Gyermekéletünk legfontosabb ünnepe a karácsony volt.
A készülődés szertartásai már hetekkel előtte megkezdődtek. Első jele anya útja
volt Budapestre. Az utazást megelőző napon, íróasztala mögött, ceruzával a
kezében, szőke fejével mélyen a papírlap fölé hajolva, listát készített arról,
kinek mit kell vásárolni. A cselédség nőtagjai kékfestéssel készült, karton
ruhaanyagot kaptak évenként. Inas, kertész, tyúkász öltönyre való, erős
posztót. Mosónők, tarhonya készítő asszonyok ajándéka színes, gyapjú fejkendő
volt, a szokásos pénzjutalékon kívül. A hűvös idő beálltával bezárták a nyári
konyhát, és fönt főztek a házban. Karácsony előtt illatokra ébredtünk: füstölt
sonka, pácban ízesedő vad, borban sült kappan, gesztenyés pulyka fűszeres,
nehéz szagára; dió, méz, mák, vaníliás cukor porhanyós, finom illatára. Otthon
készült a karácsonyfára szánt szaloncukor is, de Szidit soha nem tudtuk a
készítésén rajtakapni. Narancshéj, égetett cukor, pirított mandula illatára
emlékszem; savanyú tojásleves készült, ecettel ízesített kocsonya, szirupos
sült alma. Kopogott a rézmozsár, zörgött a daráló, selyempapír zizzent,
ásítottak az üres kosarak – anya készítette a rokonoknak szánt élelmiszer
csomagokat. A készülődéstől mozgalmas, illatokkal teli házban izgalomtól
reszketve vártuk a Jézuskát. Mintha minden ehhez az áhítatos várakozáshoz
idomult volna: fehér hótakaró borult a kertre, puhán csendültek a hangok, kék
árnyékkal ragyogtak a színek, a doromboló zöld cserépkályhából otthonos meleg
áradt; csöndesebbek voltunk mi is – de a várakozás vég nélkülinek tűnt, mintha
kint és bent megállt volna az idő. Az ünnepi készülődés egyetlen zavaró pontja
a hosszú német vers volt, amit a karácsonyfa előtt kellett fölmondanunk. Már
hetekkel előbb elkezdtük a verstanulást, de amit egyik nap megtanultunk, azt
másnapra izgalmunkban elfelejtettük. Miklós állandóan azt kérdezte, meghozza-e
neki a Jézuska az annyira várt tűzoltóautót.
Az én karácsonyi szenvedéseimnek öcsém volt az oka.
Miklós kivétel nélkül bukást hozott haza az intézetből, ezért büntetése az
volt, hogy nem kapott ajándékot. – Így majd megjegyzi magának, hogy tanulnia
kell, jegyezte meg apa zordan. Akkor már túl voltunk a Jézuska-hozta-ajándék
korszakon – tudtuk, Miklós üres helye a karácsonyfa alatt apa büntetése. Amikor
kitárult a nagyszoba ajtaja, és előttem ragyogott a gyertyákkal teli,
csillagszóróktól szikrázó, ezüst karácsonyfa, első tekintetem nem a magam,
hanem Miklós helyére esett – és görcsbe rándult a gyomrom. Öcsém, akit soha
semmi nem hozott ki a sodrából, a Mennyből az angyal eléneklése után a
karácsonyfához lépett, mintha mi sem történt volna, és leszakított egy
szaloncukrot. Nem mutatta, mennyire fáj neki, hogy nincs Mercklin, Matador… Én
csak színleltem az örömet, fájt a szívem, haragudtam apára, hogy nem tudott megbocsátani
az öcsémnek.
A mai nagy gyerekkultusz láttán rádöbbenek arra,
hogy bár mindenünk megvolt, mégsem voltunk elkényeztetve. Igaz, más idők voltak
azok. Mivel szerényebben kaptunk, mindennek jobban örültünk. Voltak játékok,
amelyekkel csak egyszer egy hónapban volt szabad játszani. Betegségünk alatt
megkaphattuk a gomb-dobozt. Anya százféle gombjait kiöntöttem a takaróra, és
láztól csillogó szemmel, órákig eljátszottam velük. Az üres Gerbeau-dobozok
fedelét legyalultattam a bognárral, s képekkel, rajzokkal kidíszítettem azokat.
Az az ősi szabály, hogy a «kevés sokszor több, mint a sok», nem csak a jelzők
használatára érvényes, hanem egy életformára is. Mindent megbecsültünk,
mindennek örültünk, mert soha semmiből nem kaptunk sokat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése