A járda kelései a
széttaposott rágógumik. Szürke sebek az aszfalton és a kövezeten, eltüntethetetlenül.
Városi fertőző betegség, amelyet nem lehet megszüntetni. A himlőt sikerült, de
az bőrbetegség. Ez az emberek szájából egyre csak terjed.
A gyalogos rálép,
akaratlanul is.
Különben meg
lehet szokni. A cipők talpára már nem kéredzkedik vissza.
A foltok szaporodnak,
mert az ízét vesztett gumit nincs hová tenni, és kézzel érinteni kellemetlen.
Ragad, ezért a legközelebbi szemetes is túl messzire van. A legegyszerűbb
leejteni.
Terjed a kór,
megállíthatatlanul.
Csúcsforgalomban sietünk.
Hosszú kocsisor
araszol egyik lámpától a másikig. Megáll, majd újból nekilendül. Fényesség
kígyózik az utakon.
A kerékpárok is
kivilágítva, némelyik villogó fénnyel elől és hátul is.
A parkok
csendjében kismamák sétáltatják a kicsiket, ha jó az idő.
Itt az Advent, és
a parkolók oszlopait, a Piac épületének falát, az utcai fákat, kandelábereket
neon díszekkel, apró égőkkel szerelik fel a reklám szakemberei, mert rossz
hangulatban nem esik jól az ünnepi készülődés.
Akkora a csend, hogy
szinte meg lehet ragadni, mint leszállt ködöt, amiben az orráig sem lát az
ember. Benne a másik emberig nem látni és nem hallani. Az érintés majdnem
kizárt. Bármekkora legyen a sűrűség körülöttünk, némák és arctalanok vagyunk.
A megszólalás
vagy a szemek találkozása, netán a kézfogás, pláne a másodpercekig tartó
eszmecsere, maga a vihar, amely végigsöpör a napon, amelyben keletkezett.
Ezeken a
morzsákon élünk, amelyek ízetlenek, nyersek, és sietve, kapkodva, takarékosan
és tele félelemmel járunk céljaink után.
A kis falatok,
amikhez hozzájutunk egymástól, sűrítmények. Velük csínján bánunk, tudva tápláló
tartalmukról, ahogy ismerjük értéküket is, amelyet kiszívunk belőlük
cseppenként, mint a szúnyog, amikor belénk mélyeszti a szívókáját, és puffadni
kezd a vérünktől. Pedig az adakozástól erőre is kaphatnánk, és nem csökkenne az,
amivel rendelkezünk, amikor osztozunk egymással, akárha csomaggal járnánk a
magunk útját, benne néhány adománnyal, amit mások majd viszonoznak.
Csak ne kellene
annyira vigyáznunk magunkra, és a többiekre, amikor ebben a halk és elmosódott
masszában, amik vagyunk, bevalljuk magunknak, hogy micsoda öröm az a kicsinyke
morzsa, ami egymásnak vagyunk, és ezt nem is muszáj azonnal a földre ejtenünk.
Csak valahogy el
lehetne fogadni ezt a sokféle örömöt!
Nélkülük marad az
online kapcsolat, vélt és valós titkosságával és biztonságával, meg az azonnali
láthatatlan láthatósággal. És a tudattal, hogy van hely, ahol mi parancsolunk,
és a kívánságaink teljesítéséért megtettünk mindent.
Nincs más
dolgunk, mint a szerencsére várni, ami egyszer majd biztosan ránk köszön.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése