Ferenczi Erzsébet Kiflik 4/9

Nem tudom, hogy ezt hívják-e úgy, hogy szerelem első látásra. Én nem is annyira beleszerettem elsőre, hanem inkább átjárt annak a biztos tudata, hogy nekem erre az emberre van szükségem. Hogy mellette akarok minden reggel felébredni, akarom látni a mosolyát, az összefutó szarkalábakat a szeme sarkában, a nyakán összegyűrődő ráncokba akarom fúrni az orromat, beszívni az illatát, és minden este látni akarom, ahogy a lámpafényben szinte áttetszővé válik a fülkagylója.

De azt is tudtam, ha most rávetem magam, és megfojtom a lelkesedésemmel, első dolga lesz elmenekülni. Én is azt tenném a helyében. Megfontolt, okos taktikát kell kidolgozni, nehogy elriasszam.

-          Te jó ég, hogy nézel ki?!

Ezt Melinda kérdezte, hétfőn reggel.

-          Annyira borzasztó? Csak keveset aludtam

-          Péntek óta?

-          Sokat beszélgettünk.

-          Na igen, attól pont így néz ki az ember.

-          De tegnap éjjel tényleg csak beszélgettünk.

-          És pénteken?

-          Akkor nemcsak.

-          Jól meggondoltad, mit csinálsz?

-          Azt éppen nem mondhatnám, de annyira jól esett!

-          Az is valami.

-          Te akartad, hogy ismerkedjek!

-          Hogy ismerkedj! Nem azt, hogy fejjel menj a falnak.

-          Na és ha leomlik a fal tőle?

-          És ha a fejed omlik le?

Így telt az egész hét. Napközben dilemmázgattam a barátnőimmel, éjjel kint fagyoskodtam a fülkében és órákig telefonáltunk. Néha sületlenségekről beszélgettünk, néha az életünket elemezgettük. Ki, mit, mikor, hol szúrt el. Mi az, amit másképp kellett volna. Mi az, amit nem bántunk meg. Egy csomó dologban egyetértettünk, egy másik csomóban meg homlokegyenest ellenkező volt a véleményünk. Vele vitatkozni is imádtam. Nem volt könnyű persze, mert minden követ megmozgatott, hogy saját igazát bebizonyítsa, de vele ez is jó volt. Így értünk el a péntekhez.

-          Holnap?

-          Mi van holnap?

-          Hát ezt kérdezem én is.

-          Tudod: tegyél javaslatot!

-          Gyere fel, és meglátjuk.

-          Hű, de jó program.

-          Eljössz, elmegyünk vacsorázni, veszünk egy üveg bort és megisszuk.

-          Annak már a múltkor is mi lett a vége.

-          Megbántad?

-          Nem én.

-          Elmegyek érted.

Hohó! Nyerésben vagyunk, most kell nagyon figyelni!

-          Rendben. Mit vegyek fel?

-          Csak ne olyat, amit nehéz levenni.

Basszus, ez átment rámenősbe. Most kurvás legyek, vagy szűzies?

-          Ott vagy még?

-          Persze, csak dilemmázom a helyes válaszon.

-          Ne mondj semmit, csak azt, hogy talállak meg.

És megtalált másnap. És az azt követő héten is, meg a rákövetkezőn is. És mindig a szobájában kötöttünk ki. Nem tudtam eldönteni, hogy a fergeteges együttléteket, vagy a szex utáni csöndes, órákig tartó dumapartikat kívántam-e jobban. Mind a kettő annyira jó volt, mint még soha senkivel.

November lett, még hidegebb. Én minden éjjel továbbra is kint fagyoskodtam a fülkében, ő katasztrófális telefonszámlát gyártott. El kellett döntenünk, milyen irányba változtatunk a kapcsolatunkon.

-          Gyere el hozzánk, bemutatlak a fiamnak.

-          Na és mit fog szólni?

-          Nagyon kíváncsi rád, tudja hogy az éjszakákat a fülkében töltöm.

-          Nem fog kiutálni?

-          Nincs olyan szerencséd.

-          Hát jó, holnap jövök.

Jött, látott és győzött. A gyerekkel szimpatikusnak találták egymást, ami végtelenül boldoggá tett engem. 

Csak nézem a szomorú arcát. Nyakán, éppen ott, ahová olyan nagyon szeretem odaszorítani az arcomat, hogy beleszagoljak a bőrébe, vadul lüktet egy ér. Szinte dörömböl. Végigsimítom az ujjammal, hátha csendesedik, de persze nem. Minden mozdulatom hiábavaló.

Ferenczi Erzsébet Kiflik 3/9

Hihetetlenül türelmetlen voltam, azt akartam, legyen máris holnap délután. Tudni akartam, azt mondja-e, hogy mégsem vagyok az esete. Ha igen, borítékolhatjuk a gutaütést.

Másnap délig aludtunk, szerencsére az én fiam a rendes gyerekeknek azon csoportjába tartozott, akik nem kelnek vasárnap reggel hatkor, hogy az anyjukat nyaggassák. Már tizenkettő is elmúlt, mire kikászálódtunk az ágyból. Mire megreggeliztünk, egy óra. Ez már tulajdonképpen délután, de nem kapkodhatom el. Nem gondolhatja, hogy alig várom, hogy halljam a hangját. Vagy mégis? Nem, inkább nem. Két óra. Három. Nézzük a mesefilmeket. Négy. Most már tényleg délután van! Ötig fel-alá járkálok. A gyerek értetlenül néz rám, végül elküldöm leckét írni.

-          Meg tudod csinálni egyedül?

-          Persze, tök könnyű.

-          Amíg elkészülsz, kimegyek telefonálni.

-          De hova?

-          Hát ide a sarokra.

A telefonfülke az utca túloldalán van, még ötven méter sincs.

     -    Ha elakadsz, gyertek ki a kutyával, és szólj.

     -    Jó, de kinek telefonálsz?

     -    Randiztam egy pasival tegnap, neki.

A gyerek kicsi volt, amikor az apja meghalt, és ő egy ideje azzal nyaggatott, szerezzek neki egy új apát. Így aztán mindig megbeszéltem vele a pasi-ügyeimet, nehogy azt higgye, nekem nem fontos a megfelelő apa-jelölt megtalálása.

     -    Milyen a krapek?

     -    Ha kiderül, hogy egynél többször találkozunk, el fogom mesélni.

Nem, nem futok a fülkéig. Szép lassan megyek. De mi a fenéért vagyok ilyen ideges? Csak egy pasi, olyan, mint a többi. Na jó, nem olyan, de mit számít, ha nem akar velem többször találkozni? Csörgetem a telefonját.

-          Tedd le, visszahívlak.

Na, ez is valami, bár alig több a semminél.

-          Szia, hogy vagy?

-          Fáradt vagyok.

-          Na ja, a mi korunkban egy átbeszélgetett éjszaka!

-          Ha még csak beszélgettünk volna!

-          Könnyelműnek tartasz?

-          Inkább csak csodálkozom, a nők többsége azért elsőre visszautasítja a lakásra való meghívást.

-          Lehet, de nekem nincs időm hosszan randizgatni.

-          Aztán miért nincs?

Elmesélem, hogy a házat, ahol lakunk, már félig eladtam, le is foglalózták. Építkezésbe kezdtem, egyedül. Hitelt vettem fel. De persze elszámoltam magam, nem csak az építkezés költségeit, hanem a saját erőmet is rosszul mértem fel. Az életem egy csőd, maga a kudarc. Fél évem van a kiköltözésre. Viszont fogalmam sincs, hová fogok költözni. Néha hangosan nevet, néha csak hümmög. Na, most már legalább tudja, micsoda problémás nőbe botlott. Talán nem is kellene teljesen elvennem a kedvét.

-          Most inkább mesélj te.

Október van, korán sötétedik. A kezem rádermedt a kagylóra, a lábam egyszerűen lefagyott.

Meséli a múltját, a feleségét, aki elhagyta, a lányát, akit imád, a színházat, a meccseket. A fiam kopog a fülke üvegén.

-          Anya, már rég kész a leckém, és nagyon éhes vagyok!

-          Uramisten, mennem kell!

-          Mi történt?

-          Hét óra elmúlt, a gyereknek vacsoráznia meg fürödnie kell, holnap iskola.

-          Oké, menj csak. Visszajössz, ha elaludt?

-          Nem is tudom. Biztos, hogy bírsz még beszélni?

-          Hajjaj! – nevet – akár reggelig.

-          Na, azt talán mégse, de tíz körül majd megcsörgetlek.

A második körben fél tizenegytől éjfél utánig nyomtuk a sódert. Fogalmam sincs, miről cseveghettünk annyi időn keresztül, csak arra emlékszem, hogy rengeteget nevettünk, és az istennek se akartuk abbahagyni a beszélgetést.

     -    Dolgoznom kell holnap.

     -    Hát aztán?

     -    Neked hát aztán, de én korán kelek, suliba viszem a gyereket és egész nap robotolok.

Végre elbúcsúztunk. Egyszerűen szétfagytam. De annyira jó volt. Ha kérdezett valamit, odafigyelt a válaszra. Beszélgetett velem, nem csak beszélt hozzám. Persze most találok ilyen pasit, mikor mindjárt el kell költöznöm. Az semmi, de hová? 

Csak szorítom az arcomat a tenyerébe. Több mint nyolc éve kapaszkodom ebbe a törékeny kézbe. Istenem, olyan nagyon szeretem!

Ferenczi Erzsébet Kiflik 2/9

Vele mindig olyan könnyű volt a beszélgetés. Az első percben megtaláltuk a hangot, ami természetesen egyáltalán nem azt jelentette, hogy mindenben egyetértettünk volna. Sőt. A színházig megállás nélkül vitatkoztunk, például hogy hülye-e aki ma magyar focimeccset néz. Szerinte – naná – az a hülye, aki nem néz. Különösen, aki nem néz Vasas meccset. Mert a Vasas, az kérem fogalom! Sőt, nem is akármilyen fogalom, hanem szinte a legfontosabb.

Még szerencse, hogy nem a kaposvári színházba mentünk. Így is fél óra volt az út, melynek nagyobbik részét a fociról vitáztuk át. Csak amikor kiszálltunk, váltottunk témát, és kezdtük el az ismerkedést. Furcsa, de egyáltalán nem emlékszem a darabra, amit megnéztünk. A címére sem, semmire, pedig esküszöm, hogy rendesen az előadásra figyeltünk, utána még meg is vitattuk, hogy mi tetszett és mi nem. Csak arra emlékszem, hogy a végén állva tapsolt és hangosan kurjongatott, ami azért volt zavarba ejtő, mart ezt rajta kívül senki más nem követte el a nézőtéren. De ő nagyon elégedett volt magával hogy ezt tette, hát gondoltam, nem ábrándítom ki.

-          És most?

-          Most mi?

-          Hát most mi legyen?

-          Mondd meg te.

-          Menjünk el vacsorázni.

-          Rendben.

-          Ettél már zsidó étteremben?

-          Kellett volna?

-          Oké, és akarsz?

-          Persze.

Lövésem nem volt, miben különbözik egy zsidó étterem a többitől, hogy ezt így meg kell kérdezni, de gondoltam, majd kiderül. Nem mondhatnám, hogy kiderült volna számomra, azon kívül, hogy töltött libanyakat is lehetett rendelni, nem láttam semmi extrát, ami számomra indokolta volna a kérdést. Na, mindegy.

Beszélt a betegségéről, hogy negyvenöt kilósra fogyott, míg fel nem fedezték végre, hogy lisztérzékeny. Meg hogy hepa céje van. A kettő együtt csaknem kinyírta, mondta, de már jól van, mint a mellékelt ábra is mutatja. A mellékelt ábra a mosolya volt. Imádtam, ahogy mosolygott. Az első pillanattól imádtam. Pedig elől kicsit kuszák voltak a fogai, a mosolya mégis olyan csibészes, ellenállhatatlan és magával ragadó volt, mint senkié, akit korábban ismertem. Végül előrukkolt, láttam hogy piszkálja valami.

-          De én zsidó vagyok.

-          És akkor mi van?

-          Nem zavar?

-          Kellene, hogy zavarjon?

-          De rajtam látszik is.

-          Tényleg? Én nem vettem észre. Mit kellett volna figyelnem rajtad?

-          Hát az orromat.

-          Mi van vele?

-          Nem látod, milyen görbe?

-          Hülye vagy? Egy csomó embernek van görbe orra.

Egyáltalán nem értettem, mit akar ezzel. Rendes, tudatlan vidéki tyúk voltam, fogalmam sem volt róla, hogy Pesten divatba jött a zsidózás. Ráadásul Radnóti halálát sose tudtam megbocsátani a náciknak, úgyhogy a témával sikerült alaposan felbőszítenie.

-          Hagyd már! Nem érdekel, hogy hinduista, baptista vagy mormon vagy, csak normális legyél!

-          Nem kell ordítani, nem vagyok süket.

-          Nem tehetek róla, ha felbosszantanak, nem tudok halkan beszélni.

-          És én most felbosszantottalak?

-          Nem kicsit!

-          Mivel?

-          A feltételezéssel, hogy ha azt mondod, hogy zsidó vagy, majd elköszönök és itthagylak. Hát ne reménykedj. Nem érdekel.

Ha indulatos vagyok, természetesen hadonászni kezdek, nemcsak ordibálok. Előrehajoltam az asztal fölött, és konstatálhattam, hogy már nem figyel rám. Pontosabban figyel, csak nem arra, amit mondok.

-          Piros melltartó van rajtad.

Nem kérdés volt, hanem megállapítás. Hirtelen mintha elfogytak volna a szavak körülöttünk, csak bámultunk egymásra. És akkor megláttam. Igen, ott volt a szemében a fény, amit akartam. A sóvárgás fénye, hogy van nálam valami, amire nagyon vágyik, és amit odaadhatok neki, ha úri kedvem úgy szottyan.

-          Az már bizony igaz.

-          Te szándékosan vettél fel piros melltartót.

-          Na ja, véletlenül semmilyet se szoktam felvenni. Mindig csak szándékosan.

-          Te el akartál engem csábítani.

-          Nem feltétlenül. De a lehetőséget, ugye, ne zárja ki az ember.

-          Hihetetlen egy nő vagy.

-          Csak nő vagyok.

De persze ezt hogyan is érthetné egy hapsi!? Nem baj, nem is kell nekik mindent érteni.

-          Akkor most mi legyen?

-          Hogy értve?

-          Tudod. Megnéztünk egy darabot, vacsoráztunk, megittunk egy üveg bort. És most?

-          Tegyél javaslatot.

Azt külön imádtam, amikor nemcsak a szája mosolygott, hanem a szeme is. Ravaszkás pillantást vetett rám, a szeme sarkában összeszaladtak a szarkalábak.

-          Rendben. Vegyünk még egy üveg bort, vigyük fel hozzám, és igyuk meg azt is.

Figyelte az arcomat, közben egy másodpercre sem hagyta abba a vigyorgást. Én meg csak néztem, kívántam nagyon, és úgy tettem, mintha töprengenék. Mondjuk, töprengtem is, de csak azon, mit fog szólni, ha rögtön lecsapok az ajánlatára. De én akkor már hónapok óta még csak nem is láttam meztelen férfit, olyat meg, aki nemcsak szexi, de beszélgetni is lehet vele, kedves és okos – na, ilyenre már nem is emlékszem. Őrülten kívántam, a szó valamennyi értelmében. Meg akartam szerezni, de nem egyszeri alkalomra. Vajon elriasztom, ha rámenős vagyok? Vagy ha kéretem magam, azt gondolja, nincs most energiája hódításokra? Iszonyat dilemma. Bátraké a szerencse, úgy döntöttem kockáztatok.

-          Menjünk.

-          Helyes.

Hatalmas, furcsa, régimódi lakásba mentünk, amelyről kiderült, hogy korántsem üres. Beosontunk a szobájába, amely méretét tekintve egy egész lakás lehetett volna, és furcsán ketté volt osztva, egy hatalmas könyvespolc mögött volt a hálórész, a másik felében asztal székekkel, és még könyvek. Fogalmam sincs, hogy kerültünk a szőnyegre. Átölelt, és az illatától szabályszerűen elgyengült a lábam. A bőre érintésétől tetőtől talpig libabőrös lettem, amiért kinevetett. Egészen úgy viselkedtünk, mint a tinédzserek. Akárhányszor megharapta a tarkómat, felállt a szőr a karomon, amin aztán hosszan kacagtunk. Arra sem emlékszem hogy kerültünk az ágyba. De egyszer csak ott voltunk, és addig beszélgettünk, míg fel nem jött a nap. Talán egy órát ha aludtunk. Akkor aztán azt mondtam, hogy most haza kell mennem, vigyen vissza, amitől teljesen padlót fogott. Gondoltam, hátha megszereti, hogy a legváratlanabb pillanatokban borítom ki valami hülyeséggel. Szó nélkül elvitt, a hajnali napsütésben hihetetlenül álmosan pislogtunk, az elköszönés is meglehetősen bárgyúra sikeredett.

-          Akkor szia.

-          Szia.

-          Csodás este volt.

-          Na ja, csak ne jönne a csodás esték után is mindig a reggel.

-          Pihend ki magad, majd holnap felhívlak, rendben?

-          Rendben lenne, ha volna otthon telefonom.

-          Nem mondod komolyan…

-          De bizony.

-          És akkor hogy beszélgetsz az ismerőseiddel?

-          Hát, vagy személyesen, vagy a munkahelyi telefonról, végső esetben ott a sarkon a pénzbedobós.

-          Ez igazán remek. Olyan huszonegyedik századi. Na figyelj, holnap délután megcsörgetsz az utcairól, én meg visszahívlak.

-          Oké.

Csak egy kis, fáradt puszit adott, és elhajtott. Néztem a kék skoda után, és arra gondoltam, talán most látom utoljára. 

Most meg itt ülök, ujjait egyenként ráhajtogatom az enyémekre, és csak annyit tudok mondani neki: kicsikém… Ujjbegyeit egyenként megcsókolom, majd visszatemetem az arcomat a tenyerébe.

Ferenczi Erzsébet Kiflik 1/9

 Csak szorítom a kezét. Az arcomat a tenyerébe hajtom, s a bőre érintésére, mint egy varázsütésre, megelevenednek az emlékek, a képek a semmiből törnek elő. És mint tégladarabok, fájdalmasan rám zuhannak.

Minden a piros melltartóval kezdődött.

Fogalmam sincs, miért vettem fel aznap piros melltartót. A kivágott fekete ruha mellett döntöttem, a legmagasabb sarkú fekete cipőmmel, hogy legalább egy kicsivel magasabbnak és karcsúbbnak látsszak, mint amilyen vagyok. Izgatott voltam, sőt ideges. Mégis csak egy vadidegennel fogok találkozni. És már az előző randi is balul sült el, a pasi hagyta, hogy egész este beszéljek, kedvesen váltunk el egymástól, majd másnap felhívott, hogy nem vagyok az esete mégsem. Nem egyszerűen ciki volt, hanem iszonyú kínos. Nem is értem, mért kezdtem el internetes randira járni. A barátnőim unszoltak. Olyan pofonegyszerűnek tűnt, csak elolvasod, amit a pasik írnak magukról, aztán eldöntöd, írsz-e nekik, akarsz-e találkozni valamelyikkel. A valóság persze nem ilyen szimpla. Szóval az első randi pocsék véget ért, na de miért vegye el az ember kedvét egy balul sikerült próbálkozás, nem igaz? Csak nyálaztuk a listát, ez nem dohányzik, ez messze lakik, ez gyereket akar, ez nem szereti a kutyákat, istenem, hát egy normális sincs? Dehogynem! Harminchat éves, dohányzik, elvált, szeret táncolni, nem lakik messze, van már gyereke, ideális! És még kép is van róla. Kifelé néz a távolba, a szeme álmodozó, a szakálla szexis. Uramisten, kell nekem ez a hapsi! Csakhogy nekem most már rohannom kell haza, késő van, szegény kisfiam szokás szerint egyedül vár otthon. Na jó, a kutya is vele van, ami több a semminél, de azért nem az igazi. Mit csináljak?!

-          Melinda!

-          Mi az?

-          Maradsz még?

-          Egy cseppet.

-          Írj ennek a szivarnak kérlek.

-          Hogy érted? És mért nem te írsz?

-          Most rohannom kell, vár a gyerek, de azt akarom, hogy holnapra válaszoljon, mielőtt valaki lecsap rá és megszerzi magának. Csak írd meg, milyen vagyok, a sablonos dolgokat, hogy egyáltalán válaszol-e.

-          Na jó, de aztán utólag ne sírj nekem!

És a jó Melinda megírta a bemutatkozó levelemet, amire másnap meg is érkezett a válasz. Az egyetlen baj az volt, hogy egész nap egy percem se volt, hogy megnézzem és válaszoljak. Aztán Melindának kellett elmennie, én meg persze egyedül nem tudtam, mit hol kell keresni a gépen. Ez már vérciki, de hát mit csináljak? Telefonáltam.

-          Válaszolj neki, ha van időd este!

-          Jó, de mi a fenét írjak? Sablonokat nem lehet minden nap. Már tudja hány éves vagy, hogy nézel ki, satöbbi. Most már muszáj lenne valami velősebbet, nem gondolod?

-          Te mindent tudsz rólam, írd meg hogy szeretek táncolni, meg színházba járni, meg ilyesmi. És inkább kérdezz. Az lefoglalja.

-          Hülyét csinálsz belőlem.

-          Nem nagyobbat, mint magamból.

-          Oké, de ez az utolsó. Nem kamuzhatok a végtelenségig.

-          Rendben, eskü, de tényleg!

Jó fej volt, kedves és érdeklődő, nem bunkó, nem beképzelt, de nem is nyáladzó, se nem tolakodó. Istenem, biztos, hogy vannak még ilyen pasik? El se hiszem. Ja, és foglalkozását tekintve színész. Akkor biztos szeret színházba járni, végre valakit nem kell nyaggatni, hogy vigyen el. Uramatyám, nem lehet nekem ekkora szerencsém!

Hosszú levelet írt (szószátyár) hiba nélkül (nem buta) sok kérdéssel (nem önző). Végre megírtam első – harmadik – levelemet. Észre is vette, hogy ez különbözik a többitől. Sebaj, térjünk a lényegre. Megírtam a telefonszámomat, meg hogy hívjon fel, mert nekem marhára nincs időm hosszan levelezni. Persze, saját mobil híján kénytelen voltam a munkahelyi számomat megadni. Röhej, de hát ez van. És igen! És csöng a telefon másnap!

-          Erzsi, telefon!

-          Igen.

-          Szia!

-          Szia.

-          Zoltán vagyok.

-          Örülök, hogy felhívtál.

-          Hát, ha ezt kérted…

-          Mi értelme volna félévig levelezni, aztán az első randin kiderül, mégse megy a dolog. Essünk túl rajta.

-          Derüljön ki, hogy mégse megy?

-          Derüljön ki, hogy működik-e, vagy sem. Ha nem, ne raboljuk egymás idejét.

-          Te aztán nem köntörfalazol!

-          Uramisten, mindketten elmúltunk harminc évesek, voltunk házasok, most meg neten ismerkedünk, mi a csudának kéne köntörfalazni.

-          Igazad van, akkor mi legyen?

-          Vigyél el színházba.

-          Ejha, na és hová?

-          Tökmindegy, évek óta nem láttam egy darabot sem. Csak színház legyen.

-          Rendben, holnap este mehetünk.

-          Oké, délután felhívlak.

Ez nem is lehet igaz. Nem nyafog, nem morog, csak beleegyezik, a hangja kedves, semmibe nem tudok belekötni. Már csak a gyerekfelügyeletet kell másnapra megszervezni, de azt a barátnőmmel öt perc alatt letárgyalom.

Kisfiam Jutkáéknál, kutyának, macskának kaja, víz kikészítve, indulhat a hétvégi randi. Igen, a mélyen kivágott fekete ruhát vettem fel, meg a legmagasabb sarkú fekete cipőmet. A karcsúság látszata miatt. Szép akartam lenni, sőt több mint szép. Hódító akartam lenni, szívdöglesztő, akartam látni a szemében felcsillanni a sóvárgás fényét. Úgy indultam el, mint egy női Nagy Sándor, aki márpedig le fogja igázni az útjába kerülő tartományokat. Talán ezért választottam a piros selyemszatén melltartót.

Persze a leigázás nem megy egy szempillantás alatt, és nem is olyan egyszerű, mint ahogy az ember lánya ábrándos pillanataiban elképzeli. Délután Újpestről hívtam fel, ott lakott ugyanis a pesti barátnőm. Ja, én nem vagyok pesti. De ezt ő is tudta, ezért aztán fogalmam sincs, miért mondta a telefonba:

-          Oké, akkor hatkor a színház előtt.

Basszus!

-          Bocs, de én Újpesten vagyok!

-          És az baj, vagy jó?

-          Annyiból baj, hogy fogalmam sincs, pontosan hol is vagyok, még kevésbé, hogy innen hogy juthatnék a színházhoz.

-          A barátnőd biztos megmondja.

Ez hülye mégis!

-          Nem azt mondtad, hogy van kocsid?

-          De.

-          Akkor talán eljöhetnél értem, az sokkal egyszerűbb lenne.

-          Hát neked.

-          Igen, nekem.

Hosszú csend. Sóhajtás a telefonba. Márpedig én nem szólalok meg elsőnek.

-          Na jó, mondd a címet.

-          Fogalmam sincs róla, adom a barátnőmet, majd ő elmagyarázza, hogy jutsz ide.

Hohohó! Az első szettet én nyertem, csak észre ne vegye.

Félóra múlva ért a ház elé, arca kicsit duzzogós. Sebaj, majd megbékítem.

-          Soványabb vagy, mint a képen, fogyózol?

A kezét nyújtja, közben a szemembe néz. A kézfeje karcsú, törékeny, mint egy kismadár szárnya. Mellette szinte nevetségesen hat az én széles, kerti munkától érdes tenyerem. Az érintése lágy, de nem puhány, inkább kicsit tartózkodó. A pillantása viszont éles, ahogy a szeme az enyémbe mélyed, mintha belülről is szemügyre akarna venni. Zavarba ejtő, ugyanakkor fogva is tart. Végre elvigyorodik. Megtörik a furcsa pillanat, beülünk az autóba. 

Fűri Mária Kiállítás után

(El Kazovszkij)

Egyik felem kutya

Másik felem farkas

Egyik felem vonít

Másik felem hallgat

Kutyagolok nappal

Csónak röpít éjjel

Sorsom összenőtt a

Kaszás mindenséggel

Az éles terekben

Érzem magam otthon

Homályos utcákon

Ne kelljen osonnom

Kontúros árnyékot

Vessen minden idol

Sárga sivatagban

Világítson a hold

Fűri Rajmond A rendezettség

Fűri Rajmond Rendezettségek - Napok 14

Az öngyógyítást akár a kőkorszak visszaállításának is tekinthetjük, ha erőszakosan, azaz annak kijelentésével és képviseletében történik, hogy ez az egyetlen helyes út, amely minket jövőnkbe elvezethet. Mert a táplálkozás szokásai, amelyek az ősi idők élelmiszerei fogyasztását azért ajánlják, mert a néhány évezrednyi idő új termékei hatásáról nem készültek megfelelő tanulmányok, és a mai életvitel mellett szükség lehet a lehetőségek kibővítésére, például a megelőző idők étkei fogyasztásra alkalmassá tételével, az elfogadhatónak tartható. Ám a szakmai tudást és az elért technikai szintet, az eljárások korszerű formáit megkérdőjelezni, majd róluk megalapozatlanul alkotni véleményt, és pusztán a természet erői hatását tartani lehetséges és szükséges metódusnak arra, hogy korrigálhassuk a szervezet működésének zavarait, és bízzunk az erőben, amelyet ismernünk némileg már módunkban állhat, csak éppen óriási a bizonytalanság a várható kimenetek milyenségét illetően, nos, ez enyhén szólva is felelőtlenségnek tűnhet. És ez igaz az egyénre vonatkozó korrekciós eljárásokra éppúgy, ahogy igaz a kisebb és nagyobb, esetleg a méretében már a közeg jelentős részét – rendezettségét – érintő, közösségi malignus ügyek – defektusok, szabálytalanságok, zavarok – lehetséges javítására és rehabilitációjára is. Természetesen nem a testi bajokról kell ezúttal szólnunk, hanem az egyén és a közösség, a közeg, vagy annak egy része, esetleg több része – rendezettsége – életét befolyásoló szokatlan jelenségről. Amelynek öngyógyítására lehetnek példáink, ahogy azt is tudjuk már, hogy milyen hatalmas közösségi apparátusok működnek szerte a világban, hogy orvosolják az ilyen – egyelőre inkább csak elképzelt, mint nevén nevezhető – gondokat. A gyerek tanulási zavarait a szülők és az iskola kezdik megszüntetni, hogy szükség esetén bekapcsolódást várhassanak az iskola és a szakrendelés pszichológusától vagy szakpedagógusaitól. Amikor a párkapcsolatban adódik kellemetlenség, akkor a rokonság, a barátok kezdenek segíteni, miután maga a pár is túl van már néhány saját próbálkozásán, amellyel illeszkedési eltéréseiket megszüntetni állt szándékukban. És a családsegítők, vagy a mentális élet szakemberei, ahogy a szexualitás illetékes ismerői is készen állnak arra, hogy a legújabb szaktudás eredményeit felhasználva juttassák a párt a lehetőségéhez annak, hogy közös életük harmóniája folytatódhasson. Akinek a törvénnyel gyűlt meg a baja, és vállára kellett vennie a sértés súlyos terhét, annak – túl a családja erőfeszítésein és a saját átértékelésén – szakemberek serege fogja megmondani, hogy milyen úton tekinthet magára ismét olyan önbizalommal, amely szükséges feltétele a közösségi létnek, bármely ember esetében, és amelyet a saját említett terhei alaposan megingathattak. Amikor közösségi érdekek ütköznek, és hoznak létre tartósan indulatokat, egymást megkülönböztető tömegek – rendezettségek – között, hogy akár évszázadokra is tematizálják közös történetüket, egymás iránti vélemények megingathatatlannak hitt garmadáját, háborúkat kialakítva illetve indítva el, akkor egyenként juthatnak el abba az új fázisába önmaguk ismeretének, amelynek következménye kapcsolatuk korábbi alakjának gyökeres megváltoztatása lehet. Ahogy ez megismétlődhet vallási kérdések eltérő kezelésénél is, amelyekről az embernek nem jutna azonnal eszébe az eltérően vélekedő kisebbség fizikai megsemmisítése, mint lehetséges válasz a nézeteltérések tisztázására. Ami szörnyűséget aztán évszázados békülés követhet, az úgynevezett tolerancia gyakorlásának számos jelével, mint egy öngyógyulási processzus, amelyet nem biztos, hogy bárki is irányítana, vagy a róla gondolkodónak eszébe kellene jutnia, hogy az érintettek békülésének milyen olyan okai lehettek, amelyek mögött jól meghatározható igyekezetek, gesztusok, érdekegyeztetések tudatos keresése állhat. Vajon létezik feltétele az öngyógyulás ilyen eseteinek, amely szükséges a folyamat sikeréhez, mondjuk azért, mert külső erő nem avatkozott be a vita bonyolításába, amely így egy biztos utat követett, utólag rendben lévőnek tarthatóan?

Fűri Rajmond Utcán

Becsey Zsuzsa Micsoda egybefüggés

kezdek egy új lapot

éppen most

dübörög a megszokottnál                 

hangosabban

a repülőgép

nem tudom

pontosan mikor 

figyeltem a szellővel egy

ütemben

hogyan távolodik el árpád

olyan jó volt figyelni

nézni hogyan tesz

egyforma zümmögés minden            

mozdulata

észre sem veszem mikor áll

mozdul

minden olyan meleg

langyos

pont mint ez a szél

most arra figyelek

kocsizaj ajtózaj

emberhang de ez később

jut hozzám

a szellővel

fehér trabi bogár szemeivel

néz

mintha szeme se volna

aztán elmegy fehér nadrágban                      

és blúzban

az a lány

akit tegnap

olyan jó volt mint      

most árpád

őt is éppen úgy          

a kapával

kaszával vagy gereblyével

ma is péterrel együtt látni

ahogyan lesüti fejét

mikor távol mellettünk

elhalad

titkon érezve ez nekünk is jó

felismerni magamat éppen így

szoktam

megint hallom a szelet

fölhúzom szoknyám

lábam is érezze

aztán észreveszek ülve a sarokban

egy üveget

biztosan üresen

támaszkodva

kőpad sarkához.

kötet: Becsey Zsuzsa Nyuszi álma versekben 2010

Megjelent a Napkút Kiadó közreműködésével 

Kertész Éva Ünnep előtt

Karácsony előtti zsúfoltság a szupermarket előtti parkolóban. Sehol nincs hely, már háromszor jártam körbe, hátha valaki épp kiállni készül és lesz helyem. Végre megvan, pakolnak be a csomagtartóba, az autóból kérdezem, hogy elmennek-e. Igen, bólintanak, szerencsém van, előremegyek, hogy tudjanak kijönni és kiteszem az indexem jobbra. Ez abban a helyzetben azt jelenti, szeretnék betolatni. Az autó kiáll, épp elférnek mellettem, a sebességváltóm már hátramenetben, és mikor nyomnám a gázt, nagy iramban próbálja elfoglalni nehezen megtalált helyemet egy pasi. Kicsit hátratolatok, jelzem, hogy ejnye-ejnye, ez nem volt szép dolog, ő meg fölényesen széttárja a kezeit. Mintha azt mondaná, aki mer, az nyer. Menj a fenébe, gondolom, és már mennék tovább az újabb körökre, amikor kiderül, hogy az emberemnek harmadik próbálkozásra sem sikerül beállnia. Végül otthagyja. Siker, mondom magamban és egyből beállok. Két hellyel arrébb látom az ürgét ugyanúgy várni, két bevásárlókocsinyi cuccot fognak majd bepakolni, amíg betolathat, feltéve, ha tud. Mögötte feltorlódtak az autók, dudálnak is rendesen. Várj csak barátom, megérdemled.

Listával a kezemben gépiesen pakolok mindent a bevásárló kocsiba. Ez már a negyedik nap, a negyedik sorban állás, egy pénztárosnő már negyedik alkalommal kíván kellemes ünnepeket. Lehet ugyanaz, aki tegnap? Vagy tegnapelőtt? Fogalmam sincs, csak arra emlékszem, hogy mindig kedvesen mondják, én viszont kívánom mosolyogva, pedig már tele van a hócipőm.

Bedobálok mindent az autóba, egy hajléktalan szerencsére ott terem, most nagyon örülök neki. Kétszer annyi pénzt kap, mint máskor, most segít is nekem, mert visszaviszi a bevásárlókocsit. Mindketten jól járunk. Nagy sóhaj szakad ki belőlem, végre vége a bevásárló napoknak, a sütés meg a főzés ehhez képest semmiség. Ki kell jönnöm a parkolóból, ami szintén egy bűvészmutatvány lesz. Kocsisor újra, meg kell állni állandóan, mert valaki kiáll, egy másik meg beáll, zenét hallgatok közben, de figyelni kell, nem szeretném karácsonyi ajándékként összetörni az autót. A legrövidebb kivezető utat választom. Ott észnél kell lenni, a jobb kéz szabály miatt nekem van elsőbbségem, de ezt ebben a parkolóban nem szokták betartani. Lassan megyek most is, persze senki nem ad elsőbbséget, végül elfogy a türelmem és elindulok. A szokásos mutogatás a fékezésre kényszerített autóból, majd amikor odanézek, felismerem az emberemet. A férfit, aki nem tudott beállni a parkolóba.  Ez nem csak vezetni nem tud, a kreszt sem ismeri, de visszamutogatni nem is tudok, beállok a sávomba a lámpa elé. Jókedvem lesz, ide most legalább egy hétig nem kell jönnöm, a felejtendők közé került az affér is, amikor hirtelen megáll mellettem. Lehúzza az ablakát, jelzi, mondani akar valamit. Biztos bocsánatot akar kérni, lehúzom az ablakomat én is, mosolygok, meg fogok neki bocsátani a szemétségért és a tudatlanságért, jön a karácsony, a szeretet ünnepe, ne váljunk el haraggal. És akkor ordít a megalázott férfiasság egy hatalmas hová sietsz nyanyát, amire én csak egy kellemes ünnepeket tudok mondani, mert az utóbbi napokban ez a mondat hagyta el a számat leggyakrabban.

A januárban elhunyt David Bowie – ról a Rebellive blogban

"Ha a divat világa egy percre is ötletek nélkül maradna, Bowie-hoz mindig mindenki nyugodtan fordulhat segítségért: alteregóinak, albumainak és klipjeinek gazdag, összetett, sokszor kaotikusnak tűnő, ingergazdag vizualitása bőven szolgál inspirációval bárki számára.”

http://rebelliveblog.com/2016/01/22/david-bowie-a-divatikon/#comments

Fülöp Attila és Fűri Rajmund reklámfilmje. Tánc Tóth Réka, gitár Gerardo Arcos

Fűri Mária A tábornok

Tábornok. Talán így hívták azt az embert, talán nem. Nem hiszem, hogy ilyen magas rangja lett volna. De mindenképpen valami hasonló ragadványnéven emlegették a faluban. Fizikai munkából és nyelvtanításból tartotta fenn magát. Azt is hallottam, a rendőrségen figyelmeztették, vigyázzon magára. Katonatiszt volt a második világháborúban. Nem beszélték, hogy háborús bűnös lett volna. De akkor vajon miért nem tudott egzisztenciát teremteni magának? Ismertem én is volt katonatiszteket, akadt néhány az én nagy családomban is, megfosztották őket a rangjuktól, elbocsátották a hadseregből, de a kubikolást és egyéb fizikai munkát követően el tudtak helyezkedni, és tudtak maguknak és hozzátartozóiknak megélhetést biztosítani. Igaz, jól számoltak mind, józanok voltak – könyvelőként, gondnokként, gazdasági vezetőként megállták a helyüket.

Vagy belevetette magát az ötvenhatos eseményekbe, azért figyelték? Nem tudom. Gyerek voltam, de elhanyagolt, idősödő, ugyanakkor inkább vonzó külseje határozottan izgatta a fantáziámat. Nem mint férfi, ilyesmi eszembe sem jutott - inkább, mint jelenség.  A katolikus templomban mindig leghátul állt meg, ott volt télen-nyáron, és soha nem ült le. Vajon valamiféle vezeklés volt ez, valami fogadalom, vagy katona mivoltának való megfelelési kényszer, vagy egy menekülésre kész állapot, ki tudja. Én számon tartottam őt, ő számon tartott engem, de egy-két szónál többet nem váltottunk sosem, és, hogy miről, elmosódott az is. Egyszer voltunk hosszabban együtt, egy téli napon – talán nyolcadikos lehettem, amikor egy fiú osztálytársam, ő és én korcsolyáztunk a határban. Véletlenül akadtunk össze, és azt hiszem, a nálam idősebb szomszéd barátnőm is ott volt. Ott kellett, hogy legyen. Mert édesapámra, testvérre ez esetben nem emlékszem, de nem valószínű, hogy elég bátor lettem volna egyedül a falun túli befagyott belvízre kimenni. A "tábornok" bógnizni tanított bennünket, Janeszkát és engem, egész mutatós félköröket írtunk végül a jégre. Elpirultunk mindketten, amikor arra biztatott, hogy párosban folytassuk. Az a kép, ahogy az elhanyagolt külsejű valamikori úriember régi életének romjaiból próbált nekünk előásni valamit, élesen megmaradt az emlékezetemben.

Vasas Ferenc képeiből

Január

Jéghályogos, nyitott, meredt szem

a téltől megdermedt folyó.
Békéltető, fehér kezével
Most fogja le puhán a hó. 

Varjak gyűrött, fekete leplét
Szürke égig lebbenti a szél;
A Nap vöröslik csak a krétarajzon,
Más minden szürke, fekete, fehér.

kocsisa

Fűri Rajmond Hó

garai péter sándor történetek

r mondta hogy nem akar történeteket hallani

mindenkinek megvan a sajátja ha egyet hallottál

mindet hallottad és ő befejezte hallgatni

a beszélgetés szünetében inkább belekezdett

a sajátjába mire letorkoltam hogy ha én se

mondhatom akkor az övét se kelljen végig

hallgatni ha ülhetünk csendben is 

http://hu.scribd.com/doc/186716500/garai-peter-sandor-z00#scribd

Becsey Zsuzsa A kis kacsa

A kis kacsa pellengőzik

vele megyek én is.

Tévére néztem

a kacsa eltűnt

kopasz fejű ember

egy másik

beszélgetnek

már többen is

olyan unalmas.

Egy nap után nem csoda

a kiskacsához akarok

csak nem jön

már vissza.

Ha belebújhatnék a bőrébe

úgy igazán

ő lehetnék

akkor előhozni

sem kéne 

ma mért nem úgy van mint máskor.

A kiskacsa sem az igazi

pár nap pár hét

közben

vajon már így

lesz ezután.

Budapest, 1998

Reflexió 2013 - Harry Potter és a bölcsek köve

Ma reggel fejeztem be J. K. Rowling angol írónő indító Harry Potter kötetének elolvasását, első Harry Potter könyvemet. A tetszési indexet vizsgálva az idő függvényében, az a kezdeti magas plató után, kb. a könyv negyedénél kissé lecsökkent, sőt bevallom, a rám kényszerített mágus világ kifejezetten idegesített (mintegy rövid ideig azokat igazolva, akik a könyvet nem szeretik, sőt károsnak tartják), míg aztán egy kis hullámzás után visszakúszott az eredeti szintre, és ott is maradt.

Az első három-négy fejezet elolvasása után a következők jártak a fejemben:  milyen szellemes ez a mugli – nem mugli megkülönböztetés. A „nem muglik” a képzelőerővel megáldottak, a „látók”, a dolgokat önmagukért szeretők, a muglik a fantázia nélküliek, a földön két lábbal állók, rosszabb esetben a csak anyagi javakért élők. Egy példa a gyerekkoromból: 10 – 11 éves öcsém és hasonló korú osztálytársa beszélgettek. Az öcsém lerajzolta, hogy és milyen dzsippel utazik majd a Szaharán keresztül Egyiptomba. Mire kis barátja megjegyezte, hogy ő beéri az olaszországi utazással, amire már befizettek.

Az írónő szíve láthatóan nem a mugliké, valószínű sokat szenvedett tőlük, mielőtt híres lett, de nem idealizálja a másik tábort sem. Köztük ugyanúgy harc folyik a sikerért, ugyanúgy meg kell dolgozniuk a kisebb nagyobb eredményekért, ugyanúgy, vagy talán még intenzívebben szeretik és gyűlölik egymást, ugyanúgy hierarchiába rendeződnek, köztük is van mindenféle jellem: stréber, hiú, odaadó, ravasz, bátor, jó, gonosz és még gonoszabb. Elgondolkoztam azon is, hogy mindenkiben van mugli és nem mugli, és ahogy egy kőolaj párlatnál a komponensek százalékos megoszlásán múlik, hogy mondjuk benzin vagy gázolaj, az emberek mugliságának százalékos aránya azt dönti el, hogy végül ki mire lesz alkalmas. Mondjuk egy költő nemmugliságának százalékos aránya optimális esetben 70 – 90%, egy prózaíróé vagy egy szerkesztőé 50 – 70%. (Ezt pl. Jókai vagy Arany is így látták, ha nem is pontosan így fejezték ki magukat.:))

Bizonyos tól - ig mugli százalékok kompatibilisek egymással, de vannak összeférhetetlenségek. Például egy 70 %-os nemmugli soha nem fog egyetérteni egy 95 %-os muglival. Philip Larkinnak van egy verse, A máshol fontossága (The Importance of Elsewhere). Ez pontosan erről szól.

Mugliság kérdésében nem hagyhatjuk ki az egyházakat. Egy jó lelkész optimális nemmuglisága a szerkesztőéhez hasonlóan 50 – 70%. Kiábrándító a szószéken, aki ennél muglibb, de eligazgatni egy egyházközséget nem lehet mugliság nélkül. Az írónő nagyon szellemes formában, éppen csak jelezve, hogy van a kérdésben véleménye, néhány frátert semleges vagy inkább enyhén pozitív mellékszereplőként, átsuhanó kísértetként a nemmuglik között szerepeltet. Kár emiatt, meg a varázslások miatt okkultizmust emlegetni, merthogy nem erről szól a dolog. Játék, paródia, társadalomrajz és lélekrajz. Egy kedves családtagom fel volt háborodva, hogy ilyen könyvet olvasok, azt mondta, a lakásába sem engedné be. Hát igen, az egyházak és a művészetek között mindig nagy volt a konkurencia. Merítenek egymásból és ellenségesek egymással. Néha azért átfedés is van. Unitárius lelkész barátnőm Vidnyánszkynál járt dráma tanfolyamra, és tájékozott volt a modern művészetekben. II. János Pál színészként kezdte, költő is volt, talán nem véletlen, hogy „Kétségtelenül ő a történelem eddig legismertebb és legközkedveltebb pápája”.

A könyvet tovább olvasva lelkesedésem kissé lelohadt. Ha nem is éreztem, hogy az okkultizmus kísértene és fenyegetne, öncélúnak éreztem és untam a sok baglyot, patkányt, varangyot, a varázslásokat és ráolvasásokat, míg egyszer csak megint másodlagossá váltak ezek, és előttem állt az angol iskolarendszer, egyáltalán mindenféle iskolarendszer paródiája, benne a kalandra éhes, végtelen igazságérzetű gyerekekkel, vágyaikkal, barátságaikkal és ellenszenveikkel. Telitalálat pl. a ROXFORT Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola felszerelési tárgyainak listája, a különböző tanár egyéniségek óráinak bemutatása, a kviddics meccsek leírása, Harry Potter seprűt használó tehetségének felfedezése, és annak a kviddics csapatban történő kamatoztatása, a tiltások és szabálysértések gondosan, izgalmasan és hihetően megkomponált egymásutánisága. És a gyerekek harca a jóért – minden gyerek szeretne valami fontosban és érdekesben részt venni, óriási tévedés, hogy a gyereknek gügyögés kell. Van most egy sorozat, klasszikusokat rövidítenek le és dolgoznak át gyerekek számára (Klasszikusok könnyedén). Lehet ezt az átdolgozást jól is csinálni - pl. a nyelvtanulás céljából készült Oxford bookworms könyvekben megőrződnek a stílusjegyek, és nem hamisítják meg az eredeti írás atmoszféráját. De ez a gyerekeknek készült sorozat kiábrándító. Igaz, csak egy elolvasott példány alapján ítélek. Gyerekkorom egyik legkedvesebb könyve, a Koldus és királyfi (Mark Twain) átiratát vettem meg, bizonyos konkrét céllal. Egyszerűen felháborító, ahogy lebutították és meghamisították. Didaktikus tanmesét csináltak belőle. Hál’ Istennek most olvasott könyvem írónője pontosan tudja, hogy a gyerek nem hülye és nem gyáva. Hogy a gyerek majdnem mindent tud, amit a felnőtt, csak egyrészt még tapasztalatlan, másrészt nem ugyanolyan szemüvegen keresztül nézi a világot. Hogy kaland és képzelet nélkül nincs gyerekkor. És hogy mindezt csak a gyereket szerető felnőtt tudja helyretenni.

Az írás filmszerű; az utolsó fejezet megrázó látomás, amit természetesen nem mondhatok el.

Szép könyv a Harry Potter és a bölcsek köve. Nem műmese, ahogy sokan ellenszenvüknek hangot adva minősítik, inkább gyerekkrimi, a szó legnemesebb értelmében, bölcsességgel, humorral és szeretettel megírva.

furim

Vásárhelyi Vera Skorpió hava 13/2.

Sokszor elgondolkoztam azon, miért írnak az írók szomorú, sokszor kegyetlen meséket a gyerekeknek? Grimm, Andersen és a többi híres mesemondó, mintha szadista örömet talált volna abban, hogy elszomorítsa, vagy elrémítse kis olvasóit. Wilhelm Busch: Max und Moritz kalandjai nevelő céljuk mellett brutálisan kegyetlenek. A kifejtett kukoricával együtt darává őrölt, két vásott gyerek lehet, hogy intő példa akart lenni, de én kínlódva hallgattam német kisasszonyunkat. Nem mindenki egyformán érzékeny. Erre legjobb példa Palotai Boris kedves kis elbeszélése – A különbség – két kislányról és a Piroska és a farkas meséről. 

« Amikor farkas belépett a mesébe, Panni nyugtalankodni kezdett. Egyre szaporábban pislogott, egyre aggódóbbá vált az arca. Orra kipirosodott. És amikor nagymamát bekapta a farkas, olyan hangos zokogásra fakadt, hogy kénytelen voltam módosítani a mesén… Végül is a farkas és a nagymama együtt uzsonnáztak a kunyhóban, vendégül látva Piroskát, majd később a vadászt, aki a történtek után kissé kilógott a meséből… »

« Minap Juli követelte rajtam a mesét… Eljutottunk odáig, hogy megérkezett a farkas. Juli arca a szenzáció várás izgalmában égett. – És? – kérdezte csillogó szemmel. Lehunytam a szemem. – A farkas kitátotta a száját, mondtam olyan hangon, amely hajlamos az engedményekre. Esetleg a tátott szájat ásítássá formálom. – És? – kérdezte ragyogva Juli. – A gonosz farkas bekapta a nagymamát, - mondtam elszántan. Juli kíváncsian előrehajolt. – Melyiket? A budait vagy a szegedit? » 

Valahogy én is így voltam a mesékkel, mint Panni! Benedek Elek nem is képzelte, mennyi gyötrelmes hónapot okozott egy hétéves kislánynak, amikor egyik meséjében egy fiút és egy lányt, - Miklóst és engemet, - egerekké, a boszorkányt pedig bagollyá változtatta át. A két egér – gyerek állandóan abban a veszélyben forgott, hogy bekapja őket a bagoly-boszorkány. A hatásos rajzokkal illusztrált, folytatásos mese hétről-hétre izgalmasabb lett; reszketve vártam, mikor változunk át mi is egérré, föllestem a függönyrúdra, nem ül-e ott a bagoly… A nagy irracionális gyermekfélelmek egész életre kihatnak, annál erősebben, minél teljesebb a beleélési készség. Még ma is, félelmeim megmagyarázhatatlanok és irracionálisak, éppen annyira, mint gyerekkoromban.

Szerettem a Dörmögő Dömötör könyveket, mert derűsek, megnyugtatóak voltak. Mint tízévesek megkaptuk: Jelky András kalandjai-t és Rákosi Viktor: Bobby és Csiba történetét két kutyáról. Éveken keresztül ez volt a két kedvenc könyvem. Nem régen, egy régiségüzletben, rábukkantam Rákosi könyvére. A nem várt meglepetés boldogságával vittem haza. Legtöbbször csalódással végződnek az ilyen évek múltán újraolvasott könyvek. Velem nem ez történt. Élvezettel olvastam Serteperti báró, Trunduzia kisasszony, Pupák József történetét, Bobby érkezését a Serteperti házba, Csiba és a mészáros kutyák lázadását, végül a rókák és a farkasok harcának mesterien szemléltető, sokszor hátborzongató leírását. 

« Egy pillanat alatt rókahad vette körül a kunyhó környékét. A csősz még egyszer visszafordult, s a rókák csoportjába belelőtt. Egy hatalmas, de már vén róka a lövés után hirtelen leült, és elkezdett vért okádni. Úgy látszik a golyó eltalálta. Nagy zavar támadt a vadállatok között. Egyszerre megszüntették a futást és a sebesült köré csoportosultak… A hátul állók kiabáltak,hogy mi történt, és szájról szájra szállt a felelet, hogy a király megsebesült. Ez a szerencsétlenség véget vetett a rókák támadásának. Az egész hadsereg megállt, és a kunyhó köré csoportosult. Tíz róka összeállt, a vérző király nagy nehezen fölmászott a hátukra, s hosszú, fájdalmas üvöltéssel búcsúzott el népétől… De újabb vérhullám csapott ki száján, és leesett a rókahídról. Halva terült el a földön. Valamennyi róka, ég felé tartott orral elkezdett üvölteni, olyan rémes hangon, hogy Bobbynak majd a füle dobja megrepedt. Ekkor a távolból puskalövések hallatszottak. » 

Bobby és Csiba története a példája annak, milyen kell, hogy legyen egy jó gyerekkönyv! Kalandos, helyenként hátborzongató, mély emberi érzésekkel teli, amelyet gyakran ellensúlyoz valami szelíd irónia. Mint oly sok klasszikus gyerekkönyvet, Rákosi könyvét is tulajdonképpen felnőtt ésszel lehet igazán értékelni.