Dombon volt a
telep, ahol lakott a család, a város legkülső kerületében.
A villamostól
felfelé gyalogolni kellett egy jó darabot, akármelyik megállónál szálltak is
le. Bár inkább visszafelé, a városba menet, a felszálláskor volt jó használni a
városhoz közelebbi megállót, és ahhoz a hátsó kapun keresztül kellett menni,
meg az ott következő utcán, és akkor pontosan lejuthattak a megállóhoz, ahonnan
a kerületi központ felé járt a villamos. Érkezéskor a városrész főutcáján
közlekedtek, ami a telep előtt vezetett, kis teret alkotva a tűzoltó
laktanyánál, ami után már következett is a házak négyszöge, elől a nagyobb
bejárattal.
Csak az ő házuk
volt emeletes, a többi földszintes lakóépület, hosszan nyúlva el a telep oldalain,
éppen csak egy-egy bejáratot hagyva szabadon. A főkaput, mert az széles, autók
számára is alkalmas méretű volt, és a hátsó kiskaput, ahol a kimért földekre
jártak a felnőttek, ahol a veteményeiket gondozhatták. Meg ahol a villamoshoz
ereszkedhettek alá, azzal a tervvel, hogy így nyernek valami kis időt az érkező
villamosra számítva, amiben volt is ésszerűség. Ha a főkapunál mentek le a
dombról az ott kanyargó utcán, akkor a villamos megállóját nem láthatták a
házaktól, és hiába szaladtak a beálló szerelvényhez, hogy elérjék, az biztos,
hogy nem várhatta meg őket, mert a közlekedési lámpa váltását nem lehetett kiszámítani.
A hátsó útnál viszont átvágtak az autóúton, szabálytalanul, persze, amikor
látták, hogy jön a villamos, és kis futással még elcsíphették a megállónál,
hiszen a vezetők akár lassíthattak is, látva a gyerekkel igyekvőket.
Az apa a főkapun
át járt a munkahelyére, túl a főúton, túl a vasúti síneken, a fával telt
vagonok között lépdelve a kocsiknak lerakott beton átjáróknál, nem nagyon
törődve a forgalommal, vagy a szabályzattal. Amire egyébként a vasutasok és a
gyáriak sem ügyeltek különösebben. Nem tudtak balesetről, ami ott történt
volna, mert nem volt akkora a forgalom a síneken, és aki arra járt, az elég
fegyelmezett volt ahhoz, hogy tudjon magára vigyázni. A katonáktól különben ennyi
igazán elvárható.
Az anya dolgozott
a főkapunál futó utca oldalában, a zöldséget tároló nagy pincékben. A
dömpingárut rakodták, adagolták a kereskedők kocsijára. Zsákban krumplit,
hagymát, meg a friss nyári zöldségeket is: paradicsomot, paprikát, ami éppen
adódott. Aztán olyan pince is volt, ahol gombát termesztettek. Azzal volt egy
kis teendő, hogy meglegyen a szaporulat.
Talán a hideg
miatt hagyta ott az anya a helyet, annak ellenére, hogy a munkát jól ismerte,
annak minden fázisát otthonról hozott gyakorlottsággal volt képes elvégezni, és
ez a vezetők előtt is jó színben tűnhetett fel, ha a fizetésben csak éppen hogy
megmutatkozott a többlet tapasztalat.
A ruhagyárba ment
innen, ahol szintén hamar kitűnt a hozzáértésével, akármilyen termelési sorra
állították is be. Tudott varrni, endlizni, de a végén a vasaláshoz kapott
beosztást, mert abban nem akadt senki versenytársa az egész gyári
kollektívában. Valamiért nagyon kezére állt a kész köpenyek befejező vasalása
és hajtogatása, ami után aztán vihették azokat máris a csomagolóba. Ahogy az
ingekkel is ez történt. Csak az ingek vasalásánál rászóltak a munkatársai, hogy
fogja vissza magát, mert a normát megemelhetik miatta, és akkor nem fognak jó
szemmel nézni rá, pedig már egészen megszerették.
Volt ilyen emléke
a gyereknek, aki járt a pincékben is, és aztán bejáratos lett a ruhagyári
csarnokba is, a szagokhoz, a gőzöléshez, ahol addig téblábolt, amíg anyjával, a
műszak végeztével elindulhattak haza.
A kórház a telep
alatt állt, a kerítés tövében, ahol a domb függőlegessé vált, egy támfalnál, a
kerítéssel párhuzamos utcára futva ki, illetve a kórházra magára, ami odalapult
a falhoz szinte, a pár épületével. A gyerek emlékezett rá, hogy nagyanyja náluk
töltött egy pár hetet, amikor anyjának egy műtét miatt a kórházba kellett
feküdnie.
Nem mondtak neki
mást, mint az operációt magát, de bővebben nem magyarázták el, hogy mi is
történik anyjával, amikor oda bemegy, és ő csak a kapuban látogathatja meg,
akkor is egy ölelés, egy simogatás, egy puszi idejére. Emlékezett sokáig, hogy
anyja lassan járt a pongyolájában, ami alatt hálóingben volt, és lesoványodva,
karikás szemekkel, szinte suttogva beszélt hozzá. Csak a szeme nevetett, és a
mosolya volt a régi, de a gyerek érezte a keze érintésén a gyengeséget, amit
addig még soha nem tapasztalt anyjánál. Túl volt a baján, csak az ereje nem
tért még vissza, gondolta később, kellő saját kórházi tapasztalattal.
Őrizte anyjáról
az aratásnál végzett marokszedés vidám serénységét, és a lendületet is látni
vélte, amikor a hordásnál a kévéket egy lendülettel képes volt feladni a
villával a szekérre, a gyerek apjának, vagy a gyerek bátyjának, akik formázták
a szekeret, hogy a legtöbb kévével fordulhassanak.
A telep betonnal
volt kiöntve, és a beton közei, szabályos méretet tartva, kátránnyal kibélelve.
Biztosan a hideg-meleg mozgás, összehúzódás és megnyúlás helyét biztosítandó.
Ezeken a
kockákon, mert mindenki így hívta a beton négyzeteit vagy téglalapjait, ezeken
tartották a triciklik versenyeit a fiúk, akik egyidősek voltak, és akik között
a gyerek is igyekezett megállni a helyét.
Nem volt sikere,
mert az ő triciklije amolyan tartósra alakított, nehéz gép volt, nagy első
kerékkel, és hasonlóan masszív két hátsóval, míg volt szomszéd gyerek, akinek a
triciklijén minden keréken majdnem küllők csillogtak, mint az igazi, a nagy
bicikliknél szokás.
Arról nem is
beszélve, hogy milyen könnyű hajtás esett az ilyen járgányon! Kétszer futott
körbe a szomszéd fiú az udvar közepén, ahol a versenyt tartani szokták, míg a
gyerek jó, ha egyszer meg tudott fordulni a kijelölt körben ugyanazon idő alatt.
Becsületére
legyen mondva, hogy lökdösődéssel beérte a vereség keserűségének levezetését,
amit a szomszéd, egyébként később osztálytárs, de addig óvodás társ szóvá is
tett az anyánál, fenyegetőzve, de tettlegességig soha el nem jutva.
Sok volt a gyerek
a telepen. Szinte csak néhány lakó élt párosan, gyerektelenül, akiknek a
felnőtt gyerekei már elköltöztek a lakásból és a környékről. Az egyik ilyen
párnak papagája volt, méghozzá beszélő papagája, sok témát adva a telepen
lakóknak. Az asszonyoknak elsőként, miután a férj távollétében a feleség a
madarat megtanította sok csúfolódásra, amiknek szenvedő alanya a férfi volt, a
Lajos. Terjedt is a madár tudománya, és a gyerekek sem maradhattak ki a
kíváncsi érdeklődésből, hogy meghallják a beszédet, amit egy madár mond, nem
ember.
A gyerek szerette
az óvodát, amíg oda járhatott, a nagy parkkal, a hatalmas szobáival. A
madárcseresznyefáival, és az óvónőkkel, meg Erzsi dadával.
Kimentek anyjával
a főkapun, aztán nem lefelé indultak, a főút irányába, hanem ellenkezőleg,
tovább a dombon, ami itt már síkká lett, kisimult, ahogy tetejévé lett az emelkedésnek,
és a focipálya után nem sokkal jött is a kert, aztán következett a nagykapu, az
óvodáé, ahonnan az út éles kanyart véve egyenesen tartott a ruhagyárnak. Télen
előfordult, hogy a kapu kővetőjén hagyta anyja hajnali hat előtt, jól
bebugyolálva, amikor a ruhagyárba ment, és az óvoda még zárva volt. De tudták,
hogy mindjárt jön Erzsi dadus, és beviszi a gyereket az ágyba, ahol addig
aludhat még, amíg a többi gyerek megérkezik.
Micsoda utca volt
az, ahol jártak anyjával az óvodához!
Az egyik kerítésen
belül egy kis kerti házzal, ami maga volt a mesék helye, a csodák palotája, a
nem létező, de elképzelhető, tehát a valóságosnál is valóságosabb lakóival!
