Az asszony
kertjében szőlőillat volt nyár végén, és a kis ház körül gyepen járhattak, akik
végigmentek a rózsalugas alatt.
Itt, a város
szélén nem volt szokatlan a csend. Kutyák ugattak néhol, estefelé, lehet akkor
is csak azért, hogy egymást biztassák, meg azért is, hogy rászolgáljanak a
gazda gondoskodására.
A történet
szereplői nem sejthették akkor, a hetvenes évek elején, hogy néhány év múlva
eltűnik innen a nyugalom, a sok virág, és a barátság emlékei.
A férfi barátja,
az asszony lakója a kerti lakban, nagyra értékelte az asszony zárkózottságát és
szorgalmát, ahogy a szűkszavúságát is. Tudta róla a barát, hogy egyedül él, és
korán elvált az asszony, és eltartja magát a munkájával, és segíti a gyerekeit
is, ha kell. Népi iparművészként készített hímzéseket, amik abban az időben
igen keresettek voltak, és a szövetkezet is prosperált, ahová tartozott, a
hasonlóan ügyes kézműves kollégáival.
Az elvált asszony
és az albérlője – a férfi barátja - pletykákra adott alkalmat, érthetően, és ezeken
mindketten jókat nevettek.
Az egyiknek az
volt a véleménye, hogy ilyen szállásadó nincs még egy a világon. A másik
szerint jobb lakót kívánni sem lehet, aki késő éjjel jár haza, majd korán
elmegy, és alig látni és hallani nyomát az ottani életének. Csak ritkán jönnek
hozzá a barátai, és akkor is legfeljebb a nevetésüket hallani, ha az ablakokat
nem csukják be.
Felépült a
közelben egy egész városnyi lakótelep, ahová az asszony beköltözött, eladva a
telkét, a lakóházával, és azzal a kis nyári lakkal, ahol az albérlője, a barát
lakott.
Amikor
megismerték egymást a lakótelep sétáló utcáján, akkor jöttek rá, kölcsönösen,
hogy milyen közeli szomszédok lettek, hiszen pár háznyira laknak csak egymástól,
pár lépcsőháznyira, ők, akik egyszer vagy kétszer, ha szót váltottak, amikor a
barátnál tett látogatás még nappal történt, és az asszony otthon tartózkodott,
vagy éppen akkor tért haza valamilyen városbeli útjáról, oda, abba a
városszéli, szőlőillatú kertbe.
A barátnak kijáró
tiszteletből aztán most a férfinek is jutott, és rögtön jöttek az asszony
kérdései is a barátról, akiről évek óta nem hallott, és akit évek óta nem
látott.
Hogy is hallott
volna, amikor a barát elköltözött az országból is, nem csak a városból.
Arra közösen
emlékeztek, hogy a férfi vitte el a kis házból a barát néhány használati
tárgyát, miután a külföldre költözése olyan váratlanul történt, és az akkori
törvények szerint még teljesen szabálytalanul. Disszidálásnak hívták akkortájt a
mai külföldi munkavállalást és letelepedést.
A férfi barátjáról
szóló közös dicséreteikből kiérezhették a szeretetet, amit az egyik egy idegen
férfi iránt érezhetett, aki biztonságot jelentett neki, mert soha nem tett egy
félreérthető célzást sem a magányára, amit egy nő megnyugtatónak tarthat, és az
értékelésből, amit egy férfi a közös témák alapján, a felszabadult bizalmasság
révén tarthat fontosnak egy másik férfivel való kapcsolatában.
Aztán a
változásra tértek, a saját sors alakulására, és az asszony szívesen beszélt
magáról, mint kiderült: az egyedüllét csendjét és a bizalmatlanság félelmét
cserélte fel a lassan múló idő kevés alkalmai egyikére, amikor úgy érezheti,
hogy megérkezhet hozzá az útmutatás a sorstól arról, hogy miért is van ő a
világon.
A fiát és a
lányát említette, az unokáját, a munkáját és az új lakását.
A magányt is,
mert már nyugdíjba ment, csak a munkáról nem tudott lemondani, és a szövetkezet
sem feledkezett el róla, szerencsére.
A beszélgetést
hiányolta. Az emberi kapcsolatokat, és a lehetőséget, hogy megbízhasson
valakiben.
A férfit szinte
zavarba is hozta, amikor a barátot dicsérve az asszony őt, a férfit is jó
embernek nevezte, mert „madarat tolláról, embert barátjáról”, és ő „nem szokott
csalódni az emberekről alkotott véleményeiben”, tette hozzá.
„Majd találkozunk
néha, és akkor nem megyünk el egymás mellett, hogy meg ne állnánk pár szóra”,
mondta még. Vagy talán azt is kérte volna, hogy akár a férfi családjával
megismerkedhessen, hogy legyen kivel beszélgetnie, akit ismer, és akiben
megbízik? A férfi emlékei erről elmosódtak, mert évek során nem látták egymást,
a közeli szomszédság ellenére.
A következő
időszak hozott néhány köszönést, amikor valamelyikük társasággal volt, és a
másik tudomásul vette, hogy most nem megfelelő az alkalom arra, hogy ismét a
baráttal, a valamikori lakóval kezdjék a beszélgetést, és aztán közeledjenek a
mához, az aktuális hogylétükhöz.
Amikor az asszony
bottal ment előtte, és húzta maga után a kocsit, amiben a bevásárolnivalóját
vitte haza, erőlködve, takarékoskodva az energiájával, és a férfi a mozgásán nem
tudta nem észrevenni, hogy mennyire megváltozott ez az erős nő, a magas, szikár
termetével, akkor ráköszönt, és felajánlotta a segítségét, amit az asszony
szinte megkönnyebbülten fogadott el. Egy alig hallható sóhajjal kezdve a
hálálkodást, hogy segítsége akadt.
