2015. augusztus 10., hétfő

Fűri Rajmund A pofon

            Nem tudta mire vár. Csak állt a napon. Patakokban ömlött róla az izzadtság, amit a homok azonnal magába szívott. A bőre az évek során kiszikkadt, megkérgesedett. Valaha volt ruhája is, úgy emlékezett, de se a szemével, se a kezével nem tudta megállapítani, hogy hol kezdődnek a rongyok, és hol a bőre. „Cipő van rajtam.” Ebben bizonyos volt.
            Szeretett volna kijutni innét. Mindennap tett néhány lépést, lehetőleg minden irányba párat. Úgy gondolta, így helyes. Ha eszébe jutott, lábujjhegyre emelkedett és a távolt fürkészte, de a buckák mögé sosem látott, és ez kicsit mindig elszomorította. Felhők ritkán látogatták, pedig ők voltak az egyetlenek, akikkel tartotta a kapcsolatot. „Biztos az óceántól jönnek” – gondolta. „Tehát vannak még óceánok.”
            Aztán egy nap minden megváltozott.
            A délelőtt szokványosan telt. Éjszaka szökdécselt párat a hidegben; a mozgással elkerülheti a fagyhalált. Aztán a felbukkanó nap hevíteni kezdte a levegőt, és ő elkezdett izzadni a fejbúbjától indulva egészen a lábujjak közéig. Minden úgy volt, ahogy lenni szokott.
            Zümmögést hallott. Ez új hang. Új típusú. A feje kitartóan zúgott mindennap pár órát, este meg majd széthasadt a hidegben, de ez szokatlan, új hang volt.
            Figyelni kezdett. A belsejében mintha megmozdult volna valami. Hűvös áramlás futott végig a testén. A fejét izgatottan fordította a hang irányába, és most már biztos volt benne, hogy zümmögést hall. Ahogy erősödött a hang, egyre inkább mormolássá vált. „Talán valami állat lesz.” Várt. Nem mozdult. Nagyon várta már a találkozást valakivel, akár egy tevével vagy egy bogárral, legyen az akár a sivatag legparányibb lakója, mégsem volt lelkiereje a dombokra szaladni, ahonnan pedig, úgy gondolta, biztosan meglátná a hang forrását. A mormolás még erősebb lett, már közvetlenül a bucka mögül hangzott. „Mindjárt a tetőre ér.”
            Nem akart hinni a szemének. A homokdomb tetején egy terepjáró jelent meg, fényes, piros karosszériájú, nagy kerekű sivatagi autó, és felé közeledett.
            Az autó nagyon lassan jött, de ő féktelen száguldásnak érzékelte, és riadtan szökkent egyet. „Még elgázol.”
            A kocsi azonban megállt. Öt-hat méterre lehetett tőle. A szemét meresztgette, próbálta megállapítani, hogy ki ül a volánnál. A kocsi ajtaja kinyílt, és kiszállt belőle egy óriás. Hatalmas, kopasz férfi volt. A fülében karika, a nyakában láncon fityegő kereszt, ujjain gyűrű. A karjai telis-tele tetoválásokkal. Kígyó, kard, pucér nő.
            Az óriás lassan feléje indult. Inkább imbolygott, mint ment. Ő homokba gyökerezett lábbal várta. A kopasz fél méterrel előtte megállt. Egy fejjel magasabb volt nála. Hideg szemekkel nézett le rá.
            „Valamit mondanom kéne neki” – gondolta. „Ahogy itt áll és néz, az nem természetes. Egyáltalán nem az.” Már majdnem megszólította – „Hogy van? Mi újság? Hogy s mint?” –, de az orrát megcsapta valami iszonyatos bűz, s ez beléfojtotta a szót.
            „Ez az ember izzadt. Itt autókázik a sivatagban, miközben bűzlik. Igazán megmosd-hatna valahol” – gondolta, de akkor az óriás felemelte a kezét, és egy iszonytatóan nagy pofont kevert le neki.
            A feje a homokba csapódott. „Mint egy strucc.” Elterült, mint egy homokzsák. Érezte, ahogy a vér megmozdul az ereiben, és a kicsattanó bőrön át a földre ömlik. „Ilyen lehet, mikor agyoncsapnak valakit.” A füléből sárga gennyfolyás indult, és hűsítően csurgott végig az állán. „Mozognak a fogaim” – nyugtalankodott.
            Csattanást hallott. Lassan felemelte a fejét, és látta, ahogy a terepjáró elviharzik mellette, felhajt a túloldali buckára, majd eltűnik mögötte.
            A felvert homok lassan újra leülepedett.
            Az arca sajgott. „Be fog dagadni.” Feltápászkodott a földről, és meglepődve vette észre, hogy egy út húzódik előtte. Nem tévedett. A terepjáró nyomai világosan kirajzolódtak: ívelten húzódott a két párhuzamos vonal az egyik buckatetőtől a másikig.
            „Mi lehet arra?” „Legalább harminc lépés!” Mégis elindult.
            Minden lépésnél bokáig süppedt a homokba. Nehéz, fárasztó út volt. A csontjai recsegtek-ropogtak a szárazságtól; a sivatagban évekig nincs eső, őt is mindig elkerülték a záporok.
            Még három lépés. Még kettő. Már csak egy. „Felértem.”

            Zihálva állt. Percekig kapkodta a forró levegőt. Hűs szellő csapta arcon. „Már nem is fáj annyira” – tapogatta meg az arcát és feltekintett. Azt hitte, káprázik a szeme. Egy hegy tetején állt, hatalmas, sík vidékre látott. Egy folyó tekergett végig a síkságon, zöld erdőcsíkkal szegélyezve. A folyó partjának egy szakaszán apró, színes házak ezrei sorakoztak. „A város” – gondolta, és lassú léptekkel megindult lefelé.

4 megjegyzés:

  1. Isten hozott a csapatban!És rögtön ilyen klassz írással! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszi! Ez egy régi írás, de ebben a formában csak most debütált.

      Törlés
  2. Tetszett, kedves Rajmund!

    A Kodolányi Egyetemen, akkor még főiskola, a próza - dramaturgia délutáni kurzuson, volt egy házi feladat.Szabadulás címmel írni novellát. Már nem is tudom, kinek a művéből származó ötlet alapján. Az jutott most eszembe.
    Szerintem, nagy sikerrel jártál volna ott is.

    Nem mintha tanulnod kéne, mert mesterien írsz.

    Gratulálok!

    Üdv, Ildikó

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Ildikó!

      Örülök, hogy tetszett. Köszönöm a dicsérő szavakat.

      Rajmund

      Törlés