Fűri Eszter A fa

üvegfestés

Mórotz Krisztina Mint fák arcán a ráncok...

Az őszi leveleken átsütök, egyenesen a nő hajára. Alakja a fényben lágy tónusokat vesz fel, sugároz ki magából. Minden olyan békés, az októberi kökörcsinek elszórva a mezőn, mintha egy óriás a tenyeréből szétszórta volna őket nagy jókedvében. Éva előtt egy kidőlt, hatalmas fa matuzsálem  megnyílva a kérgek, az ágak  temetője, a föld felé igyekszik.

Adni akar önmagából, holtan fekszik a földön. Öregen halt, talán villám ereje lökte a fűre, vagy csak már nem bírta el vastag testét. Arra várok, hogy a kis baltáddal vigyél belőlem, mondaná a fa. Fűts be a  kandallódba, vigyél hát kérgemből.

A fények, mint mézek, békéssé, bölccsé teszik a rétet. Meleg van, október napsütése, akár egy megbízható nő, lassan átadja fényét a férfinek, a szürkés, opálos alig szürkületnek.  Betakarlak, mondja a fa, átölellek, még utoljára felállok, látod? Azt akarom, hogy ne fázz, most így melegítelek.

És feláll a fa. Testéről potyog a melegbarna porladás, együtt zuhan vele a sok bogár. A nő belelép a fába. Fa lett,  a mézes nap melegíti fa testét. Nem fázom, őszi nappal piroslik a csipkebogyó körülötte. A szarvasbogár lágyan a nő karcsú kezén vándorol. Magam adom, mondja behízelgőn.

Ágak a fűben. A fa nem veszi fel őket, mint szarvasagancsot magára, engedi, hogy a napsugár átjárja testét. Melegbarna tónusok, lágy arany színek melegítik fel egy nő testét.

Fa vagyok, életet adok, meleget gyújtok. Ne menj haza, maradj velem.

Nem megyek, feleli a Nő. Veled maradok, míg hajam hófehér lesz, és lassan ökörnyállá változik.

Veled maradok, míg testem gyűrött lesz, és nem tudok benned állni. Akkor eldöntelek. A fákban laknak halottaink, ezt tanuld meg.

A szép nő hirtelen öreggé, csúnyává válik, és sír. Haja hófehér ökörnyál.

Dacosan eldönti a korhadt fát, önmagával együtt.

Most már holtak igazán, barna kéregpor jelöli a nő és a fa szimbiózisát.

Fűri Mária Színház után (vers, fotó)

Különös élmény volt – műfa, díszlet?

A saroknál így bukkant elénk

Miközben elhúzott a villamos

Szögletes dézsában szagtalan levél

Csak kettétépve éreztem, hogy él

Bár a tapintása viaszos

Nem díszlet volt, trükközött a fény

Wagner Tűzvarázs (Feuerzauber) Ludmány András zongora átirata és zongora játéka

Talán a legemlékezetesebb hangverseny élményem egy Wagner zene - annyira emlékszem, hogy Kocsis Zoltán vezényelt, és mintha egy másik világba érkeztem volna meg: ajtók nyíltak, különös terek terek tárultak... Kocsisra emlékezve jutott eszembe Ludmány András barátunk briliáns Wagner zongora átirata.

Fűri Rajmond Titkainkról

A soha meg nem írható témákat nem szabad elfelejteni. Ezek titkok, amik megőrzendőek. Annak ellenére, hogy a felejtésükről szólnak a biztatások, ha meg akarják erősíteni a hallgatás zárjait. Amit elfelejtettünk, az már megszűnt titok lenni, szól ilyenkor az indoklás, hiszen kilépett a létezésből, amelyet addig őriztünk, a rá emlékezéssel.

Lehet, hogy vannak közöttük olyanok is, amiket többen kell, hogy elzárva tartsanak. Akár azért, mert eskü köti őket: közös és kölcsönös eskü. Cinkosság, tehetnénk hozzá, ha nem lenne eleve kellemetlen ez a szó, annak tudta nélkül, hogy mi is a megőrzendő és elhallgatandó közös tudás. Mert akár érték is lehet az, amit az őrzők híven süllyesztenek el némaságuk mélyére.

A titkokra nagy szükségünk van. Mint egy másik világra, amely úgy kell, hogy létezzen, hogy oda belepillantanunk soha nem szabad. Akár az óceán mélye, ahová hiába is néznénk, úgy sem látnánk semmit, miután addig napfény már le nem juthat.

Vajon a titkoknak lehet olyan súlya, mint ami súly a víz mélyén hat, ahol a sötétség birodalmában minden alávetett az irdatlan víztömegnek?

Az emlékezetben tartás számvetése csak szaporítja a titkok számát.

Lista készülhet róluk, egyfajta csokor, amelyet külön rakhatunk el magunknak, mint jelmezek vagy levelek gyűjteményét, egy gardróbba téve, vagy szalaggal átkötött csomagként. Amiket aztán vagy ki kell bővítenünk időnként, ahogy a szükség hozza, vagy kibontva nézegethetjük számunkra érdekes darabjait, elvonultan, a port verve le róluk: a megőrzést megkönnyítendő.

Ilyenkor érezzük igazán azt a súlyt, amit a hallgatás tesz ránk: a másokkal való megoszthatatlanság önkéntes vagy kényszerűségből vállalt parancsa.

Reményünk marad az élet gazdagsága, amely ránk képes zúdítani eseményei záporát, válogatás nélkül, egyetlen jellel sem utalva azok értékére vagy jelentéktelenségére.

Hiába próbáljuk kiszűrni közülük a javát, a lényegeset, a most vagy egyszer majd ismét felhasználhatót, vagy csak olyat, amire várhatóan még érdemes lenne emlékeznünk az érdekessége miatt, általában lekéssük a megfelelő értékelést, és vele az alkalmat, hogy felidézhetővé váljon a létezés folyamatában, amelynek részévé és - bizonyos fokig - részesévé lett, és vele együtt mi is azzá lettünk.

Még szerencse, hogy önkéntelenül és külön figyelem nélkül is rögzül belénk, ami fontos nekünk, mert a szeretetünket képes volt megragadni.

A kipergő jelenségek pedig mi mások is lennének, mint titkok, ha jól belegondolunk. Vagy csak olyanokká lesznek, a szeretet érintése nélkül, mint a titkok, amelyeket viszont tényleg soha nem lehetünk képesek elárulni. Még önmagunknak sem.

A kimondhatatlan és elmondhatatlan dolgaink azért nehezek, mert a szeretet őrzi őket, és elveszíthetetlenül.

A megírhatatlan életrajzunk fejezetét adják, és ezért kitörölhetetlennek kell elfogadnunk őket.

Már csak a gyűjtemény kezelésével birkózhatnánk meg, lehetőleg minél egyszerűbben és könnyebben: erőlködéstől mentesen.

Mondjuk külön jelző rendszert toldva hozzájuk, amin könnyű a haladás, amikor szorít a szükség a felidézésükért. Úgy látszik ugyanis, hogy velük újra törődve könnyebben viselhető a nyomás, amit elhallgatásukkal érzünk.

Pedig, mint említettük, naponta, óránként és percről percre rakódnak ránk újabb és újabb titkok, amelyek eleve az örök hallgatásba kerülnek, miután szeretetünk hagyta elmenni őket mellettünk, mint számára – mint nekünk – lényegteleneket és érdekteleneket.

Az ilyen kettőzés azért gyakorlatunkká lehet, mint annyi hasonló, amelyekkel egy ideig biztosan együtt maradunk, és csak kellő megfontolás után tekintünk úgy rájuk, mint eldobhatókra, mint nekünk már nem elég értékesekre.

A titkokat pedig nem is biztos, hogy mi mértük fel, amikor megőrzésükről a döntés meghozatott. Ahogy az sem biztos, hogy szeretjük a titkainkat. Könnyen lehet, hogy csak egy részüket soroljuk a számunkra kedvesek közé.

Különben pedig már azzal milyen jól eltelünk, ha rájuk gondolunk, és kimondhatatlanságuk elénk áll, és mi mintegy a vállára tesszük a kezünket, hogy megnyugtassuk: veszteségünknél többre tartjuk az erőt, amivel magunkat felvérteztük, önnön csöndünk megtartására.

Lukovszki Judit IV. Debreceni Egyetemi Színpadi Találkozó 2016. október 20-22.

A szervező-előkészítő munkálatok többhetes zaklatott időszaka után szinte megváltás, mikor eljön végre a megnyitó pillanata. A fesztivál első perceiben nem csak a megkönnyebbülés örömét éreztük, hanem valódi szellemi csemegét is kaptunk mellé. Ez a rendezvény ugyanis szándékoltan mentes minden feszes protokolltól, így az ünnepélyesnek hirdetett (és megélt) megnyitó is nélkülözött minden ceremóniát. Volt azonban helyette őszinte érdeklődés a köszöntőket mondó tanár urak, Duffek és Laczkó professzorok fellépésében. Szeretettel és nyelvi sziporkákkal megtűzdelt „beszédeikből” megérthették a lassan szállingózó résztvevők, hogy az üggyel egyre inkább rokonszenvező intézmény képviseletében állnak előttünk. A rendezvényeinken gyakran feltűnő Daniel Purcell kamara együttes (vezetője: Lieli Pál tanár úr) pedig csak fokozta ezt az ígéretes derűt.

A fesztivál három napja zsúfolt programot kínált azoknak, akik érdeklődnek az egyetemeken zajló színjátszás pillanatnyi állapota iránt.  A kép, amit kaptunk, nagyon változatos, a műfaji, színvonalbeli, nyelvi sokszínűség jellemzi. Az egyetemi társulatok sajátságos réteget képeznek a független színjátszás világában. Több-kevesebb intézményi háttérrel, de célirányos színházi képzés nélkül készülnek produkcióik, kitéve a pályázati rendszer szeszélyeinek, a tagság (a dolog természetéből adódó) állandó változásainak. Mivel azonban a jövő értelmisége képezi ezt az alkotói bázist, nem meglepő, hogy kísérletező kedvű, és a művészetek iránt fogékony és tájékozott társulatokról van szó.

A fentiekből is következhet, hogy a debreceni fesztivál erőteljes karakterjegye volt idén az idegen nyelvű színjátszás.  Több angol nyelvű előadás közül kiemelem most a Brown Buffalo című produkciót.  Egyetemünk Angol-Amerikai Intézetében hagyománya van a dráma óráknak, mely – szemben elnevezésükkel – nem drámával, hanem a színjátszás eszközeivel teszik hatékonnyá az angol nyelv elsajátítását. Utóbbi időkben Lakó Zsigmond kapta ezeknek az óráknak, s a velük összefüggésben keletkező előadásoknak a feladatkörét. Ebben az esetben azonban a dráma írójával, Carlos Mortonnal való személyes kapcsolat még intenzívebbé tette az alkotói folyamatot. A 75 percen át tartó, kiváló angolsággal elhangzó párbeszéd nem enged a két játszónak Tuza Máténak és Varga Péter Imrének percnyi lazítást sem.  Nem áll rendelkezésükre saját testükön-lelkükön kívül semmilyen színpadi segítség.  Az eléggé esetleges módon, nem is túl szerencsés helyre kivetített fotók aligha jelentettek kapaszkodót a két fiatal férfi számára. Mindössze egy szék képezte a színpadi díszletet, mégis erőteljes látványt nyújtottak testük bátor felvállalásával, és egymásrautaltságukban. Hagy idézzek eredeti formájában bemutatkozó szövegükből egy töredéket: „A writer. A lawyer. A body. A friendship. A search for identity that transcends time and space, walking the line between dreams and reality.” Mivel azonban elsősorban az értelemhez szóló beszéddel kellett elérniük a néző figyelmének éberen tartását, az előbbi mondatban megemlített álomszerűség hiányzott a színpadról. 

Viszont az álomszerűség átlengte a Kirkét, hogy kiemeljünk egyet a magyar nyelvű előadások közül is. Ezt a produkciót mindenképp szóba szeretném hozni, mert keletkezése a korábbi rutintól eltér: Formanek Csaba (Kvazár-Budapest) egy, a DESzínházban tartott hosszabb tréning sorozat lezárása és eredményeképp mutatta meg előadását (Kirké, avagy kalandozások a disznóólban, Pusztai Luca, Marczin Bence, Somogyi Tibor, és a rendező maga, Formanek Csaba előadásában.) Látványos és funkcionális színpadi berendezkedésével, a játszóktól elvárt erőteljes testi-lelki-intellektuális jelenléttel, a szöveg olykor költői futamaival vonzotta be a nézőt ebbe a fiktív világba az előadás. A jó értelemben moralizáló hangütés az alkotók fokozott érzékenységét bizonyította a jelen kor aktuális felvetéseivel kapcsolatban. Ha néha el is vesztünk a szöveg utalásszövevényében, áthallásaiban, a könnyen fejthető onirikus szimbólumok szépen vezetgették a nézőt. Az esztétikus drapériában elhelyezett csillogó boros pohár, a gitár, az aranyló falevelek, tükör, olyan örömteli és jelentéssel bíró összképet alkotnak, melyben a játszók nagyon is valóságos, testi jelenléte szinte oximoront alkotva biztatják a nézőt a saját (!) jelentés létrehozására.  

Hálátlan dolog két láncszemet kiválasztani egy olyan sorozatból, melynek mindegyik alkotó eleme feltételez odafigyelést, érzékenységet, alkotóerőt. Egyszer talán, máshol-máskor szó eshet az összes többi előadásról is, melyeknek köszönhetően létrejött az a szellemünket gazdagító erő, mely kétség kívül sajátja volt ennek a találkozónak.

(xvokul)

Dr Kocsis András (1919 - 2013) Anyám urnájának temetésekor

Édesanyám, ami maradt belőled,

A hamu és por ha egy marék.
A kemence forró szája kifújta
A vizet, szenet és a nitrogént.

Őrzi-e még a régi erő sodrát
Az elillant vagy megmaradt anyag?
Mely arra késztetett, hogy engem foganjál, szüljél,
Amiért ma is mindig áldalak,

Hisz a sakktáblára, ahol minden kockán
Egy-egy atom a játékfigura,
Ki tudná úgy visszarakni őket,
Hogy megjelenjen az Élet, a csoda?

Hogy felvillanjon újra a tudat fénye,
Mint nyári éjben szentjánosbogár.
Hogy szeressen, gyűlöljön, imádkozzon, öljön,
Míg, mint egy óra, mely lejárt, megáll.

A filozófus megvonja a vállát:
Minden bonyolult – ez régi idea –
Szétbomlik, és alkatrészekre hull szét,
Örök, nagy törvény az entrópia.

A pap is szól: porból lett, s porrá válik.

Egy nagy körforgás ez és örök dolog,
Mit temetünk, az Isten óriási
Ujjai közt kihullt pár szem homok.

Egy Paganini fantázia

Ha már a hangversenyükről lemaradtam - egy kis kárpótlás :)

Jónás Tamás Írni az idő ellen

írni az idő ellen nem tudni mit kinek

sötétedik kint a fény tereket temet

írni az idő ellen amíg ide ide nem ér

az aki lát vagy szeret vagy szenvedély

írni az idő ellen vasekéje a torkomban ás

nyilvános vallomásokba való titkolás

írni az idő ellen és inni párszázas vodka van

tegnap azt hazudtam hogy már egész gondtalan

írni az idő ellen és elhinni jó ez így

és én sem vagyok többé már rossz és irígy

írni az idő ellen beadványt óráknak atomoknak

míg a bánat rablói a testemből ki-kilopnak

Lassuló zuhanás 2013

Magvető

Várady Szabolcs Amit a vers akar

Nem tény vagy tárgy vagy gondolat,

csak a szavak, a szóalak,
csak a kötés, a dallamív,
a sorvég amit odaszív;
amit magának vindikál,
nem a kimondani muszáj,
hanem a részesülni kész
abban, ami csak lesz egész,
aminek ott van s annyi hely,
ahol amennyi kell, ha kell,
de mire kell? de mit akar?
engem mit rángat? kitakar?
Mit képzel, hogy mindent leszed,
ruhát, bőrt, húst, keresztvizet?
Valami véres kell neki,
a belemet is kitekeri,
nem akarom, de odacibál,
és ragad a zene, áll a bál,
hiába mondom, eb ura,
lábamat viszi a figura;
nem kérdi, kell, nem kell nekem,
leszakad, ami neki nem,
ez ide föl, az oda le,
kiből, miből, belőlem-e?

Mit bánja ő, hogy én valék
e nyersanyag, e vagdalék,
ha az kijön, ha összeáll,
amit ez a készlet kinál,
annyiul és épp azul,
ez az átkozott puzzle.


A rejtett kijárat
Európa 2003

Kántor Zsolt Konzekvenciák

Olykor energia a beszéd. A száj izgalomba jön. A nyelv életbe lép. Ahogy fogy a lélegzet, a szó is kevesebb. Bárcsak a nyelv mozgatná az egeket! A hit pedig csinálná a helyet. Képezné a tereket. A tiszta ész nem lenne jeges. A belátás pedig kikezdhetetlen volna. Szinte nemes. Mint a mű, mint a legjobb forma. Akár sós emlékfoszlányokra tapadva könnyes szemek. Az elmélkedő olykor átlép egy új gondolkodásmódba. Majd jön a bor és egy kis szóda. S a kételyek most lesznek lebontva. Lassan szétnéz a másik fejében. Ha már bent van, legalább kinézzen. Hát igen. Mindent kimondtak mások s elmeséltek. Hiány honol. Szellem vagy kísértet? Még mindig csak sétálnak a szelídek. És széthull a Hold.

A vers meg úszik le a Dunán. 

Kántor Zsolt és a nyelv

// S megtalál éjjel a léten átemelhető beszéd. Kezek. Aki hiszi, annak nyújtja az ég. Az értelem immár belemerül a nyelvbe. Mint óceánba a hegyek. // Kiépített szó-mátrixok, sulyom. Jó beleesni, mint egy megvetett ágyba. A nyelvbe. Megpihentet. Igen jó erre. Azután átitatva a szavaktól, mámorosan úszni a hó illatában. Ez nem jelent direkt disszonanciát. Csak egy másfajta számtant. A szavak ránk emlékeznek, amikor kimondjuk őket. // Vajon a nyelv gondolkodik-e? A szavak képesek-e hordozni a gondolkodást valójában, vagy ők is csak sémák, panelek és technikák variálásában találják meg önazonosságuk? A szerkesztés és a konstrukció tudásán túl van-e bennük eredetiség? Alighanem igen. A nyelv szerves, élő organizmus, mint a növényzet. // Mert csak az a miénk, amit megeszünk. Megesszük a szöveget, amit elolvasunk. // A száj, amely kimondja azt, hogy létezés. Minden mondat ősrobbanás.  Térnyerés. A száj, mint műtárgy. Tevékeny redőny. A hús-meleg névből nő ki a nőm. Kivágsz szikével egy húsos mondatból és betoldod.  Mindenki a saját szájában él. // Az értelem belemerül a nyelvbe. Mint óceánba a hegyek. // A szavak mélyén ott lappang egy másik, kimondatlan világ. A megértés gyomra a „kérődzés” birodalma. Félreütések az emlékezés klaviatúráján. Az ösztönös szegmens átforrósodása, melengetése-merengése. A fény felszippantása tűvel az idegekbe. // Merre tartanak ezek a Henry James-féle szó-szőnyegek? Kérdezte a lelkében a csipkeverőnő. Csak maguk az elemek, az építőkockák tudják igazából. Bennük lakozunk, mi és az elképzeléseink. A szavakban és a beszédekben bújkál maga a készülő előadás is. // Nem annak mutatja magát az anyag, amilyennek korábban láttuk. Ajtó a tájra. Kele egy kijárat  SZÖVEGBŐL, ahol kisurran az olvasó. // A tudatfolyam, mint lepárolt, tiszta gondolkodás. Gyors egymásutániságában ömlő, inspirált képtestek. Dorrit Cohn írja a az Áttetsző tudatok című tanulmányában, hogy  a szereplők belső monológja általában spontán és illogikus, míg a magánbeszédek ezzel szemben retorikusak és racionálisak. Mint az orchideák az Északi-sarkon. // Mitikus minőségű, plasztikus „alakzat”. A mondat, mint lét. A hermeneutika tárgya alapvetően mindig egy másik világból származó értelem-összefüggés áthozatala saját világunkba. // Olykor energia a beszéd. A száj izgalomba jön. A nyelv életbe lép. Ahogy fogy a lélegzet, a szó is kevesebb. Bárcsak a nyelv mozgatná az egeket! A hit pedig csinálná a helyet. Képezné a tereket. A tiszta ész nem lenne jeges. A belátás pedig kikezdhetetlen volna. Szinte nemes. // A beszédnél mélyebben van a megértés, az írás szintjén. A zsigerekig vezet a reflexió. Én vagyok-e, aki önmagáról gondolkozik? A test és az írás egybeforr. Az elmét kiszervezi a toll. // A lapból kinő egy szó-növény, fehér üvegből opál kérdőjel. Majd lassan, kis lépésekben, megépül egy térbeli beszéd. // Majd az ódon tintatartót cserkészi be. És belemártja a kiszáradt pennát. A szavak helyett mégis a természet végzi a legtöbbet. Azokra kell néznünk, amit nem látunk. A láthatatlan dolgok örökkévalók. // Most beköti az élők csomójába a lelkeket, akik kimondják az ő szavát. //

Versrészletek a Must c. kötetből

Digitális Kalamáris Kiadó

2015. Szarvas

Nem tudok még magvas összefoglalót írni a kötetről (lehet, el sem jutok odáig); az ismerkedésnél tartok. KZS nyelvről való elgondolása megragadott már azelőtt, hogy a kötettel találkoztam volna. Sokan rossz tolmácsnak, mások szinkrontolmácsnak tartják a nyelvet – a gondolatok valamiféle szolgai közvetítőjének; vannak akik túl lépnek ezen, és eljutnak az emancipációig, vannak akik tisztelik, kísérleteznek és játszanak vele. KZS – nél a nyelv kozmosz, a metafizika közvetítője, de egyúttal maga is metafizikai fogalom. Több, mint az értelem – az értelem belemerül a nyelvbe; egy másik, kimondatlan, kimondhatatlan világ lappang a szavak mélyén, mondataink között.

A nyelv szerves, élő organizmus, mint a növényzet.

furim

Kántor Zsolt A becsukódás, mint kezdet

A csipkeverőnő felmondásának kézhezvétele után öt perccel megállt a teátrum udvarán és még egyszer, utoljára egyetlen pillantásba akarta összefogni, amit látott. S a díszleteket még kezeivel is végigsimította. A kastély-fragmentumokat a Kafka színműből. A heverőt a Rómeó és Júliából. És egy labdát a Mándy-dráma kellékei közül. Az új darab szereplőinek összegyülekezése mindig sötétedésig tartott. Megtűrték még. Várta, hogy valaki megszólítsa búcsúzóul legalább. A test nélküli mondatok, mint az árnyékok, szertefoszló gondolatok és opál emlékképek közös szövevényeként lebegtek az érkező szereplők között. Pókháló finomságú anyagként, sérülékeny és tünékeny lepelként, amely minden megérkezőre rátekeredett, amint belépett a színház atmoszférájába. Merre tartanak ezek a Henry James-féle szó-szőnyegek? Kérdezte a lelkében a csipkeverőnő. Csak maguk az elemek, az építőkockák tudják igazából. Bennük lakozunk, mi és az elképzeléseink. A szavakban és a beszédekben bújkál maga a készülő előadás is. És ezt a gondolatot ki is mondta szépen. Félhangosan, de nagyon is érthetően. A fővilágosító odasandított rá megvetően, de nem artikulálta, amit gondolt. Minden pillanat kezdet és becsukódás. Az önkívület apokaliptikus ambivalenciája. Átforrósodik a test, a lélek azonban hideg. Szertartás vagy maszk? Kiszakítja a tüsszentés! A színpad egy létértelmezési centrum. Egy effektus és egy utca. Csak allegóriává ne dermedjenek a traumák!

Must

Digitális Kalamáris Kiadó
2015. Szarvas

Fűri Rajmond Akárhány

Barna Róbert Becsey Zsuzsa nyelvhasználatáról (részlet)

A másik eszközrendszert az ismerheti fel, aki időrendben végigkíséri a Becsey munkáit.

Az írónő, az egymást követő könyvekben, a nyelvi szintek más és más területét fedezi fel. Kezdetben a hang és a szóelem kísérletek dominálnak. Az ismétlések és variánsok jól rímelnek a rajzvariációkra. Később megjelenik nála a mondat csonkolása.

Ez a tompán elvágott, némán továbbrezgő nyelvhasználat egészen újszerű. Néha egészen mellbevágó az, ahogy elharapott, félbehagyott fordulatok szorongatóan tovább élik az olvasó fejében az életüket, vagyis folytatódnak, növekednek, elkanyarodnak, variánsokká válnak.

És végül, a legújabb munkáiban a szövegszintű formák, a nagy elemek formálása a jellemző.

Becsey Zsuzsa anyagkezelése képzőművészre vall. Az egyik oldalon a képzőművész anyagkezelése, a másikon a költőé. Könyveiben a baloldal az írásé, míg a jobb a képzőművész területe. Meseszerű a kettő kapcsolata. Kettősség és egység.

Ha összefoglalhatnám, azt mondanám: szerencsés találkozás.

Barna Róbert recenziójának részlete Becsey Zsuzsa Rózsaszín nyúl című kötetéről, amely

megjelent a Napkút kiadó közreműködésével, 2010

Kántor Zsolt Absztrakció és struktúra

Egymásba tévednek beszédek, nyelvek. Egy pohárban, mint plazmát, meglellek.  A teoretikus elme ötleteket olvasmány-kontextusokban áztat. Viszi magával, mint csiga a házat. Majd kipottyan az elmélet. És nem roppan össze. Őrzik az élek. A gondolkodásnak egy film vet véget. Egyszerűen elveszti a terrénumot, amiben kép lett. Megöli az elmélkedés lényegét a gyűlölet . Itt vannak például a panelek, mint szépre csiszolt szövegek. Kis eleven, szerves modulok. Aranyba forrt, igazgyöngy-elemek. A mozdulat, mint tárgy. Szelep. A száj, amely kimondja azt, hogy létezés. Minden mondat ősrobbanás.  Térnyerés. A száj, mint műtárgy. Tevékeny redőny. A hús-meleg névből nő ki a nőm. Kivágsz szikével egy húsos mondatból és betoldod.  Mindenki a saját szájában él. Fogaink között szó-tok. Hemzsegő, kék zselé. Azután egy encián radír. Egy feltételezés tényeket alakít. A rúd begörbül, behajlik, belefúródik a laticelbe. Hinni kell. Isten alapelve . A múlásról lebeszélt idő új utakra vezet.  S megtalál minden éjjel a valóságon átemelhető keret. Az értelem belemerül a nyelvbe. Mint óceánba a hegyek. Szertefoszlanak az elvek. Földre locsolt ecet. A reggeli utópia puha. Ahogy elgondolod, szétolvad a szádban. Babapiskóták és esőcseppekből szerkesztett számtan.

Must

Digitális Kalamáris Kiadó

2015. Szarvas

Várady Szabolcs a nyelvről

Ha versről beszélünk, akkor persze mindig a nyelvről is beszélünk, arról a közegről, amelyben a vers létezik. Ahogy a világ közhelyesedik körülöttünk, és valamelyest óhatatlanul bennünk is, miközben felnövünk, a nyelvből is egyre nehezebb kinyerni azt, ami nem közhely, köznyelvileg éppúgy, mint poétikailag, mindamellett nem is a puszta visszája. 

http://beszelo.c3.hu/cikkek/mibol-lesz-a-vers-peldaul

Amikor színészek mondanak verset, gyakran zavar, hogy nem a verset mondják. Mert a versnek, akármirõl szól is, a voltaképpeni cselekménye az a folyamat, ahogyan a szavak formába szervezõdnek. Furcsa, de elvonja a figyelmemet a tartalomról, ha nem hallom a formát. Ezért szeretem magam mondani a verseimet.

http://beszelo.c3.hu/03/03/17halasi.htm

„A költő, aki alkot, pillanatról pillanatra a maga céljához képest idomítja a nyelvet, nem ellenkezve vele, gyakran engedve is neki. Ők ketten voltaképp társszerzők.

Néha azonban a költő – szeszélyből és játékból – egészen a nyelvnek adja át a vezérletet. Ilyenkor próbálgatja hangszerét. Ujjgyakorlatokat végez rajta.”

Kosztolányi idézet a Költők játékaiból (Várady)

Ez a költők egyik játéka, amit egymagukban játszanak. Érzéki viszonyban vannak a nyelvvel, szagolgatják, ízlelgetik, fogdossák a szavakat, szétszedik-összerakják, párosítgatják őket – így van az agyunk berendezve.

A Költők játékaiból (Várady Szabolcs)

Kántor Zsolt Lepke cigarettapapír, Múzsa pipetta

A medence mélyén egy rajzlap, a lehetetlen is ráfért. A tények átáztak, mint az őszi ártér. Hová rohan az ősz? Sietős? A vers megállítja őt. Meginognak a gyenge pontok. Felfeslik, amit mondok. Ahol az idő felszakad, ott egy gomb bújik át a lukon. Kiépített szó-mátrixok, sulyom. Jó beleesni, mint egy megvetett ágyba. A nyelvbe. Megpihentet. Igen jó erre. Azután átitatva a szavaktól, mámorosan úszni a hó illatában. Ez nem jelent direkt disszonanciát. Csak egy másfajta számtant. A szavak ránk emlékeznek, amikor kimondjuk őket. A Spontán Invenció takarít! Pörget.

Must

Digitális Kalamáris Kiadó

2015. Szarvas

Kántor Zsolt Must

Mindenki a saját lelkében él? Nem lehetetlen, hogy megtéveszt a tél. Fogaink között szavak. Szűrt gondolat, kék latyak. Érvényét veszti a kéj. Azután egy encián radír. Szelektálni tanít. A disszonancia asszociatív. Mert a tematika nem a cél. Az emlék felhőből nézi, hogy folyik mind erre a vér.  S megtalál éjjel a léten átemelhető beszéd. Kezek. Aki hiszi, annak nyújtja az ég. Az értelem immár belemerül a nyelvbe. Mint óceánba a hegyek. Szertefoszlanak az elvek. Ami utópia volt, mehet! S ami elkezdődött, rögtön véget ér.

Must

Digitális Kalamáris Kiadó

2015. Szarvas

Péter Béla Melegség

október végén végre apu elrendelte: no, nyanya, estére begyújtunk a fűrészporos kályhába! takarítsd ki, portalanítsd le, aztán lehet megtömni a betétet. a húgom nagyon örült, de jó lesz, estére már meleg szoba fogad bennünket. anyuka előbb levette az ezüstszínűre pingált kályhafedelet, kivette a henger formájú hordószerű betétet. nyíltak az ajtók, majd irány a pitvar végében lévő fűrészporos, ahol péter bertalan bérfűrészes hat havi munkájának mellékterméke halmozódott már embermagasságúra. anyuka megkereste azt a henger formájú, kábé 10 centi átmérőjű, s ugyancsak kábé egy méteres fadarabot, amit a betét alsórészének a közepén lévő 8-10 cm-es lukra állított. lapátot ragadott, s 6-7 -szer megmerítve azt, beleöntötte a faport a betétbe. ekkor a döngölőfával tömörített a fűrészporon, hogy azután újra csak több lapátnyit belepakoljon, s azt is jól ledöngölje, míg a betét meg nem telt. aztán szólt apunak a műhelyben, hogy beviheti a fűrészport. később apu nagy hanggal érkezett a veranda ajtaja elé,s már futott is valamelyikünk, hogy ajtót nyisson neki. a jó nehézre döngölt fűrészport szépen belehelyezte a hasáb formájú kissé ösztövér kályhatestbe úgy, hogy az pontosan középre kerüljön.

ezután megragadta a fenyő rudat és óvatosan kihúzta a betét közepéből, majd visszarakta a kályhafedelet és a fadarabbal a kezében kiment az udvarra. nemsokára egy gázolajos rongydarabbal érkezett vissza. letérdelt a tűzhely mellé, kihúzta a hamugyűjtő tálcát, felhelyezte a középen lévő lyukba az olajos rongyot, s a rézöngyújtójával meggyújtotta azt, majd visszatolta a hamugyűjtő tálcát. ezt követően a huzatkallantyút ellenőrizte, hogy nyitva van-e? a kályha halk duruzsolásba fogott. apu kicsit fordított a huzatszabályzón. a lobogás alább hagyott. a hideg szoba levegőjében a gázolaj szaga keveredett némi füsttel és a fűrészpor illatával. mire a család a szobába tért, kellemes meleg volt. a kályha oldala már kezdett vörösen izzani. apu újra zárt a kallantyún. boldogan ültünk le a jó meleg fűrészporos kályha mellé, mint kotlós köré a csibék.