Amire a férfi
korábban nem is gondolt, az ekkor bekövetkezett: az asszony megengedte, hogy a
kocsit behúzza a konyhájába, és aztán behívta a szobájába, és leültette a
foteljába, hogy egy pár szót váltson vele.
A pár szóból majdnem
egy órás beszélgetés lett, az asszony számára láthatóan és hallhatóan megkönnyebbülést
hozó módon, és a férfinek váratlanul bizalmasan.
Talán a magány
indította erre, gondolta a férfi, vagy az elveszített erő, a betegség, amiről
az asszony rögtön beszámolt, ahogy a hogylétükre tértek.
Kinek beszél egy
nyolcan évét jócskán meghaladt korú asszony arról, hogy neki nem volt boldogság
a házasélet – futott át a férfin a kérdés, hallgatva az asszony történetét.
Vagy ki az, aki
képes végigélni egy hosszú életet úgy, hogy közben megőrizi a józanságát, minden
megpróbáltatást elviselni bíró tartását, és ezen felül folyamatosan kitekint a
világba, és keresi a vágyat, ami mozgatja őt, ahogy mozgat mindenki mást, aki –
és ez nem kérdés – boldog akar lenni?
A kora tenné fel
ezeket a kérdéseket, futott át a férfin akkor, hallgatva egy ember – egy öreg
nő - kitárulkozását, és megsejtve valami különleges pillanatot, amikor valaki
önmagára úgy tekint, mint döntéshozóra, aki ezekben a döntéseiben tévedhetett
is valamikor?
Létezik ilyen megnyilatkozás
más előtt, aki távoli ismerős a legjobb esetben is, és mégis megkapja a
bizalmat, amivel egy ember magához közel engedi, és cserébe talán biztatást
vár, vagy elismerést, vagy csak egyszerűen megnyugtatást?
Vagy az
számítana, amit az asszony többször is elejtett a beszédében, hogy az isten őt
életben tartja, a sok betegségével együtt, csak azt nem tudja, hogy miért?
Azaz nem is neki
szólt a vallomás és a kérés és a kérdések, jutott a férfinek eszébe, hanem egy
felsőbb erőnek, a sorsnak, a megnevezhetetlen gondoskodásnak, hogy rátaláljanak
a válaszok a bizonytalanra, vagy a végső elszámolásra is elkészült ember
ismerhesse fel a számára még elérhető értékeket, amelyek lehet, hogy az egész
élete hiányát kiegyenlíthetik.
Most, amikor
elment az erő, és ami megmaradt, az arra elég, hogy összeszámolja maga körül a
bajt és bánatot, miközben látja, hogy neki van csak tartása a családjában, és ő
az, aki elégedett lehet azzal, amit magának és a világnak felmutathat.
A férfi azt
hallotta, mint egy leltári felsorolást, hogy az asszony fiát gyerektelenné
tette a remény, és az azt megvalósulni igérő szerek. Lányának elment a kedve az
élettől is, és ezen az orvosok sem tudnak már segíteni. Unokáját is neki kell pénzelnie,
mert nincs munkája, csak igénye, meg próbálkozásai, és akin szívesen segítene,
ha megtehetné.
És akkor a
férfinek meg sem kellett szólalnia, amikor a beszámolójában idáig ért az
asszony, és szinte felcsillant a szeme, úgy mondta: „tudom már, hogy mit vár
még el tőlem a teremtőm, és mi még az én dolgom ebben az életben: segíteni az
unokámnak, hogy tanulhasson és munkát szerezhessen magának”.
Legközelebb
fekete kabát volt az asszonyon, ami télen megfelelő öltözet lehet, de fekete
volt a nadrágja is, meg a kerek kalapja, és a háta úgy volt görbe, hogy semmit
nem cipelt a kezében. Csak épp a botját rakta mindig előre, hogy
rátámaszkodhasson.
Alig hallhatóan
fogadta a férfi köszönését, és elcsuklott a hangja, amikor kimondta: „meghalt a
lányom”.
Az utolsó
alkalommal, amikor a szokott módon, az utcán futottak össze, még messze jártak
a lakásuktól mindketten. Az asszonynál kis szatyor volt. A férfi az áruházi
bevásárlásból jött, és ráköszönt lassan lépegető ismerősére, valahogy
udvariatlanul, hátulról lepve meg a megjegyzésével, hogy „a tavasz talán már
lassan ide is elér”.
Ijedtséget
kellett észlelnie ugyanis az asszonyon, amire a férfi nem számított.
Ahogy az asszony
beszámolója is más lett. Kedvetlen, mégis határozott, és úgy erőtlen, hogy
indulat hatotta át, halk, pontosan kimért, sziszegő hang, mintha átkot mondana,
miközben lassan haladtak egymás mellett: „nincsen kedvem élni. Hiányzik a
lányom. Ezt a sok hazugságot pedig, ami most van, ezt ki nem állom. Pedig
mindig rájuk szavaztam eddig, és tessék, ez lett belőle. Még bele is hazudnak
az emberek szemébe, akiknek a pénzét ellopták.”
A férfibe ezek a
mondatok belefojtották a szót. Annyit tudott kinyögni meglepettségében, hogy: „maga
még ehhez is ért! Még ezt is a saját ügyének tartja!”
Mire az asszony
azt mondta, hogy ő csak azt reméli, hogy van olyan halála is az embernek,
amikor elalszik, és nem ébred fel többet. Mert ő így szeretne távozni ebből a
világból. Amiből elege van.
Aztán leült a
sportbolt előtti padra, és azt suttogta, hogy „már beszélgetni sincs kedvem.
Ne haragudjon.
Menjen!”
