A történelem elsodor, mint nikotintól
sárga
ujjú ember az asztalra hullott dohányt,
nem létemen csámcsog majd a szája.
És Uramat, mint megérdemelt adományt
felejtésem keresztjére feszítik, hiába
van fiunk, s két gyötrődő leányunk,
az örökkéválóság részeg, és máris reánk
unt.
Szájam csókjától retteg majd az egyház,
alázatomat tagadja sok zord úr,
s a gyűlöletem még rosszabbra fordul,
bizonytalan lesz illatom, hogy volt-e,
és nem ismerik arcom, ékszerem sem,
a férjem kívánását sem: csakis én
szeressem,
és nem tudják, ölelt-e vagy karolt-e,
hiába szőttem otthonunk szőnyegét,
a hitetlenség boldogságunkba ég,
a szépségem tipegve sárba lép,
és nincsenek, bár élnek, szép barátaim,
már ők sem értik hallgatásaim,
zokognom nem szabad, e háborút,
viselnem kell, a kék ég rám borult,
s tanúk nélkül ígér megváltást,
mennyeket,
és éheztet a sok-sok nem lehet,
s ha tudnék imádkozni, jaj, kinek,
Krisztusomhoz csak másoknak lehet.
Titokban elátkozom Istenem.
Jaj, nem lesz semmim, megvan mindenem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése