlt a pénz.

-          Menjünk el telket nézni.

-          Még nagyon kevés a pénzünk.

-          Csak nézzük, az ingyen van.

-          Rendben, irány Sóskút. De aztán nekem ne panaszkodj, ha valami szörnyűséget nézetnek meg velünk. Azért a pénzért, ami nekünk van, nem adnak tisztességes helyen tisztességes telket. Vagy a hely szar, vagy a telek. Erre készülj fel.

-          Oké, csak kíváncsi vagyok, ennyi az egész. Ha nem tetszik, nem kell megvenni semmit, csak azért, mert megnéztük. De legalább lesz valami viszonyítási alapunk, mit kínálnak ennyiért.

Estére azt se tudtuk, sírjunk-e, vagy nevessünk.

-          Elfelejtette a tulaj mondani, hogy nadrágszíjtelek.

-          De ez nem is nadrágszíj volt, hanem csak egy pántlika.

-          Viszont szimpatikusak voltak a szomszéd kutyái.

-          Tényleg, ha valaki szeretne három méter távolságra lakni két borjútól, amik vicsorogni és üvölteni is tudnak. Hihetetlen. Nézzünk másikat.

-          Azt reméltem, elment a kedved.

-          Ettől igen, de ezer másik van, ami jó lehet. Nem kell mindjárt feladni, csak mert elsőre ilyen vicceset találtunk.

De a többi is pont olyan vicces volt, amiket megnéztünk. Csak más nevetnivaló volt rajtuk. Hol út nem volt, hol víz, hol villany, akármerre jártunk, csupa kiábrándító helyet találtunk.

Csak belőled nem tudtam soha kiábrándulni, drágám. Mindig bölcs voltál és türelmes. Engedted, hogy én fedezzem fel a hibákat, feltettél néhány kérdést, és a válaszaimból nekem magamnak kellett rájönnöm, mit nem vettem észre időben. Most én teszem fel a kérdéseket magamnak, csupa olyat, amelyekre nem tudom a választ. Mert kérdezni is tudni kell. Egy jó kérdés a megfelelő pillanatban többet ér, mint egy hosszú szónoklat. De én nem tudok olyan jól kérdezni, mint te.

Csak nézlek értetlenül. Igaz, most a legfurmányosabb kérdésemre sem válaszolnál. Csak fekszel itt csöndesen, és életemben először vagyok melletted magányos. A kezedet nem engedem el egy pillanatra sem, de ez most mit sem ér. Ujjaid lazán, lágyan pihennek a tenyeremben, nem szorítasz vissza. 

Ferenczi Erzsébet Kiflik 6/9

Olyan jó volt mellette elaludni. Mikor először aludtunk együtt, szorosan a hátához simultam, és csak hallgattam a szívverését. Vékony, csontos vállát átkaroltam, és úgy éreztem, ez a boldogság maga. Hogy ne is legyen reggel, itt és most álljon meg az idő, mert a nyugalom és béke végre megérkezett.

-          Szeretlek, tudod?

-          Biztos vagy benne?

Nem pont ezt a választ vártam, de hát szerinte jó zsidó mindig visszakérdez.

-          Igen, biztos.

-          Honnan tudod?

-          Nem tudom, érzem.

-          Én nem tudom, hogy szeretlek-e. Vagyis inkább nem merlek szeretni.

-          Na és mitől félsz?

-          Hogy most szeretlek, aztán nemsokára te azt mondod, hogy már mégse szeretsz.

-          Nem hiszem, hogy így lenne.

-          De nem tudhatod, hogy nem így lesz.

-          Persze, de ezzel a kifogással semmihez se fogj hozzá, mert lehet, hogy később meggondolod a dolgot. Én itt és most szeretlek és kész.

-          Te nagyon bátor vagy.

-          Bátor? Szerinted szerelmesnek lenni bátorság?

-          Az nem, de kimondani elsőnek, az már bátorság. Főleg egy nőnek. Miért mondtad el nekem?

-          Mert azt akartam, hogy tudd. Szeretlek.

-          És mi lesz, ha néhány hét múlva összeveszünk, kiadom az utadat, vagy te az enyémet?

-          Akkor nincs szerencsém. De nem vagyok hajlandó vélt jövőbeni félelmek vagy keserűségek elől menekülve lemondani valami jó dolognak a lehetőségéről. Ha bezárkózol, nem csak a fájó dolgokat tartod távol magadtól, hanem a szépeket is. Tudod mit? Ne töprengj annyit, egyszerűen csak engedd, hogy szeresselek. És ha kiderül, hogy jó, akkor szeress te is.

-          Rendben.

Befészkelte magát az ölembe, aztán úgy aludtunk, mint a filmekben. Éppen úgy. Mint a kiskifli, meg a nagykifli.

Amit ő még csak véletlenül se ehetett volna meg, hiszen nem sokkal korábban derítették ki, hogy lisztérzékeny. Nem ehetett se kenyeret, se süteményeket, se tésztát, se kekszet, se egy csomó édességet, de még májkrémet és konzerveket se, mert a magyar élelmiszeripar mindent liszttel sűrít. Már nem is csodálkoztam, hogy olyan sovány. Egyszer megkóstoltam azt a speciális kenyeret, amit evett, és kis híján sírva fakadtam. Úgy döntöttem, ez nem maradhat ennyiben, ezért elkezdtem neki kenyerekkel kísérletezni. Először nem mondom, hogy csodákat sütöttem, de már legalább ehetőnek tudtam nyilvánítani.

Mikuláskor beállított egy mobiltelefonnal. Ragyogó mosollyal nyomta a kezembe.

-          Na, most már nem fogsz többet a fülkében fagyoskodni éjszakánként.

És valóban, onnantól kezdve a konyhában kuporogtam, miután a fiam elaludt, hogy továbbra is hosszú órákat töltsünk telefonálással. Utólag elképzelni sem tudom, mi a fenéről tudtunk annyit beszélni. De sosem fogytunk ki a témából. Szerettem a hangját. A nevetését. A kötekedését.

-          Na, és hova költözöl?

-          Honnan tudjam?

Ja, mindjárt ki kell költöznöm, és még mindig nem tudom, hová.

-          Költözz hozzánk

-          Nem hiszem, hogy apád örülne.

-          Szerintem örülne.

-          Gyerekem is van.

-          Tudok róla.

-          Apád szereti a gyerekeket?

-          Mindet? Nem hinném, de Zsófit imádja.

Na, ja. Zsófi az egy szem unokája.

-          Kutyám is van.

-          Esetleg odaadhatnád valakinek.

-          Szó se lehet róla. A gyerek meg a kutya együtt nőttek fel. Kegyetlenség és hálátlanság lenne mindkettőjükkel szemben. Ja, és én is imádom a kutyát. Nem.

-          Akkor jön a kutya is.

-          Ezt azért mégis alaposabban át kéne beszélni a családoddal.

-          Jó, majd átbeszéljük.

Persze, az lett a vége, hogy szokás szerint neki lett igaza. Mindenkit meggyőzött, hogy ez az ideális megoldás.

Tavasszal megjött a vevő, kifizette a házat, és mi cuccoltunk. Mindenki, kivéve a gyönyörű, ezüstszürke macskámat, aki megsértődött és elbujdosott, nem is került elő, hiába kerestem még később is.

A ház árából az adósságok kifizetése után maradt mindössze hárommillió forintom. Azt megfogtam, és odaadtam Zolinak, hogy vigyázzon rá ő, mert nálam semmilyen pénz nincs biztonságban. Csak nézett.

      -    Te nem vagy normális.

      -     Miért?

      -     Ideadod az összes pénzedet?

      -     Hova szöknél vele? Nálad lakom.

      -     Ki is tehetlek a lakásból.

      -     Kockázat nélkül nincs nyereség.

      -     Te tényleg őrült vagy.

Szerinte őrült voltam, szerintem viszont tökéletes biztonságba helyeztem a pénzemet. Ráadásul a bizalmát is megszereztem, hiszen hogyan legyél bizalmatlan valakivel, aki minden vagyonát rád bízza.

Bizalom… Mi mindenben lehet bízni! Egymásban, a jó szerencsében, a csapat nyerésében, a gyógyulásban. Mindig bízott benne, hogy meg fog gyógyulni. Kísérleti kezelést kapott, naponta injekciókat a combjába, karjába, mikor hol volt hely. Állta a sarat, nem nyafogott. A kezelés végén a vírustesztje megint pozitív lett. Sebaj, Zolikám, még mindig ott a lehetőség a májátültetésre – mondta a főorvos – de addig még akármi történhet. 

Akármi. Szorítom a kezét. A homlokomat az övéhez érintem, hátha a gondolatai átugranak az én fejembe. De csak a sajátjaim kavarognak.

Ferenczi Erzsébet Kiflik 5/9

Csípős novemberi hideg volt, amikor először mentünk együtt meccsre. Ebből az alkalomból anyámmal is sikerült megismerkednie, aki gyerekfelügyeletet vállalt a hétvégére, gondoltam, elég ha mi megfagyunk. Volt is részünk hidegben, a lelátón jeges szél süvített, mintha Szibériától idáig meg sem állt volna. Ennél már csak az volt szörnyűbb, ahogy végtelenül magányosan álldogáltam a fagyban, Zoli ugyanis pillanatok alatt átadta magát a szurkolás örömeinek, teli torokból harsogott a drukkerek között, lilára fagyott kézzel verte a dobot, és tökéletesen megfeledkezett arról, hogy én is ott vagyok. A szünetben a kezembe nyomott egy pohár forralt bort, majd nekiálltak kielemezni az első félidőt. A második éppen úgy telt, mint az első, csak talán egy kicsit még jobban fáztam, már ha ez lehetséges egyáltalán. A meccs végén szintén elemzés, ezúttal a teljes kilencven percé. Először dühöngtem. Aztán letargiába estem. Végül rá kellett jönnöm, hogy nem szándékosan csinálja, egyszerűen csak minden idegszálával és energiájával a szurkolásba veti magát. Ha szeretni akarom, ilyennek kell elfogadnom. Az oroszlánt nem utálhatom, mert megeszi a bájos kis gazellát, a kecskét nem gyűlölhetem, mert lelegeli a virágot. Ha valakit szeretsz, fogadd el őt magát, olyannak, amilyen.

Hazafelé órákig autóztunk, olyan sűrű köd volt, hogy csak lépésben haladhattunk. Nyert a csapat, az arca ragyogott.

-          Na, milyen volt?

-          Piszok hideg.

-          De a meccs!?

-          Ja, jó.

-          Csak jó?

-          Ilyen hidegben nem lehet egy meccset élvezni.

-          Dehogynem! Ha jól játszanak a fiúk, észre sem veszel néhány fok mínuszt.

-          Hát lehet, hogy te nem, de én igen.

-          De azért legközelebb is jössz?

-          Biztos, hogy akarod?

-          Persze, mért kérdezel ilyen hülyeséget?

-          El is felejtetted, hogy itt vagyok. Jóformán egy szót se szóltál hozzám egész idő alatt.

-          Tényleg?

-          Bizony.

-          De nem haragszol, ugye? Egy meccsen nekem muszáj a meccsre figyelni. Félszívvel nem lehet szurkolni.

-          Na igen, meg fél torokkal se ordibálni. Nem maradt semmi hangod, hogy fogsz holnapután dolgozni?

-          Majd holnap rendbe hozzuk. Kis tojássárgája, méz, holnap estére kutya bajom.

És tényleg úgy volt, mintha csak bizonyítani akarná a világnak, hogy az ő hangszálainak meg se kottyan másfél óra üvöltés. 

Végigsimítom az arcát. Megrebben a szemhéja, egy pillanatig azt hiszem, kinyitja a szemét, de nem. Mélyen alszik.