Mint a mesében,
ahol az állatok az elveszített kesztyűbe beköltöznek, és kulipintyót készítenek
maguknak belőle.
Az iskolában,
mert a gyerek ott kezdett iskolába járni is, egy hajításnyira az óvodától,
minden varázslat folytatódott. Talán még újak is jöttek az eddigiekhez, mert
akadt egy lány a napköziben, aki szárnyai alá vette a gyereket, és akivel, a
korkülönbség ellenére igen jó barátságba került. Meg az iskola kertje is
titkokat rejtett, ahogy érdekes volt az épület is, ahol az időt töltötték, a
tanulás és a napközi idejét.
Milyen öröm volt
a számokat írni a kockás füzetbe, és a betűket formázni a vonalak közé! Ahogy
öröm volt az is a gyereknek, amikor a tanító néni a táblához hívta, hogy ő írja
fel a megtanult betűket, amiket annyira szeretett rajzolni.
Amíg idáig
jutott, addig túl volt már néhány apjával tett sétán, keresztül a síneken, a
fával rakott vagonok között, az erős fa illatban, és apja énekével az erdőben,
ahol csak ketten voltak, amikor apja a csinálosi erdőről énekelt neki, amiben
lakik egy pár galambocska, egy pár galambocska.
Túl volt a baltás
balesetén, amikor a megemelt fejszét a saját fejére ejtette, és anyja hálát
adott az istennek, hogy a dudor kifelé nőtt a gyerek fején, és nem fordítva,
valahogy megnyomorítva, megnyomva a gyerek agyát, ahogy azt az anyai féltés a szemei
elé vetítette.
És túl volt a sokkon,
amikor anyja leszaladt a boltba, míg a gyerek aludt, rázárva az ajtót, abban a
hiszemben, hogy megy és jön, és biztosan visszaér, amíg a gyerek alszik, és nem
lesz semmi baj, mert a gyerek nem szokott semmihez nyúlni, amiről tudja, hogy
ahhoz nyúlnia nem szabad. Aztán a felriadt kisfiú hiába szólította az anyját,
félig még álmában, az nem volt sehol, és a gyerekre rátört a teljes
kétségbeesés, meg a menekülés és a segítséghez jutás lehetetlenségének
rettenete. Az anya mesélte később, hogy az egyik szomszédasszonytól hallotta,
hogy sietnie kellene haza, mert a gyerek kiordítja a lelkét, ahogy áll a
bejárati ajtó nyitott rácsos ablakában, és egyszerre üvölt és zokog, szinte
magából kikelve. Elhagyták, nem szeretik, és neki így kell elpusztulnia,
gyerekként, ártatlanul, minden reményét elveszítve.
Amit a barátokkal
kalandot a telepen megélhetett, az vadászat volt a javából, és igazi
bátorságpróba, meg hősiesség. Nem is beszélve a bajtársiasságról, amiben
osztozott a barátokkal, akikkel kitalálták és véghezvitték a nemes jótettet, amivel
az ellenséget sikerült legyőzniük, vagy a telep környékéről egy időre elűzniük.
A betonlapok közébe tett kátrányt könnyen kiszedték kézzel vagy bottal, amikor
a nyári melegben megpuhult, és egy párszor tíz centis madzag végére gyúrtak
belőle gombócot. Megfelelő méretűt, hogy az ellenség búvóhelyére leengedhessék,
és vele az ellenséget a lyukából kihúzhassák, és aztán eltaposhassák. A telep
kerítése oldalában, a lejtőkön, a fű között annyi volt a farkas pók lakása,
hogy akár egész nyáron tarthatott a vadászat, ha volt elég spárga meg kátrány.
Szegény pókok,
számukra nem volt menekülés. A madzag végén lévő ragacsos kátrány elől ki nem
térhettek, mert abba csak beleragadniuk lehetett. Aztán jött a kényszerű
emelkedés, majd az óriások kegyetlen tánca, dobogva, zajongva, és a tehetetlen
állatokat, miután kimúltak a gyereklábaktól összezúzottan, a tyúkok elé dobták
a győzedelmeskedők, akik a végén kénytelenek voltak felhagyni izgalmas
csatáikkal, mert a pókok lyukai kiürültek.
Vajon megvan-e
még ez a telep? A pincék, a tűzoltó laktanya, a kórház, az óvoda, az iskola, a
ruhagyár? És vajon a pókok építettek-e maguknak új odúkat, hogy már nincsenek
bátor harcosok, akiktől félniük kellene, mert azok aztán meg nem ijednek
nyolclábú, sokszemű szörnyektől, amik föld alatt laknak, és onnan lesik
áldozataikat, ha hagyják őket szabadon vadászni?
