Csukott szemmel látni vélem ablakomon
fényét, ahogy korábban kel,
s egyre tágabb tekintettel ömlik szét,
hogy jobban lássam, s elhihessem:
rám is számít ő, a reggel.
Hallgatja, mi volt az álmom, türelmesen
bólogat, és nem szól közbe.
Igazítja takarómat, öltöztet,
hogy meg ne fázzak, s legyen erőm,
friss kaláccsal megetetne.
Naptárt mutat, nézzek bele mégis, tudjam
fogadni látogatómat,
vagy készüljek tisztelettel hozzájuk,
akik meghívtak beszélgetni.
Készítsem el mondókámat.
Gondtalannak látszik, felhőtlenül tiszta
és reménnyel teljes, ahogy
mozog, tesz-vesz, mint akinek dolga az,
gondoskodni az emberekről.
Ha vezető, kije vagyok?
Legalább szólt volna, be is mutatkozva
annak, aki ezután lesz
köröttem, kitalálva egy új rendet,
amelyben könnyű létem árad.
Mire tartja a szerelmet?
Kedvem, ami kényes, most kezd nagyra
nőni,
találva magának teret,
és elképzeli, hogy lelhet egy zugot,
ahol vágya szabadon munkál,
s forgat végtelenségeket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése