Fűri Rajmond Lépcső

Fűri Rajmond Napok 2.

Azt mondta, hogy ő egyáltalán nem irigy az asztrofizikusok eredményeire. Sőt! Nagyon is tiszteli őket azért, hogy a Nap jövőjére vonatkozó előrejelzéseiket kidolgozták, és a tudományos közvélemény meg is erősítette az eredményeiket. Szerinte neki csak segítséget jelenthet a számításaik példája, még akkor is, ha ezeket nem lehet egy az egyben átvinni az emberi sors alakulása mérésére vagy jóslására. Pláne annak szabályos menete megadására. Mert ez a bizonyos sors nem fúziós folyamat, és nem arról szól, hogy hogyan használódik el a rendelkezésre álló anyag, amikor hőt és fényt bocsát ki magából, és foltjai vannak, meg protuberanciái, kilövellései. A Naprendszer alkotói pedig bele sem szólhatnak abba, amit a csillag meg kell, hogy éljen, már úgy értve, hogy meg kell, hogy történjen vele a léte során a számítások szerinti átalakulás, aminek a végén Vörös Óriásként el fogja nyelni a Földet is.

Mikor lesz az! Mondhatná akárki, éppen a lényeget vesztve szem elől, ami pedig, szerinte, a dolgok előre látása, mégpedig egy kiválasztott jelenség esetében, mint ezúttal a mi központi égitestünk léte.

Merthogy ez a tudás lehetne átvihető a mi emberi valóságunkra is, emelte fel a hangját, és indulatba jött a kifogásokat hallva, amik a viszonyítást, az összehasonlíthatóságot vonták kétségbe.

Az alpinistákat nagyon becsüli, folytatta felhevülten, meg az óceán kerülő vitorlázókat, akik tudják, hogy a lehetőségeiket ők csak részben határozhatják meg maguknak, és így a döntéseik is csak korlátozottak lehetnek. Pedig milyen nagyszerű vágy az, amely hajtja őket: fel a csúcsokra, és ki a mérhetetlen vizek fölé! Állnak a szikrázó napsütésben, a metsző és – sajnos – ritka levegőben, ahol az atmoszféra kékje semmihez sem hasonlítható, és a hegyek havát viszi a szél, ahogy a horizonton látják, hogy nincs feljebb, nincs már tovább, és szinte foghatóak a csúcsok a világ tetején! Felettük csak a csillagok ragyognak, ha akkor és ott éppen láthatatlanul is, ahol a teremtő is hallgatja a csendet, ha a hegyek hangja ezt neki is megengedi. Vagy egyensúlyoznak a hajót irányban tartva, jó szélben, körülvéve emelkedő és süllyedő hullámoktól, amelyek alatt ott mozog az irdatlan mélység, meg a víz rettenetes súlya sejlik fel, ahogy repíti őket a hajó és a gondolat, hogy nincs akadály, amely útjukba állna, és ez az út elvezethetné őket akár a végtelenség nem létező széléhez is!

Mert, és itt a gesztikulációja is felgyorsult már, az ember a szabadságot akarja elérni, amely szabadság az időtlenséggel és a korlátozatlansággal mutatja meg magát előtte, hogy ölébe vegye az embert, mint szülő a gyermekét, és annak örömét, hogy ide juthatott, fenntartsa. Még azt is elhitetve vele, hogy mindezt a gyönyörűséget neki, az embernek sikerült elérnie, a saját akaratából és az erejét latba vetve, álmait fel nem adva, de kitartóan követve, ami így aztán a valódi szabadsága lehet: az önmagát teremtő ember sikere, aki eljutott oda, ahová eljutni akart, és megvalósította azt, amit magának előzetesen kigondolt.

És akkor jön egy vihar a hegyeken vagy a vízen, és lesodorja az embert a gleccser szakadékába, vagy akkora hullámot borít a hajójára, hogy az felfordulni tud csak, kiejtve irányítóját abba a bizonyos felsejlő mélységbe, amely fölött a szabadság tágassága eltűnik, és a jég között is örök sötétség borul a csúcsokra mosolygó palackos szerencsésre. Mondta egy óvatos hang, kezét tördelve, fejét lehajtva, hogy szégyenét elrejtse, amikor elrontani merészkedik az emberi szellem szószólója igazát.

Igen, ezt a hegymászó és a vizek vándora jó előre tudja, és fel is készül rá, mint lehetőségre, mondta nyugodt hangon, hozzátéve, hogy a sors tervezésének ettől még nem kellene megváltoznia. A befejező pillanatok sem változnak, hiszen ezeket is tudja már előre akkor, amikor a szabadságra készül, amit elérni ilyen különös formákban gondol, tette hozzá.

Tudjátok, lepte meg a hallgatóságát hirtelen, ha nem megyünk a hegyekre, és nem szeljük át a nagy vizeket, akkor még mindig elérhet minket olyan vihar, amely a sorsunk tervét megsemmisítheti: mert magunkban hordozzuk ennek fátumát.

Kántor Zsolt Szálak moccannak

Nincs elmosva a szecessziós csésze,
álmomban zavar. Rúzs, kis cukordarab,
barna lé. Megalvadt kanál. Mintha a köhögés
száradt volna bele, összerezzen, amint ébredek.
Mintha tárgyakból állna az élet, sőt, a test is,
szemernyi hely sincs bennem a sok kiskanáltól.
Pohár van a májam helyén. Járomcsontom: óralap.
Szívem helyén kis gömb, amit átszúr Jézus,
amikor megtalál. A halálon túl is elfoglalják
helyüket (bennem) a tárgyak. Ott is, ahol
a lelket sejtjük, csak egy lift jár le-föl.
Valaki kulcsokkal zörög a színpadon
és a széksor üres. Szivarfüst, hámló tapéta,
pöndörödő plakát. A primadonna üvegszeméből
egy vércsepp gördül a zongorára. S a páncél-
tőkék között Isten elmossa (rendesen) a csészét.

http://mek.oszk.hu/02600/02672/02672.htm

http://epa.oszk.hu/01300/01326/00067/09vers4.htm

Várady Szabolcs A nagy folyamat

Mint tudjuk, a törvény beteljesül
így vagy amúgy és akarjuk-e vagy sem,
nem néz az se istent, se embert,
az előbbi nem lévén, az utóbbi
meg lévén bár, de nagy rendeltetése
szerint csupán azért, hogy ezt megértse,
visszatükrözze dialektikája
a dialektikát, melynek törvényei
beteljesülnek így vagy úgy, emígy esetleg
vagy tán amúgy a jelenségvilágban,
melynek habja viszont, hisz tudjuk ezt is,
a mélyben működő áram szerint
izeg-mozog: a szükségszerűséget
nem csorbítja a megvalósulás
véletlene: az így-e vagy az úgy
érvényesül vagy az amúgy esetleg,
bólét iszol vagy hólét, egyre megy
az anyagcsere nagy folyamatában,
amelynek törvényei a maguk nemében
a megfelelő mozgásforma szintjén,
mint bármi más, a Törvényt teljesítik
így vagy amúgy és akarjuk-e vagy sem.


kötetben: A rejtett kijárat, Európa könyvkiadó

Weiser Vica Iris Szanszára - napforduló

Szuroksötét éjben,
Mélyfekete vízben,
Opál ikra fénylik,
Lárva fickándozik,
Ősöreg hal
Ásítva fölmerül,
Bölcs béka
Partra kikönyököl,
Tüzet lehel türkiz sárkány,
Lánguszály a főnix hátán,
Szikrát vet ezer lópata,
Majom sír oroszlántorokba,
Tűzhely előtt kutya fekszik,
Ablakban  töklámpás világít,
Óceán permetezi a tetőt,
Bálna mély sóhajjal alámerült,
Vihar tüskézi a felszínt,
Lent a vízben csend, sötétség
És földöntúli ének...

Szebeni Sándor Égő képek

Óriás képolvasó
üveglapja előttem
égő vásznak a semmiben
festők füstölgő vásznai
kint sikátorok kerítésfalán
arcok tavaszodó szemek
a tél fényben csillogó
kis darabjai
Barátom nyakában
csörgőkígyó
hajában méhraj
kezében festőecset
körötte az éden
szikrázó üstöke
s bozontos fényszakálla
ráég az égre
hamva a képen
Szelleme
szétsugárzik a térben
betölti fénnyel
vásznán e fény sugallata
a mélység igézete
tűzvésze alatt
vérpiros élet
vörös parazsán
a szánalom égő gyászlevele

Gulisio Tímea Emergency exit

Egyik kedvesem férfi 

Másik a halál
Szereti el
Szép csak az átmeneti
A már nem
A még nem
Az öregasszony
A kölyökkutya
Örömteli
Aminek semmi értelme
Enyémek mindig
Az utolsó pillanatok
Bevágódó ajtók
Lezáródó szemek
Vészkijárat vagyok
Unalmas életeken


forrás: dokk

Puccini: Manon Lescaut - Ékszerária (In quelle trine...) - Házy Erzsébet

Prevost Manone Lescaut

„De Prevost regénye már azért sem lehet erkölcstelen, hiszen az író azt bizonyítja művében, hogy a nagy szenvedély még a gyenge jellemű embereket is felemeli, megnemesíti. Des Grieux gyenge akaratú, jelentéktelen kis lovagocska, de a szerelem tragikus hőst farag belőle. Nem züllik el igazában, hiszen hamiskártyázásra, tolvajlásra csak szerelme kedvéért vállalkozik, a szerelem megjáratja vele a szenvedés tisztítótüzét, amelyből Des Grieux megnemesedve kerül ki, ugyanúgy, mint a kis Manon, aki lovagja határtalan szerelme láttán szintén jó útra tér.

A szenvedélynek ez a lírai pátosza sok zeneszerzőt biztatott arra, hogy a Manon Lescaut szövegkönyvére operát komponáljon. A két legismertebb operafeldolgozás Massenet és Puccini nevéhez fűződik.”

Olcsó könyvtár sorozat, Szépirodalmi könyvkiadó 1961

Prevost: Manone Lescaut – hoz írt utószóból (Mihályi Gábor)

Fűri Mária Olvasónapló 4

Egy szörny arca volt.

Orra helyett két óriási orrlyuk,

Szeme helyén két sötét üreg.

Hol fekete, hol vörösen felparázsló,

Maszk takarta, ember nem láthatta,

Lélegzetelállítóan szörnyű arc.

Mégis: ő a muzsika angyala,

Az én angyalom.

Párizs a lábaim előtt hever.

Nem is tudja: az ő lábai előtt.

Mert ő a mesterem.

Ő a muzsika angyala,

Az én angyalom.

Hang, ami egyszerre három helyen is létezhet,

A test nélküli hang.

Csak a hangja szép.

Az arca egy szörny arca.

Olyan  ijesztő,

Hogy megpillantva, az emberek

Visongva szétszaladnak.

Szegény, boldogtalan barátom.

Karom a nyaka köré fontam,

És megcsókoltam azt az ember sose látta,

Pengeéles, szomorú szájat, és az arcát,

Amelyet az anyja sem csókolt meg soha.

Jennifer Bassett The Phantom of the Opera

Fűri Rajmond Bőr

Katha Fülöp Tamásné Én Sámsonom

Szerettem nézni az arcát. A hold fénye ezüstösre festette a bőrét. Fejemet a könyökömre támasztva néztem őt. Nem csak néztem. Gyönyörködtem benne. Szerettem.

Mindig mélyen és nyugodtan aludt, szinte mozdulatlanul. Azt hiszem nem is érzékelte, hogy mellette vagyok. Ha majd elálmosodok, közelebb bújok hozzá, és a karjára hajtom a fejem.

Megnyugtatott, hogy ott fekszik mellettem.

Órák teltek el azóta, hogy a házamba lépett. Ettünk. Amíg én a szőlőt szemezgettem ő felfalt egy fél vadkant. Örökké éhes volt. Ezt is szerettem. Mindent szerettem benne.

Nevettem, mikor az állán vékony patakokban folyt a bor. Vagy az evés után nagyot büfögve felállt az asztaltól.

Gyerekként figyeltem a városba érkező férfiakat. Szolgaként hamar rájöttem: az alázat és a mosoly kifizetődő. Nem mindegy, hogy ütleget vagy jó szót kapsz. Hallottam elégszer, a korbács milyen hangokat csal elő az emberből. Magam is megtapasztaltam. Igaz, csak egyszer. Mikor elfogták a családomat, és ide hoztak minket. Sosem felejtem el annak a férfinak az arcát, és a nevetését. Megtanultam, okosabb és biztonságosabb hallgatni, némán tűrni. A szeszélyekhez hamar hozzá szoktam, ugyanúgy, ahogy a jóhoz.

Nem bántak velem szolgaként sosem. Ha rám néztek vágy éledt testükben, érintésem felajzotta őket. Nő voltam, és így is kezeltek. Ez volt a megváltásom. Megvásárolhattam a szabadságom már egész fiatalon.

Vele sok évvel ezelőtt ismerkedtem meg. Akkor anyám haja még hollófekete volt.

Eleinte ritkán jött hozzám. Akkor sem maradt sokáig. Ilyenkor fürdőt vett. Puha gyolccsal dörzsöltem átizzadt testét, majd illatos olajba mártott kézzel simogattam a haját. Közben énekeltem neki. Lágy dallamokat, miket még anyámtól tanultam. Így ringatta öcsémet, majd apámat a halálos ágyán. Gyakran csordult könnyem ilyenkor, ő pedig hajával törölte le.

Hát csoda-e hogy beleszerettem? Igen. Ma már biztosan tudom. Szerettem. Vártam az érkezését és némán gyászoltam a hiányát.

Harcosnak született. Igazi hős volt, akire felnéztek, akit követtek. Az a sereg, amelyikben ott volt, sosem veszített, mindig győztesen tértek haza. Gazdag zsákmánnyal és rabszolgákkal. Az Istenek ajándéka különlegessé és pótolhatatlanná tette. Sokáig senki sem sejtette a titkát, miből is fakad az ereje. De egy győztes csata utáni ünnepléskor, bortól kábultan kifecsegte. A haja, az általam úgy szeretett hajában volt féktelen erejének forrása. Ez volt hát az ajándék. Ezért volt elpusztíthatatlan.

Míg mások a hadvezért, a harcost látták benne, addig én a férfit. A szűkszavú, néha durva és erőszakos szeretőt. Lassan ő lett a mindenem. Ő lett az egyetlen. Hosszú ideje nem engedem már, hogy rajta kívül más érintsen. Elutasítok mindenkit. Már nem számít a kegy és az ajándék. Az évek sora alatt meglett mindenem, mire vágyhatok. Mirha és drága olajok, étek és ital. Barom és ló, no meg szolgák. Aranypénzzel telt korsók, drága szőnyegek és selyem. Amennyi csak kell.

Vártam az érkezését. Gondosan előkészítve mindent. Tudtam, hogy élvezi a velem töltött estéket és azt is tudtam, szeret. Úgy, ahogy én. Hogy honnan? Onnan, hogy megsúgta.

- Énekelj kis gerlém, hadd leljem benned örömem. Majd mikor gyönyöre kiteljesedett, és kezdte elnyomni az álom, azt súgta: Te vagy az egyetlen, te élsz a szívemben.

Így volt ez már jó ideje.

Ma este is elhagyták a száját eme szavak. Mint már mondtam szőlőt és nyársra húzott vadkant ettünk, mihez jó bort dukált. Forró fürdőt vettünk, tisztára mostam poros testét és szegfűszeg olajba mártott kézzel simogattam a haját.

Szeretkezésünk gyors volt és kíméletlen. Szinte állati dühvel tombolt bennem. Most pedig alszik. Mélyen és egyenletesen lélegezve. A lelke már valahol messze jár.

                Most gyönyörködök benne. Simogatom a haját. Gyakran éreztem úgy, hogy a fürtök önálló életet élnek. Lélegeznek és akarnak. Volt, hogy megmozdultak az ujjaim alatt. Ha cirógattam, hozzám simultak, ha menni akartam, rám tekeredve visszahúztak. Sosem beszéltem neki erről. Biztosan kinevetett volna. Nem akartam megszégyenülni a buta gondolataim miatt.

                Hirtelen dörögni kezdett az ég, elsötétült minden. A hold fénye eltűnt a szobából. Az arca most hideg volt. A vonásai kemények és mélyek. Talán ez az igazi arca.

Hatalmas villám cikázott át az égen. Felragyogott és talán figyelmeztetésként az udvaron álló jegenyébe csapott. Kettéhasadt akár egy érett dinnye.

Riadtam bújtam hozzá. Félmeztelen teste lehűlt. Libabőrrel válaszolva az égzengésre. Kicsit megnyugodtam. Motyogni kezdett, majd felriadt.

- Mi baj kedvesem? -  kérdeztem, miközben izzadt homlokát törölgettem.

- Álmomban egy templomban jártam. Rám omlottak a falak. Próbáltam megtartani, de sehogy sem tudtam. Elhagyott az erőm. Tudod a kövek alól még hallottam a nevetésed - rám nézett, majd szótlanul a mellemre hajtotta a fejét.

- Megöllek asszony, ha elárulsz- súgta, és hamarosan újra elaludt

                Azt mondják, az ember nem kerülheti el a sorsát. Nem kerülheti el azt, mit az Istenek neki szántak. Sokat gondolkodtam ezen, mert az éjszakák üresek voltak nélküle. Keveset aludtam. Volt időm emlékezni. Hogy mire? Arra az arcra és arra a nevetésre. Az érzésre, ahogy a korbács belém mar és felsebez. A vérem és a sós veríték úgy folyt le a csupasz testemen, mint egy csermely. Megleptek az érzések, akár egy kóbor szellem. Egyre gyakrabban, egyre élesebben villantak be az emlékek.

Ma is. Ma is így volt ez, míg néztem őt. Az arca most más volt. Talán a vihar miatt. Megint becsapott a villám. Kicsit távolabb. A főtéren. Valahol a templom mellett. De úgy éreztem bennem cikázik.

Egyszerre világos lett minden. Ránéztem. Az arc, a szeretett arc márványszerűsége megrémített. A testén a hegek hirtelen szögesdrót-szerűek lettek. Motyogó hangja pedig éles és idegen, akár egy héja kiáltása.

Újra találkozunk hát. A felismerés letaglózott. Nekem is olyan üveges lehet a szemem, akár a reggel lecsapott vadkannak. Ő mire gondolhatott?

Lassan felültem, és kibújtam mellőle. Csupasz testemre tekertem a lepedőt. A szobából kisurranva, az egyik kamrában megtaláltam, amire szükségem volt. Visszabújtam mellé. Hozzá simultam, érezni akartam őt még egyszer. Megcsókoltam. Szerettem az ízeit.

Felültem. Egy pillanatra előbújt a hold. Kíváncsi fénye megcsillant az ollón. Ő hozta nekem a múlt tavasszal. Megfogtam az egyik fürtöt és belevágtam. Egy pillanatra sikoltást hallottam és úgy éreztem a tincs összerándul a kezemben. A haj mozogni kezdett. Tekeregve próbált kitérni az éles szerszám elől. Ahogy én a korbács elől. De nem hagytam. Ugyanúgy, ahogy ő sem nekem. Nem engedtem menekülni. Megragadtam és tincsről tincsre vágtam. Minden ütésért egyet. Szemet szemért. Felébredt.

A karjaiba vett. Nézte a szívemből kiálló olló nyelét. Karjaim mellettem lógtak, a tenyeremben szeretett aranyló fürtjei.

- Bocsájtsd meg nekem, kedvesem - motyogta. Reméltem, sosem emlékezel.

A könnyei végigcsorogtak az arcán, le a melleimre. Ez volt az utolsó, amit még éreztem.

- én Sámsonom

Aztán megcsókolt.

Becsey Zsuzsa SZEMÉTKUKAC

Már többedszeri alkalom

óriás teher hasán hátán

a szemétkukac lassan már nem tud szuszogni.

Csend van senki nem beszél

mert mi lenne ha mindenki egyszerre megindulna?

Szólni nem szólhat

ugyan kinek

én is itt –

nézzük egymást

közben nem tenni érte semmit.

Lássuk csak:

felső polcon a müzli

kicsit távolabb hashajtó

ők ketten valahogy nem tudni hogyan vannak egymással

aztán sorban alatta jobbról

balra MOLYTOX

fokozatos sorrendben előbb nagyobb

majd kisebb

aztán legkisebb üvegekben

fűszerek

Colman's Mustard (musztinka)

fedeles matt lapos tányér

tovább sorakozik tea

só ragasztó reszelő

tépett fedéllel sókockacsomag

mindenféle húzó

dugó

aztán a kagyló

förtelem!

Törlőrongy

üveg

kefírpohár

maszatos kés eldobva

tej félig felszakítva

alvadva

szemétkukacban minden összetörve

pohár joghurt fejjel lefelé

zacskós tej

pizzás doboz

minden féle-fajta papír

közben emberek mennek

jönnek

kinyitják

becsukják

vizet engednek

elzárják

neoncsövek fölöttünk

világosság –

vigyázzák gondolataik.

Időnként visszatérő

emberek

arcok

a kulcsos szekrény.

  

konyhában, 1998 (?2003)

A Nyuszi álma című kötetből

Mórotz Krisztina Mama keze

Göcsörtös ujjaiddal simogattál, 

s dagasztottad az élet alapanyagát.
Látod, akkor jó a tészta, amikor elválik az edény
falától, s nevettél egy nagyot.
Esténként a kézkrémet  kecses
mozdulatokkal vitted fel, ahogy ezt cselédkorodban a
a zongoraművésznőtől ellested.
De aztán a mindenszentekre készített koszorú
drótja megvágta a kezed. Később tüske szúrt meg, s
a hidegtől megpirosodva, kiserkent  a véred.
Eljött az a kedd is, amikortól többé nem gyúrtál.
Még kapáltál valamennyit, verted a földet.
A másik kezed bütykei kifehéredtek,
ahogy a botra támaszkodtál.
Hagyjatok kiáltottad, ha leteszem a kapát
meghalok, egyre erőtlenebb lettél.
Könyvből olvastál fel, nekem. Gyermeknek hittél.
Meséltél, s a lapok  ölembe hullottak.
De a kezed nem kapott utánuk.


forrás: dokk

Mórotz Krisztina Tűnődve

Lassú felhők vonulnak álmosan. Halk hegedűszó suhan keringve, a szél lábujjhegyen oson, egy-két ház ablakszeme pislog félig szemhéjzártan, inkább csak tűnődve. Már a kocsma is bezárt, pihen a pénztárgép, megkönnyebbülve szuszog a kocsmáros. Fájós lába lavórban ázik. Kutyák ugatnak unottan. inkább csak megszokásból. Tisztára söpörten hallgat az udvar, csak lepkék szédült románca száll egy Strauss keringő dallamára. Papucs csoszog, égi vánkosok jókedvűen dagadnak. Tiszta pehelyillat száll. Nagyanyám már a felhőket porolja. Rezzen a komód halk reccsenéssel, fiók nyikorog szemérmesen, vasalt ruhák suhognak. Talán ükszülém bálba készül, csörren a gyöngysor, homályosul a tükör, párás szemekkel kacsint. Nehéz csizmás léptek a verandán. Harákoló szörcsögés. Rezzen a gyufa lángja, mint félénk kisgyerek. Nagyapám pipára gyújt, emlékfüst felhők bodorodnak. Táncol az idő, évek fehér gyérülő haja lebben, esküvők harsány rikoltozása száll. Borissza nóták keringenek, eladó a menyasszony, csilingel a nászkassza. Jajgató sivár éjszaka, fájdalom és vér, a mindig így lesz keserve. Komor arató arcok, jég verte vetések köszönnek, kifosztott búzatáblák,éhezés vak kísértete, tűző napok kaszaélvillanása. Fotografált ünnep dalol, vízhordó lányok énekelnek. Löttyen a víz, késszemű tarló, napbarnította sebes lábak. Kazlak fojtó szerelmeskedése, fájdalmas szomorú őszök előszele suhan. De most éjszaka van, hallgatag, köd gomolyog a temető felett. Őseim üzennek korhadt fejfák alól, néma sóhajvirágok lányosan lesütött szemmel pirulnak. Gyerek vagyok megint, pirosló pipacserdőn gázolok gyöngyöző patak-kacagással. Víz csobog, nyikorog a malom. Megőrölnek az emlékek. Ijedten fülel a csend, óramutatók szúpercegése kattog agyamban. Rohanok éveim után, perceim vonatát üldözöm. Egy csöndes sarokban kisírok magamból minden eltékozolt évet, pazarló napot. Üszkös fák az erdőn, vékony füstcsík, mint turistaút az ismeretlenbe. Alszik a falu, álmodnak a házak. Horkolva úszik az éjszaka, és valahol keleten a tenger világ szélén már piroslik a hajnal.

forrás: dokk

Fűri Rajmond A lovag és a lány

Fűri Rajmond Roncstelep

A roncstelep sok alakban jelent meg előtte.

Közös volt bennük a temetetlenség, amit nem akart a nevén nevezni: hullaház.

Szemétdombnak sem szívesen hívta volna, pedig minden lom gyűjtőhelyének megfelelő volt ez az elnevezés.

A roncstelepnek volt egy határozott saját jelentése, amely bizonyos karaktert kölcsönzött neki. Ott használaton kívül került, elöregedett, megrozsdásodott, elavult masinák gyűltek össze, rozsdásan, vagy zománcukat veszítetten, és elhanyagoltan. A gondoskodó, a használatuknak örülő kezek által elkerülten, minden simogatástól távol jutva.

Várták a sorsukat, ahogy az enyészet vagy az újrafeldolgozás prése a kohóba jutás előtt elbánik tetemükkel, netán a kegyesség hoz rájuk kíméletes búcsút, és emlékeiket megőrzendő rendelkezést, ahogy a közeli használóik fogják majd felidézni a velük együtt töltött boldog időket, amikor ők voltak a legelsők, akik szemeiket az ismeretlenre nyitották, vagy produkáltak valamilyen egyedit, amiből aztán sok új lehetőség termett, dicséreteket és jutalmakat hozva alkotóiknak és használóiknak.

Az idő, amely felőlük is rendelkezett, eljutott a szokásos mozdulatához, amelyet minden teremtményének tartogatni szokott: átlépett felettük.

Jöttek új ötletek, új értelmezések, amelyeket a felfedezések megelőztek, és szükség volt az új csodákra, az új teremtményekre, amelyek nyelvüket nyújtogatták rájuk, az elődeikre, immár jó öregekre, kiszolgált veteránokra, hogy a vágyak és a kedvek elforduljanak tőlük, keresve az eddig ismeretleneket, az izgalmasabbakat, a magukat kelletőket.

Sorsuk a rozsda uralmának engedelmeskedés, és az új alakba kerülés biztos tudatával való barátkozás, lehetőleg lemondás, panasz és siránkozás nélkül, méltósággal, a dicső múltat el nem felejtve, és legalább maguknak ismételve régvolt sikereiket, amíg erejük múlása a magukba roskadást teljessé nem teszi, amikor a csend beköltözik köreikbe, és vigasztalanságuk lesz a zár, amely indulataikra rácsukódik.

Az ember roncstelepe kíméletesebb, jutott eszébe, amikor benne először válik le a még működő gépezetéről a funkcióját vesztő apró folt, jelezve a megújítás, a gondoskodás hiányát, és a kapkodást, meg az erőlködés hiábavalóságát, le nem tagadva a tudást is a várható fejleményekről, amikbe legjobb beletörődni, miután a „használók” döntése megfellebbezhetetlen: kimentél a divatból.

Nincs szükség másra, mint belátásra arról, hogy a meglévő avítt szerkezet jól teljesített, és el nem avuló részét őrzi és csillogtatja, akármi is vár rá, ebben a visszafordíthatatlan búcsúzkodásban.

Az „örökség” éppen elég kárpótlás azért, hogy semmi veszteséget meg ne sirasson a telepre kerülő, ahol csillogó marad a fény, az örök fény, és száguldhat tovább az elgondolt képek sora, amíg pislákol benne a kedv, a vágy és a szabadjára engedett betelhetetlenség.

Hogy a roncsok ezt a fényt kénytelenek hiányolni, és semmit sem sejthetnek a kötelező elmúlásukból, az tragédiájuk része, ahogy az ember is tragédiával telten, tökéletesen vakon kezd neki az elkerülhetetlennek, mulatva a végen, amit elég hamar felismer, és amit övére tűz, mint holmi vadász trófeát: saját maga élettelen testét. Nem rossz lehetőség, vonta le a következtetést. A telepen majd megismerkedünk a rozsdával, a szeméttel, a bűzzel, amit saját sebeink - hulláink - keltenek.

Szemeinken marad a fény, a csillogás, amelybe nem is nézünk, hiszen az belülről tekint állandóságunk változásaira.

garai péter sándor Hajnali mosás

Már már hagyományos

A pizzéria is nyitva
Fél kettő múlt
Az éjszakai koplalókra gondoltak
A rádió szól
Rég volt slágerekről dalol
Egy macska fut át a ház közösségi mosodájának terén
Koszos narancs foltos fehér alapon
Tudja hogy tilosban jár
Felsőbbrendűen leül a kijáratnál
Cicamosdás pillanat lábnyalás

Az abszolút csúcsragadozó rohan tovább
Az elektromos motor vizet és ruhákat forgat

Az élet körforgása
Mocskosból tiszta lesz
Hogy újra tisztátalanná születhessen
Bűneinkért meghalt a mosópor
És öblitő-Jézus
Porból lettünk
és kilencven fokon
Porrá leszünk ismét
A nejlon összemegy
A lágy anyag annál hűvösebb

A mutató percei pimasz légyként telepednek bőrünkre
hogy hessentésre felemelkedjenek majd kissé távolabb visszatérjenek
A végtelen ciklusnak
Az öregedés vet véget
Az ablaktáblák között döglött légy tetemek sorakoznak
Hogy kerültek oda, ha az ablaktáblák csukva?

Katatón csend
Szárító zúgás

Fémcsat ritmikus rendszertelenségben ütődik dobverőként a kerékdobnak
Forgás

Ventilátor lapátja körbe kergeti a levegőt

Centripetális erőtől a földhöz tapadunk
Forró levegő járja át a mosott ruhát
Neoncső világosságban
A színek fakulnak
Gaulois-reklám magány a padon
A folyosón a villany
Pislákol majd kihuny

Jónás Tamás (NE)KIVÁGÁS

a föld vezet. körútja csend.
ki tudja, mit jelent.
én nem bíznám rá a fiaimat,
de még muszáj.
a föld langyos, akár a száj.
ha elzuhansz
(magadtól vagy a vágytól)
még falatot kapsz ebből a szájból,
rágott, anyás táplálékot ad.
meg kell ismerned magad.
rá kell, hogy lépj a fűre.
járnod kell minden úton.
tanulni, hogy ha valami eltűnne,
mi lenne akkor az új gond,
ami figyelmedre, mint a tűre
a szakadás: rátartozik. csont
a húsra. anyura én.
a földben ég szegény.
csont és bőr volt, mint a remény.
ha eszembe jut, el-elhallgatok.
már nincs bennem szégyen.
hiszen én is ugyanolyan mélyen
élek, ahogyan ő nem él.
így foszlik össze a föld, a költemény.
a föld vezet, csitít, mert forog.
ma megint egyedül vagyok.


kötetben: lassuló zuhanás, Magvető

Philip Larkin A máshol fontossága

http://www.magyarulbabelben.net/works/en/Larkin,_Philip-1922/The_Importance_Of_Elsewhere/hu/45802-A_m%C3%A1shol_fontoss%C3%A1ga

http://www.c3.hu/scripta/lettre/lettre86/vers_larkin.htm