2016. június 16., csütörtök

Egy angliai levelezésből (1)





















Drága Mamikám!

Először is bocsánatot szeretnék kérni, hogy csak most írok. Tudom, megígértem nemegyszer. Persze az e-mail (vagyis elektronikus levél) gyorsabb lenne, de úgy voltam vele, hogy ez a hagyományos forma (toll, papír, boríték) annyira kiment a divatból, hogy muszáj feléleszteni. Na és persze valószínűleg jobban is örülnél neki – ez volt a főszempont. Egyébként ezt a bélyeges levelezést én is jobban szeretem.

Remélem jól vagy, és akad, aki elszórakoztat a mindennapokban. Gondoltam is Rád, hogy persze olvasol, de nagyobb, hosszabb lélegzetűt már nem biztos, ezért is gondoltam, hátha örülsz a levelemnek. Remélem, el tudod olvasni, de Gy… vagy M… vagy Apu segít. Mi jól vagyunk. Igaz, az elmúlt időszakban egymást váltották nálunk a betegségek, a megfázások. Itt Angliában nem olyan nehéz összeszedni egy megfázást, mert nagyon változékony az idő. Viszont az is igaz, hogy itt aztán tényleg egy életre megtanulja az ember, hogy – ahogy Te is tanítottál minket – legfontosabb a réteges öltözködés. Ezenkívül mindig kell, hogy legyen nálad esernyő és/vagy esőkabát, illetve sapka és sál. Furán hangzik, de még nyáron is kell ezekből egy vékony verzió és egy lenge kabát, mert nem ritka, hogy a legnagyobb kánikulában, napsütésben egyszer csak a semmiből tűnnek elő ronda szürke felhők és ered el a zivatar. Tény, hogy nagyon jó volt, hogy első alkalommal is, és most is szeptemberben jöttünk ki, mert így előttünk volt az ősz és a tél, a sötét, borongós időszak. Így aztán az ember sokkal jobban megtanulja megbecsülni a napsütést, a jó időt.

A szeptemberi kijövetel a munkavállalást tekintve pedig szerintem a lehető legjobb. Persze jelen helyzetünkre nézve nem is ennek volt a legnagyobb szerepe, hanem a tapasztalatnak, az otthoni előkészületeknek, és annak, hogy voltak itt barátaink, akiknek a segítségére számíthattunk. Konkrétan, szereztek nekünk angol telefonkártyát, így tudtunk jelentkezni és kommunikálni a leendő munkahelyünkkel. Az IKEA-nál dolgozunk. Az IKEA egy svéd világcég, bútorokat gyárt, amiket a vásárló egy egyszerű használati utasítás alapján maga szerelhet össze – már akinek ehhez van tehetsége, affinitása és legfőképpen türelme. Mindenesetre nagyon jó kis termékeik vannak. Mivel egy-egy ilyen IKEA áruház elég nagy, általában van a legtöbben egy önkiszolgáló étterem, ahova a vásárlók betérhetnek, ha megéheznek bútorkeresés közben. Na, mi egy ilyen étteremben dolgozunk, Cs. a konyhai részleg raktárában. Nagyon szereti, most már megtanulta, és van egy magyar kollégája, G., akivel összebarátkoztak, és megtanultak jól együtt dolgozni. Én pedig az éttermi részlegen dolgozom többféle feladatot ellátva. Vagy a vendégtérben: takarítom az asztalokat, összeszedem a szennyes tálcákat, sepregetek. Vagy a pult részlegen: nagy, áttetsző hűtőszekrényekbe, úgynevezett kabinetekbe teszem ki a sütiket, gyümölcssalátát, lazacot, üdítőket, illetve evőeszközöket, poharakat teszek ki a megfelelő helyre a vendégek számára. Sokszor pedig – mint ezen a héten is – pénztáros kisasszonyként dolgozom. Ezt egyébként nagyon szeretem, mert azt hiszem elég gyors és precíz vagyok, és alapjában véve szeretem a vendégeket, nem szoktam kiborulni tőlük. (A kollégákkal sokszor több baj van…) Az angolokkal különösen jól megtalálom a hangot, velük több a viccelődés, a nevetés. Egyébként a kollégákkal is alapvetően jól kijövünk. Egy-két ember van, akit különösen tolerálni kell, mert lusta, de ezt a többi munkatársunk is tudja. Szóval jó itt lenni, itt dolgozni, persze itt sem minden tökéletes, de összességében jó helyünk van, jól érezzük magunkat. Cs. egyébként nemrég kapta meg az állandó szerződést, határozatlan idejűt. Egyébként a pénzből jól kijövünk, főleg mert most április 1-től az IKEA minden dolgozójának emelte az órabérét. Az igazság az, hogy ebből csak kisebb mértékben fogunk érezni pozitív változást, mert azt hiszem 1 év letelte után nekünk is adóznunk kell itt a fizetésünk után, tehát „csak” 1 évig adómentes az itt megszerzett jövedelmünk. Viszont az IKEA-nak ez a fizetésemelése pont arra jó, hogy ne érjen bennünket hidegzuhanyként ez az adókötelezettség. Így tulajdonképpen meg se fogjuk érezni, sőt még egy kicsit így is többet fogunk kézhez kapni. Szóval elégedettek vagyunk.

A lakhelyünk nagyon jó, egy angol házban bérelünk szobát, más magyarokkal lakunk együtt, de persze egy nagyobbacska, saját szobánk van. Nagyon szeretem, az ablaka a ház mögötti kicsi kertre néz. Ez a kert szenzációs, sokszor jönnek ide mókusok, nagyon bírom őket, nagyon aranyosak. De nagyon sok szép madárka is jön erre, vagy az a papagájfajta, amit itt az egyik parkban láttam először. A ház, amiben lakunk, nagyon jó, tavaly szépen felújították. Kényelmes, nagy konyha van benne, ami azért jó, mert ha többen is nekiállnak főzni, nem gond, elférünk. Ez egy csendes ház, 30-asok, 40-esek lakják. Mi vagyunk a legfiatalabbak, illetve nem, 2 fiú van még, ők 20 év körüliek, de az egyikük az anyukájával, a másik az apukájával van itt. De összességében jó kis csapat. Egy ilyen kényszerű együttélés sohasem könnyű, de itt jóval kevesebb kellemetlenség van, mint máshol, ahol eddig másokkal együtt laktunk. A szobánkat olyan otthonosan „belaktuk”, kitettük Anglia, illetve egészen pontosan a Brit Szigeteket (Nagy-Britannia és Írország) ábrázoló nagy térképünket a falra, az állatos naptárunkat, amiről most éppen egy párduc-kaméleon szemez velem. Falvédőket is tettünk ki, puha ágytakarókat, igazi kis kuckó lett. Furán hangzik, de valahogy otthon érzem magam itt. Remélem, nem szűnik meg a bérlési lehetőség – mert sajnos ilyen aggályok is felmerültek – és még legalább egy évig itt tudunk maradni. Már csak azért is, mert nagyon jó helyen van, 100 méterre a Wembley Park metróállomástól. Ez egy szuper metróállomás, 2 fontos metróvonalon lehet innen utazni: a Jubilee és a Metropolitan vonalakon. A Metropolitan-t nagyon szeretem, ezzel el lehet jutni a városközpontba a Baker Street-re (Sherlock Holmes lakott itt), vagy be egészen a city-be, ahol a felhőkarcolók világa kezdődik, errefelé több egyetem van. De a Metropolitan-nel lehet leghamarabb kijutni a Londonhoz legközelebb eső dombságba, igazi természeti helyre. Ott pedig már a lovak és barik világa kezdődik. Két teljesen ellentétes világ a Metropolitan vonalán két irányban. A közvetlen környékünk biztonságos, jó környék. Én gyakran járok haza este 10 után, de itt minden rendben. Jó, persze Londonban mindenhol körültekintőnek kell lenni, de ez elég jó résznek számít. Csak ha focimeccs van, akkor körülményesebb, nehezebb egy kicsit a közlekedés, mert mi itt lakunk a leghíresebb angol stadion, a Wembley tövében. Benne sajnos még sosem voltam, de egyszer jó lenne megnézni itt egy meccset, mert óriási a hangulat. A közelünkben sokféle bolt van, mindennel jól el vagyunk látva. 15 perc sétára innen pedig a Wembley Central található, ami egy kisebbfajta városközpont. Itt van fodrász, posta, több nagyáruház, bankok, kávézók, éttermek, és ez is egyben metró- illetve vasútállomás is. A munkahelyünk pedig nagyon közel, egy 10 perces buszútra van tőlünk. Ez amúgy jó, kivéve, hogy így többször beoszthatnak engem egy kicsit nehezebb feladatra, dolgozni a személyzeti kantinba, vagyis a személyzeti étterembe. Itt a dolgozók étkeznek, itt ilyenkor takarítási, pakolási és kasszázási feladataim vannak. Egyébként ezt a fajta szerepkört, illetve műszakot is szeretem, csak egy kicsit hosszú, mert 9 órás műszak, és kicsit nehéz fizikailag, reggel 7-től délután 4-ig tart. De azért már ezt is megszerettem. Összességében azt tudom mondani, hogy a munkánk, a munkahelyünk jó, a lakhelyünk jó, egész kiegyensúlyozott életet élünk. Szeretünk itt lenni. Van a közelünkben egy szép park, a VII. Edward park, ide járunk futni. Nagyon jópofa szabadtéri kondigépek vannak itt, lehet lovagló- vagy evezőgyakorlatokat végezni, meg mindenféle erősítéseket, tökjó. Szerencsére nem kell annyi munkaórát dolgoznunk, mint 2 éve, de persze így is elfárad az ember. Ez az IKEA, amiben mi dolgozunk, egész Írországban és egész Nagy-Britanniában együttvéve a legforgalmasabb IKEA áruház.

Körülbelül 3 havonta azért mindig lesz lehetőségünk szabadságot kivenni. Eddig szerencsénk volt, mert ki tudtuk venni együtt, de ez nem biztos, hogy mindig így lesz… és sajnos nem tudunk mindig hazalátogatni Magyarországra, de azért igyekszünk majd évente 3-szor hazamenni, ha lehetőség van rá. Azért nagyon hiányoztok ám, nincs nap, hogy ne gondolnék Rád Mamikám, de tudod, mi most itt tudunk boldogulni, és én szeretem ezt az országot, én nem a pénz miatt vagyok itt elsősorban. Élvezem, hogy itt sokféle ember, sokféle kultúra van jelen, de élvezem a nyelvtanulást is. Az igazi, vidéki angol élet meg egyenesen lenyűgöz. Nagyon szép ország ez Mamikám. Legközelebb, ha hazalátogatunk, megpróbálok mutatni képeket, Cs. nagyon szép túrafotókat készít. Remélem, valamikor az is összejön, hogy skype-oljunk. Vagyis úgy, hogy telefonáljunk, hogy közben nézzük is egymást. Ez interneten keresztül megy. B. vagy Gy. Vagy Apu vagy M. tud Neked ebben segíteni. Jópofa, hidd el, jó buli, egyszer ki kell próbálnod, Mami.

Nemrég egy szuper élményben volt részem, elmentem a Londoni Kávéfesztiválra. Ez minden év tavaszán van. Magyarországon, Budapesten is mindig el akartam menni, de vagy pénzem nem volt rá, vagy dolgoztam. De most itt, Londonban ez összejött, és tudod, itt még komolyabb ez a fesztivál, itt még Ausztráliából, Melbourne-ből is jöttek forrócsoki készítők, és nagyon finom portékájuk volt. Az egész fesztivál nagyon érdekes, izgalmas és finom volt, mert itt sok mindent – italokat, csokikat – megkóstolni is lehetett. Remek kávégépeket, teákat, csokikat és kávékat árultak. Itt sokféle pörkölőüzem és sokféle kávékészítési mód van jelen és népszerű. Mivel az én szakmám ez, a kávékészítés, én itt tobzódtam. Számomra rendkívül érdekes dolgokat láttam, ízleltem. Nagyon jól éreztem magam, egy új világ tárult fel előttem ebben a témában itt Londonban. Szuper volt.

Az utóbbi időben, kb. 1 hónapban, sokat dolgoztam, alig volt szabadnapom, ezért is volt annyira felüdítő és emlékezetes élmény nekem a kávéfesztivál. De azért igyekszünk menni együtt kirándulni is, amikor tehetjük, ha kapunk szabadnapot, és az időjárás is kegyes hozzánk. Mostanában szerencsére több a szép, napos idő.

Hamarosan újra találkozunk, talán mire megkapod a levelem, mi már Magyarországon leszünk. Úgyhogy a mielőbbi találkozás reményében búcsúzom.
Sok-sok puszit küldök:

Ancsi


London, 2016. április 18.

2016. június 13., hétfő

Ferenczi Erzsébet Szerelmem, Kréta...

Első krétai utazásomat sokévnyi vágyakozás előzte meg. Szinte fizikai fájdalmat okozott, ha csak ránéztem egy prospektusra.... a sötétkék tenger, a fehér házak, az olajfák és leanderek... mintha mind kiabáltak volna, hogy gyere, siess már, itt várunk! Pedig a tenger másutt is kék, fehér házak, fák, virágok és szépséges tájak ezer más helyen is vannak. De én csak Krétát akartam.
Amikor eljött az indulás napja, úgy éreztem, szétvet a boldogság. Minden olyan volt, amilyennek elképzeltem. Ragyogott a nap, az utak mentén leanderek, a fehér házakon kék ajtók és ablakok. Na és a tenger.... persze hogy muszáj volt lemenni a partra naplementét nézni. Mégsem az volt az igazi élmény, hanem a hold és a hegyek. A sziklával szemközt, ahol ültem, három hegy magasodott az öböl túloldalán. S a három hegy fölé, pontosan középre fölkúszott a telihold. Nem, nem egyszerűen csodás volt. Egyszerűen átjárt valami mélyről jövő bizonyosság, hogy ezt a képet én ismerem. Láttam már és szerettem. És most hazatértem, hogy megint lássam.
Felemelő volt, ugyanakkor végtelenül zavarba ejtő. Hogy lehetnék itthon? Hisz nem itt születtem, nem ez a hazám. De az érzés nem múlt el. Ismerősek voltak az emberek, az ételek, a zene. Folyamatosan úgy éreztem, mint ha a távolból hazalátogattam volna. Az utolsó napon a sírás környékezett.
Akik hisznek a reinkarnációban, csettintenek, és azt mondják, persze. Akik nem, azok meg azt, hogy ez hülyeség. Én meg csak annyit: több dolgok vannak földön és egen....

2016. június 10., péntek

yu ming is ainm dom. full version




A filmhez Deák Sárosi László filmkritikája nyomán jutottam el:

http://kafe.hhrf.org/?p=11851

2016. június 5., vasárnap

Fűri Rajmond A gyári dombon

A város a patak völgyét követte, ahogy a gleccser siklik végtelen lassúsággal lefelé a hegyről, aminek alján folyik az olvadó víz, hogy szertelen futás majd széles és nyugodt hempergés után egészen a tengerig jusson.
A szűk völgyet kitöltötték az utcák, meg a két gyár, és a dombok végénél a város szétterült, mint a folyódelta, hordalékot rakva le, amit a hegyekből odáig szállított.
Az egész országban híres volt itt a víz tisztasága és minősége, ami a hegyeknek, a környező hegyeknek volt köszönhető, ahol a patak eredt.
A dombra, a délire, a magasabbra kilátó épült, ahonnan a közeli folyó völgyére is rálátott a kíváncsi, aki nem sajnálta az izzasztó lépcsőzést, fel a torony teraszáig.
A város egyre nőtt, míg magába nyelte a környék kisebb-nagyobb helységeit. Köztük a királyi várat, annak is a romjait, ahová a lakók gyakran ellátogattak, kicsit megmártózva a dicső múlt fenségében.

A nagyapa a közeli folyó mellett született, egy faluban, sok gyerekes családba.
A város ígért neki munkát akkoriban, és azt tervezte, hogy addig lesz ott munkás, amíg a falujában földet vehet magának, és gazdálkodhat. Mert mi lehet egy parasztnak kívánatosabb annál, mint művelni a földjét, és élvezni szorgalma és tudása gyümölcsét, akár a szó legszorosabb értelmében is: a finom gyümölcsben, vagy annak párlatában, esetleg a pincében kiforrt levében.
Ha felötlött benne országa képe, széles síkjával, ahol gulya legel, és nyáj hűsöl a nyári melegben, és ahol a lemenő napban szekerek viszik haza a fáradt munkást, aki kalapot emel a szomszédnak, miközben már a jószág etetésén meg a fejésen gondolkodik, és a tárogató olyan édesen zsongatja a dalt az ünnepen, akkor ki más lehetne császára az életnek, mint ő, akinek a kenyér íze soha el nem fogy a szájából, és a levegő illatát is érzi, amit a mező lehel rá, ahol a sajátjában dolgozik.

A déli domb alján városnyi volt a két gyár, ahol az egyikben addig dolgozott, amíg rá nem jött, hogy az itteni keresetből neki semmije sem lesz, akármeddig gürcöl és garasoskodik. 

Csizmában, mellényben, fehér ingben, a kalapot a kezében tartva ment fel a dombra, sok évvel a fiatalkori munkás idők után, jókora kerülőt téve, át a városon, hogy a gyárra nézhessen, az elmúlt fiatalságára, és a régmúlt dédelgetett reményére.
A kohó párállt, talán a csapolás után, és a kiömlő vas hangja izzó közelségbe hozta a munkát, ami maga volt a teremtés, vagy annak egyik ünnepélyes változata.

Állt szótlanul, haját lesimítva, és öreg szemeiből patakokban folyt a könny.

Az unoka mellette ült, fáradtan a neki hosszú úttól, és piszkálta az út menti füvet, meg a szandáljából akarta kivenni a követ, hogy ki ne szakítsa a zokniját.
Nagyapja a barátja volt, vagy több is annál: testvér, aki megosztotta vele az ágyát, és aki akkor majdnem sírt, amikor anyja megbüntette egy csíntevése után.

Arra jól emlékezett a gyerek, hogy az öreg sírása más volt akkor, amikor elvitte hozzá a hegedűjét a nyári szünidő kezdetekor, anyja javaslatára, és a kisházban eljátszotta előtte Lully könnyed kis darabját, a Dalocskát.

Mert akkor mosolygott is a nagyszüleje, és köszvénytől bütykös kezével a fejét is megsimogatta.

2016. június 2., csütörtök

garai péter sándor Eilat

Az érzés közel megfoghatatlan, miközben 
nézed a kavicsokat a vörös tenger partján, a fenéken, 
a sós víz fodrozódását ahogy fehér habként a hullámtörőnek 
csapódik, majd a lábadon csordogál. 
A bőrödön érzed a napolaj édeskés szagát, 
tengert, a tűző napon pácolódó kövek, a pálmafák távoli illatát, 
amit odébb lök a sivatag felé áramló légvonat
A torkodban maradt kesernyés íz a korty sör után
A füledben NECKS, ausztrál jazz, szerteszét szórt 
hanghullámai (vertigo), a távolban Akaba, fűszeres Jordánia
fahéj káprázata 
Leszálló repülő zúgása, hangos
parti ricsaj zaja hatol be csak. Rozsdásodó
platform nyúlik befelé, rajta félig érthetetlen felirat
miszerint szandálba lépj a tengervizébe, ha jót akarsz 
A megkönnyebbülést, mivel órákkal korábban végeztél 
a munkában, követelőző vizelési inger szennyezi
Optikai csalódás, hogy menned kell örökre
a sziklákon ülve maradsz
A kezedre homok tapad 
ahogy kitámasztod magad a hátad mögött
egy napernyő ajándék, inverz napsütésébe burkolózol

2016. május 31., kedd

Fűri Rajmond Münchausen madara


Fűri Mária Pletykák

Sajnos nem él már, de az írás
Olyan eleven, mintha élne
Mintha itt állna szemtől szembe
S kabátját ledobná a székre

Kár, hogy már nem szólíthatom meg
Nem mondhatom, mesélj még, hallgatom
Így csak képzelem, együtt üldögélünk
Egy virtuális kertben, egy padon

*
Hallgattam őt, azután olvasgattam
Pletykákat, hosszan, a neten
Férfiírók köszörülték nyelvük
Múzsákon, költőfeleségeken

A nők írása visszafogottabb volt
Más volt a szemszög és más volt a hang
Inkább ők visszhangoznak bennem
Mint halottkísérő, kongó nagyharang

*

Linkeken lépkedtem – kockaköveken
Keresgéltem a hálón hajnalig
A felfedezetthez kanyarodtam vissza
Akinél a pletyka nem taszít

Csak úgy megül, mint madár az ágon
És tovarebben, ahogy olvasom
Haladva lassan írásában előre
A képernyőn legördülő lapon

2016. május 28., szombat

Réz Pál (1930 - 2016)

Sokan, sokat köszönhettünk a Holminak, amelynek ő volt a főszerkesztője. 

Az alábbi riporttal szeretnék tisztelegni az emlékének.
Láttam valamikor ezt a beszélgetést, ő háttérben maradt, mint a jó riporterek, de a kérdései igencsak inspirálóak voltak - engem nagyon megérintett annak idején a Szentkuthy film.
Nagy Gabriella is hasonlóan lehetett ezzel, mert a következőket írja:

"A hét verse (A hét prózája) rovatban sosem szoktunk beszélgetést közzétenni. De nem tudok ellenállni – legyen ez most A hét olvasnivalója....

A Filmvilágban akadtam a Százszorszentek... című leiratra, mely részleteket közöl a filmben elhangzott beszélgetésből. ..." 

http://www.litera.hu/hirek/rez-pal-szazszorszentek-beszelgetes-szentkuthy-miklossal

2016. május 26., csütörtök

Kosztolányi Apámmal utazunk a vonaton



A megzenésített Kosztolányi vers 8:07 -től hallgatható.

A szegény kisgyermek panaszai-nak egyik darabja

Ezen a linken olvasható:
http://mek.oszk.hu/00700/00753/html/vers0201.htm

2016. május 24., kedd

Gulyás Tamás Vers és kép a Láncszemekből

Cím nélkül

Mozgó acéllépcsők sátáni surrogása, nyugati tér egykedvű vibrálása
lelkemben a búzakalász táblák felett elsuhanó szellők pimasz moraját idézi.

Dögös pincérnők numerára csábító mosolya bennem csak a dolgok tüneti kezelését sejteti.

De azért mindig bízunk, és a hit, mint egy távoli csillag fénye, felcsillant
egy utolsó esélyt.

Bp., 1999. július. 11.



















Sínek között/Keleti pályaudvar - Budapest


Megjelent: Láncszemek 2008
a Pannon Tükör Művészeti Könyvek sorozatban

2016. május 22., vasárnap

Becsey Zsuzsa Itthon

Fel nem mérhető szomorúság
reggeli ébredéskor.
Jó pár nappal később is
ugyanaz
hazaérve
vonaton mindenütt
akárcsak most
nyugalom
üresség
ébredés egy más
arra a valóságra
mit sosem mertem volna hinni
magamnak
nem érhet el
idő
mikor végleg elvette
szüleidet
testvéredet
aki mindig ott
messze is
távolból
közel veled
fokozatosan
ha később visszanézel
hátrafelé
folyamatosan bennük
csak a távolból
nem láttam.




Budapest, 1996. augusztus 7.


kötetben: Nyuszi álma

2016. május 20., péntek

garai péter sándor Autista turista

ülünk a vonalon
az ic kaszni visz
igyekszem kiverni
fejemből a térdemre
fektetett jegyzetbe írok
ülünk a vonalon
ülünk a síneken
varjak villanyvezetékeken
a dohányzóba kérek
jegyet azt mondja
ez a nemzetközi
fáradjak az aluljáróba
a pénztárhoz lefáradok
kérek kávét tejszínnel
az aluljáróban egy
ablaknál milliárdnyi
ablak mindegyik mást kínál
győzd kivárni előtte a sort
és megkapod mit kívánsz

ülök a vonalon
a milliárdnyiból egy
ablak ül mellettem
mindig mást mutat
aszerint hol helyezkedik
el térben nem kívánságműsor
csupán rácsodálkozás a létre

ülünk a vonalon
néha azt érzem hurokká
görbül ledob magáról
szorul a nyakamon
a közeledő félre
gondolok a ciklikusságra
a linearitásban
csupa fehér és
fekete telünk lesz
a vonal jégcsappá
fagy alattunk
tájjá merevedik
minden az ablakokon túl
jobb is hogy a dohányzóba
kértem megmelegszek
parazsánál ha itt a tél
különös hogy én dohányzom
egyedül a kocsiban
elfogyhattak az ülőhelyek
a nemdohányzóba
ide a vonalra
szívesen emlékszem
vissza a kávé ízére
le kell tennem
a nemdohányzó
útitársak fuldokolnak

a balaton habja
fehér fodor zsabóként
nyakamban lóg
duna illatát hozza
a szél hajamba túr
kisgyereknek pvc-be
csomagolt levegő
tartott a vízfelszínén
megnéztem
nincs semmi a műanyag
karúszókban ahogy az
olló utat vág magának
nem buggyan ki valóságosabb
semmi a levegőnél

a kalauznő kötéltáncol
hozzám ahogy ülök a vonalon
megkérdőjelezve az
ülés jogosságát billeg elém
létezik papírszelet amiben
minden benne van
lehetnek az örök tudás töredékei
a fák az ablakból örömkönnyeket
sírva lépnek fel a mindentudás
oltárára miközben az újság
megírta hogy az olaj ára
emelkedik
recesszió hullámai
csapnak össze a balatonéval
emlékeim közt
a recesszió győz
nyolcvanas évek elmúltak
benyúlok a dobozba
kiveszem a pálcikákat
fülembe dugom őket
ha nem értenéd
ami a vattára tapadt
is én voltam
reggel van
új nap fedi a régit
ülök a vonal fölött
álom vadalma
elektromos vezeték
a hajnali égbolton
egy repedés


https://hu.scribd.com/doc/186716500/garai-peter-sandor-z00

2016. május 17., kedd

Kertész Éva Utazunk

A debreceni Nagyállomás jegypénztáránál várok a soromra, végre odajutok az ablakhoz. Helyjegyet szeretnék holnapra, április 14-ére, Budapestre a 8.07-es IC-re, vissza pedig, mondanám tovább, amikor a pénztárosnő közbeszól, hogy várjak, rendezzük először az odautat. És asztal meg ablak mellé, teszem hozzá, mert tudom, lehet ilyet is kérni. Mögöttem nő a sor, halk moraj, és csak két pénztár működik. Mi még mindig csak az odaútnál tartunk. Végre rám néz a pénztárosnő, fáradt, elgyötört a tekintete és kérdezi, hogy vissza, mikor? Mondom, másnap,15-én délután a 16.23-asra, szintén asztal és ablak mellé. Bólint, és bűvöli a számítógépet. Hosszú percek telnek el, mire megkapom a két helyjegyet, ami kétszer olyan hosszú, mint az egy hónappal azelőtti volt. Megkérdezem a pénztárosnőt, mondja már meg, mi tartott ilyen sokáig. Új számítógépes rendszer van, és nem nagyon működik. Á, értem, és már nem is az én időmet, inkább őt kezdem sajnálni
Reggel megnézem a helyjegyemen hányas kocsi, hányadik szék. Megtalálom a helyem és meglepődöm, mert nem asztal és nem ablak mellé szól. Eddig még mindig azt kaptam, amit kértem. Egy kis szerencsével aztán sikerül elcserélnem.
Másnap hazafelé a Nyugatiban, csak épp ránézek a jegyemre, majd felszállok a kocsiba, leülök a helyemre. Nem az asztal és ablak mellé szól ez sem. A kocsi tele van fiatalokkal, elkezdenek ide-oda ülést cserélgetni, hozzám is odajön egy fiú, nem ülnék-e át az asztal és ablak mellé. A barátnője mellett szeretne ülni és hiába kérték egymás mellé a jegyet, így kapták. Boldogan, mondom és azonnal átcuccolunk. Körbenézek, egy üres hely sincs, amikor elindul a vonatunk. A fiatalok fülében fülhallgató, néhány idősebb bulvárt olvas. Szerencsére a telefonok sem szólnak olyan gyakran, mindenki wiberezik. Valahol Karcag körül a kocsinkba ér a kalauz. Kiveszem a helyjegyemet, széthajtogatom és beleolvasok, mitől lett ez ilyen hosszú és bonyolult. És akkor hirtelen a dátumra pillantok. Nem hiszek a szememnek. A helyjegy tegnapra, csütörtökre szól. Na, itt most balhé lesz, ez fut át az agyamon azonnal, hogy a fenébe tudom majd bebizonyítani, hogy én határozottan péntekre kértem a jegyet. Soha nem nézem meg a rajta a dátumot, csak a kocsi és az ülés száma érdekel, és akárhányszor utazom két napra, eddig még soha nem történt galiba. Ahogy átadom a jegyemet, még mielőtt az adott helyzetben fontos ember észrevenné, mondom, hogy mi van.

- Hajaj, ez bizony nem jó!- mondja a kalauz.
- 150 Ft.
Ha a pénztárnál cserélem be egy korábbira vagy későbbire, ott is kb. ennyit kell fizetni, így korrekt, gondolom, és előveszem az ötszázast. Közben ő, a kezében lévő masinájába, ír valamit, az zörög, meg kattog, majd kijön belőle a papír.
- 1250 .
- Azt mondta az előbb, hogy 150. – válaszolom csodálkozva.
A kalauz elmosolyodik. Jókedvű embernek tűnik.
-Én ilyet nem mondtam.
Veszek egy nagy levegőt, de még visszafogom magam.
- Kifizeti?
- Csak nem képzeli, hogy kifizetem!- válaszolom, már kezdek ideges lenni.
- Akkor kérem az igazolványát és a lakhelykártyát.
Átadom, de kezd felmenni a pumpa.
További ütögetés a masinába, a papír a gépből csak jön, csak jön, már visszakunkorodik a földről, majd megszólal.
- 8500 Ft.
No, ekkor borul el az agyam.
- Ezt ugye nem gondolja komolyan, hogy én fizessek, mert a pénztárosnő nem a kért időpontra adta a helyjegyet? – egyedül az én hangom hallatszik a kocsiban, azt hiszem, kiabálok.
A kalauz tovább pötyög, a gép zörög, a papír végét már nem is látom, amikor megszólal.
- 12500 Ft és majd kimegy a csekk - mondja nyugodtan.
- Na, ez hogy a fenébe lett ennyi? – kérdezem. Maguk követték el a hibát, én csak abban hibáztam, hogy nem vettem fel a beszélgetésemet a pénztárosukkal.
Még jobban felhúz, ahogy látom a nyugodt, inkább mosolygós arcát.
- Biztos azonnal élesben ment az új rendszer - folytatom,- meg nem tanulta meg a pénztáros sem kezelni a programot, azért tartott olyan sokáig ezt a nyomorult jegyet megvennem. És közben képtelen volt figyelni arra, hogy mikorra kérem a visszautat.
- Én csak a munkámat végzem - válaszolja.
Közben neki is mintha gyanús lenne az összeg.
- Lehet, hogy hozzáadta a menetjegy árát? - mondja kissé kételkedve, de tovább pötyög a gépbe hosszú percekig.
- Ez elképesztő! – és akkor ömleni kezd belőlem a szó, meg egyre jobban kiabálok. Ezt tudja a MÁV, büntetnek, ahelyett, hogy valami európai közlekedést próbálnának elérni, legtöbbször nem ér be időben Debrecenbe az IC, a WC-jükbe nem lehet bemenni, mert az embert a hányinger környékezi, a kocsikban télen hideg van, nyáron meg meleg, képtelenek normális utastájékoztatást adni, legutóbb is az idegen nyelvű fele angolul a másik fele németül ment le.
- Én erről nem tehetek, én csak a munkámat végzem. – mint a papagáj ismétli újra a kalauz, közben tovább pötyög valamit, a gép tovább kattog, a papír meg lassan folyammá változik.
- Mire Debrecenbe érünk már 20000 lesz?- kérdezem, és már nem tudom, hogy sírjak vagy nevessek.
- Nem, annyi már biztos nem - mondja a kalauz mosolyogva, - mert elfogyott a papír.
Ezzel elvonul.
Velem szemben ül egy negyvenes férfi. A szemét ugyan időnként lecsukta, de tudom, hogy mindent hallott. Mikor épp nyitva a szeme, megkérdezem, mit szól ahhoz, ami történt. Nem hallottam semmit, mondja. A fiatalok végig csöndben. Egész idő alatt, Karcagtól Hajdúszoboszlóig mindenki csendben. Lehet, nem is hallottak az egészből semmit, mert a fülük bedugva? Egyedül egy ötvenes nő, aki a másik oldalon szemben ül, néz fel rám mosolyogva az újságjából. Egy cinkos mosoly. Ennyi.
Néhány perc múlva Debrecenben leszállok a vonatról. A kalauz ott áll a peronon, odamegyek és megkérdezem, akkor most mi van. Majd Nyíregyházán leadom, én csak a munkámat végzem, mondja.
Ahogy baktatok a villamos megálló felé, arra gondolok, vajon mi lehet azon a piszok hosszú papírfolyamon. 

P.S.
- tíz nappal később megérkezett a csekk a büntetésről (8355 Ft)
- másnap kimentem a debreceni Nagyállomásra és megkérdeztem egy pénztárosnőt, mondja már meg, mennyi idejük volt megtanulni az új számítógépes rendszert. Egy nap betanulás volt, majd utána élesben ment, válaszolta.
- Elmondtam neki, hogy jártam. Elkérte a jegyem, amiből pontosan megmondta valami kód alapján, hogy a kolléganője (nevét természetesen nem említette), aki kiadta a helyjegyet, aznap használta először az új programot.
Nem volt több kérdésem. 

2016. május 14., szombat

Lukovszki Judit - színpadi etűd Jónás Tamás verseire

... de mivel saját képmására teremtett...

A Roma Sajtóközpont felkérésre a DESzínház egy rövid színpadi etűddel járult hozzá a 2016-os Roma Nap debreceni programjához. Az Alkalmi Társulat április 8-án bemutatott előadása impresszionisztikus tisztelgés Jónás Tamás cigány költő művészete előtt. Jónás Tamás ezt írja magáról: „Nem szeretek cigány lenni, mert olyan, mint egy gyógyíthatatlan betegség. Amikor verset írok vagy költészetet csinálok, ideg-óráig sikerül erről a géntényről megfeledkeznem.” Az előadás készítői egyiken sem cigányok, a legkifejezettebb szándék ellenére sem tudnának erről a géntényről bármi hihetőt a színház nyelvén állítani. De erre indíttatást sem éreztek. Mégis, anélkül, hogy erőnek erejével ignorálták volna ezt az adottságot, az Alkalmi Társulat tagjai megrázó találkozások pillanatait élték meg Jónás Tamás verseit olvasva.
A szerteágazó érdeklődésről tanúskodó tanulmányok (hallgatója volt a győri Széchenyi István Műszaki Főiskolának, az ELTE-nek  magyar-szankszrit szakon, a Tan Kapuja főiskolának) is bizonyítják a költő igyekezetét a világ - és benne önmaga - komplexitásának az értelmezésére. Épp ebben a törekvésében volt a társulatnak esélye egy-egy mondata mantrázásával hosszabb-rövidebb ideig kísérni az útján. Ismerjük az önértékelés lélekromboló dilemmáit, mi is ismerjük a tökéletességre vágyás belső késztetését és lehetetlenségét, ismerjük az emberi létben rejlő kegyetlenséget és fájdalmat. A víz és a tűz ellentétes vonzásait-taszításait mi is megéltük, mint ahogy a kettő összebékítésének kísérletét is. Még akkor is, ha csak a költő tud énekelni a „hideg tűzhöz”, tudjuk, miről beszél. De ugyanígy játszani is szeretünk, keressük a derűt, mert „aki nem táncol az pórul járhat” .
Tengernyi verse olvasása során kialakult a társulatban az a συμπάθεια (sympatheia), a vele érezés, mely elvben alapja lehetett a színház nyelvére fordításának. Eszközöket kellett találnunk, melyek bár más nyelvezettel, de ugyanarról szólnak, mint a szavak Jónás Tamás klaviatúráján.  








Kerestünk hanghordozást, mozdulatot, zenei effektet, látványt, mely szándékunk szerint hordozhatja a csak látszólag ÁSTA MÁS-világot, mert valójában mi is hasonlónak vagyunk részei. Igy került a színpadi látvány fókuszába a « cigány sámli », a toldi cigányok asztalos műhelyében készült, egyszerre komikus és titokzatos kis alkalmatosság, ami mindenre jó, de semmire sem igazán. Árnyalatok nélküli színei hordozzák azt a vitalitást, bátorságot, mely a szövegekből sugárzik, és ennek köszönhetően válhat másodpercekre a « cigány sámli » egyszer-egyszer a játék főszereplőjévé.




 A DESzínház szűk alagsori játszóhelye eszményi tér egy ilyen kiáradóan őszinte költői világ interpretálására, ahol a kis létszámú közönség karnyújtásnyi távolságból követi a folyamatokat. Ahogyan ketté válik a férfi-költő figurája két, néha gyötrődő, néha megbékélt,  néha gyászos, néha játékos lány-alakká (Bajzát Ágnes, Krivi Dóra). Akik mozdulatsoraikkal, színpadi jövés-menéseikkel szimbolikus módon idéznek meg a versekben rögzített képeket, melódiákat. És így lett teljes értékű színpadi elem az élő zene, mely egyszerre lebegő és zsigeri, háttér és alap  (Katona Lóránt).
Tagadhatatlan, hogy vers válogatásunk önkényes módon jelölt ki a társulat számára magára vehető vers-világokat, abban a reményben, hogy ezt a költő bocsánatosnak veszi.



Lukovszki Judit, az Alkalmi Társulat rendezője
                                                         

2016. május 12., csütörtök

Kocsis Balázs Sándor (12 éves) Fénymesék


Megtörtént már veled, hogy a kályhában lobogó tűz fényében pattogó szikrák táncát csodáltad? És kedves olvasóm azt tudod, hogy honnan ered ez a fény? Most elárulom neked, hogy ez a sok-sok fénysugár igen sokáig raboskodott, hogy végre kiszabadulhasson és … végül eljárhassa az utolsó táncát: a halál keringőjét.
Történetünk időben és térben igen távolra nyúlik vissza, egészen a tűz felfedezése előtti időkre, amikor is egy, a többiektől enyhén eltérő, izgő-mozgó fénysugár született a Napban. Ezekben az időkben kapott életet egy Sudár Sugárka nevezetű csinos kis fényleányka is. Ő is kitűnt a tömegből vidámabb, élénkebb természetével.
Te, kedves olvasóm, hiszel a „szerelem első látásra” nevezetű varázslatban? Hiszed, vagy sem, mozgékony főhősünkkel (akit hívjunk most csak Szikrának), pontosan ez történt. Éppen játszadozott a Fotontéren, amikor belezúgott (szó szerint) Sugárkába. Olyan hirtelen történt az egész, hogy mindezt napkitörésnek látták elődeink a Földről. Miután mindkét hősünk feltápászkodott az ütközés után a Nap izzó kérgéről, összetalálkozott tekintetük. Egy fényévig szóhoz se jutottak, míg végül Sugárka törte meg a csendet:
  • Elnézést, az én hibám, nem figyeltem. Megütötted magad?
  • Nem, nem, dehogy, az én hibám! Megsérültél? – kérdezte Szikra.
  • Á, semmiség! Sugárka vagyok, Sudár Sugárka, és téged hogy hívnak? – váltott témát hősnőnk.
  • Ki? Én? Szikra Szilárd vagyok – mondta mámoros „Ámorban” úszva hősünk.
  • Nekem most rohannom kell, különben Apa protonokra fog szakadni a dühtől. Örülök, hogy ilyen jól eldumcsiztunk – és már ott sem volt. Persze ilyenkor a szerelmes (jelenleg: Szikra Szilárd), szóhoz sem jut, miközben a fellegek felett jár.

Teltek, múltak a fényévek, amikor kis barátunk hazatért. Otthon bezárkózott a szobájába, és gyorsan írt egy üzenetet ezzel a címzéssel: Sudár Sugárka. Ezután magához hívta egyik postafőnixét, majd meghagyta neki, hogy vigye el a címzettnek.
Szeretnétek tudni, hogy mi állt abban a levélben? Hmmm? Szeretnétek? Nos, elmondom nektek…, hogy szerelmes levél tartalmát nem árulhatom el. De biztosan sejtitek, hogy nem a matek házi feladatot kérte el. Bizony, bizony, szerelmet vallott a mi kis hősünk .
Viszont, ez nem akármilyen szerelem volt. Ez nem hiú, csalfa érzelem, hanem viszonzott szerelem. Csodálatos módon Sugárka is „szenvedett” ettől a „betegségtől”.
Sugárka feküdt az ágyon, és egyfolytában Szikrán járt az esze. Szerette volna megismerni közelebbről is. Egyszer csak valami nagyot koppant az ablakon. Amikor kinézett egy szédelgő főnixet látott, karmaiban egy levéllel. Gyorsan kikapta az üzenetet, átfutotta szemével, majd felkiáltott: - Szikra találkozni szeretne velem a Földön! – Már szaladt is, hogy felpattanjon a Göncölszekérre, amely egyenesen a Földre juttatja.
Hősünk már várta leánykánkat egy fa ágacskáján. Amikor meglátta Sugárkát majd szétvetette az öröm. Gyorsan letelepedtek egy kényelmes, puha levélkére. Egy ideig beszélgettek, amikor észrevették, hogy az a kis lyuk, amely mellettük volt, egyre erősebben szívja befelé őket. Szikra felkiáltott: - Vigyázz!- De későn szólt, Sudárt már elnyelte a mélység.
Szerencsére barátunknak sikerült kiszabadulnia. Amikor észrevette, hogy Sugárkát végleg elnyelte a levél, eszébe jutott: van még esélye kimenekítenie a lányt. Régen édesanyja mesélte neki, hogyha egy fát egy sugár meggyújt, akkor kiszabadíthatja a többieket. De ennek ára van: a sugár élete. Viszont ha egyetlen sugár sem akad, aki kiszabadítaná a többieket, akkor a bennrekedt sugarak beépülnek a növényekbe. – Ezt a tudósok csak fotoszintézisnek nevezik. – Szikra tudta, hogy mit kell tennie. Ha azt szeretné, hogy kedvese kiszabaduljon, fel kell áldoznia az életét. Szikra odaugrott a fa tövébe. Visszagondolt élete legszebb pillanataira, (amelyek Sudár Sugárkához kapcsolódtak), lepergett a szeme előtt az élete, majd… erős szerelme lángra lobbantotta a fát. A fa csak égett, égett és égett, míg végül elérte azt az ágacskát, amelyen a rabtartó levél volt.
Sugárka jól tudta, hogy mi a szándéka kedvesének, de nem menekült, mert örökké vele akart maradni. Érezte, hogy nemsokára ő is lángra kap, de így legalább együtt lehet szerelmével. Csak várt, csak várt és várt, amikor… egyesülhettek végre. Ezer meg ezer fénynyaláb szabadult fel körülöttük, és mindegyik hálával suttogta a nevüket.
Az emberek (őseink) csodálkozva vették körül a nagy, fénylő „rózsát”. Közülük a legbátrabb felkapott egy izzó végű darabot, és gyorsan bevitte a közelben lévő barlangba.
Megcsodálták varázserejét, és attól a pillanattól kezdve ahányszor ki akart aludni, mindig táplálták. Akár hiszed, akár nem, kedves olvasóm, Sugár és Szikra még mindig közöttünk él valahol a nagyvilágban.

2016. május 10., kedd

Fűri Rajmund Utazás a Napba

Egyre melegebb volt az űrhajóban. Meztelenül ült a vezérlőpult előtti székben, és a sötét üvegen át ragyogó szemmel nézte a pulzáló, vibráló csillagot. „Fantasztikus. Én leszek az első ember, aki eléri a Napot. James van Toth Lee, a Napember.” Semmit sem kellett csinálnia, csak ült, mint gyerekként a mozivászon előtt, miközben színes rajzképek peregtek előtte; a programozott vezérlőegységek hibátlanul röpítették célja felé.
Egészen kicsi gyerek volt, amikor terve megfogant agyában. Már az óvodában is napocska volt a jele, de erre az összefüggésre csak később döbbent rá. „Nincsenek véletlenek.” Űrhajósnak készült, de hamar tudtára adták a felnőttek, hogy egy űrhajósnak tökéletes fizikummal kell rendelkeznie: nem lehet szemüvege, neki volt, nem lehet tömött foga, neki négyet is betömtek, és nem szédülhet el, ha jó alaposan megforgatják, az ő egyensúlyérzékével viszont komoly gondok voltak. És ezeken kívül is hány, de hány feltételnek kell teljesülnie, hogy valakiből űrhajós lehessen.
„A nagy embereket nem lehet eltéríteni a céljuktól. Ha valamit a fejükbe vesznek, azt megvalósítják. Szilárd akarattal mindent el lehet érni. Aki nagy ember akar lenni, nagy lesz, aki kicsi, az kicsi.”
A megoldás kézenfekvő volt: meg kell gazdagodni. Közgazdasági egyetemre ment, és állandóan tőzsdézett. Éjjel-nappal. Szabadidejében a Napot bámulta, ami oda vezetett, hogy egyre többen bolondként tartották számon. Évekig dolgozott mint bróker, és szép lassan egyre feljebb küzdötte magát. Alig múlt harminc éves, amikor egy zseniális tőzsdei manipulációval milliárdokat kasszírozott, s a világ egyik leggazdagabb emberévé lépett elő. Ettől kezdve gyorsan peregtek az események, s bár őrültségnek tartották a tervét, és a szülők és barátok is próbálták lebeszélni róla, nem beszélve a váratlanul felbukkanó szépséges lányokról és asszonyokról, a Nemzetközi Űrutazási Hivatal megadta az engedélyt az expedícióra 300 millió dollár azonnali kifizetése ellenében. Sokan gyilkosnak kiáltották ki a NŰH-t, amiért engedik, hogy valaki a Napba utazzon, ahelyett, hogy a bolondok házába röpítenék, de ezek a hangok is elhaltak, amikor is Jamie kijelentette, hogy ha nem mehet, akkor megöli magát, illetve a NŰH tekintélyes summát utalt át a világ legismertebb elmegyógyintézetének.
Negyvenöten pályáztak a kilövési hely elnyerésére. Az utolsó fordulóban az USA és egy bahreini sejk versengett, s végül azért nyert a nagyhatalom, mert a sejk ragaszkodott ahhoz, hogy pálmafás úszómedencéje mellől röppenjen fel a rakéta. Egy szavazat döntött. (103:102).
A floridai kilövést az egész világon közvetítették. A metropoliszok utcái megteltek, és milliók éljeneztek a gigantikus képernyők előtt. „Szeretünk, Jamie! Jó utat kíván Nepál! James van Toth Lee, a király! Körösszegapáti szeret téged! Viszlát, Napember!” – hirdették a transzparensek. Sokan napocskás zsebkendőket lobogtattak a nemzeti zászlókkal díszített röpülő űrhajó felé.
Jamie-t hidegen hagyta a nagy felhajtás, úgyhogy jól viselte. Most viszont kezdett melege lenni, csurgott róla az izzadtság, feneke odaragadt a bőrhuzathoz, egyre kellemetlenebbül érezte magát. Már panaszkodni se tudott volna senkinek, az összeköttetés a Földdel rég megszakadt. A Nap már betöltötte az egész ablakot, és Jamie lelkesedve gondolt arra, hogy hamarosan eléri célját, már csak néhány hetet kell kibírnia.  „A kellemetlenségeket meg lehet szokni.” Ma nem evett. „Spórolni kell, kevés a kaja.” A hűtő felmondta a szolgálatot; a kenyerekből kétszersült lett, a hús megromlott, a fagylaltok forró büdös löttyként várták, hogy valaki kidobja őket. A jégkockákból visszamaradt forró vizet és a még ehetőnek minősített dolgokat átmenekítette a vezérlő kabinba, ami az űrhajó leghűvösebb része maradt. Az egyik monitoron tegnap óta piros felirat villog: „Az űrhajó olvad!”, „Az űrhajó olvad!”. Egyre gyakrabban jöttek a vészjelzések: „A 3-as blokk elpárolgott!”, „Az üzemanyag elszivárgott!”, „A hajtómű megsemmisült!”.
Kikapcsolta a szíját, kiszakította magát a székéből és nagyot ordított: vörös bőrcafatok tépődtek le a testéről; kunkorodó szélekkel sisteregtek a forró huzaton, mintha tűzön pörkölnék őket. A fájdalomtól szűkölve odaúszott a tömlőkhöz, és kétségbeesve látta, hogy egy csepp vize sem maradt. Száraz torokkal tátogott a levegőben kalimpálva. „Nincs víz! Kibírhatatlan a forróság! Mennyi lehet még hátra?” Ránézett a kilométerórára: „A hátralévő távolság: 1420927,4 km, …1420927,3 km, …1420927,2 km”. „De lassú ez a tragacs!” Mindene fájt, égett, lüktetett. Kínjában fölhúzta a lábait, s összegömbölyödött; mint egy húsból készült piros lufi lebegett, neki-nekiütődve a tárgyaknak, falaknak. „Kudarcot vallottam” – rebegte magának. Összeszedte maradék erejét, és az irányító panel felé úszott. Keresni kezdte „a kis sárga gombot”, amit arra az esetre találtak ki, ha vissza akarna fordulni. Nem kell mást tennie, csak megnyomni, és az űrhajó magától hazarepül, otthon várja papa, mama és a rajongó tömeg. „Ez az.” Megnyomta, de a monitorokon egységes üzenetként futottak a sorok: „Vezérlő kabin olvad!”, „Vezérlő kabin olvad!”.
Még látta, amint a vezérlőpult folyékonnyá válik, és a kapcsológombok, karok, monitorok összefolynak. A speciális védőüveg is felmondta a szolgálatot, és olyan fényesség ragyogta be az oszló teret, hogy Jamie elméjében felvetődött a kérdés: „Ez most a pokol vagy a mennyország?”. Érzékelte, ahogy a teste lángra kap. „Napember” – gondolta még utoljára, azzal elpárolgott.

2016. május 8., vasárnap

Dr Kocsis András (1919 - 2013) Az agymodell

A kutató fáradtan, gondterhelten
Az agymodellt figyelte (20 000-ben).
A tároló DNS-ek spirálban
Lebegtek a lipoidóceánban.
Mindet minddel kötötte egy egészbe
Milliónyi fehérje vezetéke.
S a számok érctörvénye helyeselte:
Igen, ez így egy létező agy modellje.

A nagy Computer számolt. Számon tartott
És ellenőrzött milliárd elektront.
Jelezte, hogy valami érthetetlen
Van az elektronpálya-rengetegben.
A pályák elhajolnak egyre-másra
Egy erős és egységes behatásra.

A kutató fáradtan fölé hajolva
Fejére az adaptert felcsatolta.
S a két kezét az arca elé kapta:
Agyam az agya lett egy pillanatra.
S a két tudat két ege eggyé válván
Hirtelen fény villant a láthatárán.
Az arcod. Az merült fel mindkét agyba’
Trópusi hajnal felszökellő napja.